4. Isten vagy a bálványok?

(Frissítve: 2017. október 25.)

A szeretet második parancsolata így szól:

Ne készíts magadnak bálványképet, és semmiféle képmást arról, ami fenn van az égen, vagy lenn a földön, vagy a vizekben, a föld alatt! Ne borulj le előttük, és ne szolgáld őket, (mert én, az Úr, a te Istened féltékeny Isten vagyok, és az atyák vétkét megtorlom gyermekeiken, és azok harmadik és negyedik nemzedékén, akik gyűlölnek engem, de irgalmasságot gyakorlok ezer nemzedéken át azokkal, akik szeretnek engem, és… megtartják parancsaimat.) (LXX Kiv 20,4-6; vö. MTörv 5,8-10)

Nyilvánvaló, hogy a második parancsolat az elsőt magyarázza tovább ─ „Rajtam kívül más isteneid ne legyenek!” (Kiv 20,2-3) ─ és egyértelműen a bálványimádás kísértésétől óv. Ámde milyen bálványképekről van szó?

Damaszkuszi Szent János arra hívja fel a figyelmünket, hogy az Írás, az ősi elv szerint „önmagát magyarázza”, és a Második Törvénykönyvet idézi:

Ha felemeled szemedet az égre, és látod a napot, a holdat, a csillagokat és az ég minden seregét, meg ne ejtsen a tévedés, hogy leborulva imádd őket, és szolgálj annak, amit az Úr, a te Istened mindazoknak a népeknek juttatott, amelyek az ég alatt vannak. (LXX MTörv 4,19)

A cél tehát világos: az egy és igaz Isten imádói „ne imádjanak semmilyen teremtményt a Teremtő helyett”![1]

Melyek az okok, amelyek a bálványimádáshoz vezetnek? Mi voltaképpen a bálványimádás? Idézzük fel újra azt a Rómaiakhoz szóló levélrészletet, amelyet már az Isten megismerésével kapcsolatban is olvastunk:

Amit ugyanis tudni lehet Istenről, azt világosan ismerik, mert Isten kinyilvánította nekik. Hiszen azt, ami láthatatlan benne: örök erejét, valamint istenségét tapasztalni lehet a világ teremtése óta, mert az értelem a teremtmények révén felismeri. Éppen ezért nincs mentség számukra, mivel ők, bár megismerték Istent, nem dicsőítették őt mint Istent, és nem adtak hálát neki, hanem üressé váltak gondolataikban, és sötétség borult oktalan szívükre. Bölcseknek mondogatták magukat, és esztelenek lettek, fölcserélték a halhatatlan Isten dicsőségét halandó embereknek, sőt madaraknak, négylábúaknak és csúszómászóknak a képmásával. Ezért Isten átadta őket szívük vágya szerint a tisztátalanságnak, hogy maguk becstelenítsék meg testüket, mint olyanok, akik felcserélték Isten igazságát a hazugsággal, és inkább tisztelték és szolgálták a teremtményt, mint a Teremtőt, aki áldott mindörökké. Ámen. Ezért Isten átadta őket gyalázatos szenvedélyeiknek. Asszonyaik ugyanis elcserélték a természet szerint való szokást azzal, amely a természet ellen van. Hasonlóképpen a férfiak is, elhagyva a természet szerint való együttélést az asszonnyal, egymás iránt gerjedtek vágyra, férfiak férfiakkal ocsmányságot műveltek; el is vették eltévelyedésük megfelelő bérét. Ahogy ők nem törekedtek arra, hogy ragaszkodjanak Isten ismeretéhez, úgy Isten is ráhagyta őket romlott értelmükre, hadd tegyék azt, ami nem való; hiszen telve vannak mindenféle igazságtalansággal, rosszasággal, paráznasággal, kapzsisággal, romlottsággal, telve irigységgel, gyilkossággal, viszálykodással, csalással, gonoszlelkűséggel… (Róm 1,19-29)

Mit tudunk meg ebből a levélből?

