10. “HALÁL, HOL A TE FULLÁNKOD?”

(2020. október 6.)

Urunk halálával a halál élet forrásává vált. Úgy emelte fel az embert, hogy az emberi lét legmélyére szállt alá és feloldotta a halál kötelékeit. Jézus halálában meghalt a halál. Azoknak, akik hisznek benne, ezt ígéri:
„Bizony, bizony mondom nektek: aki az én igémet hallgatja, és hisz annak, aki engem küldött, annak örök élete van, és nem ítéletre jut, hanem átment a halálból az életre.” (Jn 5,24)
A Messiás az, aki „valóban feltámadt”!
Ebből a szempontból nincs jelentősége annak, hogy az Ószövetség egyes próféciáit, azok egy-egy részletét szó szerint és egész pontosan hogyan értelmezzük. Ha kizárólag a Szentírást tanulmányozzuk, ugyanúgy eljuthatunk a Jézusban, mint igazi Messiásban való hitre, mint ennek ellenkezőjére. A hit kulcsa Krisztus feltámadásában van. Úgy, amint az Egyház élő emlékezete őrzi és ünnepli feltámadását. Más szavakkal, nem csak az ó- és újszövetségi Szentírásból kell értesülnünk Krisztus feltámadásáról, és hinnünk benne, hanem meg kell tapasztalnunk, át kell élnünk az egyház máig élő liturgikus életében.
A Húsvét vasárnapi ünnepi liturgián, Krisztus feltámadásának az ünnepén, Krisztus, az Ige Istenségéről olvasunk:
Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige… (Jn 1,1-17)
Miért olvassuk éppen ezt a részt János evangéliumából? Azért, mert feltámadásával oszlatott el mindent kétséget afelől, hogy valóban Ő az Isteni Messiás. Az Emmauszba tartó két tanítvány kétkedése, biblikus vitája is azáltal vált semmivé, hogy az úton találkoztak a Feltámadottal. Miután eltűnt a szemük elől, így emlékeztek vissza a tőle hallott bibliamagyarázatra:
„Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?” (Lk 24,32)
Péter apostol pünkösdi prédikációjának a középpontjában is Krisztus feltámadása áll:
„Izraelita férfiak, halljátok ezeket a szavakat: ti a Názáreti Jézust, azt a férfiút, akit Isten igazolt előttetek erőkkel, csodákkal és jelekkel, amelyeket, mint ti is tudjátok, Isten általa művelt közöttetek, ezt az embert istentelenek keze által felszegezve megöltétek, miután Isten elhatározott terve és előretudása szerint átadatott. Isten azonban föloldozta a halál bilincseit, és föltámasztotta, amint lehetetlen is volt, hogy a halál fogva tartsa… Ezt a Jézust Isten feltámasztotta, s ennek mi mindannyian tanúi vagyunk… Tudja meg tehát Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten Úrrá és Krisztussá tette őt, azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek!” (Csel 2,22–36)
Ezt valljuk meg a Hitvallás ötödik ágazatában:
„és feltámadott a harmadik napon az Írások szerint” (1Kor 15,4).
Hogyan kell az Úr Jézusra gondolnunk a kereszthalála és harmadnapi feltámadása közötti időben? Azt a titokzatos állapotot, mint számos olyan dolgot, amelyet nem lehetséges tételesen megmagyarázni, egy liturgikus imádság örökíti meg, amely először a liturgia előkészületi szertartásában hangzik el, majd a Nagy Bemenetet követően, miután a szent adományokat az oltárasztalra helyeztük, és Krisztust „eltemettük”:
A sírban testileg, a pokolban lelkileg mint Isten, a Paradicsomban a latorral, a trónuson az Atyával és a Lélekkel együtt voltál, mindeneket betöltve, felfoghatatlan Krisztus.[5]
Az Úr Jézus „alászállt a poklokra”, hogy ott is hirdesse a halál felett aratott győzelmét, és kiszabadítsa azokat, akik várták megmentő eljövetelét. Péter apostol így ír első levelében:
Mert Krisztus is meghalt egyszer a bűnökért, az Igaz a bűnösökért, hogy minket Istenhez vezessen. Test szerint megölték ugyan, de a Lélek életre keltette. Őbenne ment el, hogy azoknak a lelkeknek is hirdesse az örömhírt, akik a börtönben voltak, akik egykor engedetlenek voltak, amikor Isten türelmesen várt Noé napjaiban, míg a bárka épült, amelyben kevés, összesen nyolc lélek menekült meg a víz által. (3,18–20)
