6. Az Úr napjáról

(Frissítve: 2017. november 1.)
A „Békességes könyörgésben”, amelyet azért nevezünk így, mert a „Békességben könyörögjünk az Úrhoz” felszólítással veszi kezdetét, minden egyes istentiszteleten ünnepélyes fogadalmat teszünk, hogy „önmagunkat, egymást és egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk”. 
Életünk napjai közül mégis kiemelkedik egy, a vasárnap, az „Úr napja”, a Feltámadás napja, amelyet  teljes egészében az Úrnak kell szentelünk. Bennünket, keresztényeket erre emlékeztet a szeretet negyedik parancsolata:
Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt! Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat! De a hetedik napon az Úrnak, a te Istenednek nyugalomnapja van. (Kiv 20,8-10)
A parancsolat valójában egy útra hív. A hét folyamán mindent végezzünk úgy, hogy napjaink Istenhez vezessenek, és a hetedik napon minden megszentelődjék.
Az Ószövetségben a szombat volt a hetedik nap, amely a hívő embert arra emlékeztette, hogy az Úr „megpihent” (Kiv 20,11) a teremtés után. Ez lett a Teremtő „nyugalomnapja”, így az ember számára is a spirituális, Istennek szentelt életnek a napja.
Az Ószövetségben a hetedik nap megszentelése minden más kivételes napra vonatkozott, amely valamilyen ünnepnek vagy böjtnek volt szentelve. Így az Újszövetségi Egyház sem csupán a vasárnapot, a „hét első napját” szenteli meg, hanem a kezdetektől fogva elrendelt ünnepeket és böjtöket is.
Ámde lássuk, milyen nyomai vannak az újszövetségi Szentírásban a vasárnap megünneplésének?
A keresztények már a kezdet-kezdetén a „hét első napját”, Krisztus feltámadásának a napját tartották a legszentebbnek, mivel ez lett a feltámadás, a teremtés „újjáteremtésének” a napja. Az „Úr napjának” nevezték és „kenyértöréssel” ünnepelték meg. Az „Úr napja” fölötte állt a hét napjainak, sőt, az időnek is. Ha a szombat volt a hetedik, az isteni megpihenésnek és megszentelésnek a napja, akkor a hét „első napja”, a vasárnap lett az „Úré”, valójában a teremtés „nyolcadik” napja.
Az “ortodoxok” keresztelőkápolnája Ravennában
A nyolcas szám fontos jelkép volt az Ószövetségben. Az újszülött fiúgyermekeket a nyolcadik napon metélték körül. A kereszténységben is fontos szimbólummá vált: Isten hat nap alatt teremtette a világot és a hetediken megpihent. A „nyolcadik” tehát túl van a teremtésen: a föltámadásnak, a Krisztusban való megváltásnak, a messiási ígéretek beteljesedésének, az új teremtésnek a száma és napja. A keresztelőkápolnák és bennük a keresztelőmedencék gyakran épültek nyolcszögletű alapra, ami a keresztségre, a krisztusi életben való újjászületésre, az új teremtésre, a Krisztus által elhozott Új Szövetségre utalt:
Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés: a régi elmúlt, és íme, új jött létre.” (2Kor 5,17)
Ezért lett tehát a vasárnap, a hét első napja valóban új nap, ahogy Teológus Szent Gergely atyánk mondja „az ünnepek ünnepe és ünnepélyek ünnepélye”, amelyet az első keresztény közösségek, a szombat megtartása mellett, elsőnek és szentnek nyilvánítottak, és meg is szenteltek.