Ha az ember csak odáig jut el a gondolkodásában, hogy felismeri a Teremtőt, de ennél tovább nem megy, nincs tovább rá szüksége, nem dicsőíti őt és nem ad neki hálát, akkor könnyen hátat fordít Teremtőjének, ezzel pedig azt bizonyítja, hogy egyedül a teremtésre és az emberre van csak szüksége. A gondolkodása üressé, ez a fajta bölcsessége esztelenséggé, ami pedig vallási, szellemi, erkölcsi, sőt testi hanyatlásához vezet.  Megromlik az igaz Istenben való hit, az igaz Istenről alkotott kép, az ember ennek következtében védtelenné válik a bárhonnan, a pusztán az embertől érkező vallási, szellemi, erkölcsi, testi befolyással szemben, amelynek egyenes következménye az emberi közösség hanyatlása.

Az Ószövetségben számos olyan esettel találkozunk, amikor a nép ─ olykor királyának vezetésével ─ eltért az egy igaz Istentől, és idegen „istenekhez” pártolt:

Ők azzal ingereltek féltékenységre, ami nem-isten, bőszítettek bálványaikkal, én is… bosszantom majd őket oktalan nemzettel. (LXX MTörv 32,21)

Ám bőven találunk ellenkező példákat is, amelyek a népnek, vagy a nép egyes tagjainak a vértanúságig kitartó hűségéről tanúskodnak:

Nebukadnezár király… egy hatvan könyök magas, hat könyök széles aranyszobrot készíttetett, és azt felállíttatta Dúra mezején, Babilon tartományában… Mikor aztán felálltak a szobor előtt, amit Nebukadnezár király állíttatott, a hírnök hangosan így kiáltott: „Parancs szól hozzátok, népek, törzsek és nyelvek! Mihelyt meghalljátok a harsona… és a többi hangszer szavát, boruljatok le és imádjátok az aranyszobrot, amelyet Nebukadnezár király állíttatott! Aki pedig nem borul le és nem imádja, az tüstént az égő tüzes kemencébe vettetik!” (Dán 3,1-6)

Ámde Sidrák, Misák és Abdenágó, a három szent ifjú így válaszolt a királynak:

„Nem szükséges, hogy feleljünk neked erre a parancsra, mert íme, a mi Istenünk a mennyekben, egy Urunk, akit tisztelünk, ki tud ragadni bennünket a tüzes kemencéből, és kiszabadít minket, király, a te kezedből;[2] és akkor világos lesz számodra, hogy sem bálványodnak nem szolgálunk, sem aranyszobrod előtt, amelyet állítottál, nem borulunk le.” (Dán 3,16-17)

Térjünk vissza a korábbi kérdéshez. Mi valójában a bálványimádás? Csak ezeket a Bibliában képileg is megörökített eseteket nevezhetjük bálványimádásnak? Pál apostol a kapzsiságot nevezi „bálványimádásnak”, ám tágabb értelemben egy egész életmódot, amely kizárólag a földi, testi lét javaihoz, örömeihez és élvezeteihez köti az embert:

Irtsátok ki tehát tagjaitokból azt, ami földi: a paráznaságot, a tisztátalanságot, a bujaságot, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot, ami nem más, mint bálványimádás. Miattuk érkezik el Isten haragja a hitetlenség fiaira. Ti is ezeket műveltétek egykor, amikor köztük éltetek. (Kol 3,5-7)

Mert sokan élnek úgy ─ sokszor mondtam nektek, és most is sírva mondom ─, mint Krisztus keresztjének ellenségei. Végük a pusztulás, istenük a hasuk, dicsekvésük az, ami a szégyenük, s a figyelmük földi dolgokra irányul. A mi hazánk azonban a mennyekben van, ahonnan mint üdvözítőt várjuk az Úr Jézus Krisztust. (Fil 3,18-20)

Ámde mindezen túl, bármi válhat bálvánnyá életünkben. Magunk is válhatunk magunk bálványává. Hogyan? A dicsvágyon keresztül. Egy hajlam révén, amely valójában mindnyájunkban ott lappang, amikor a másiknál többre tartjuk magunkat, képességeinket. Valahányszor a felszínre jut, óhatatlanul elismerésre, dicséretre, a másiknál előkelőbb helyre vágyunk. Ezzel pedig szinte észrevétlenül bálványt emelünk magunkból.

