Krisztusért járva követségben

„Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.” Mt 5,9

Nemes, ám nem könnyű feladat egymással vitázó, békétlenségben élő, vagy már harcban álló felek között békét teremteni. Honnan ered a vita, a békétlenkedés, a harc az emberek között? Hol van a baj gyökere?

Az orvos akkor tud sikeresen gyógyítani, ha gondosan kifaggatja a beteget, és feljegyzi az anamnézist, a kórtörténetet, méghozzá a gyermekkortól kezdve. A cél a teljes felépülés, és erre csak ilyen módon van igazi esély.

Szent Egyházunk, lelkünket és testünket gyógyító Ispotályunk is ezt teszi, amikor Vajhagyó Vasárnap előestéjén, a szombat esti vecsernye énekverseivel a paradicsomi bűnbeesésre emlékeztet bennünket. Mi is történt a bűnbeesés után? Azután, hogy a böjti parancsot megszegve hátat fordítottunk Istennek, és helyette a Sátán sugallatára hallgattunk? Az történt, hogy embertársunkkal is szembekerültünk.

Idézzük csak fel a Teremtés Könyvében megörökített paradicsomi történetet:

Az Úr Isten szólította az embert: »Hol vagy?« Az így válaszolt: »Hallottam hangodat, amint a kertben jártál, és megijedtem, mert mezítelen vagyok, ezért elrejtőztem.«… »Csak nem ettél arról a fáról, amelyről egyedül parancsoltam neked, hogy ne egyél?« Az ember azt felelte: »Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és ettem.« Az Úr Isten ekkor megkérdezte az asszonyt: »Miért tetted ezt?« Ő így felelt: »A kígyó rászedett és ettem.« Ter 3,9-13

Mi derül ki ebből a történetből? Az, hogy „nem én voltam a hibás, hanem az asszony, sőt Isten, aki az asszonyt mellém adta”. Ám az asszony sem tekinti magát vétkesnek, mert őt viszont „a kígyó szedte rá…!”

A történet ősi és örök! Magunkra ismerünk? Ha valami baj történik, ösztönösen a másikban keressük a hibát, ahelyett, hogy magunkba néznénk. Még Istent is kérdőre vonjuk: „Nem tudta volna elhárítani a bajt…? Nem tudta volna megakadályozni a szerencsétlenséget…?” „Nem tudott volna véget vetni a pusztító háborúnak?” Nemrég láttam egy 56-os, vallásosnak tekintett szobrot, amelynek talapzatára ez a mondat volt írva: „Uram, hogyan engedhetted ezt meg?” Valahányszor így gondolkodunk, magunk helyett másokat, sőt Istent vádolva, voltaképpen újra megelevenítjük a paradicsomi bűnbeesés történetét.

A gyógyulásunk felé vezető első lépés tehát, amikor helyre akarjuk állítani a békét felebarátunkkal, akit látunk, valamint Istennel, akit nem látunk:

Ha valaki azt mondja: „Szeretem Istent”, a testvérét viszont gyűlöli, az hazug, mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát. 1Jn 4,20

Az eredendő, a bűnbeesésünk előtti paradicsomi békére emlékezünk a Nagyböjt kezdetét megelőző utolsó nap, Vajhagyó Vasárnap este, amikor a templomban kölcsönösen meghajlunk egymás előtt, bocsánatot kérünk egymástól ─ és gondolatban minden embertársunktól ─, s felkészülünk arra, hogy másnap, Tiszta Hétfőtől, az első, paradicsomi Törvényre emlékezve, Isten akarata szerinti engedelmességben, minden ellenséges érzülettől mentesen, tiszta lélekkel kezdjük meg testi és lelki böjtünket.

„Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.”

Ne felejtsük el, kit is hívunk „természet szerint” Isten Fiának:

Simon Péter megszólalt, és így felelt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Mt 16,16

Az Úr Jézus Krisztus az egyetlen, valódi béketeremtő Isten és ember, valamint ember és ember között:

Emlékezzetek tehát arra, hogy egykor pogányok voltatok testi származás szerint, és körülmetéletleneknek neveztek titeket azok, akik a testen kézzel végzett körülmetélkedésről kapják a nevüket. Akkoriban Krisztus nélkül éltetek, idegenek voltatok Izrael közösségétől, kívül álltatok az ígéret szövetségein, remény nélkül és Isten nélkül éltetek ezen a világon. Most azonban Jézus Krisztusban ti, akik egykor távol voltatok, közel jutottatok Krisztus vére által. Mert ő a mi békességünk, aki a két népet eggyé tette, és a közöttük lévő válaszfalat, az ellenségeskedést lebontotta saját testében. A tételes parancsokból álló törvényt megszüntette, hogy mint békeszerző, a kettőt egy új emberré teremtse önmagában, és mindkettőt egy testben engesztelje ki Istennel a keresztfa által, megölve az ellenségeskedést saját magában. Eljött, hogy békét hirdessen nektek, akik távollévők voltatok, s békét a közel lévőknek. Ef 2,11-17

A békét teremtő ember, amikor Isten és ember, és egyúttal ember és ember között a békéért jár közre, magát Isten Fiát követi, ezért őt is megilleti a „fiú” név az ígéret szerint:

„Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.”

