7. Tiszteld apádat és anyádat!

(Frissítve: 2017. november 5.)
Térjünk most át a második törvénytábla tanulmányozására. Itt találjuk a felebarátunk szeretetéről szóló parancsolatokat. Az ötödik parancsolat a szülők iránti tiszteletre emlékeztet:
Tiszteld atyádat és anyádat, amint megparancsolta neked az Úr, a te Istened, hogy jó dolgod legyen, és hosszú ideig élj azon a jó földön, amelyet az Úr, a te Istened ad majd neked. (Kiv 20,12; MTörv 5,16)
Emlékezzünk csak vissza arra a kérdésre, amelyet a gazdag ifjú tett fel Krisztus Urunknak az örök élettel kapcsolatban:
„Mester, milyen jót tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?”
Az Úr így válaszolt:
„Miért kérdezel engem a jóról? Csak egyvalaki a jó. Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsokat.” Az megkérdezte: „Melyeket?” Jézus ezt felelte:„Ne ölj, ne törj házasságot, ne lopj, ne tanúskodj hamisan, tiszteld apádat és anyádat, és szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” (Mt 19,16-19)
Amikor egy törvénytudó, jóllehet kísértő szándékkal, megkérdezte Urunktól, hogy melyik a „legnagyobb parancs” a törvényben, ő így válaszolt:
„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló ehhez: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Ezen a két parancson alapul az egész törvény és a próféták.” (Mt 22,36-40)
Ha felebarátunkat úgy kell szeretnünk, mint önmagunkat, akkor ez elsősorban a szüleinkre vonatkozik. Hiszen felebarátaink közül ők állnak a legközelebb hozzánk! Ahhoz, hogy felebarátunkat tisztelni és szeretni tudjuk, elsősorban családunk tagjait kell megtanulnunk tisztelni és szeretetni. Erre tanít az apostol:
Aki pedig övéinek, főképpen háza népének gondját nem viseli, megtagadta a hitet, s rosszabb a hitetlennél. (1Tim 5,8)
Miben áll a tisztelet és a szeretet? A szívben megtapasztalt érzésekben? Bizonyára abban is. Ám sokkal inkább a másik gondja viselésében, a tettekben. Nem véletlenül, hiszen a szeretetet ugyanúgy gyakorolnunk kell, mint bármilyen más ismeretet vagy tudományt. Mit ér az a szeretet, amely bővelkedik érzésekben, de híján van a tetteknek?
Az Úr Jézus parancsot adott és példát is mutatott a tettekben megmutatkozó szeretetre:
„Azt parancsolom nektek: szeressétek egymást!” (Jn 15,17)
„Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, mint ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében.” (Jn 15,10)
„Mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött engem.” (Jn 6,38)
Aki tehát tetteiben és engedelmességében mutatja meg elsősorban a szeretetét, az magát az Úr Jézust követi.
Bizonyára felfigyeltünk arra, hogy az ötödik az egyetlen parancsolat, amelyhez konkrét ígéret is fűződik:
Tiszteld atyádat s anyádat, …hogy jó dolgod legyen, és hosszú ideig élj azon a jó földön, amelyet az Úr, a te Istened ad majd neked.
Mi lehet az ígéret magyarázata?
Elsősorban az, hogy Isten már az Ószövetségben különleges erővel ruházta fel a szülők áldását. Jákob és Ézsau történetében ezt olvassuk:
Izsák, az ő atyja azt mondta neki: „Gyere ide hozzám, és csókolj meg, fiam!” Ő odament, és megcsókolta. Erre aztán, mihelyt megérezte ruhái illatát, megáldotta őt ezekkel a szavakkal: „Íme, olyan az én fiam illata, mint a dús mező illata, amelyet az Úr megáldott. Adjon neked Isten az ég harmatából s a föld kövérségéből, bőséget a gabonából és a borból. Népek szolgáljanak neked, fejedelmek boruljanak eléd: légy ura testvérednek, és atyád fiai boruljanak le előtted. Aki átkoz téged, legyen átkozott, s aki megáld téged, legyen áldott!” (Ter 27,26-29)
Sirák fia Könyvében pedig ez áll:
Tettel és szóval tiszteld apádat, hogy áldása szálljon rád: mert az apa áldása megszilárdítja a gyermekek házát, az anya átka pedig fenekestül felforgatja. (3,9-11)
Milyen más a tett, az út, az élet, amelyen áldás van. A tanítványok sem magukat küldték prédikálni és gyógyítani! Máté evangéliumában ezt olvassuk:
Magához hívta a tizenkét tanítványát. Hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek felett, hogy kiűzzék azokat, és meggyógyítsanak minden betegséget és minden bajt. (Mt 10,1)
Milyen más az a férfi és nő közötti kapcsolat, amelyen Isten áldása van az egyházban! Feltéve, ha a házastársak tudják, milyen kegyelem részesei lettek, nem tétlenkednek, nem Istentől kérik számon, ha időközben valami rosszra fordul, hanem vigyáznak mint szemük fényére a kapott kegyelemre, és ápolják azt. Minderről később is szó lesz még.