Krisztus Urunk szavai szerint a dicsvágy az egyik fő akadálya az Istenben való igaz hitnek:

„Hogyan is tudnátok hinni ti, akik egymástól kaptok dicsőséget, de azt a dicsőséget, amely egyedül Istentől van, nem keresitek?” Jn 5,44

Nem kétséges, hogy olyan eszmeáramlatok és történelmi jelenségek is egyenlők a bálványimádással, mint a rasszizmus, amely magasabb és alacsonyabb rendű népeket, emberfajtákat különböztet meg, a kommunizmus, amely ─ bár osztályok nélküli társadalmat jelöl meg végcélként ─ egyetlen „osztály”, helyesebben egy „kiválasztott” csoport uralmát hirdeti és valósítja meg mások felett, vagy pedig a ma divatos, humánusan hangzó, ám valójában igen kétes „political correctness”, amelynek ki nem mondott, de nyilvánvaló  célja az államnak a törvények hatalmával a polgárokra kényszerített, és a keresztény erkölccsel szemben „semleges”, „radikális egyenlőség” társadalmának a megteremtése. Végső soron bármilyen totalitárius államforma egyenlő a bálványimádással.

Ám e kitérőnk után térjünk vissza a második parancsolathoz, a vele kapcsolatos gyakori, olykor végzetes félreértésekhez. Nem egy ízben halljuk a vádat, elsősorban nem keresztény vallások képviselőitől, de nem ritkán úgynevezett „szabad” keresztény közösségekhez tartozó emberek szájából is:

„Katolikusok, ortodoxok, ők azok, akik képeket imádnak…”

Ki kell tehát térnünk az ikontiszteletre és az ikonábrázolások magyarázatára a Szentírásban és a Hagyományban.

Pál apostol ezt írja a Kolosszéiakhoz szóló levelében:

Ő a láthatatlan Isten képmása,[3] és minden teremtmény elsőszülöttje. (1,15)

Valójában Jézus, az Isten Fia, a Messiás az egyedüli Ősikon, akit Damaszkuszi Szent János az első helyen említ nevezetes, az ikonok védelmében írt III. Apológiájában, és „természetes” ikonnak nevez, mivel „saját személyén keresztül ő mutatja meg az Atyát”.[4] A Szentlélek ugyancsak „természetes ikon”, a Fiú ikonja, hiszen „senki sem mondhatja: »Jézus az Úr«, csakis a Szentlélek által” (1Kor 12,3). [5]

„Ő a láthatatlan Isten képmása…”. Emlékezzünk csak, mit válaszol az Úr Jézus, amikor Fülöp egy alkalommal arra kéri, „mutassa meg nekik az Atyát, és ez elég nekik”:

„Aki engem látott, látta az Atyát is.” (Jn 14,8-9)

János apostol írja evangéliumának bevezető soraiban:

Az Ige testté lett, és köztünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal. (1,14)

Mit mond János apostol? Az Ige testté, emberré lett, mint Isten és ember az emberek közt lakott, láthatóvá, sőt „tapinthatóvá” vált (Lk 24,39; Jn 20,27), ennélfogva leírható, ábrázolható lett!

Ugyanezt mondja Pál apostol, más szavakkal:

Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt, aki isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. (Fil 2,6-7)

Isten valóságos emberi formát öltött, bűn nélküli emberségében felmutatta számunkra az igazi embert. Isten örök létében ábrázolhatatlan, ámde miután ki akarta magát nyilatkoztatni az embernek, emberi alakot öltött, leírhatóvá vált. Másképp maga a kinyilatkoztatás is lehetetlen lett volna!

