I. A szeretetről

(„Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három…” 1Kor 13,13)

Útról, célról, törvényről

Az előző fejezetben már szóltunk arról, hogy az isteni kegyelem, amely megelőz bennünket, nélkülözhetetlen számunkra:

Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza. Jn 6,44

Az Atya kegyelme egy útra vonz bennünket, amely az Úr Jézushoz vezet.

Ő viszont azért jött, hogy „Isten szétszórt gyermekeit egybegyűjtse”, és mint az egyetlen és biztos út, az Atyához és az örök életre vezesse:

„Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” Jn 14,6

„Mert nem magamtól beszéltem, hanem aki küldött engem, az Atya, ő parancsolta meg nekem, hogy mit mondjak, és mit beszéljek. Tudom, hogy az ő parancsa örök élet.” Jn 12,49

Megnyílt előttünk egy út, egy kivételes út, amely a földről a mennybe vezet. Ha egy földi úton, már az induláskor, majd amikor kereszteződésekhez, elágazásokhoz érkezünk, szükségünk lesz a helyes irányt jelző táblákra, hogy célunkat elérjük, az előttünk most tágasra nyílt úton vajon tudnánk-e nélkülözni ezeket? Bizony, nem is akármilyen, hanem szent táblákra van szükségünk, és éppen ezek a szeretetnek táblákra írt parancsolatai számunkra, azaz ─ a „Tízparancsolat”.

Ezenkívül, ha már ilyen kivételes útra léptünk, nélkülözhetetlennek látszik, hogy utunk során legyen megbízható társunk, aki a járást jól ismeri, akitől tanácsot kérhetünk, akinek van kellő tudása, tapasztalata, és ami ugyancsak fontos, az egyházban él, és igaz keresztény életre törekszik. Egyszerűen azért, hogy az apostoli intelmet megfogadva, ne hagyatkozzunk csupán saját tudásunkra, tapasztalatunkra:

Ne bízzatok a saját bölcsességetekben. Róm 12,16.[1]

A „szeretet parancsolatai”, amelyeket a Biblia tíz „szónak”, tíz „igének” is nevez,[2] két helyen vannak feljegyezve: a Kivonulás Könyvében (20,1-17) és a Második Törvénykönyvben (5,6-21). A két „táblán” négy, majd további hat parancsolat áll. Vajon miért kettőn? Krisztus Urunk egy alkalommal szadduceusokkal vitázott, amikor egy írástudó, aki hallotta őket vitázni, odament hozzá, és mivel tudta, hogy jól megfelelt nekik, megkérdezte tőle:

„Melyik a legelső az összes parancsolat közül?” Jézus így felelt neki: „Az összes parancs közül a legelső ez: »Halld, Izráel! A mi Urunk, Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből.« A második ez: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.« Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.” (Mk 12,28-32)

A tíz parancsolat tehát két dologról szól: Isten szeretetéről és a felebarát szeretetéről. Többségük tiltó értelmű, mivel azokat a fő akadályokat veszi számba, amelyek letérítik az embert az Istennek tetsző és hozzá vezető igaz útról.

A Tízparancsolatot — félreértés ne essék a kifejezés miatt — külső isteni törvénynek is szokás nevezni. Amit pedig belső isteni törvénynek mondunk, az nem más, mint a lelkiismeret hangja:

Ugyanis a pogányok, holott törvényük nincsen, a természettől vezérelve megteszik mindazt, ami a törvényben van, s noha törvényük nincsen, ők maguk a törvény maguknak, és így megmutatják, hogy a törvény követése a szívükbe van írva. Lelkiismeretük tesz nekik erről tanúságot, és a gondolataik, amelyek hol vádolják őket, hol pedig felmentik azon a napon, amikor Isten ítélkezni fog Jézus Krisztus által az emberek rejtett dolgairól az én evangéliumom szerint. Róm 2,14-16

Ám ha van „belső” isteni törvény, miért van szükség erre a „külsőre”?