Magától értetődik, hogy az ötödik parancsolat nemcsak a szülők, hanem az „elöljárók”, elsősorban az egyháziak tiszteletét is magában foglalja:
Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak, és vessétek magatokat alá nekik, hiszen úgy őrködnek ők fölöttetek, mint akik számot fognak adni lelketekért, hadd tegyék ezt örömmel és ne sóhajtva, mert ez nem szolgálna javatokra. (Zsid 13,17)
Itt a helye, hogy feltegyük a kérdést, hogyan kell általában a „feljebb-valókhoz” viszonyulnunk? A kereszténység, amikor megjelent, nem hirdetett politikai forradalmat, lázadást a meglévő társadalmi renddel szemben. Nem lázította fel a rabszolgákat, és nem akarta őket erőnek erejével uraiktól elvenni. Idézzük csak fel az Úr Jézus szavait:
Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené. (Mt 22,21)
Pál apostol a „felettes hatalommal” szemben tanúsított engedelmességről ír a Rómaiakhoz szóló levelében:
Mindenki vesse alá magát a felettes hatóságoknak. Nincs ugyanis hatalom, csak Istentől; amelyek pedig vannak, azokat Isten rendelte… Mert az elöljárók a jótettet nem büntetik, csak a rosszat. Azt akarod, hogy ne kelljen félned a hatalomtól? Tedd a jót, és dicséretet nyersz tőle, mert ő Isten szolgája a javadra. De ha rosszat tettél, félj, mert nem ok nélkül hordozza a kardot; szolgája ugyanis Istennek, hogy bosszút álljon büntetéssel azon, aki rosszat cselekszik… Adjátok meg tehát mindenkinek, amivel tartoztok; akinek adóval, annak az adót, akinek vámmal, annak a vámot, akinek félelemmel, annak a félelmet, akinek tisztelettel, annak a tiszteletet. (Róm 13,1-7)
Ugyanerről ír Péter apostol első levelében:
Engedelmesek legyetek tehát minden emberi teremtménynek az Úrért, akár a királynak, mint legfelsőbbnek, akár a helytartóknak, mint akiket ő a gonosztevők büntetésére, a jóknak pedig dicséretére küldött (2,13-14).
A világi hatalom tehát addig ─ de csak addig ─, amíg az erényt jutalmazza, a bűnt pedig elmarasztalja, Isten rendelését hajtja végre.