Damaszkuszi Szent János így magyarázza meg az ikontisztelet létjogosultságát, sőt teológiai jelentőségét:

Korábban Isten, aki test és alak nélkül való, soha sem volt ábrázolható. De most, amikor Isten testben láthatóvá vált, emberek között élt, képmást alkotok arról az Istenről, akit látok. Nem az anyag előtt hódolok, hanem az anyag Teremtője előtt, aki érettem anyaggá lett, aki anyagban akart lakozni, aki üdvösségemet az anyag által vitte végbe. Soha sem szűnök meg tisztelni az anyagot, amely az üdvösséget hozta el számomra. Tisztelem, de nem úgy, mint Istent…”.[6]

Ám az ember is „ikon”, hiszen a Teremtés Könyvének első fejezetében ezt olvassuk:

Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra. (1,26)

Számos ókeresztény egyházatya szerint az ember a Fiú „képmására” lett teremtve. A keresztény ember számára az emberi élet végső célja nem más, mint a képmás alapján a hasonlatosság elérése, az „átistenülés”, idegen szóval a „theosis”, „deificatio”. Hogy ez mennyire valóságos cél, arról János apostol szavai győzhetnek meg bennünket:

Szeretteim, most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá… 1Jn 3,2

Hogyan imádkozunk „A Mi Urunkhoz, Jézus Krisztushoz szóló esedező kánon” befejező könyörgésében?

„…újítsd meg bennem képmásod jegyeit”.[7]

Itt van tehát az ikontisztelettel kapcsolatos egyik legfontosabb tanítás: Az embernek az a hivatása, hogy ikonná, mégpedig Jézus Krisztushoz hasonlító ikonná váljon! Damaszkuszi Szent János szerint ez a fajta „ikon” ─maga az ember ─, elsősorban Szűz Máriában, az apostolokban és a szentekben testesült meg.

Most térjünk vissza a második parancsolattal kapcsolatos tilalom magyarázatára:

Ne készíts magadnak bálványképet, és semmiféle képmást arról, ami fenn van az égen, vagy lenn a földön, vagy a vizekben, a föld alatt! Ne borulj le előttük, és ne szolgáld őket! (Kiv 20,4-5)

Hogyan kell akkor helyesen értenünk azt, amit a Teremtés Könyvében olvasunk:

Fölkelt erre Ábrahám, s földig hajtotta magát a föld népe, Hét fiai előtt. (23,7)

Talán valamiféle élő bálványok előtt hajtotta meg magát? Nyilván nem „imádta” őket, amikor ezt tette, csak mély tiszteletét fejezte ki Isten teremtményei, „képmásai” iránt, még akkor is, ha netán nem ismerték az egy igaz Istent, és nem hittek benne.

Józsué Könyvében még erősebb kifejezést használ a Szentírás:

Józsué arccal a földre borult” Isten angyala, „az Úr seregének vezére” (5,14-16) előtt.

Bármilyen nagy tiszteletet és félelmet fejezett is ki ezzel Józsué, nyilvánvaló, hogy nem „imádta” az angyalt. Pedig hasonló találkozást élhetett át, mint egykor Mózes az égő csipkebokornál (Kiv 3,2-5).

Idézzük fel azt a megindító találkozást, amely a Teremtés Könyvének 33. fejezetében van feljegyezve. Jákób ki akart békülni Ézsauval, és azért, hogy kegyét és jóindulatát elnyerje, „hétszer földig hajtotta magát” előtte, majd így szólt:

„Ha kegyelmet találtam szemedben, fogadd el ajándékaimat a kezemből, mert úgy néztem arcodra, mintha Isten arcát láttam volna.” (Ter 33,10)

Mi mást fejez ki istentiszteleteink során a tömjénezés, mint éppen ezt, az „Isten arcára” való tekintést, ami az oltárasztal, az oltárban lévő ikonok után az ott jelenlévő papságnak, a templomban lévő összes ikonnak, és minden hívőnek, mint „Isten képmásának” kijár? Ezeken az ószövetségi példákon keresztül is érthetővé válik, hogy a képben az ősképet látjuk, a teremtményben a Teremtőt, a küldöttben a Küldőt. Ezért jár a képnek, a teremtménynek, a küldöttnek megkülönböztetett tisztelet.