Pál apostol felsorolja a Feltámadott Jézus általa ismert Hitvallámegjelenéseit a Korinthusiakhoz szóló első levelében:
Mert mindenekelőtt azt adtam át nektek, amit én is kaptam: hogy Krisztus meghalt a bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és harmadnapon feltámadt, az Írások szerint. Megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. Azután megjelent több, mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még élnek, egyesek pedig elszenderültek. Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. Mindnyájuk után pedig mint egy elvetéltnek, megjelent nekem is. Mert én a legkisebb vagyok az apostolok között, arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak nevezzenek, mert üldöztem Isten egyházát. De Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, és irántam való kegyelme nem lett hiábavaló. (1Kor 15,3–10)[7]
Pál apostol azt írja, hogy Krisztusnak mind szenvedése, mind pedig feltámadása az „Írások szerint” történt. Milyen „Írásokra” gondolt?  Nyilvánvaló, hogy az ószövetségi Írásokra: úgy halt meg, és úgy támadt fel, ahogyan az ősi próféciák megjövendölték:
„Őt a mi vétkeinkért szúrták át, a mi bűneinkért törték össze; a mi békességünkért érte fenyítés, és az ő sebe által gyógyultunk meg.” (Iz 53,5)[8]
Ne felejtsük el, a keresztények számára az ószövetségi próféciák egyedüli hiteles magyarázója az ismeretlen emmauszi útitárs, akiben később, a kenyértörésnél a két tanítvány felismeri a feltámadott Urat:
„Ó, ti oktalanok, milyen rest a szívetek arra, hogy elhiggyétek mindazt, amit a próféták mondtak! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” És kezdve Mózesen és valamennyi prófétán, mindent megmagyarázott nekik, ami az Írásokban róla szólt. (Lk 24,25–27)[9]
Ugyanaz, aki nem sokkal később megjelenik az összes apostol előtt:
Akkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat, és így szólt hozzájuk:
– Így van megírva: a Krisztusnak szenvednie kell, de harmadnapon fel kell támadnia a halálból, és hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve.
(Lk 24,45-47)[10]
A Krisztus személyével, szenvedésével, megváltó áldozatával és feltámadásával kapcsolatban az számít tehát egyetlen hiteles írásmagyarázatnak, amelyet maga Krisztus hagyott ránk az apostoli egyházban. Magában a Szentírásban és az egyházatyák egybehangzó tanításában.
A zsoltárosköltő így jövendölt a Feltámadottról. Ezt idézi Péter apostol pünkösdi prédikációjában, és egyenesen Jézusra, a Messiásra vonatkoztatja (vö. Csel 2,25–28):
Mert nem hagyod lelkemet az alvilágban
s nem engeded, hogy Szented rothadást lásson.
Megismertetted velem az élet útját,
és színed előtt örömmel töltesz el engem’.[11]
(LXX, Zsolt 15,10;)
Az Úr, amikor jelet követeltek tőle, azt válaszolta, „ez a gonosz nemzedék jelt követel”, és Jónás próféta jelére utalt, aki „három nap és három éjjel volt a hal gyomrában” (Mt 12,39-40; Jón 2,13). Így jelezte előre, titokzatos módon, kereszthalálát és harmadnapi feltámadását.
Egy alkalommal egy ismerősöm azt mondta, azért nem tud hinni Jézusban mint Megváltóban, mert még mindig van betegség, nyomorúság, igazságtalanság és halál a földön. De hát az Úr nem is ígérte mindezeknek a megszűnését ezen a világon, hanem azt mondta:
A világban szorongatásban van részetek, de bízzatok: én legyőztem a világot. (Jn 16,33)[12]
A halálról és az örök életről pedig ezt mondta:
Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. (Jn 6,54)[13]
Ezzel kapcsolatban idézzünk fel egy részletet az „Egyiptominak” mondott Makariosz atyánk tizenötödik homíliájából. Egy tanítvány a következő kérdést tette fel neki:
Milyen értelemben múlják felül a keresztények az első Ádámot? Hiszen Ádám halhatatlan volt, és mind lélekben, mind testben romolhatatlan, a keresztények viszont meghalnak, és testük romlandóvá válik.
Az atya így válaszolt:
Az igazi halál belül van, a szívben, rejtett módon, amikor a belső ember meghal. Ennélfogva, ha valaki átment a halálból az elrejtett életbe, valóban örökké él, többé nem hal meg. Ha az ilyen emberek teste ideiglenesen el is porlad, feltámad egykor dicsőségben, mivel megszentelt. Ezért nevezzük a keresztények halálát álomnak, elszenderedésnek. Ám ha az ember halhatatlan lenne, és test szerint is romolhatatlan, akkor az egész világ, látva a dolog rendkívüliségét, azt tudniillik, hogy a keresztények teste romolhatatlan marad, akkor valamiféle szükségszerűségtől, nem pedig szabad elhatározástól indíttatva választaná a jót. (XV, 39).[14]
Az Úr tehát az Utolsó Ítélet napjáig meghagyja és tiszteli az ember hitének a szabadságát. Ne felejtsük el, a Feltámadott nem az egész világ előtt jelent meg, hanem csak azok előtt, akik már földi életében is elfogadták, hittek benne, szerették őt. Megjelent legádázabb üldözője, Saul előtt is a damaszkuszi úton, de csak azért, hogy „rajta mutassa meg végtelen türelmét, okulásul azoknak, akik majd hisznek benne az örök életre” (1Tim 1,16), és elhívja a „pogányok apostolának” (Róm 11,13).
Az Úr Jézus által megígért Szentlélek is eljött, amint ő előre megjövendölte, ám nem az egész világ előtt. Csupán az apostoli közösség láthatta az aláereszkedő tüzes nyelveket, mások csak a rendkívüli zúgást hallották. Már az első nap háromezren megtértek Péter apostol prédikációjára azok közül, akik a nyelvek csodájának is tanúi voltak, ám voltak, akik megmaradtak abban a meggyőződésükben, hogy az apostolok „édes bortól részegedtek meg.” (Csel 2,6-13)
Az egyház a kezdetektől fogva tudatában volt annak, hogy Jézus Krisztus, az Ítélőbíró második Eljövetelével, és a szent város, az új Jeruzsálem alászállásával jön el a végső beteljesedés, az új ég és az új föld, amely örökre megmarad:
És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sincs többé. És a szent várost, az új Jeruzsálemet is láttam, amint alászáll a mennyből az Istentől, felkészítve, mint egy menyasszony, aki férje számára van felékesítve. Hallottam, hogy egy hatalmas hang szól a trón felől: Íme, Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga Isten lesz velük, és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. A trónon ülő ezt mondta: Íme, újjáteremtek mindent. És így szólt: Írd meg, mert ezek az igék megbízhatók és igazak! És ezt mondta nekem: Megtörtént! Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég. Én adok majd a szomjazónak az élet vizének forrásából ingyen. (Jel 21,1–6)
Lehet-e nagyobb reménység e földi életben ─ még a végső beteljesedés előtt ─, mint a legfájóbb betegség, az elkerülhetetlen halál eltünése Krisztusban?
Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe. (Jn 5,24)
Krisztus feltámadása az egész emberiség végső feltámadásának zsengéje, akiben már most, a jelenben minden végidőkre szóló ószövetségi várakozás, remény beteljesedik:
A halál felülkerekedett, elnyelte az embert, ám Isten újra letörölt minden könnyet minden arcról. Levette népéről a gyalázatot mindenütt a földön, mert az Úr szája szólt. Ezt mondják majd azon a napon: „Itt van a mi Istenünk, benne reménykedtünk és ujjongtunk, és örvendeztünk szabadításunkon! (LXX, Iz 25,8–9).
„Jöjjetek, térjünk vissza az Úrhoz, mert ő ejtett foglyul, de ő gyógyít is meg minket, megver, de be is kötöz minket; két nap múlva meggyógyít minket, harmadnapon feltámadunk, és élünk majd színe előtt; és meg fogjuk ismerni, törekedjünk megismerni az Urat, biztosan megtaláljuk, mint a hajnalt, eljön hozzánk, mint a korai és a kései eső a földre.” (LXX Hós 6,1–3).
