7. Krisztusért járva követségben

(Frissítve: 2019. szeptember 9.)

„Boldogok, akik békét teremtenek,

mert ők Isten fiainak neveztetnek.” (Mt 5,9)

Nem könnyű vitázók, békétlenkedők, küzdelmet vívók között békét teremteni. Honnan ered a vita, a békétlenkedés, a küzdelem? Hol van a baj gyökere?

Az orvos kifaggatja a beteget, feljegyzi a kórtörténetet, ha komoly esetről van szó a gyermekkortól kezdve. A cél a teljes felépülés, amire csak ilyen alapos módszerrel van esély.

Szent Egyházunk, lelket-testet gyógyító Ispotályunk is ezt teszi, amikor Vajhagyó Vasárnap előestéjén, a szombat esti vecsernye énekverseivel a paradicsomi bűnbeesésre emlékeztet bennünket. Mi is történt a bűnbeesés után? Miután a böjti parancsot megszegtük, Istennek hátat fordítottunk, helyette a sátán sugallatára hallgattunk? Embertársainkkal is szembekerültünk. Idézzük fel ismét a bibliai őstörténetet, amely a Teremtés Könyvében van megörökítve, amelyet már megismertünk a szülők tiszteletéről szóló parancsolat kapcsán:

Az Úr Isten szólította Ádámot és így szólt hozzá: »Ádám, hol vagy?« Az így válaszolt neki: »Hallottam hangodat, amint  a kertben jártál, és megijedtem, mert mezítelen vagyok, ezért elrejtőztem.« Ő pedig így szólt hozzá: » Ki adta tudtodra, hogy mezítelen vagy? Csak nem ettél arról a fáról, amelyről egyedül parancsoltam neked, hogy ne egyél?« Az ember azt felelte: »Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és ettem.« Az Úr Isten ekkor megkérdezte az asszonyt: »Miért tetted ezt?« Ő így felelt: »A kígyó rászedett és ettem.« (LXX Ter 3,9-13)

Mi derül ki a bibliai történetből? Az, hogy „nem én voltam a hibás, hanem az asszony, sőt Isten, aki az asszonyt mellém adta”. Ám az asszony sem tekinti magát vétkesnek, őt „a kígyó szedte rá…!” Ősi, örök történet! Mindjárt magunkra ismerünk. Ha valami baj történik, ösztönösen a másikban keressük a hibát, ahelyett, hogy magunkba néznénk. Még Istent is kérdőre vonjuk: „Nem tudta volna elhárítani a bajt…? Nem tudta volna megakadályozni a szerencsétlenséget…? Nem tudott volna véget vetni a pusztító háborúnak?”

A Szegedről Kiskunmajsa felé tartó út mellett látható egy 56-os emlékmű, köztük egy magyar „Pietá”, amelynek talapzatára ez a mondat van írva: „Uram, hogyan engedhetted meg ezt?” Valahányszor így gondolkodunk, a ránk zúduló bajért Istent hibáztatjuk, újra megelevenítjük a paradicsomi bűnbeesés történetét. Nyikolaj Velimirovics zsicsai püspök írja egyik „Missziós levelében” a szerbek 1389-es, a törökökkel szemben elszenvedett vereségének okairól: „A népi lélek a vereség okait a rigómezei csatát megelőző időszakban kereste, és találta meg, hogy azután igazságos ítéletet mondjon felette:

A nagyurak, lelkükön átok,

Sárba tiporták a hitet és a tisztességet,

Esztelenségükben hatalmaskodásra adták fejüket,

Lovuk hátán ülve lépdeltek be a templomba,

Lándzsájuk hegyével vették el a megszentelt kenyeret!”[1]

Így tett az Ószövetség népe is. Valahányszor vereséget szenvedett, bűnbánatot tartott, csak ezután könyörgött Istenéhez segítségéért a szabaduláshoz és győzelemhez, ami nem is maradt el.