Az ikontisztelethez egy további fontos bibliai tanítás kapcsolódik: az ikon nem más, mint Isten csodás tetteire emlékeztető, vallásos jel. Olvassuk ismét Józsué Könyvét, azt a részt, amikor Józsué, Mózes utóda, tizenkét emlékkövet állít fel Gilgálban a Jordánon való csodás átkelés emlékére (4,20). Józsué így magyarázza meg ennek a cselekedetnek az értelmét:

 „Ha majd az elkövetkező időkben fiaitok megkérdezik apjukat, s azt mondják nekik: »Mire valók ezek a kövek?« ─ adjátok tudtukra, és mondjátok: »Száraz medren jött át Izrael a Jordánon.« ” (4,21-22)

Az ószövetségi példa nyomán éppen erről olvasunk Damaszkuszi Szent János I. Apológiájában:

Miért ne örökítenénk meg képmásokkal Krisztusnak, a mi Istenünknek üdvözítő szenvedését és csodáit, hogy amikor a fiam megkérdez engem, »mi ez?«, azt válaszolhassam: „Isten emberré lett, és általa nem csak Izráel kelt át a Jordánon, hanem az egész [emberi] természet visszanyerte eredeti boldogságát.” [8]

A szentekről készült ikonokról pedig ezt írja:

Vannak, akik azt mondják, készítsünk képmást Krisztusról és Anyjáról, Istennek Szülőjéről, és ez legyen elég. Micsoda ostobaság! Ha Krisztusról képmást készítünk, a szentekről pedig nem, nyilvánvaló, hogy nem tiltjuk a képmásokat, de visszautasítjuk a szentek tiszteletét.[9]

A Kivonulás Könyvében a képmás kifejezett tisztelete is megjelenik, méghozzá a szövetség ládájával kapcsolatban. Először arról olvasunk, hogy Bezeleél „elkészítette a ládát”, és „kívül-belül bevonta színarannyal” (38,1-2). Majd arról, hogy „készített két arany kerubot, az egyik kerubot az engesztelőhely egyik végére, a másik kerubot az engesztelőhely másik végére” (38,6-8). Itt is magától értetődő ─ folytatja az egyházatya ─, hogy a frigyláda tartalmát nem önmagáért tisztelték, hanem „általa a nép Isten csodáira emlékezett, és Isten imádására buzdított, aki a csodákat cselekedte. Emlékeztető képmásokként szolgáltak, nem istenekként tisztelték őket, ám az isteni tevékenység emlékezetére ösztönöztek!”[10]

A Számok Könyvében olvassuk, hogy valahányszor a láda útnak indult, Mózes a láda felé fordult, és így szólt:

„Kelj fel, Uram, hadd széledjenek szét ellenségeid, s hadd futamodjanak meg színed elől, akik gyűlölnek téged.” (10,34)

Amikor pedig letették a ládát, ezt mondta:

„Fordítsd vissza, Uram, az ezreket és a tízezreket Izráelben.” (10,35)

A szövetség ládája tehát a zsidók számára az Úr Isten „ikonja” volt, jelenlétének számított. A mécsesnek estétől-reggelig az „Úr előtt” kellett égnie:

Parancsold meg Izrael fiainak, hogy… mindenkor mécses égjen a bizonyság sátrában, a szövetség előtt kifeszített függönyön kívül. Ezt Áron és fiai helyezzék oda úgy, hogy estétől reggelig égjen az Úr előtt. Örök rendelet legyen ez nemzedékről-nemzedékre Izrael fiai részéről. (Kiv 27,20-21)

Mindebből megérthetjük, hogy nem a teológiában kell keresni az ikontisztelet magyarázatát, nem is a pogány kultusz előtti behódolásban. Hanem abban az ősi, egészen természetes ─ mondjuk ki bátran ─ „praktikus” vallási okban, hogy  Isten az ember Teremtője, aki viszont Isten képe és hasonlatossága, a Teremtő pedig rendkívüli, csodás tetteken keresztül munkálja az ember szabadítását és megváltását. Az ikon voltaképpen az a vallásos jel, amely minderre emlékeztet.

