8. Nem te vagy az élet ura

(Frissítve: 2017. november 16-án)
A második törvénytáblán a hatodik parancsolat két rövid szó:[1]
Ne ölj! (Kiv 20,15; MTörv 5,18)
Az utána következő parancsolatok is tiltó jellegűek, határozottan óvnak valamitől. A hatodik egy embertársunk, önmagunk, vagy egy magzat életének a kioltását tiltja. Az élet elpusztítása a szeretet legnyíltabb tagadása.  Ámde figyelembe kell vennünk, hogy a „Ne ölj” parancsolata — eredeti szándéka szerint — egy ártatlan ember megölésének a bűntette, tehát a gyilkosság ellen irányult. Az ószövetségi Szentírásban ugyanis számos olyan helyet találunk, ahol egy másik ember életének a kioltásáról van szó. Akár bírósági ítélet, akár egy csata következtében, amit a Szentírás pusztán hírül ad, anélkül, hogy elítélné. Az egyházatyáktól azt tanultuk, hogy amit maga a Szentírás nem marasztal el, azt nekünk sem szabad elítélnünk.
Elég Dávid király történetére gondolnunk, hogy megértsük, hogyan értelmezte az Ószövetség a „Ne ölj” parancsolatát:
Kivonultak az asszonyok Izrael valamennyi városából Dávid elé, körtáncot lejtve…, és ezt mondták: »Megverte Saul az ezreit, Dávid pedig a tízezreit.« (LXX, 1Kir [1Sám] 18,6-7)
Ugyanakkor a hettita Úriás, Batseba férjének a meggyilkoltatásáért Nátán próféta keményen ostorozza Dávidot, és Isten büntetését helyezi számára kilátásba:
Azt mondta erre Nátán Dávidnak: »…Ezt üzeni az Úr, Izrael Istene: Én felkentelek Izrael királyává, megszabadítottalak Saul kezéből, neked adtam urad házát, öledbe adtam urad feleségeit, neked adtam Izrael és Júda házát, s ha ez még kevés volt, sokkal többet is adtam volna neked. Miért vetted hát semmibe az Úr szavát, olyasmit cselekedve, ami gonosz az ő szemébent? A hettita Uriást megöletted karddal, feleségét feleségül vetted, Ammon fiainak kardja által ölted meg őt! Ne távozzék tehát a kard sohasem házadtól, mivel semmibe sem vettél engem, s elvetted a hettita Uriás feleségét, hogy a te feleséged legyen. (LXX, 2 Kir [2Sám] 12,7-10)
Vajon mit találunk az újszövetségi Szentírásban? Rejtettebb módon, de a hatodik parancsolat hasonló értelmezését.
Szent Cirill (jobbra) és Metód (balra)
Szent Cirill († 869) életrajzában olvassuk, hogy a „Filozófus” egy alkalommal, a császár személyes követeként, mohamedán hittudósokkal szállt vitába. A mohamedánok, miután alaposan tanulmányozták az újszövetségi tanítást, megpróbálták a Filozófust sarokba szorítani, és a következő kérdést szegezték neki:
— A ti Mesteretek ezt tanítja: „Hallottátok, hogy megmondatott: Szemet szemért, fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda másik arcodat is” (Mt 5,38-39). Lukács evangéliumában pedig ez áll: „Szeressétek ellenségeiteket! Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Áldjátok azokat, akik átkoznak benneteket, és imádkozzatok azokért, akik gyaláznak titeket. Annak, aki arcul üt téged, tartsd oda a másikat is, és attól, aki a felsőruhádat elveszi, ne tagadd meg az alsóruhádat sem” (Lk 6,27-29). Ha így áll a dolog ─ tették föl a kérdést ─, akkor ti miért harcoltok ellenünk?
Szent Cirill ezt válaszolta:
— Ha egy törvényben két parancsolat van, ki az, aki jobban teljesíti a törvényt, aki csak az egyiket tartja meg, vagy az, aki mind a kettőt?
— Természetesen az, aki mind a kettőt megtartja — válaszolták.