„Kiszabadítom őket az alvilág kezéből, megváltom őket a haláltól. Halál, hol van a büntetésed? Alvilág, hol a fullánkod?” (LXX Hós 13,14).
Ezékiel próféta látomást lát a kiválasztott nép fogság utáni újjászületéséről, amely egyben a végső idők képét is megjeleníti:
Akkor az Úr rám helyezte kezét, az Úr lélekben kivezetett és letett a mező közepén, ami telve volt emberi csontokkal. Körülvitt engem azok mellett mindenfelé; igen nagy volt a számuk a mező színén, és teljesen ki voltak száradva. Azt mondta nekem: »Emberfia, vajon életre kelnek még ezek a csontok?« Azt feleltem: »Uram! Te tudod!« Erre így szólt hozzám: »Prófétálj ezekről a csontokról, és mondd nekik: Ti száraz csontok, halljátok meg az Úr igéjét! Így szól az Úr Isten a csontokhoz: Íme, én élet lelkét bocsátok belétek, izmokat adok rátok, húst növesztek rajtatok, bőrrel vonlak be, és lelkemet adom nektek, és élni fogtok; és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr.« Erre én prófétáltam, amint megparancsolta nekem. Miközben prófétáltam, íme, megindult a föld, és egyik csont a másikhoz közeledett, mindegyik a saját ízületéhez. És láttam, hogy íme, izom és hús nőtt rajtuk, és bőr feszült rájuk, de lelkük nem volt. Akkor azt mondta nekem: »Prófétálj a léleknek; prófétálj, emberfia, és mondd a léleknek: Így szól az Úr Isten: A négy szél tájékáról jöjj elő, lélek, és fújj ezekre a megöltekre, hogy életre keljenek!« Prófétáltam, amint megparancsolta nekem; erre beléjük szállt a lélek, és életre keltek; a lábukra álltak, igen nagy gyülekezet. (Ez 37,1–10)
Itt pedig János apostol látomásáról olvasunk a végső időkről:
 Ezután trónokat láttam, azok ültek rajtuk, akikre az ítélkezést bízták. És (láttam) a lelkeket, akiket Jézus melletti tanúságtételükért és az Isten szaváért lefejeztek, akik nem borultak le sem a vadállat, sem képmása előtt, sem bélyegét nem viselték homlokukon vagy karjukon. Életre keltek, és ezer évig uralkodtak Krisztussal. A többi halott csak akkor kelt életre, amikor eltelt az ezer esztendő. Ez az első feltámadás. Boldog és szent, akinek része van az első feltámadásban. A második halálnak ezeken nincs hatalma, hanem Istennek és Krisztusnak lesznek papjai, és ezer évig uralkodnak vele. (Jel 20,4–6).
Dániel próféta könyvében is megjelenik az utolsó idők képe:
Akkor azok közül, akik a föld porában alszanak, sokan felébrednek: némelyek örök életre, mások gyalázatra, mások pedig szétszóratásra és örök szégyenre. Akkor a bölcsek ragyogni fognak, mint az égboltozat fénye, s akik megerősítették igéimet, miként az ég csillagai örökkön-örökké. (LXX Dán 12,2–3)
Az általános feltámadásba vetett hit jelen van a hét testvér és anyjuk vértanúságának történetében. A második testvér, amikor már a végét járja, így kiált kínzójához, Antiokhosz királyhoz:
„Te gonosz, a jelen életből ugyan kiűzöl minket, a világ Királya azonban az élet örök föltámadására kelt fel bennünket, mivel az ő törvényeiért halunk meg.” (LXX 2Mak 7,9)
A hetedik testvért ezekkel a szavakkal bíztatja anyja a rá váró vértanúságban:
„Ne félj ettől a hóhértól, hanem légy méltó testvéreidhez, szenvedd el a halált, hogy egykor, az irgalmasság idején testvéreiddel együtt visszakapjalak téged is!” (LXX 2Mak 7,29)
Jézus harmadnapi feltámadása nem egyszerűen halálból való „újjáéledés”, hanem a Mennyek Országa új, örök létében való megdicsőült megjelenés. Emlékezzünk csak: első látásra nem is tudták a tanítványok felismerni! Mária Magdolna sem, aki a „kertésznek” vélte (Jn 20,14–15). Az Emmauszba tartó tanítványok sem, akik kezdetben titokzatos, lángoló szavú prédikátornak vélhették (Lk 24,16). Jézus megengedi a tanítványoknak, hogy megtapogassák a „kezét és a lábát”, meggyőződjenek arról, hogy teste van, nem „szellem”, amelynek „nincs húsa és csontja”. Szemük láttára eszik (Lk 24,39–43), mégis „eltűnik” a tanítványok szeme elől (Lk 24,31), majd a „zárt ajtókon keresztül” jelenik meg (Jn 20,19). Pál apostol tanítása szerint így kell gondolnunk Krisztus feltámadására, és hasonlóképpen kell gondolkodnunk a mi végső feltámadásunkról is:
Így van a halottak feltámadása is: romlandó testet vetnek el, és romolhatatlan test támad fel; gyalázatban vetik el, és dicsőségben támad fel; gyöngeségben vetik el, s erőben támad fel; érzéki testet vetnek el, és lelki test támad fel.
Ha van érzéki test, van lelki test is. Ezt mondja az Írás is: »Ádám, az első ember élő lénnyé lett«, az utolsó Ádám pedig
megelevenítő Lélekké.[17] De nem a lelki az első, hanem az érzéki, csak azután a lelki. Az első ember a földből való, földi, a második ember a mennyből való. Amilyen a földi, olyanok a földiek is, és amilyen a mennyei, olyanok a mennyeiek is. És amint hordtuk a földi ember képét, úgy hordani fogjuk a mennyeinek képét is. (1Kor 15,42–49)
A keresztény egyház ─ egyetemes küldetésének tudatában és a végső idők látomásában ─ a kezdetektől fogva vallotta, hogy a világot a keresztények imái őrzik. A Diognétoszhoz írt levél szerzője így tesz erről bizonyságot:
Ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban. A lélek áthatja a test minden tagját, ugyanúgy jelen vannak a keresztények a világ városaiban… A lélek ugyan a testbe van zárva, de a lélek tartja össze a testet; így vannak a keresztények is, a világba vannak zárva, mint börtönbe, mégis ők tartják össze a világot. (VI,1–7)
Arisztidész, a „filozófus”, a II. század keresztény hitvédője hasonló módon veszi védelmébe a keresztényeket Apológiájában, amelyet „az istenfélelem védelmében” Hadrianus császárnak ajánlott:
Vedd hát, és olvasd el írásaikat, majd magad is rá fogsz jönni, hogy amit elmondtam, nem az én kitalálásom, nem is azért beszéltem, mert ügyvédként akarok melléjük állni, hanem mivel elolvastam, és igaznak találtam írásaikat… Meg vagyok győződve róla, hogy a világot a keresztények könyörgései tartják fenn. (XVI.)
Szofronyij apát Áthoszi Sziluán tanítását tolmácsolja erről könyvében:
„A szenteket Krisztus szeretete élteti, az isteni erő, amely létrehozza és fenntartja a világot, ezért van imájuknak felbecsülhetetlen jelentősége. Szent Barszanuphiosz például azt vallja, hogy az ő idejében három ember imája hárította el a világot fenyegető katasztrófát. A világ előtt ismeretlen szentek kedvéért megváltozik a történelmi, sőt a kozmikus események menete, ennélfogva minden egyes szentnek megvan a kozmikus jelentősége, s szerepük a világ történelmének határain túl az örökkévalóságba mutat. A szentek – a föld sója, ők jelentik földünk létének az értelmét, s olyan gyümölcsnek tekinthetjük őket, amelynek kedvéért fennmarad a bolygónk. Amikor pedig nem születnek többé szentek, elvész az az erő, amely elhárítja a világot fenyegető katasztrófát. Minden egyes szent, Egyiptomi Szent Antal vagy Arszéniosz, Miklós, Efrém, Szergij, Szerafim és a hozzájuk hasonlók az egész világ legbecsesebb, örök kincsévé váltak, még ha a világ nem is akar róluk tudomást venni, sőt gyakran megöli prófétáit.”[20]

[5]  Liturgikon I. kötet. Aranyszájú Szent János liturgiája. Ford. Berki Feriz. Budapest 1980. 45. o.

[14] Homiliae S. Macarii Aegyptii spirituales, XV, 39. Patrologia graeco-latina, J.-P. Migne, Paris, 1857-1866, tome 34.

[17] vö. (Ter 2,7)

[20] Szofronyij (Szaharov) apát: A SZENT HEGY TITKA. ÁTHOSZI SZILUÁN (1866–1938) ÉLETE, TANÍTÁSAI  ÉS ÍRÁSAI. I. rész, XIII. „Isten igéjéről es a teremtmény lehetőségeinek végső határairól. A világért mondott imádság jelentőségéről.” Odigitria-Jel, Budapest 2010. 234. old.

I. T.

(Folytatjuk)

Tovább az eszköztárra