“Isten azt választotta ki, ami a világ szemében balga”

Az Odigitria Könyvek sorozat tervezett, 14. kötetéből szeretnénk itt egy fejezetet megosztani Olvasóinkkal. Reméljük, e rövid írás által is sikerül bepillantani a Szent Hegy közösségeinek lelkiségébe, amely az apostoli idők óta töretlenül él, és nemzedékről – nemzedékre átadatik Egyházunkban.

+

Metropolitan Nikolaos of Mesogaia: 

Mount Athos, The highest place on earth (“Az Áthosz-hegy, a föld legmagassabb pontja”),

EN PLO Editions, 2007.

II. 3.
Isten azt választotta ki, ami a világ szemében balga

(1Kor 1,27)

Az Áthosz-hegy Isten csendjének a hegye. Az isteni magasságba törekvő lélek hegye, melynek legmagasabb csúcsa az alázat. Minden apró kis zuga, az itteni szabályok és élet valamennyi jellegzetessége és részlete annak az alázatnak a nagyságát rejti magában, amelyet Isten felmagasztal.

Vannak alázatos emberek, akik – többnyire saját elhatározásukból és lelki megfontolásból – az elvonulás és jelentéktelenség útját választották, amelynek gyümölcse a szívükben van elrejtve. Jó képességekkel megáldottak, akik nem tékozolják el Istentől kapott talentumaikat. Erényekkel, kiváló tulajdonságokkal, tudással és tapasztalattal felvértezett emberek, akik mégis eltemetik magukat, nem várva jutalmat sem ezen a világon, sem az eljövendőn. Áldott lelkek! A hiúság nyila nem sebezte meg őket. A világ furcsán néz rájuk és elkerüli őket. Igazságtalanul bánik velük és folyton félreérti őket. Ők eközben csendesen járják „az Úr útját”.

Van egy másik embertípus is. Azok, akiket Isten azért rejt el, hogy ő titokban bennük lakozzék: különcök, naivak, nyilvánvaló hibáik vannak, pszichésen labilisak, adott esetben visszataszítók, a „világ balgái”, akiket az emberek igyekeznek elkerülni. Isten mégis épp ilyen emberekben akar lakozni: akiket a világ megvet, ő viszont kegyelmének eszközévé alakít.

Élt a monostorunkban egy szerzetes, név szerint Harálambosz atya, akit mindenki lenézett. Ha néha összeszedte a bátorságát, hogy mondjon valamit, alig lehetett érteni, hogy mit mond. Testi fogyatékossága hihetetlenül megnehezítette számára a járást. Épp hogy vonszolta magát. Amikor elhagyta Limnosz-szigeti otthonát, csónakba szállt, majd egy szamárral és egy takaróval jelent meg a monostornál. Ez volt minden vagyona. Rokonai és testvérei ravaszul kitúrták az örökségéből. Nem volt túl öreg, és olyan embernek látszott, akivel bármit megtehet az ember, és  ha még egy kicsit szemtelen is, könnyen gúnyt űzhet belőle.

Szemei folyton könnyben úsztak és vörösek voltak a sírástól. Nem volt könnyű a szemébe nézni. A kezében állandóan egy foszladozó imaolvasót szorongatott. Egy lelkileg érzékeny ember megsejthette, hogy a felszín alatt szokatlan személyiség lakozik. A maga módján kedves és szelíd volt, beszédében pedig visszafogott és szerény. Többet mondott egész lényével és jelenlétével, mint a szájával. Ily módon viszont nagyon is sokat elárult.

Az egyik fiatalabb testvérünk szeretett tréfát űzni vele. Azt akarta, hogy Harálambosz atya naponta háromszor emlékeztesse őt valamire. Rávette, hogy keltse fel egy késő esti órában, állítólag azért, hogy ne felejtse el elmondani előírt imáit. Harálambosz atya szó szerint odavonszolta magát a szerzetes cellájához, csak azért, hogy segítsen.

– Miért gyötröd ennyire? – kérdeztem ezt a goromba szerzetest.

– Ne aggódj miatta! Ő amolyan egyszerű lélek. Nincs semmi más tennivalója. Ezzel tölti ki az idejét – válaszolta.

– Drága testvérem, sohasem gondoltál arra, hogy egy olyan ember, akit te így kínzol, olyan dicsőséget, de olyat rejt magában, amit te el sem tudsz képzelni?

– Hát ha így van, akkor ne fárasszuk többé az öreg naplopót – válaszolta gúnyosan, s ezzel elment.