Ezen a ponton érdemes újabb kitérőt tenni, és felidézni az úgynevezett „nem kézzel készített Krisztus képmás”, a Mandülion vagy Keramion, azaz Krisztus arca lenyomatának a történetét – ebben az írásban elsősorban a keleti keresztény hagyomány forrásait követve -, amely alapvető mintaképe lett minden Krisztus ikonnak a keresztény ikonográfiában, és egyik fundamentuma az ikonok tiszteletének.
Euszebiosz Egyháztörténetének első könyvében, a 13. fejezetben, „Az edesszai királyról szóló történetben” közli azt a levelet, amelyet a súlyosan beteg Abgár, edesszai király küld Ananiás futár által Jézushoz, „a Jeruzsálem vidékén feltűnt jó Üdvözítőhöz”, miután hallott Jézus számtalan csodájáról.[11] Arra kéri, jöjjön el hozzá, és gyógyítsa meg. Urunk levélben válaszol a királynak, amelyben megígéri, hogy miután visszatért ahhoz, aki őt a világba küldte, elküldi hozzá egyik tanítványát, hogy „gyógyítsa meg fájdalmát”.[12]
A hagyomány egy másik szála, amely az augusztus 16-i dátum alatt az ortodox egyház hivatalos szinaxárionjába is bekerült, egy csodás módon fennmaradt képmással együtt örökítette meg Krisztus Urunk és Abgár király történetét.
A történet szerint a gyógyíthatatlan betegségben, egyes források szerint egész testét borító leprában szenvedő Abgár király Ananiást, az írnokát küldte Krisztushoz egy levéllel, amelyben azt kéri tőle, hogy jöjjön a szíriai Edesszába, és gyógyítsa meg. Ananiás festő volt. A király meghagyta írnokának, hogy ha a Megváltó nem tudna eljönni, fessen róla képet, és azt hozza el neki. Ananiás sűrű tömegtől körülvéve talált rá az Úrra, aki éppen tanított. Ráállt egy kőre, ahonnan Jézust jobban lehetett látni, és megpróbálta lefesteni. Amikor Jézus látta, hogy Ananiás arcképet akar róla készíteni, odahívta magához, nevén szólította, átadott neki egy rövid levelet Abgár király részére, amelyben megdicsérte a király hitét, megígérte, hogy elküldi hozzá egyik tanítványát, aki kigyógyítja betegségéből, és az üdvösség hitére vezeti. Majd vizet és kendőt kért, megmosakodott, kendővel megtörölte az arcát, és a kendőn ottmaradt képmásának lenyomata. A levél és a kendő eljutott a beteg királyhoz, aki meggyógyult, és megtért. Csupán a betegség néhány nyoma maradt a király arcán, amelytől később az Úr Jézus által küldött Tádé, a Hetvenek közül való tanítvány szabadította meg. Tádé Edesszában hirdette az evangéliumot, megkeresztelte a királyt és a város lakóit. A király halála után a leplet befalazták a városfalba, hogy elrejtsék utóda elől, aki bálványimádó volt, és üldözte a keresztényeket.
A Mandülionról a hagyomány szerint több, „nem kézzel festett” másolat maradt fent. Egyik ezek közül a „Keramion”, azaz „agyagra pecsételődött” lenyomat, amely akkor keletkezett, amikor a szent képmást a városfalba rejtették, és az üreget egy agyagtáblával elfalazták. Egy másik, kendőre pecsételődött másolat Grúziába került.
A Mandüliont 540-544-ben fedezték fel újra, amikor a perzsák ostromolták a várost. Körülhordozták a város falain, mire az ostromló hadsereg visszavonult. 944-ben került a Mandülion és Krisztusnak Abgár királyhoz írt levele Konstantinápolyba. A 7-10. században számtalan másolat készült aranyba, ezüstbe foglalva az eredetinek tartott Jézus képmásról. A Mandülion későbbi sorsáról többféle történeti változat maradt fent. Az egyik szerint az eredetinek tartott képmást a negyedik keresztes hadjárat után létrejött latin uralom alatt (1204-1261) a keresztesek hajóra tették, ám a hajó elsüllyedt a Márvány-tengerben. Egy másik változat szerint az ereklye egy része IX. Lajos francia király birtokába került, aki azt a párizsi Sainte Chapelle templomban helyezte el, és ebből a székesegyházból tűnt el végleg a francia forradalom idején.
Mielőtt rátérnénk az egyházatyáknak a szent ábrázolásokról szóló tanítására, álljon itt egy személyes emlék ezzel kapcsolatban. Ahogy az ószövetségi példákon keresztül láttuk, az ábrázolások egyik fontos célja, hogy rájuk tekintve szívünket ahhoz emeljük, akit ábrázolnak, vagy ahhoz az eseményhez, amelyet megörökítenek. Emlékezetünknek ugyanis gyöngesége folytán támaszra van szüksége. Máig élénken él bennem a jelenet, amikor 1974-ben, az oroszországi Tula városában a székesegyház elöljáró papja bevezetett az oltárba. Az oltárt az aljától egészen a mennyezetéig ikon-freskók borították. Ragyogó arccal végigmutatott rajtuk, és így szólt: „Íme, a rendeltetésünk.”