Válaszoljunk a kérdésre azzal, amit Aranyszájú Szent János általában a Szentírással kapcsolatban mond, és amivel Máté evangéliumának a kommentárját kezdi:

Valójában nem lenne szükségünk a Szentírásra, ha az életünk olyan tiszta volna, hogy könyvek helyett maga a Szentlélek kegyelme íródna be lelkünkbe., és ahogy a könyveket tintával írják, úgy írná tele lelkünket a Lélek. De mivel elveszítettük ezt a kegyelmet, buzgón a második útra kell lépnünk. Ám hogy az első út a jobb, mind szavaival, mind tetteivel kijelentette az Isten. Noéval és Ábrahámmal, valamint leszármazottaival, Jóbbal és Mózessel ugyanis nem írásokon keresztül, hanem személyesen érintkezett, mivel tiszta lélekre lelt bennük. Miután azonban a kiválasztott nép mélyre süllyedt, szükség volt írásokra és táblákra, hogy ezek által frissüljön fel az emlékezet.”

Ugyanez az Újszövetség igazaira is érvényes. Mert az Apostoloknak sem adott Isten semmilyen írást, hanem a Szentlélek kegyelmét ígérte:

„Ő – mondta nekik – eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek” (Jn 14,26).

És hogy ez valóban sokkal jobb volt, hallgassuk, mit mond a próféta:

„…új szövetséget kötök Izráel és Júda házával…Törvényemet a belsejükbe helyezem, szívükbe írom be.” (Jer. 31.31-33)

Végül, Pál apostol is azt írja, hogy az új törvényt a Lélek írja a szívbe:

„…ti Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagytok, amely nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével van felírva; és nem kőtáblára, hanem a szívek hústábláira.” (2Kor. 3.3)

Ám idővel a keresztények is eltévelyedtek, ki a tanításban, ki erkölcseiben, ezért volt szükség Írások által is emlékeztetni őket.

Gondoljuk csak meg, milyen nagy baj lenne, ha nekünk, akiknek ilyen tisztaságban kellett volna élnünk, hogy könyvek helyett elég lett volna szívünket kitárnunk a Szentléleknek, viszont a korábbi tisztaságot elveszítve most az Írásokra szorulunk, nem használnánk ki e második fajta segítséget, gyógymódot. Lebecsülnénk az Írásokat, mintha hiábavaló és valójában nem fontos dolog lenne.

Mi tehát a törvény? ─ teszi fel a kérdést az apostol. A bűnök miatt adatott, amíg el nem jön az utód, akinek az ígéret szól. Gal 3,19

A törvényszegések miatt kaptuk a „külső” isteni törvényt!

Itt feltehetnénk egy újabb kérdést: Miért kell megtartanunk a Tízparancsolatot? Hiszen az apostol ezt írja:

Amíg a hit el nem érkezett, a törvény őrizete alatt voltunk, egybefogva a hit számára, amely majd kinyilatkoztatást nyer. Ennélfogva a törvény nevelőnk volt Krisztusra, hogy a hit által igazuljunk meg. Amikor azonban elérkezett a hit, már nem vagyunk a nevelő alatt. Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a hit által Krisztus Jézusban. Gal 3,23-26

((Mert a törvény által meghaltam a törvénynek, hogy Istennek éljek. Gal 2,19

Az Efezusiakhoz szóló levélben ezt olvassuk:

Mert ő a mi békességünk, aki a két népet eggyé tette, és a közöttük lévő válaszfalat, az ellenségeskedést lebontotta saját testében. A tételes parancsokból álló törvényt megszüntette, hogy mint békeszerző, a kettőt egy új emberré teremtse önmagában, és mindkettőt egy testben engesztelje ki Istennel a keresztfa által, megölve az ellenségeskedést saját magában. Ef 2,14-16))

A parancsolatokat azért kell megtartanunk, mert az Úr Jézus ezt tanította:

Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy megszüntessem a törvényt vagy a prófétákat. Nem azért jöttem, hogy megszüntessem, hanem hogy beteljesítsem.” Mt 5,17

A gazdag ifjúnak így válaszolt:

„Miért kérdezel engem a jóról? Csak egyvalaki a jó. Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsokat.” Az megkérdezte: „Melyeket?” Jézus ezt felelte: »Ne ölj, ne törj házasságot, ne lopj, ne tanúskodj hamisan, tiszteld apádat és anyádat, és szeresd felebarátodat, mint önmagadat!«” Mt 19,17-19

Tekintsünk most bele az első törvénytábla első parancsolatának tükrébe.

——————————————
[1] Péld 3,7

[2] Kiv 34,28 – καὶ ἔγραψεν… τοὺς δέκα λόγους.

2013. október 2.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Tovább az eszköztárra