A békét teremtő embernek a hivatása, hogy Krisztus, az egyetlen valódi béketeremtő követe legyen itt a földön:

Krisztusért járva követségben, mintha Isten buzdítana általunk: Krisztusért kérünk, engesztelődjetek ki Istennel! 2Kor 5,20

Krisztus valódi követe csak az lehet, aki megbékült Istennel, megbékült embertársával és önmagával.

Mit jelent megbékülni önmagunkkal? Hiszen úgy tűnhet, önmagunkkal nincs semmi komolyabb bajunk. Inkább a másikkal van, illetve Istennel, aki nem teljesíti kéréseinket, és nem cselekszik úgy, ahogyan Tőle elvárnánk.

Megbékülni önmagunkkal először is azt jelenti, hogy befogadjuk azt a békét, amely nem e világtól való béke, amely Jézus Krisztus feltámadásából fakad, aki legyőzte a bűnt és annak következményét a halált a keresztfán, így végső soron független külső körülményeinktől, senki sem veheti el tőlünk:

„Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék szívetek és ne féljen. Hallottátok, hogy azt mondtam nektek: Elmegyek, és visszajövök hozzátok.” Jn 14,27-28

„Ezeket azért mondtam el nektek, hogy békességetek legyen bennem. A világban nyomorúságotok lesz, de bízzatok, én legyőztem a világot.” Jn 16,33

Nüsszai Szent Gergely szavai szerint önmagunkkal megbékülni azt jelenti, hogy emberi természetünk belső „polgárháborújában”, a test és a lélek egymás ellen vívott küzdelmében igyekszünk békességet teremteni.[1]

Erről a küzdelemről ír Pál apostol a Rómaiaknak szóló levelében:

Mert belső emberi voltam szerint gyönyörűségemet találom Isten törvényében, de más törvényt érzek tagjaimban, és ez küzd értelmem törvénye ellen, s a bűn törvényének foglyává tesz, amely tagjaimban van. Ó, én nyomorult ember! Ki szabadít meg e halálnak testétől? Hálát adok Istennek Jézus Krisztus, a mi Urunk által! Róm 7,22-25

Ki tehát valódi béketeremtőnk és szabadítónk természetünk e belső „polgárháborújában”? Isten, Jézus Krisztus, a mi Urunk által!

Hozzá kell tehát folyamodnunk, nélküle nem tudunk véget vetni a küzdelemnek, nem válhatunk szabaddá „tagjaink törvényétől”, nem teremhet bennünk béke. Csak ő vethet véget ennek a küzdelemnek. Erre mutat rá Keresztelő Szent János:

Íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét! Jn 1,29

Milánói Szent Ambrus is sejtetni engedi, hol kezdődik a béketeremtés:

Amikor bensődet kiüresíted a bűn minden szennyétől, hogy érzelmeidből ne származzanak ellentmondások és küzdelmek, kezdd el a megbékélést saját magadnál, hogy így másoknak is békét adhass.[2]

Szent Jeromos így magyarázza, kiket mond Jézus boldognak:

Azokat a béketeremtőket mondja boldognak, akik először a szívükben, aztán pedig széthúzó testvéreik között teremtik meg a békét. Mi haszna lenne ugyanis annak, hogy másokat kibékítesz, ha saját lelkedben háborúznak a vétkek?[3]

Aranyszájú Szent János a béketeremtők két további jellemvonására hívja fel a figyelmet:

Nemcsak azok a béketeremtők, akik az ellenségeskedőket békességgel kibékítik, hanem azok is, akik nem emlékeznek meg a sérelmekről.[4]

Azonkívül nemcsak a békétleneket kell kibékíteni, magunkban békét teremteni, a sérelmeket elfelejteni, hanem az „egymástól távol lévőket is össze kell kapcsolni, mivel ez volt az Egyszülött legfőbb műve”.[5]

Eljött, hogy békét hirdessen nektek, akik távollévők voltatok, s békét a közel lévőknek. Ef 2,17

Aki ezt a belső békét megszerezte, mindent el tud fogadni Isten kezéből:

Érje bár szívemet és testemet enyészet, szívem Istene s osztályrészem mindörökké az Isten. LXX, Zsolt 72,26 (73,26)

„Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.”

Az egyházatyák fenti magyarázatait nem feledve, ösztönösen érezzük, az ígéret elsősorban azoknak szól, akik felvállalják a béketeremtés szolgálatát mind maguk és embertársaik, mind pedig embertársaik között.