Közismert, hogy egyes korai keresztény írók, Tertulliánus, Minucius Félix és néhány korai egyházatya, mint például Ciprusi Szent Epifán nem nyilatkoztak kedvezően a képmások tiszteletéről. A leggyakrabban idézett és legjelentősebb egyházatyák viszont minden rosszallás nélkül, vagy egyenesen pozitívan, sőt védelmezően szóltak róla.

Az egyik oldalon valószínűleg Ciprusi Szent Epifán példája a legközismertebb, aki bizonyos tettei és írásai szerint ellenezte az ikonok tiszteletét. Damaszkuszi Szent János ─ és most ne a tudomány mai álláspontjára, csupán az ő szavaira támaszkodjunk ─ egyrészt megkérdőjelezi a szent főpap ikontisztelet-ellenes cselekedetei körülményeinek a teljes ismeretét. Példaként Szent Atanázt idézi, aki ellenezte, hogy a szentek ereklyéit ládákban őrizzék, és kívánatosabbnak tartotta, hogy a földbe temessék őket, mivel az egyiptomiaknak azt a helytelen szokását akarta megszüntetni, hogy halottaikat nem temették el a földbe, hanem ágyakon őrizték. Másrészt kétségbe vonja Szent Epifán ilyen tartalmú írásainak a hitelességét (akit egyébként „isteni és csodálatra méltó Epifánnak” nevez), többek között azzal érvelve, hogy „sokaknál szokásban van más nevében írni”, ráadásul „egészen a mi időnkig ikonok díszítik” a szent főpap ciprusi templomát.  Ám ha mindez netán igaz is lenne − folytatja az egyházatya −, vagyis az, hogy Szent Epifán ellenezte volna a szent ikonok tiszteletét, „nem a ritka dolog az, ami törvény az egyház számára, és egy fecske még nem csinál nyarat”.[13]

A másik oldalon viszont a tanúságtevők hosszú sorát találjuk. Idézhetjük Aranyszájú Szent Jánost, Alexandriai Szent Cirillt, Szent Ágostont, Nüsszai Szent Gergelyt és talán a legnevezetesebb tanút, Nagy Szent Vazult, akinek a „Szentlélekről” c. művében megfogalmazott híres mondata: „a kép tisztelete eredetijére száll át”[14], később jelentős mértékben hozzájárult az ikontisztelet teológiájának kialakulásához. Köztudott, hogy Szent Vazul sokszor idézett mondatával más összefüggésben, a császár és képe tiszteletével, és nem az ikontisztelettel kapcsolatban találkozunk. A „Negyven szent vértanúról” szóló homíliájában viszont azt vallja, hogy a „beszédes” leírás ugyanolyan hasznos a hallgató számára, mint a „szótlan” ikon a szemlélődő számára.[15] Majd így folytatja: „Mi is így idézzük emlékezetünkbe e férfiak erényét a jelenlévők számára, mintegy szemük elé varázsolva a cselekedeteket.”[16]