Visszatérve a bibliai történethez, mi tehát a gyógyulásunk felé vezető első lépés? Az, hogy helyreállítjuk a békét Istennel és felebarátunkkal. Úgy, ahogyan János apostol írja első levelében:

Ha valaki azt mondja: „Szeretem Istent”, a testvérét viszont gyűlöli, az hazug, mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát. (1Jn 4,20)

„Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.”

Tudjuk, a „természet szerint” egyedül az Úr Jézust hívhatjuk „Isten Fiának”:

Simon Péter megszólalt, és így felelt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mt 16,16)

Ő az egyetlen, valódi béketeremtő Isten és ember, ember és ember között:

Tartsátok tehát eszetekben, hogy egykor pogányok voltatok testi származás szerint, és körülmetéletleneknek neveztek titeket azok, akik a testen kézzel végzett körülmetélkedésről kapják a nevüket. Akkoriban Krisztus nélkül éltetek, idegenek voltatok Izrael közösségétől, kívül álltatok az ígéret szövetségein, remény nélkül és Isten nélkül éltetek ezen a világon. Most azonban Jézus Krisztusban ti, akik egykor távol voltatok, közel jutottatok Krisztus vére által. Mert ő a mi békességünk, aki a két népet eggyé tette, és a közöttük lévő válaszfalat, az ellenségeskedést lebontotta saját testében. A tételes parancsokból álló törvényt megszüntette, hogy mint békeszerző, a kettőt egy új emberré teremtse önmagában, és mindkettőt egy testben engesztelje ki Istennel a keresztfa által, megölve az ellenségeskedést saját magában. Eljött, hogy békét hirdessen nektek, akik távollévők voltatok, s békét a közel lévőknek. (Ef 2,11-17)[2]

Ámde aki a békét munkálja Isten és ember, ember és ember között, az magát Isten Fiát követi, ezért illeti meg őt, nem a „természet szerint”, hanem „ajándékul”, a „fiú” név:

„Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.”

A béketeremtés a keresztény ember hivatása, ezáltal lesz az Úr Jézus követe az őt körülvevő világban. Mi a követ feladata? Az, hogy országát képviselje egy másik országban. Mit mond rólunk az Szentírás?

Mi tehát Krisztus követségében járunk, s maga Isten buzdít általunk. Krisztusért kérünk tehát benneteket, engesztelődjetek ki Istennel! Ő azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őáltala. (2Kor 5,20)[3]

Krisztus követe csak az lehet, aki megbékült Istennel, megbékült embertársával és megbékült önmagával.

Mit jelent megbékülni önmagunkkal? Úgy tűnik, önmagunkkal semmi komolyabb bajunk sincs. Inkább a másikkal van, illetve Istennel, aki nem teljesíti kéréseinket, nem cselekszik úgy, ahogyan Tőle elvárnánk.

Megbékülni önmagunkkal nem azt jelenti, amit ma oly gyakran hallunk, „bocsájtsunk meg magunknak”, hanem azt, hogy befogadjuk azt a békét, amelyet sem ez a világ, sem az ember nem nyújthat, hanem csak Jézus Krisztus feltámadásából fakadhat, aki legyőzte a keresztfán a bűnt és annak következményét a halált. Így végső soron független külső körülményeinktől, senki sem veheti el tőlünk:

„Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék szívetek és ne féljen. Hallottátok, hogy azt mondtam nektek: Elmegyek, és visszajövök hozzátok.” (Jn 14,27-28)

„Ezeket azért mondtam el nektek, hogy békességetek legyen bennem. A világban nyomorúságotok lesz, de bízzatok, én legyőztem a világot.” (Jn 16,33)

Nüsszai Szent Gergely szerint megbékülni önmagunkkal annyit jelent, mint emberi természetünk belső „polgárháborújában”, a test és a lélek egymás ellen vívott küzdelmében békességet teremteni.[4] Milánói Szent Ambrus ezt mondja ugyanerről:

Amikor bensődből kiüríted a bűn minden szennyét, hogy ne származzanak belőle ellentmondások, küzdelmek, kezdd el a megbékélést saját magadnál, hogy így másoknak is békét adhass.[5]