— Halljátok hát a törvény másik parancsolatát is: „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért (Jn 15,12-13).”  Mi a barátainkért tesszük ezt, nehogy testük foglyul ejtésével lelkük is fogságba kerüljön, és elvesszen[2]
A keresztény ember tehát nem ellenfele iránti gyűlöletből, hanem testileg és lelkileg is veszélyeztetett felebarátja iránti együttérzésből cselekszik így. Gondoljunk csak bele, van-e jogunk másokat „vértanúságra” buzdítani, amikor lehet, hogy hasonló helyzetben mi magunk kudarcot vallanánk? Mit mondhatunk annak az asszonynak, aki esténként, gyermekei társaságában, szorongva várja haza kapatos férjét, vajon rögtön ágynak dől-e, vagy rajtuk tölti ki mámoros haragját? Az asszony lehet, már nem bírja tovább, és hozzánk fordul:
 Segítsetek, félek, már nincs erőm, nem tudom, mit teszek!
Vajon így válaszolunk-e neki:
— Hogy beszélhetsz így, keresztény vagy, férjed mellett a helyed, maradj vele, hátha még megmentheted. Ha kell, légy vértanú!
Vagy inkább, ha megtehetjük, lefogjuk a kapatos férjet, erőszakot alkalmazunk, ha szükséges, rendőrt is hívunk, hogy mentsük, ami a romok alól még menthető…
Ne ölj!
Ha valaki egy beszűkült pillanatában, végső kétségbeesésben saját kezével akar véget vetni életének, ugyanúgy szembefordul Isten parancsolatával. Hiszen nem mi vagyunk saját életünk urai! Isten a Teremtőnk, Ő rendelkezik életünk felett! Pál apostol így ír a korinthusiaknak:
Nem tudjátok, hogy testetek a Szentlélek temploma, aki bennetek van, s akit Istentől kaptatok, tehát nem vagytok a magatokéi? Mert nagy volt a ti váltságdíjatok! Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben. (1Kor 6,19-20)
Hogyan védekezhetünk az önpusztítás kísértése ellen? Könnyen vezethet ugyanis hozzá valamilyen mély bánat, váratlan csapás, „depresszió”. Ne gondoljuk, hogy a bánat, amikor rátör az emberre, csak egyfajta lehet, testet-lelket próbára tévő, olykor a kétségbeesés határára sodró. Az apostol azt tanítja, hogy kétféle bánat van. Az egyik Isten szerint való, a másik viszont a világ szerint való:
Mert az Isten szerint való szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre; a világ szomorúsága azonban halált szerez (2Kor 7,10).
A zsoltáros, miután vétkezett, vagy lelkére mély bánat ült, továbbra is Isten előtt akar maradni, „Isten szerint” akar bánkódni. Nem akar tőle elszakadni, mivel tudja, vigasztalás és kegyelem egyedül tőle jöhet:
Hangosan kiáltottam az Úrhoz, hangosan kértem Istent, és ő rám figyelt. Szorongatásom napján Istent kerestem, éjjel felé tártam kezeimet, és nem lankadtam el; lelkem nem akart megvigasztalódni. Istenre emlékeztem, és öröm töltött el; kiöntöttem előtte panaszomat, és lelkem elcsüggedt. Szemeim ébren maradtak az őrségváltásig, nyugtalanság fogott el, és nem tudtam szólni. Visszagondoltam a régmúlt napokra, a hajdankor éveire emlékeztem, és azokról elmélkedtem; éjjel a szívemmel beszélgettem, és azt kutatta lelkem: vajon mindörökre elvet az Úr, és nem lesz többé jóakaró? (LXX, Zsolt 76,2-10 [77,2-10])
A zsoltáros „hangosan” kiáltott az Úrhoz, és kitartó volt, „nem lankadt el”. Másfelől okosan vigasztalta magát: visszagondolt „a hajdankor éveire”, felidézte a csodákat, amelyeket „Isten cselekedett”, mély bánatában is Isten előtt akart maradni. Nem is maradt el a vigasztaló kegyelem:
Ó, Isten, a szentélyben visz a Te utad; kicsoda olyan nagy isten, mint a mi Istenünk? Te vagy az Isten, aki csodákat cselekszel, megismertetted a népekkel hatalmadat; megváltottad karoddal népedet, Jákob és József fiait. (LXX, Zsolt 76,14-16 [77,14-16])
„Szorongatásom napján Istent kerestem” ─ vallja a zsoltáros. Nem erre adott az Úr Jézus példát, amikor nagypénteki szenvedése előtt lelki tusáját vívta a Getszemáni kertben, ámde mégsem szakadt el mennyei Atyjától?