Szolgákról és rabszolgákról ezt olvassuk az apostoli levelekben:
Mindenki maradjon meg ugyanabban a hivatásban, amelyben meghívást kapott. Mint rabszolga kaptad a meghívást? Ne törődj vele; és ha szabaddá is válhatnál, inkább azzal élj! Mert aki mint rabszolga kapott hivatást az Úrban, az az Úr szabadosa; hasonlóképpen, aki mint szabad ember kapott hivatást, az Krisztus rabszolgája. (1Kor 7,20-22)
Szolgák, engedelmeskedjetek uraitoknak teljes félelemmel, ne csak a jóknak és szelídeknek, hanem a tisztességteleneknek is. (1Pt 2,18)
A keresztény rabszolga erőszakos önfelszabadítása azzal a kísértéssel járna, hogy a felszabadult ember korábbi ura helyére próbálna lépni, ő kívánna helyette uralkodni. Nem lehetetlen, hogy hasonló módon és hasonló eszközökkel. Nem erre tanítanak a történelmi példák? Krisztus Urunk mindenkit, földi urat, szolgát, rabszolgát egyaránt meg akar nyerni. Az a társadalom, amelyet Jézus Krisztus hirdet meg, a szeretet társadalma, ahol nem az erő, az erőszak, hanem a jó önkéntes cselekvése az uralkodó. Nemde a jó önkéntes követését hirdeti meg az Úr, amikor ezekkel a szavakkal hív:
„Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl a keresztjét, és kövessen engem.” (Mk 8,34)
Ez a társadalmi ideál valósult meg az őskeresztény egyházban. A kereszténység kezdettől fogva nem tett különbséget szabad ember és rabszolga között:
Nincs többé zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad, sem férfi, sem nő; mert mindnyájan egy vagytok Krisztus Jézusban. (Gal 3,28)
Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt. (ApCsel 2,44)
Végül még valamiről szólnunk kell. Az engedelmes keresztény asszonynak kiváltságos hivatása lehet, hogy férjének megmentéséért, üdvösségéért munkálkodjon úgy, hogy hűséggel kitart mellette. Akkor is, ha a férj nem akar hinni:
Ugyanígy az asszonyok is legyenek engedelmesek férjüknek, hogy ha egyesek nem hisznek is az igének, az asszonyok magaviselete beszéd nélkül is megnyerje őket. (1Pt 3,1)
Pál apostol sem buzdítja az asszonyt arra, hogy lázadjon fel a férjével szemben, annál kevésbé, mivel hívő férjhez és asszonyhoz szól a tanítása, ám a férjet emlékezteti, nem azért „fő”, hogy nagyobb hatalommal rendelkezzen, hanem azért, hogy nagyobb felelősséget hordozzon, és Krisztus nagyobb áldozatának a példáját állítja a szeme elé:
Engedelmeskedjetek egymásnak Krisztus félelmében. Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, amint Krisztus is feje az egyháznak; ő a test üdvözítője. De mint ahogy az egyház Krisztusnak van alárendelve, úgy az asszonyok is mindenben a férjüknek.
Ti férjek, szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat! Önmagát adta érte. (Ef 5,21-25)
Nem lenne teljes a kép, ha nem szólnánk még két dologról. A szülők tisztelete azt is magában foglalja, hogy bármilyen nyilvánvaló hibát találunk is életükben, nem törhetünk fölöttük pálcát. Saját életsorsunk esetleges negatív alakulásáért sem szabad szüleinket, vagy másokat felelőssé tennünk. Akkor sem, ha ez „formálisan” igaz lenne. Ez az egyik nagy tanulsága a bűnbeesés történetének, ahol a bűn elkövetése után azonnal kezdetét veszi a kölcsönös vádaskodás. Ádám az asszonyra, sőt Istenre hárítja a felelősséget, akit ő adott mellé, az asszony pedig a kísértőre. Ám saját magára senki sem akarja a felelősséget vállalni:
„Ki adta tudtodra, hogy mezítelen vagy? Csak nem ettél arról a fáról, amelyről egyedül parancsoltam neked, hogy ne egyél?” Az ember azt felelte: „Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és ettem.” Az Úr Isten ekkor megkérdezte az asszonyt: „Miért tetted ezt?” Ő így felelt: „A kígyó rászedett és ettem.” (LXX Ter 3,11-13)
A másik, hogy természetesen nem vak engedelmességről van szó szüleinkkel vagy elöljáróinkkal szemben. Ha ugyanis akár a szülők, akár más, világi, ne adja Isten, egyházi elöljárók olyan dolgot kérnének tőlünk, ami hitünkkel és üdvösségünkkel nem egyeztethető össze, megszűnik az engedelmesség! Készen kell állnunk arra, hogy kitartsunk hitünk mellett, bármi legyen is az ára. A tiszteletre és engedelmességre vonatkozó parancsot ne tévesszük össze a szolgalelkűséggel! Azzal, amit joggal nevezhetünk szervilizmusnak. Idézzük csak fel, hogyan viselkedtek az apostolok a nagytanács előtt:
Amikor látták Péter és János állhatatosságát, és megtudták, hogy írástudatlan és tanulatlan emberek, elcsodálkoztak, és rájuk ismertek, hogy Jézussal voltak. Mivel azonban látták, hogy a meggyógyult ember is mellettük áll, semmiben sem mondhattak ellent. Megparancsolták tehát nekik, hogy menjenek ki a nagytanácsból, azután így tanakodtak egymás között: „Mitévők legyünk ezekkel az emberekkel? Hogy csakugyan Jeruzsálem összes lakója előtt ismeretes csodajelet műveltek, az nyilvánvaló, és nem tagadhatjuk. Nehogy azonban még tovább terjedjen a híre a nép között, fenyegessük meg őket, hogy ne beszéljenek többé senkinek se ennek a nevében.” Azután beszólították őket, és megparancsolták, hogy egyáltalán ne beszéljenek, és ne tanítsanak Jézus nevében. Péter és János azonban azt felelték nekik: „Ítéljétek meg ti, vajon helyes volna-e Isten színe előtt, ha inkább hallgatnánk rátok, mint az Istenre! Hisz lehetetlen nekünk, hogy el ne beszéljük, amiket láttunk és hallottunk!” (ApCsel 4,13-20)
A keresztény tanúságtétel az igaz hit mellett ─ akár kedvező, akár kedvezőtlen időkben ─ feltétele az üdvösségnek. Pál apostol így ír a Rómaiaknak:
Ha tehát a száddal vallod, hogy „Jézus az Úr!”, és a szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt halottaiból, üdvözülsz. A szív hite megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál. (10,9-10)
Ebben az értelemben ír Palamasz Szent Gergely is a tiszteletről, az engedelmességről és a „lelki szülőkről” az ötödik parancsolathoz fűzött tanításában.[1] Igaz, szavai elsősorban azokhoz szólnak, akik a szerzetesi életmódot választották, ám mindnyájan megszívlelhetjük, és bölcs belátással alkalmazhatjuk:
Tiszteld apádat és anyádat, mert általuk hívott téged életre Isten, és Isten után ők az okai létednek. Így te is, Isten után, tiszteld és szeresd őket, ha az irántuk való szeretet összeköt Isten szeretetével. Ha nem, tartsd távol magad tőlük, és ne csak tőlük, hanem családod bármely tagjától, vagy bármely más barátodtól vagy kapcsolattól, sőt még saját tagjaidtól és azok vágyaitól is, magától a testedtől és annak a szenvedélyekhez kötődő természetétől. „Ha valaki hozzám jön, és nem gyűlöli apját és anyját, feleségét és gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját magát is…, és nem hordozza keresztjét és nem jön utánam, nem méltó hozzám”, mondta az Úr (Lk 14,26; Mt 10,38). Azokat viszont, akik egy hiten vannak veled, és nem akadályozzák üdvösségedet, tiszteld és szeresd. Ha így áll a dolog a test szerinti atyáinkkal, mennyivel inkább tisztelni és szeretni kell azokat, akik lélek szerint lettek atyáink? Akik a puszta létből a boldog létbe vittek át téged, átadták neked a tudás világosságát, újjáteremtettek az újjászületés fürdője által, beléd helyezték a feltámadás, a halhatatlanság, az el nem múló Ország és örökség reményét, méltatlanból méltóvá tettek az örök javakra, a földiek helyett a mennyeiekre, a mulandók helyett az örökkévalókra, és már nem ember, hanem az Istenember Jézus Krisztus gyermekeivé és tanítványaivá tettek, aki a fiúság Lelkét ajándékozta nekünk (Róm 8,15). Minden tiszteletet és szeretetet meg kell tehát adnod a lelki atyáknak, mert a nekik adott tisztelet Krisztusra és a Szentlélekre száll át, akiben a fiúság Lelkét kaptuk, és a mennyei Atyára, „akitől minden nemzetség nevét nyerte a mennyben és a földön” (Ef 3,15). Törekedj arra, hogy egész életedre legyen lelki atyád, akinek megvallod minden bűnödet, és akitől gyógyulást nyerhetsz és a bűnök bocsánatát. Mert nekik adatott meg, hogy feloldják vagy megkössék a lelkeket. Ezt a kegyelmet és hatalmat kapták Krisztustól. Ezért légy engedelmes, és ne mondj nekik ellent, hogy ne okozz romlást saját lelkednek. Kérj tanácsot és hallgass mindvégig lélek szerinti atyáidra, hogy lelked üdvösséget nyerjen, és részese légy az örök és romlatlan javaknak.[2]

[1] Ez a rövid tanítás a görög kiadású Filokália IV. kötetében található: ….. (A Krisztus törvénye, azaz az Újszövetség szerint való Tízparancsolat.)

[2]

Ι. Τ.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Tovább az eszköztárra