3. Hit és megismerés

(Frissítve: 2017. október 22.)

BESZÉLGETÉSEK SZERETETRŐL, REMÉNYRŐL, HITRŐL

I. A SZERETETRŐL

Hit és megismerés

Az első parancsolat így szól:
„Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a rabszolgaság házából. Rajtam kívül más isteneid ne legyenek!” Kiv 20,2-3
Isten — az Úr — csak egy van. Ez az első igazság. Istennek kivételes joga van arra, hogy népét az engedelmességre emlékeztesse, mivel teremtése, kinyilatkoztatásai, annak az ember részéről történt elfogadása és szabadításai által ő népének Istene, Jótevője, Szabadítója!
Honnan ismerhetjük meg Urunkat és Istenünket? Valamilyen kívülről jövő tanítás eredményeként?
 Isten nem hagyott bennünket teljes tudatlanságban, írja Damaszkuszi Szent János „Az igaz hit pontos kifejtésében”, hanem természetünknél fogva belénk oltotta annak tudását, hogy van Isten. [1]
Az ember ugyanis Isten képmására lett teremtve:
Azt mondta Isten: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.” (Ter 1,26)
Ugyanezt mondja Nagy Szent Vazul a „Bővebben kifejtett szabályokban”. Amikor az istenszeretetről kérdezik, és szeretnék tőle megtudni, hogyan lehet azt megtanulni, így válaszol:
Az istenszeretet nem tanítható. Hiszen azt sem másoktól tanultuk meg, hogy örüljünk a napfénynek, s ragaszkodjunk az élethez. Sőt szüleink és nevelőink szeretetére sem más tanított bennünket. Amint ugyanis az ember létrejön, megjelenik benne valami bontakozó értelem, amelyben eleve megvan a törekvés a szeretet kifejlesztésére. Mi is az istenszeretetnek ezt a bennetek rejlő szikráját akarjuk a Szentlélektől kapott erővel föléleszteni.[2]
Ámde ha már ifjú- vagy felnőttkorban vagyunk, másként is közelíthetünk a kérdéshez. Forduljunk a Szentíráshoz, keressünk valamilyen „kívülről” jövő támpontot.
Pál apostol azt írja, hogy Isten már a teremtett világból megismerhető:
Amit ugyanis tudni lehet Istenről, azt világosan ismerik, mert Isten kinyilvánította nekik. Hiszen azt, ami láthatatlan benne: örök erejét, valamint istenségét tapasztalni lehet a világ teremtése óta, mert az értelem a teremtmények révén felismeri. Éppen ezért nincs mentség számukra. (Róm 1,19-20)
Ezt erősíti meg Damaszkuszi Szent János, amikor azt mondja, hogy „Isten a teremtésből, annak fenntartásából és kormányzásából”[3] is megismerhető.
Ezenkívül, nemcsak a természetünknél fogva belénk oltott tudásból, nem is csupán a teremtésből, hanem a Szentírásból is meg lehet, sőt meg is kell ismernünk Istent. A Szentírás arról tanúskodik, hogy Teremtőnk a kezdetektől fogva próféták és ószövetségi igazak hosszú sora által szólt hozzánk, legvégül pedig Egyszülött Fia által szólított meg bennünket:
Sokszor és sokféle módon szólt hajdan Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső napokban pedig Fia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé rendelt, aki által a világokat is teremtette, s aki ─ mivel az ő dicsőségének kisugárzása és lényegének képmása, és mindent fenntart hatalmának igéjével ─, miután a bűnöktől megtisztulást szerzett, a Fölség jobbján ül a magasságban.  (Zsid 1,1-3)
Végül, Isten megismerésének a legtökéletesebb módja, a hozzá fűződő imádságos kapcsolaton keresztül személyesen is megismerni őt. Áthoszi Szent Sziluán ezt írja vallomásaiban:
Egészen más dolog csupán hinni, hogy van Isten, a természetből vagy a Szentírásból megismerni őt, és más a Szentlélek által megismerni az Urat.[4]
„Rajtam kívül más isteneid ne legyenek!”
„Istenek”? Milyen istenek?
A parancsolat második része még nyomatékosabban utal az egyistenhitre. Csak az egy igaz Istenhez szabad fordulni, egyedül őt szabad imádni, nem lehet más istenekkel helyettesíteni, se személlyel, se olyasmivel, akit, vagy amit kis híján „istenként” tisztelünk. Már az is elfordulást jelent tőle, ha előbb akarunk embereknek tetszeni, mint Istennek:
Vajon embereket akarok most megnyerni, vagy Istent? Embereknek igyekszem-e tetszeni? De ha az embereknek igyekeznék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája! (Gal,1,10)
Íme, a biztos próbája Krisztus követésének: életünket nap, mint nap mérlegre tehetjük, vajon embereknek kívántunk-e tetszeni szavunkkal, cselekedetünkkel, döntésünkkel, vagy Istennek?
Az Úr Jézus elsősorban Atyjának akart kedvében járni, és csak utána az embernek:
„Az az én eledelem, hogy annak akaratát cselekedjem, aki küldött engem, hogy elvégezzem az ő művét.” Jn 4,34
 Tanítványai azt is szívükbe vésték, hogy első a tett, és csak utána következik a szó:
Az első Húsvét vasárnapon a két Emmauszba tartó tanítvány közül az egyik, Kleofás ezt kérdezte az ismeretlen vándortól:
„Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte tőlük: „Micsoda?” Azt felelték: „A Názáreti Jézus esete, aki tettben és szóban hatalmas próféta volt Isten és az egész nép előtt.” (Lk 24,18-19)
Mi az, ami olykor nyilvánvalóan, olykor rejtőzködve, de szemben áll az első parancsolattal?
Először is az ateizmus, Isten létének tudatos, vagy nem tudatos elutasítása. Filozófiai oka ugyanúgy lehet a lelkiismeretes, alapos, mint ennek ellenkezője, a lét-kérdések iránt közömbös, felszínes gondolkodás. Ha ez utóbbi ennek megfelelő erkölcsi relativizmussal is párosul, könnyen fordulhat a rossz felé, hogy tovább erősítse Isten elutasítását:
„Mindaz, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy le ne lepleződjenek a cselekedetei; de aki az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy nyilvánosságra jussanak tettei, mert Istenben cselekedte azokat.” (Jn 3,20)
Az ószövetségi Szentírás egyszerűen „esztelennek” nevezi azt, aki Istent elutasítja, és a rosszat választja:
Így szól szívében az esztelen: „Nincs Isten!” Megromlottak és utálatosak lettek foglalatosságaikban, nincs, aki jót cselekedne. (LXX, Zsolt 13,1 [14,1])
Előfordul, hogy az ember elismeri ugyan, hogy van Isten ─ „én a magam módján hiszek…” ─, ám valójában nem hisz sem Isten természetfölötti kinyilatkoztatásában, sem gondviselésében a teremtett világ és az ember fölött, ezért nem is „járul” Istenhez:
Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni, mert aki Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy ő van, és megjutalmazza az őt keresőket. Zsid 11,6
Hol van tehát a vízválasztó az Istent „nem tagadó, őt elismerő” és az Istenben „hívő” ember között? Az „Istenhez járulásban”, az ő keresésében, és ami ettől elválaszthatatlan, felismert, örök törvényeinek követésében!
Valójában egy eretnekség is az első parancsolattal fordul szembe. Miért? Azért, mert az igaz hitről vallott tanításhoz, Krisztusnak az apostolok által átörökített és egyetemesen őrzött tanításához olyan emberi tanítást tesz hozzá, vagy e tanításból olyan valamit vesz el, amivel meghamisítja azt, amit Krisztus adott át apostolainak, ők pedig továbbadták kiválasztott utódaiknak, velük együtt Isten népének, mindezt pedig az apostoli tanítást egyenes ágon öröklő és őrző Egyház hitelesítette és hitelesíti mindmáig. Pál apostol átkozottnak nevezi az általa nem hirdetett, idegen, „más evangéliumot”:
Még ha mi, vagy akár az égből egy angyal hirdetne is nektek más evangéliumot, mint amit hirdettünk nektek, átkozott legyen! (Gal 1,8)
János apostol is súlyos szavakkal óv a Szentírás önkényes meghamisításától:
Mert tanúságot teszek mindenki előtt, aki hallja e könyv jövendölésének igéit: Ha valaki hozzátesz ezekhez valamit, arra Isten azokat a csapásokat bocsátja, amelyek meg vannak írva ebben a könyvben. És ha valaki elvesz valamit e könyv jövendölésének igéiből, attól Isten elveszi osztályrészét az élet fájából, a szent városból, és mindabból, ami meg van írva ebben a könyvben. (Jel 22,18-19)
Előfordul, hogy valaki félelemből, vagy éppen szégyenből tagadja meg Istent, és válik mások előtt önkéntelenül „ateistává”. Ezzel viszont az üdvösségét teheti kockára. Jól tudták ezt régi és újabb korok vértanúi:
„Mert aki szégyell engem és az én igéimet e házasságtörő és bűnös nemzedék előtt, az Emberfia is szégyellni fogja azt, amikor eljön Atyjának dicsőségében a szent angyalokkal.” (Mk 8,38)
 Meglepő, de az elkövetett bűnök feletti kétségbeesés is elvezethet odáig, hogy az ember már nem számol többé Istennel az életében: „Olyan mélyre süllyedtem, olyan nagy bűnöket követtem el, hogy innen már nincs visszaút”! Elfogja a kétségbeesés, beletörődik megváltozhatatlannak vélt állapotába. Pedig ott van a tékozló fiúról szóló példázat (Lk 15)! Ember nála mélyebbre nem süllyedhetett! Mégsem esett kétségbe! Még gyermekkorában megtaníthatták arra, és nem felejtette el, hogy nincs olyan mélység, nincs olyan távoli ország, ahonnan ne lenne visszaút az atyai házba. Pál apostol Krisztus mindnyájunkat megelőző szeretetéről ír, és erre emlékeztetve óv ettől a veszélytől:
Isten azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk. (Róm 5,8)
Saját életének példáján keresztül is bátorít:
Igaz beszéd ez, és teljes hitelt érdemlő: azért jött el Krisztus Jézus erre a világra, hogy üdvözítse a bűnösöket. Ezek között az első én vagyok. (1Tim 1,15)
 Én a legkisebb vagyok az apostolok között, arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak nevezzenek, mert üldöztem Isten egyházát. (1Kor 15,9)
 Hallottátok ti is, hogyan viselkedtem egykor a zsidóságban, hogy mód felett üldöztem Isten egyházát, és pusztítottam azt. (Gal 1,13)
 Azelőtt káromló, üldöző és gyalázkodó voltam, de irgalmat találtam, mert hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem. (1Tim 1,13)
A babonaság mellett sem mehetünk el szó nélkül. A „jövendőmondásról”, az ismét divatos „horoszkópról”, a „lekopogásról”, a „péntek tizenháromról”, a „halott látásról”, az utunkat keresztező „fekete macskáról,”[5] az éjféli óráról a temetőben. Mindarról, amit már az ószövetségi hívő ember is messze kerülendőnek, sőt véteknek tartott.
Sámuel próféta könyvében ezt olvassuk:
Sámuel ekkor meghalt már. El is siratta egész Izráel, és Ramátában, a városában el is temették. Saul pedig eltávolította már a varázslókat és a jövendőmondókat az országból. (1Sám 28,3)
Ám egyszer Isten, Saul idejében, hallgatásba burkolózott, semmilyen formában sem adott választ a fenyegető filiszteus veszedelemmel kapcsolatban. Saul pedig türelmét veszítve mégis „jelet” kívánt, és a népi babonasághoz fordult:
Ezt mondta Saul a szolgáinak: Keressetek nekem egy varázsló asszonyt! Elmegyek hozzá, és őt kérdezem meg. Szolgái ezt felelték neki: Van itt Éndórban egy varázsló asszony. Saul ekkor elváltoztatta magát, más ruhát vett magára, és elment két emberével. Amikor éjjel odaértek az asszonyhoz, ezt mondta: Jövendölj nekem varázslással, és idézd meg nekem, akit mondok neked! De az asszony ezt felelte: Magad is tudod, mit tett Saul, hogyan irtotta ki az országból a varázslókat és a jövendőmondókat. Miért akarsz csapdába ejteni és megöletni engem?” (1Sám 28,6-9)
Ézsaiás próféta megjövendöli az Egyiptomon eluralkodó zavart és félelmet, ahol az egyiptomiak még babonás hiedelmeik szerint cselekednek:
Az egyiptomiak lelke összezavarodik bensőjükben, tervüket meghiúsítom; ők pedig isteneikhez és bálványaikhoz fordulnak, azokhoz, akik a földből beszélnek és a varázslókhoz. 19,3
A rossz szokás nagy úr. Ámde, mint minden rossz szokást, a babonaságot és a hozzá kapcsolódó félelmeket is le lehet leküzdeni. Hogyan? Hittel és bátorsággal. Egyszer egy magát igazhívőnek valló keresztény asszony a következő kérdéssel állt elő püspökének:
— Püspök atya! Hogyan lehetséges az, hogy cigányasszony jósolt a tenyeremből, mindent megmondott előre, és az be is következett?
A püspök így válaszolt:
— Meg van írva: »legyen a te hited szerint« (Mt 8,13). Hittél neki, hát be is következett. El kellett volna jönnöd a templomba, meg kellett volna mindent gyónnod. Akkor megszabadultál volna a jóslattól.
Az éjszakai félelmekkel, a szellemjárással, a temető előtt való elhaladással és hasonló dolgokkal kapcsolatban az Atyák ezt tanácsolják: „Ne engedj a félelemnek, mert ha engedsz, sohasem szabadulsz meg tőle, örökké rabja maradsz!”
Végül mondjuk el az első parancsolatról azt is, hogy nem csupán Isten megismerésére, hanem buzgó imádására és szolgálatára is vagyunk rendelve. Hiszen szorongat bennünket az, amit a Jelenések Könyvében olvasunk:
Ismerem cselekedeteidet, hogy sem hideg nem vagy, sem forró; bár hideg volnál, vagy forró! (Jel 3,15)
Isten, földi körülményeinktől függetlenül, valódi boldogságot ígér nekünk, ha teljes, osztatlan szívvel szolgáljuk őt. Bárhol, bármilyen szolgálatra rendelt is bennünket életünk során:
Boldogok, akik kutatják az Ő bizonyságait, teljes szívvel keresik majd Őt! (LXX, Zsolt 118,2 [119,2])
[1]
[2]
[3]
[4] Szofronyij (Szaharov) apát: A SZENT HEGY TITKA. ÁTHOSZI SZILUÁN (1866–1938) ÉLETE, TANÍTÁSAI ÉS ÍRÁSAI. II. rész, III. Az alázatról. Odigitria digit, Budapest 2010.
[5] Az Egyesült Királyságban vagy Japánban honos hiedelmek szerint az utunkat keresztező fekete macska éppenséggel szerencsét, és nem szerencsétlenséget hoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Tovább az eszköztárra