Akkor Jézus elment velük egy helyre, amelyet Getszemáninak hívnak, és azt mondta a tanítványoknak: „Üljetek le itt, amíg én elmegyek oda és imádkozom.” Maga mellé vette Pétert és Zebedeus két fiát, s elkezdett remegni és gyötrődni. Akkor azt mondta nekik: „Szomorú az én lelkem mindhalálig. Maradjatok itt, és virrasszatok velem.” Egy kissé előbbre ment, arcra borult és így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a kehely. De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te.” (Mt 26,36-39)
Ámde térjünk vissza oda, ahonnan elindultunk: az ártatlan emberi élet kioltásának tilalmához.
Vajon egy magzat életének a kioltása, amelyre egyes, egykor kereszténynek mondott európai vagy tengerentúli országokban, szülői kívánság alapján, ma már törvénnyel is kötelezhetik egy kórház orvosait, nem ugyanúgy ellene szól Isten parancsolatának? Megtörténhet-e, hogy ez a kérdés még templomba járó, magukat hitvallónak mondó keresztények között is vita tárgyát képezi? Vajon mit tanít erről a Szentírás, és mit hagyott ránk az ókeresztény Hagyomány?
A Biblia a kérdést „élet-halál kérdésként” kezeli. Mózes két útról szól Izráel fiaihoz intézett búcsúbeszédében:
„Tanúul hívom ma az eget és a földet, hogy elétek tártam az életet és a halált, az áldást és az átkot! Válaszd az életet, hogy élj te is, és utódaid is!” (LXX, MTörv 30,19)
A választásnak döntő jelentősége van: ha az ember Istent választja, hozzá ragaszkodik, akkor saját maga és utódai számára is az életet és az áldást választja.
A Szűzanya “Ez lesz a jel” ikonja
Az Atyák tanítása ezt az Istentől rendelt választást követi a magzati élet kérdésében. A Tizenkét Apostol Tanítása, ─ amelyet egyszerűen Didakhénak, „Tanításnak” szoktunk nevezni ─ a két útról, az „élet és a halál útjáról” szóló intelemmel kezdődik, amelyek között „igen nagy a különbség” (I, 1).[3] Az ismeretlen ókeresztény szerző szerint a „Ne ölj” parancsolatába az is beletartozik, hogy „ne öld meg a magzatot se az anyja méhében, se megszületése után” (II, 2) [4]. Szinte szó szerint ugyanezt találjuk a Barnabás-levélben: „Felebarátodat tulajdon lelkednél is jobban szeresd. Ne öld meg a magzatot az anyja méhében, se újszülött korában” (XIX, 5).[5]
Az ókeresztény Hagyomány teljesen egyértelmű ebben a kérdésben: a magzat elhajtása nemcsak súlyos vétség a felebaráti szeretet ellen, hanem Isten kizárólagos joga elleni lázadás is, hiszen egyszerűen végez Istennek teremtményével. Olyan valakivel, akivel Istennek számunkra még ismeretlen tervei voltak. Ez a vétség nemcsak az asszonyt sodorja a halál útjára az élettel szemben, hanem azt is, aki őt erre kényszeríti. A Barnabás-levél így folytatódik: „A sötétség útja görbe és telve van átokkal.” Rajta járnak azok, akik „nem ismerik azt, aki teremtette őket, megölik a gyermekeket, elpusztítják Isten teremtményét.” (XX,2)[6]
Az ókeresztény életforma egyik legszebb leírásával a Diognétoszhoz írt levélben találkozunk:
(A keresztények) „saját hazájukban laknak, de mégis jövevényként; mint polgárok mindenben részt vesznek, de idegenként mindent elviselnek. Minden idegen ország a saját hazájuk, de minden haza idegen számukra. Mint bárki más, házasodnak, gyermekeket nemzenek, de az újszülötteket nem teszik ki” (V, 5-6).[7]
A 2. századi görög apologéták azt vallják, hogy a keresztényeknek teljes tiszteletben kell tartaniuk a gyermek életét. Athénagorasz nevezetes Kérvényében szenvedélyes szavakkal védelmezi a keresztény hitet, benne a magzati élettel kapcsolatos tanítást. Hogyan tudnának a keresztények ölni, amikor még a „magzat elhajtásához különböző szereket használó asszonyokat is gyilkosoknak tartják”, akiknek ezért majd „számot kell adniuk Isten előtt” (35, 5) [8]?