Hogyan szentelték meg? Úgy, hogy két szent eledelt vettek magukhoz a vasárnapi szent liturgiában. Először meghallgatták Isten igéjét, elfogyasztották az „Isten szájából származó” (Mt 4,4) mennyei táplálékot, amellyel maga Isten jött közéjük, majd megünnepelték a szent eucharisztiát, mely által titokzatos és valóságos közösségre léphettek a Nagypénteken kereszthalált halt és vasárnap hajnalban feltámadott, mindörökre élő és uralkodó Megváltó Jézus Krisztussal. Minderről az Apostoli Cselekedetek Könyvében, az apostoli levelekben és a Jelenések Könyvében olvashatunk:
A hét első napján azután, amikor egybegyűltünk, hogy megtörjük a kenyeret, Pál beszélt nekik, és mivel másnap útra akart kelni, a beszédet egészen éjfélig nyújtotta. ApCsel (20,7)
A hét első napján mindegyikőtök tegye félre és gyűjtse össze, ami neki tetszik, hogy ne akkor történjék a gyűjtés, amikor megérkezem. (1Kor 16,2)
A patmoszi barlangtemplom
Én, János, a ti testvéretek és társatok a szorongatásban, a királyságban és a Jézusban való béketűrésben, a Patmosz nevű szigeten voltam Isten igéjéért és Jézus tanúbizonyságáért. Elragadtatásba estem az Úr napján[1], és hátam mögött olyan nagy hangot hallottam, mint a harsonáé. (Jel 1,9-10)
A keresztények számára a hét „nyolcadik napja” lett a legszentebb nap. Ám a világ teremtésének és annak emlékére, hogy Isten „megnyugodott minden munkájától, amelyet végzett” (Ter 2,2), az ószövetségi ünnep is tovább élt. A szombat három szempontból is kitűnik a többi nap közül az ortodox egyházban: a vasárnaphoz hasonlóan szombaton soha sincs szigorú böjt, a monostorokban régi hagyomány szerint minden szombaton tartanak szent liturgiát, és az elhunytakról, az Istenben „megpihentekről” való megemlékezéseknek is szombat a napja. Miért éppen szombati napon történik a megemlékezés „az örök élet reményében megpihentekről”? A Húshagyó Vasárnapot megelőző szombaton, Halottak Szombatján, az ünnepi kalendáriumban ezt olvassuk: „Szombaton mindig a lelkekre emlékezünk, mert a szombat héberül megpihenést jelent, az elhunytak pedig már az élet minden dolgától megpihentek.”[2]
Hat napon át dolgozz…! De a hetedik napon az Úrnak, a te Istenednek nyugalomnapja van.
Vajon miért tiltja a parancsolat szent napokon a munkát? Azért, mert ahogyan a dologtalanság bűn, ugyanúgy a munka is bűnné válhat. A munka, a pénzkeresés, a világi dolgokkal való foglalkozás tiltásának a célja, hogy a feltételek biztosítva legyenek az Úr napjának és minden ünnepnek a megszentelésére, valamint az Istennek tetsző jó cselekedetek végzésére. Ez azt jelenti, hogy nemcsak a templomban kell a szent napokat megszentelnünk, hanem az otthonunkban is, imával, a Szentírás tanulmányozásával, lelki olvasmányokkal, az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlásával. Az irgalmasságot már a templomban is gyakoroljuk akkor, amikor jövedelmünkből az egyház szükségleteire és céljaira adakozunk természetben vagy pénzben. Másrészt azzal, ha betegeket, testben vagy lélekben elesetteket látogatunk meg, és erőnkhöz mérten segítjük a rászorulókat.
Ha az életünk szempontjából hasznos és nélkülözhetetlen munka nem egyeztethető össze a szent napokkal, mennyivel kevésbé olyan dolgok, mint a mértéktelen evés, ivás, a léleknek káros látványosságok tévében, színházban, vagy a kétes szórakozások. Azt se felejtsük el, hogy a vasárnap és a szent napok nem éjféltől kezdődnek és másnap éjfélig tartanak, mint a világi időszámításban, hanem egyik napnyugtától a másikig! Ősi hagyomány ez egyházunkban, eredete a teremtés kezdetére nyúlik vissza:
A föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység felett, és Isten Lelke a vizek felett lebegett. És Isten szólt: »Legyen világosság!« És lett világosság. Látta Isten, hogy a világosság jó. Elválasztotta a világosságot a sötétségtől, és elnevezte a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának. Akkor este és reggel lett: egy nap. (Ter 1,2-5)
Ejtsünk pár szót arról is, amivel a negyedik parancsolat kezdődik:
Hat napon át dolgozz…!