Pár nappal később Harálambosz atya cellája elött mentem el. Az ajtaja résre nyitva volt, én pedig halkan bekopogtam. Megkérdezte ki vagyok, majd behívott. Ez volt az első alkalom, hogy a cellájában jártam. Sosem láttam még szobát, amely ilyen csupasz  lett volna. A falon csupán egyetlen Krisztus ikon volt – semmi más. Volt ugyan egy faasztal, de szék nem volt, csak egy kis zsámoly. Könyv sehol. Ágy helyett volt egy fapad. Takaró nélkül. Szekrény sem volt. Az ablakpárkányon egy üvegpohár. Ha jól emlékszem, ezen kívül semmi más nem volt a szobában. Ebben a barátságtalan és üres térben töltött hosszú órákat, a vígasz legcsekélyebb jele nélkül.

– Harálambosz atya, mivel töltöd itt az idődet? – kérdeztem.

– Elmondom az előírt imákat, gyakorlom az elöljáróm iránti engedelmességet és várom távozásom óráját.

– Nem érzed, hogy jól jönne egy kis társaság?

– Hol találhatnék jobb társaságot a mi Urunknál, az Istenszülőnél és a szenteknél? Korábban Pahómiosz atya rendszeresen átjött, de az utóbbi napokban azzal büntet, hogy nem látogat meg.

– Miért jött ide Pahómiosz atya?

– Azt kérte, juttassam eszébe a tennivalóit, és keltsem fel, hogy elmondhassa az imáit.

– Úgy látom, hogy nincs is órád. Semmi sincs a szobádban. Honnan tudod, hogy mennyi az idő?

– Nem tudom, de nem is kell tudnom. Miután elmondom a kis lenyugvásit[1] és imádkozom az őrangyalomhoz, megkérem, hogy szóljon, ha ideje indulnom. Ha éjjel van, felébreszt. Ha nappal van, kinyitja az ajtómat és így juttatja eszembe.

– Ismered az őrangyalodat?

– Hát hogyne ismerném. Állandóan itt van velem. Éjjel, amikor nehezen megyek fel a lépcsőn, megkérem, hogy ébressze fel a többi szerzetest. Amikor a virrasztó istentisztelet közben elálmosodom, így imádkozom hozzá: „Szent angyalom, te tudod, milyen sok ember szenved álmatlanságtól, mennyien forgolódnak ágyukban, hasztalanul próbálnak elaludni. Vedd el az álmosságomat és ezzel zárd le szemüket!” Paísziosz atya mondta, hogy ezt az imát mondjam, és én ezt teszem.

Így oldotta meg, hogy ébren maradjon és elvégezze a virrasztást. Imáinak köszönhetően pedig bizonyára sokaknak sikerült megoldást találniuk arra, hogy elaludjanak. Nagyszerű dolog őrangyalunkkal szövetséget kötni és együttműködni vele.

A szentek kapcsolata a lelki világgal és Isten kegyelmével valami nagyon finom, nehezen megfogható dolog. A szerzetesség külső, megszokott jegyei, a belső önelégültség, annak tudata, hogy valaki egy bizonyos ismerettel és felfogóképességgel rendelkezik, a vakmerőség és a bizalmasság mind az isteni misztérium hamis képzetét keltik, amit az ember egyre kevésbé képes felismerni. Ezzel szemben a szerénység, a szelíd félénkség és a mesterkéletlenség az ártatlan lélek tisztaságának jelei, és olyan alázatról tanúskodnak, amely az embert „választott edénnyé” formálja, és vonzza Isten kegyelmét. Isten misztériumát nem lehet keresni, de amikor megkapjuk és feltárul, akkor alázattal el kell fogadnunk. Ha kapcsolatba kerülünk bármivel, ami szent, ahhoz nem a megszokott rutin könnyedségével kell fordulnunk, hanem az első élmény egyedi mivoltának alázatos átélésével.

Harálambosz atyát még saját monostorának szerzetesei sem ismerték fel. Áldott, aki közel állt hozzá és az önmagáról való lemondással követni tudta az atya elrejtettségének magasztos példáját. Egy olyan szent közelében élni, aki bár ő maga nincs tudatában saját talentumának, mégis körülveszi Isten kegyelmének ragyogása, aki úgy él, hogy mások figyelemre se méltatják, Isten mégis örökre megemlékezik róla, akit a testvérei megvetnek, de szent angyalokkal beszélget, akivel mások igazságtalanul bánnak és akit nevetségessé tesznek, ő viszont az egész világért imádkozik, akit senki sem tart fontosnak, Isten számára viszont az, akinek nincs teológiai tudása, mégis a kinyilatkoztatás szerint él – önmagában is kinyilatkoztatás. Ha a testvéreid előtt alázod meg magad, az biztosabb út, mintha Isten előtt tartasz bűnbánatot. A közvetett kegyelem, amelyet egy alázatos embertől „veszel kölcsön”, többet ér, mint az Istentől közvetlenül kapott kegyelem. Másvalakinek az ajándékában örvendezni nagyobb boldogság, mint a sajátodnak örülni, még akkor is, ha azt Istentől kaptad.

Ford. U. G.

Tovább az eszköztárra