Ugyanígy magyarázza Szent Jeromos is, hogy Úr Jézus kiket mond boldognak:

Azokat a béketeremtőket mondja boldognak, akik először a szívükben, aztán pedig széthúzó testvéreik között teremtik meg a békét. Mi haszna lenne ugyanis annak, hogy másokat kibékítesz, ha saját lelkedben a vétkek háborúznak?[6]

Pál apostol pedig ezt írja a Rómaiaknak szóló levelében:

Mert belső emberi voltam szerint gyönyörűségemet találom Isten törvényében, de más törvényt érzek tagjaimban, és ez küzd értelmem törvénye ellen, s a bűn törvényének foglyává tesz, amely tagjaimban van. Ó, én nyomorult ember! Ki szabadít meg e halálnak testétől? Hálát adok Istennek Jézus Krisztus, a mi Urunk által! (Róm 7,22-25)

Ki tehát a mi igazi béketeremtőnk és szabadítónk emberi természetünk e belső „polgárháborújában”? Isten, Jézus Krisztus, a mi Urunk által! Hozzá kell folyamodnunk, aki nélkül nem tudunk véget vetni a küzdelemnek és magunkban békét teremteni. Ezért mondja Keresztelő Szent János, amikor a Jordán partján rámutat az Úrra:

„Íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” (Jn 1,29)

„Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.”

Nem felejtjük el az egyházatyák fenti magyarázatait, de ösztönösen érezzük, az ígéret elsősorban mégiscsak azoknak szól, akik felvállalják a béketeremtés szolgálatát mind maguk és embertársaik, mind pedig embertársaik között.

Ám gyakran szenvedünk attól, ha minden jó szándékú igyekezetünk ellenére sem vagyunk képesek békét teremteni azzal, akivel valamilyen nézeteltérésünk támadt. Halljuk, hogyan vigasztal az apostol:

Amennyiben rajtatok áll, lehetőség szerint éljetek békében minden emberrel! (Róm 12,18)

Amennyiben rajtatok áll… Előfordulhat tehát, hogy van, ami már nem rajtunk múlik, hanem embertársunk szabad akaratán.

Könnyebb „békében élni minden emberrel”, ha szembenézünk saját gyöngeségeinkkel, tudatában vagyunk annak, nemritkán mi magunk is nehezen vagyunk elviselhetők, ezért nekünk is készen kell állunk, hogy a másikat szeretettel elviseljük:

Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrban, éljetek méltó módon ahhoz a hívatáshoz, amellyel elhívattatok, teljes alázatossággal, szelídséggel és hosszan tűréssel, viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a lelki egységet a béke kötelékében. (Ef 4,1-3)

 „Békében élni minden emberrel” azt jelenti, nem feledkezünk meg arról, honnan jöttünk:

Figyelmeztesd őket, hogy a fejedelmeknek és a hatóságoknak vessék alá magukat, hogy engedelmeskedjenek, legyenek minden jótettre készek, senkit se szidalmazzanak, ne veszekedjenek. Legyenek szerények, tanúsítsanak minden ember iránt mindig szelídséget. Hiszen valamikor mi magunk is oktalanok, hűtlenek és tévelygők voltunk, sokféle vágynak és gyönyörnek szolgáltunk, gonoszságban és irigységben tengődtünk, gyűlöletesek és gyűlölködők voltunk. Mikor azonban Üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete megjelent, megmentett minket, nem a mi igaz cselekedeteinkért, amelyeket véghezvittünk, hanem az ő irgalmassága által, a Szentlélek újjáteremtő és megújító fürdője által. (Tit 3,1-4)

„Békében élni minden emberrel” azt jelenti, tudatosan lemondani olyan jogokról, amelyek „természetes” módon megilletnének bennünket. Erről szól a szívtelen szolgáról szóló példabeszéd:

Hasonlít a mennyek országa egy királyhoz, aki el akart számolni szolgáival. Amikor elkezdte az elszámolást, odavitték hozzá az egyiket, aki tízezer talentummal tartozott. Mivel nem volt miből megadnia, az úr megparancsolta, hogy adják el őt és a feleségét, a gyermekeit, és mindent, amije csak van, és úgy fizessen. A szolga erre a földig hajolt, és leborulva kérte: „Légy türelemmel irántam, és mindent megadok neked.” Megesett a szíve az úrnak a szolgán, elbocsátotta hát őt, és még az adósságot is elengedte neki. Ez a szolga azonban, mihelyt kiment, találkozott egyik szolgatársával, aki tartozott neki száz dénárral. Megragadta, fojtogatni kezdte és ezt mondta: „Add meg, amivel tartozol.” A szolgatársa a földig hajolt, és kérlelte: „Légy türelemmel irántam, és megadom neked.” Az azonban nem engedett, hanem elvitte és börtönbe vetette, amíg megadja a tartozását. Amikor a szolga társai látták a történteket, nagyon elszomorodtak. Elmentek és elbeszéltek uruknak mindent, ami történt. Akkor az úr magához hívta őt, és azt mondta neki: „Te gonosz szolga! Én az egész tartozást elengedtem neked, mert kértél engem. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, ahogy én is megkönyörültem rajtad?” (Mt 18,23-33)

Erről ír Pál apostol a korinthusi keresztényeknek:

Vajon nincs jogunk asszonytestvért magunkkal vinni, mint a többi apostol, az Úr testvérei és Kéfás? Vagy csak nekem és Barnabásnak nincs jogunk arra, hogy ne dolgozzunk?… Ha mi lelki javakat vetettük nektek, nagy dolog-e, ha testi javaitokat fogjuk aratni? Ha mások hatalommal rendelkeznek fölöttetek, miért nem inkább mi? De mi nem éltünk ezzel a hatalommal, hanem mindent eltűrünk, hogy akadályt ne gördítsünk Krisztus evangéliuma elé. (1Kor 9,11-12)

Másutt ezt írja:

Egyáltalán már az is nagy gyarlóság nálatok, hogy peres ügyeitek vannak egymással. Miért nem viselitek el inkább az igazságtalanságot? Miért nem tűritek el inkább a károsodást? (1Kor 6,7)

„Békében élni minden emberrel” azt jelenti, képesek vagyunk lemondani saját akaratunkról, nem ragaszkodunk hozzá, még akkor sem, ha az jobbnak, helyénvalóbbnak tűnik a másikénál. A kánai menyegzőn maga az Úr Jézus Krisztus mutatta meg, hogyan tud lemondani saját akaratáról édesanyja, Szűz Mária javára, annak közbenjárására:

 Amikor fogytán volt a bor, Jézus anyja így szólt hozzá: »Nincs boruk!« Jézus azt felelte neki: »Mi közünk ehhez, asszony? Még nem jött el az én órám!« Anyja ekkor ezt mondta a szolgáknak: »Tegyétek meg, amit mond!« A zsidók tisztulására volt ott hat kőedény, egyenként két vagy három mérős. Jézus azt mondta nekik: »Töltsétek meg az edényeket vízzel!« Színig töltötték őket. Ekkor így szólt hozzájuk: »Most merítsetek, és vigyetek belőle a násznagynak!« Azok vittek neki. Amint a násznagy megízlelte a borrá vált vizet, mivel nem tudta, hogy honnan való  de a szolgák, akik a vizet merítették, tudták , odahívta a vőlegényt, és azt mondta neki: »Minden ember a jó bort adja először, és miután megittasodtak, akkor a kevésbé jót. Te mindeddig tartogattad a jó bort!« (Jn 2,3-7)

Nem „földi” értelemben kell békét teremtenünk, nem is „földi” mértékkel járul hozzá a boldogság ígérete:

Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.

I. T. 

(Folytatjuk)

[1] 118. sz. levél, Tatárka Krisztián fordítása. Sveti Nikolaj Žički: „Misionarska pisma I deo. Šabac, 1999.

+

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Tovább az eszköztárra