Világos, hogy a negyedik parancsolat a munkát is előírja, így elmarasztalja azokat, akik a hétköznapokon nem foglalják el magukat hasznos munkával, kötelességeik teljesítésével. Ezeket figyelmezteti Pál apostol, és saját életének példáját állítja a thesszalonikai keresztények elé:
Testvéreim, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében parancsoljuk nektek, hogy tartsátok távol magatokat minden olyan testvértől, aki tétlenül és nem a szerint a hagyomány szerint él, amelyet tőlünk vettetek át. Mert magatok is tudjátok, hogyan kell követnetek minket; hiszen mi nem tétlenkedtünk közöttetek, nem éltünk senkinél ingyen kenyéren, hanem fáradsággal és vesződséggel dolgoztunk éjjel és nappal, nehogy valakit is megterheljünk közületek. Nem azért, mintha nem volna meg a jogunk erre, hanem azért, hogy önmagunkat állítsuk elétek követendő példaként. Mert akkor is, amikor nálatok voltunk, azt parancsoltuk nektek: ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék. Mert halljuk, hogy némelyek tétlenül élnek közöttetek, nem dolgoznak, hanem haszontalan dolgokat művelnek. Az ilyeneknek pedig megparancsoljuk, és a lelkükre kötjük a mi Urunk Jézus Krisztusban, hogy csendben dolgozva, a maguk kenyerén éljenek. (2Thessz 3,6-12)
Ámde valamit tisztáznunk kell. Az apostol nem azokat figyelmezteti, akik nem tudnak dolgozni, mivel betegek, vagy kerestek ugyan munkát, de nem találtak! Hiszen az evangéliumi példázatban is azt válaszolják a téren álldogálók a szőlősgazdának, hogy azért ácsorognak ott, „mert senki sem fogadta fel őket” (Mt 20,1-7). Hanem azokat inti, akik nem is akarnak dolgozni!
Térjünk azonban vissza az ünnep megszentelésére az irgalmasság cselekedeteivel. Az Úr maga adott nekünk erre példát, amikor meggyógyította a harmincnyolc éve beteg embert a Beteszda fürdőnél. És miután az ember „elment, és megmondta a zsidóknak, hogy Jézus az, aki meggyógyította”, Jézus így szólt hozzájuk:
Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, és én is munkálkodom.” (Jn 5,15-17)
A másik ünnepi példa „az elszáradt kezű ember” meggyógyítása:
Mikor onnan továbbment, megérkezett a zsinagógájukba. Íme, volt ott egy elszáradt kezű ember. Hogy megvádolhassák őt, megkérdezték tőle: „Szabad-e szombaton gyógyítani?” Ő azonban ezt felelte nekik: „Ki az az ember köztetek, akinek ha egyetlen juha van és szombaton beleesik egy gödörbe, nem fogja meg és nem húzza ki? Pedig mennyivel több az ember a juhnál! Szabad tehát jót tenni szombaton.” Ezután így szólt az emberhez: „Nyújtsd ki a kezedet!” Az kinyújtotta, és meggyógyult, olyan egészséges lett, mint a másik.. (Mt 12,9-13)
Isten megpihent ugyan a világra irányuló munkájától a hetedik napon, de attól nem, hogy a teremtett világot gyógyítsa, az igazakat megjutalmazza, a bűnösöket pedig megfenyítse. A krisztusi tanításnak és cselekvésnek megvan az ószövetségi előzménye, mégpedig magában a Teremtés Könyvében. Jézus visszaadja a hetedik napnak az eredeti értelmét, amelyiken Isten „befejezte”, majd „megnyugodott” egész alkotó munkája után, azután „megáldotta” és „megszentelte” azt:
A hetedik napon befejezte Isten a munkáit, amelyeket végzett, és a hetedik napon megnyugodott minden munkájától, amelyet végzett. És megáldotta Isten a hetedik napot és megszentelte azt, mert azon nyugodott meg minden munkájától. (Ter 2,2-3)
Az ószövetségi teremtés hetedik napja tehát valójában a teremtés ünnepélyes befejezésének, „teljessé tételének” és megszentelésének a napja. Az Úr Jézus csodásgyógyító tettei révén az elbukott teremtés meggyógyításának, helyreállításának a napjává teszi. Olyan tettek révén, amelyek már előrevetítik a hét első, húsvéti napját, „az Úr napját”, a vasárnapot, a feltámadás, az új teremtés „nyolcadik” napját, amelyen a benne hívők biztos reménységet kapnak a legsúlyosabb betegségből, a halál betegségéből való felépülésre, a fogságból való szabadulásra:
Ha ugyanis hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, akkor Isten ugyanígy elő fogja vezetni vele együtt azokat is, akik Jézusban hunytak el. (1Thessz 4,14)

[1] Itt jelenik meg „az Úr napja” kifejezés, en thé küriaké hémera, amelyet a latin és az újlatin nyelvek is átvettek: (dies) dominica, domenica, dimanche, domingo, duminică, diumenge.

[2]

I. T.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Tovább az eszköztárra