Szinte szó szerint egybecsengnek ezzel Nüsszai Szent Gergely vagy Milánói Szent Ambrus érvei. Folytathatnánk a sort Jeruzsálemi Szent Cirillel, Alexandriai Szent Atanázzal, Hitvalló Szent Maximosszal. És természetesen Damaszkuszi Szent Jánossal, aki páratlan olvasottságával, a legnevesebb egyházatyák művein keresztül nagyszabású összefoglalót nyújtott a kérdéssel kapcsolatban. III. Apológiájában világosan jelen van a megkülönböztetés a „latreia” (adoratio) és a „proszkünészisz” (veneratio) között.[17] Ez a két szó az ikonok tiszteletét visszaállító VII. Egyetemes Zsinat kulcsszava is.

A zsinat, bár az ikonrombolók elleni küzdelem akkor még nem ért véget, 787-ben, Nikaiában visszaállította az egyházban az ikontiszteletet. A zsinat tanítását három fő gondolatban lehet összefoglalni:

  1. a) Az evangéliumi történetnek megfelelő ikon az Isten Ige valóságos és nem pusztán látszólagos megtestesülésének a tanúja.

  2. b) Az egyház nem csupán olyan művészetet lát az ikonográfiában, amely a Szentírás illusztrálására szolgál, hanem egyenrangúnak tekinti a kinyilatkoztatás szóbeli és képi ábrázolását. Ezért a szent ikonoknak ugyanolyan tisztelet jár, mint az életet adó Keresztnek, a kereszténység megkülönböztető jelének.

  3. c) A zsinat ugyanakkor határozott, félre nem érthető különbséget tesz a csókkal és meghajlással kifejezett tisztelet, „timétiké proszkünészisz”, és az egyedül Istennek kijáró imádó szolgálat, „latreia” között.[18]

[1]

[2]

[3]  („ikonja”),

[4]

[5]

[6] I. Apológia.  I. 16.

[7]

[8] Uo., I. 18.

[9] Uo. I. 19.

[10] Uo. I. 17.

[11] Ld. Mt 4,24: „El is terjedt a híre egész Szíriában, és hozzá vitték a sokféle betegségtől és kíntól gyötört szenvedőket, a megszállottakat, holdkórosokat és bénákat, és meggyógyította őket.”

[12] Euszebiosz Egyháztörténete, I. 13, 5–10. Ókeresztény Írók, 4.  51–52. o. Ford. Baán István. Szent István Társulat, Budapest 1983.

[13] Uo. I. 25.

[14]

[15]  Homilia in quadraginta martyres. 2, 11. J.-P. Migne, PG tomus XXXI.

[16] Uo.

[17]

[18] A. V. Kartasov: Vszelenszkije szobori. Paris, 1963, 743-748. o. Az igazság kedvéért hozzá kell tennünk, hogy a Septuagintában még nem jelenik meg a világos terminológiai különbségtétel a „poszkünészisz” és a „latreia” között. (Részletesebben ld.: St. John of Damascus: On the divine images. (Translated by D. Anderson) St. Vladimir’s Seminary Press, 1980, 10-11. o.) Ugyanezt a kérdést behatóan ismerteti M. E. Posznov: Isztorija Hrisztianszkoj Cerkvi c. művében. Bruxelles, 1964. 461-463. o. Ezek helyett magyarul megjelent művekre kellene hivatkozni, pl. Schönborn Krisztus ikonja, Uszpenszkij Az ikon teológiája, Meyendorff, Krisztus az ortodox teológiában, stb.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Tovább az eszköztárra