Tertullianus, a 3. századi latin nyelvű kereszténység kiemelkedő írója a „Ne ölj” parancsolat fényében a gyakorló ügyvéd szenvedélyes hangján válaszol azoknak a 20-21. századi szakembereknek, akik „tudományosnak” nevezett írásokban, olykor a televízió képernyőjén, az emberi élet kezdetének valódi pillanatáról vitáznak. Tertullianus szerint semmi különbség sincs aközött, hogy egy újszülöttnek, vagy egy magzatnak az életét vesszük el. Akiből ember lesz, az már ember! Védőbeszédében olvassuk, hogy a keresztények, „akiknek a gyilkosság egyszer és mindenkorra tiltott dolog”, még „az anyaméhben fogamzott magzatot sem pusztíthatják el, pedig a vér cseppjeiből ott még csupán alakul az ember” (IX,8) [9]. Az összes korai görög vagy latin egyházatya és keresztény író számára a magzat elhajtása bűn, mivel olyan életet semmisít meg, amely már „első cseppjeitől” fogva Isten gondviselő szeretete és oltalma alatt áll.[10]
Idézhetnénk még Nagy Szent Vazult, Milánói Szent Ambrust vagy Szent Ágostont. Mind „egy szívvel, egy lélekkel” (ApCsel 2,46) gondolkodnak.
Láttuk, hányféle módon lehet testileg kárt tenni egy másik ember életében. Ámde ha lehet testileg, akkor lehet lelkileg is. Krisztus Urunk azt tanítja, hogy ez a fajta kártétel a haraggal kezdődik:
Hallottátok, hogy ezt mondták a régieknek: „Ne ölj; aki pedig öl, méltó az ítéletre” [Kiv 20,13]. Én viszont azt mondom nektek, hogy mindenki, aki haragszik testvérére, méltó az ítéletre. Ha valaki azt mondja a testvérének: „Oktalan”, méltó a főtanács ítéletére; aki pedig azt mondja: „Bolond”, méltó a gyehenna tüzére (Mt 5,21-22).
A lelkekben való kártétel mással is elkövethető, megbotránkoztatással, gyűlölettel:
Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsik közül, akik hisznek bennem, jobb volna annak, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tenger mélyébe vetnék. Jaj a világnak a botrányok miatt! Mert szükséges ugyan, hogy botrányok legyenek, de jaj annak az embernek, aki által a botrány történik. (Mt 18,5-7)
Ne csodálkozzatok, testvérek, ha a világ gyűlöl titeket. Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életre, mert szeretjük testvéreinket. Aki nem szeret, az a halálban marad. Mindaz, aki gyűlöli testvérét, gyilkos. És jól tudjátok, hogy egy gyilkosnak sincs örök élete, amely megmaradna benne. (1Jn 3,13-15)
Befejezésként idézzünk ismét Palamasz Szent Gergely tanításából, a hatodik parancsolatról, amely a Filokália IV. kötetében található. Ő is a lelkekben való kártételre helyezi a hangsúlyt, és fokról-fokra végigvezet azokon a lelkiállapotokon, amelyek végül a legsúlyosabb következményhez vezethetnek:
Ne ölj, hogy ne légy megfosztva annak fiúságától, aki a halottakat is életre kelti, és tetteid révén annak válj fiává, aki kezdettől fogva embergyilkos. Mert a gyilkosság az ütésből ered, az ütés a bántalmazásból, ez pedig a haragból, haragunk viszont abból származik, hogy mások kárt okoznak nekünk, ütést mérnek ránk, vagy bántalmaznak minket.
Ha már tisztában vagyunk azzal, mi az, amitől a hatodik parancsolat óv bennünket, gondoljunk arra, mi az, amire kötelez? Arra kötelez, hogy a hivatására fogadalmat tett jó orvoshoz hasonlóan, első cseppjeitől fogva védjük az életet, a betegeket és a szegényeket felkaroljuk, a bánkódókat, reményvesztetteket megvigasztaljuk, haragosainkkal kibéküljünk, ellenségeinkkel jót tegyünk.
[1] Itt a Tízparancsolatnak az egyházunkban bevett, hagyományos rendjét követjük. A LXX beosztása alapján a „Ne ölj” parancsolata a 8. (Kiv 20,15), ill. a 7. (MTörv 5,18) helyen szerepel.
[10] Aki már látott oktatófilmet művi vetélésről, valószínűleg egy életre elriad annak puszta gondolatától is. A maga idejében hasonló hatást válthatott ki Alexandriai Kelemen kommentárja a Kivonulás Könyvének egyik verséhez: „Ne főzz bárányt anyja tejében (23,19)!” Az egyházatya szerint a magzat elhajtása sírrá változtatja az anyaméhet, ahelyett hogy Teremtője akarata szerint az élet bölcsője lenne (Strom. II,18)

I. T.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Tovább az eszköztárra