Ámde hányan szenvednek attól, hogy minden jó szándékú igyekezetük ellenére sem képesek békét teremteniük azokkal, akikkel valamilyen okból nézeteltérésük támadt? Hallják meg ezért az apostol vigasztaló szavait is:

Amennyiben rajtatok áll, lehetőség szerint éljetek békében minden emberrel! Róm 12,18

Amennyiben rajtatok áll… Előfordulhat tehát, hogy van, ami már nem rajtunk múlik, hanem embertársunk szabadságán.

„Békében élni minden emberrel” azt jelenti, hogy keresztény hivatásunkhoz méltón szembenézünk saját gyöngeségeinkkel, tudatában vagyunk, hogy olykor mi magunk is elviselhetetlenek vagyunk mások számára, ezért készen állunk arra, hogy elviseljük egymást szeretettel:

Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrban, éljetek méltó módon ahhoz a hívatáshoz, amellyel elhívattatok, teljes alázatossággal, szelídséggel és hosszan tűréssel, viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a lelki egységet a béke kötelékében. Ef 4,1-3

Békében élni minden emberrel azt is jelenti, hogy tudatosan lemondunk olyan jogokról, amelyek egyébként a „természetes”, emberi jog szintjén megilletnének bennünket. Voltaképpen erről szól a szívtelen szolgáról szóló példabeszéd:

Hasonlít a mennyek országa egy királyhoz, aki el akart számolni szolgáival. Amikor elkezdte az elszámolást, odavitték hozzá az egyiket, aki tízezer talentummal tartozott. Mivel nem volt miből megadnia, az úr megparancsolta, hogy adják el őt és a feleségét, a gyermekeit, és mindent, amije csak van, és úgy fizessen. A szolga erre a földig hajolt, és leborulva kérte: „Légy türelemmel irántam, és mindent megadok neked.” Megesett a szíve az úrnak a szolgán, elbocsátotta hát őt, és még az adósságot is elengedte neki. Ez a szolga azonban, mihelyt kiment, találkozott egyik szolgatársával, aki tartozott neki száz dénárral. Megragadta, fojtogatni kezdte és ezt mondta: „Add meg, amivel tartozol.” A szolgatársa a földig hajolt, és kérlelte: „Légy türelemmel irántam, és megadom neked.” Az azonban nem engedett, hanem elvitte és börtönbe vetette, amíg megadja a tartozását. Amikor a szolga társai látták a történteket, nagyon elszomorodtak. Elmentek és elbeszéltek uruknak mindent, ami történt. Akkor az úr magához hívta őt, és azt mondta neki: „Te gonosz szolga! Én az egész tartozást elengedtem neked, mert kértél engem. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, ahogy én is megkönyörültem rajtad?”Mt 18,23-33

Ezt a fajta lemondást állítja Pál apostol a korinthusi keresztények elé:

Ha mi lelki javakat vetettük nektek, nagy dolog-e, ha testi javaitokat fogjuk aratni? Ha mások hatalommal rendelkeznek fölöttetek, miért nem inkább mi? De mi nem éltünk ezzel a hatalommal, hanem mindent eltűrünk, hogy akadályt ne gördítsünk Krisztus evangéliuma elé. 1Kor 9,11-12

Egyáltalán már az is nagy gyarlóság nálatok, hogy peres ügyeitek vannak egymással. Miért nem viselitek el inkább az igazságtalanságot? Miért nem tűritek el inkább a károsodást? 1Kor 6,7

Békében élni minden emberrel azt jelenti, hogy képesek vagyunk lemondani saját akaratunkról, elképzelésünkről, nem ragaszkodunk hozzá, még akkor sem, ha az egyébként jobb vagy helyénvalóbb a másik akaratánál. A kánai menyegzőn maga az Úr Jézus Krisztus mutatta meg nekünk, hogyan tud lemondani saját akaratáról édesanyja, Szűz Mária javára, annak közbenjárására:

Amikor fogytán volt a bor, Jézus anyja így szólt hozzá: »Nincs boruk!« Jézus azt felelte neki: »Mi közünk ehhez, asszony? Még nem jött el az én órám!« Anyja ekkor ezt mondta a szolgáknak: »Tegyétek meg, amit mond!« A zsidók tisztulására volt ott hat kőedény, egyenként két vagy három mérős. Jézus azt mondta nekik: »Töltsétek meg az edényeket vízzel!« Színig töltötték őket. Ekkor így szólt hozzájuk: »Most merítsetek, és vigyetek belőle a násznagynak!« Azok vittek neki. Amint a násznagy megízlelte a borrá vált vizet, mivel nem tudta, hogy honnan való ─ de a szolgák, akik a vizet merítették, tudták ─, odahívta a vőlegényt, és azt mondta neki: »Minden ember a jó bort adja először, és miután megittasodtak, akkor a kevésbé jót. Te mindeddig tartogattad a jó bort!« Jn 2,3-7

Nem „földi” értelemben kell tehát békét teremtenünk, de nem is „földi” mércével mért boldogság ígérete társul hozzá:

Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.

(Folytatjuk)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Tovább az eszköztárra