Síró boldogok?

A második boldogság-parancsolat ─ első hallásra ─ még inkább ellentétes szokásos emberi gondolkodásmódunkkal:

„Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” Mt 5,4

Úgy véljük, ugyanis, azok az irigylésre méltók, akik vidámságban és örömben élnek, egészségesek és sikeresek, ámde akik szegények, ráadásul bánkódnak és sírnak, azok minden bizonnyal boldogtalanok és sajnálatra méltók. Az Úr mégis az utóbbiakat nevezi boldogoknak. Lukács evangélista még erőteljesebb szavakkal adja vissza ezt a mondást. Nem is boldogság-mondás, hanem határozott intelem formájában:

„Jaj nektek, akik most jóllaktatok, mert éhezni fogtok! Jaj nektek, akik most nevettek, mert gyászolni és sírni fogtok!” Lk 6,25

Ha láttuk a csodák sorozatát, amelyeket az Úr Jézus a Hegyi Beszéd előtt vitt véghez, gondoljunk arra, a csodák azért történtek, hogy az utánuk következő szavaknak is ugyanolyan súlyt adjanak. Itt pedig azt halljuk, hogy vigasztalás és a vigasztalást követő boldogság nem a nevetésből, hanem éppen ellenkezőleg, a sírásból fakad.

De milyen sírásból? Pusztán emberi bánatból, gyászból, kudarcból fakadó könnyekből? Nem, hanem Isten szerint való bánatból, amely szívbéli töredelemmel, valódi könnyekkel párosul, melyeket vétkeinkért és mulasztásainkért hullatunk Isten színe előtt. Isten szerint való bánatunknak az oka, hogy tökéletlenül és méltatlanul szolgáljuk őt és felebarátainkat, csaknem figyelmen kívül hagyjuk azt a parancsolatot, amelyről azt mondta, hogy az első és a nagy parancsolat:

„»Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.« Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.« Ezen a két parancson alapul az egész törvény és a próféták.” Mt 22,37-40

Másfajta sírástól, a „világ szomorúságától” azonban kifejezetten óv a Szentírás:

Mert az Isten szerint való szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre; a világ szomorúsága azonban halált szerez. 2Kor 7,10

Most már tudjuk, hogy van Isten szerint való, és nem Isten szerint való szomorúság. Olyan bánkódás és sírás, amely mögött elhomályosult, vagy már el is tűnt a reménység, melyről az apostol ezt írja:

Testvérek, nem akarunk titeket, tudatlanságban hagyni azokról, akik elhunytak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Ha ugyanis hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, akkor Isten ugyanígy elő fogja vezetni az elhunytakat Jézus által, vele együtt.1Thessz 4,13-14

Ez a levélrészlet mindig felolvasásra kerül ortodox temetési szertartások alkalmával.

„Boldogok, akik sírnak…”

Az Úr Jézus nem csupán bánkódásról, hanem kifejezetten sírásról beszél! Vajon miért? Azért, mert felszabadult, őszinte, megtisztító sírás nélkül lelkünk keménysége nem képes meglágyulni. A testi szennyfoltok vízzel moshatók le. A lélek szennyfoltjai pedig a könnyek vizével. Idézzük fel ismét, mi történt azután, hogy Péter háromszor megtagadta az Urat:

Péternek pedig eszébe jutott Jézus szava, aki megmondta: „Mielőtt a kakas szól, háromszor tagadsz meg engem.” Kiment onnan, és keserves sírásra fakadt. Mt 26,75

Ehhez a síráshoz társul a vigasztalás ígérete:

„Akik sírnak, megvigasztaltatnak.”

Keserves és mélyről feltörő volt Péter sírása, ezért nem mindennapi vigasztalásban részesült. Krisztus Urunk, miután feltámadása után már harmadszor jelent meg tanítványai előtt a Tibériás tónál, ezekkel a szavakkal fordult Péterhez:

„Simon, Jóna fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” Ő azt felelte: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged!” Erre azt mondta neki: „Legeltesd bárányaimat!” Jn 21,15

A zsoltáros ezt ígéri:

Akik könnyek között vetnek, majd ujjongva aratnak. Csak mentek és sírtak, úgy vitték vetni vetőmagjukat; de ujjongva jönnek vissza majd, s úgy hozzák kévéiket. LXX, Zsolt 125,5-6 (126,5-6)

Mi a vigasztalás lényege? Az, hogy nem embertől, hanem Istentől jön. Ez a kegyelem vigasztalása, amely a bűnök bocsánatában és a lelkiismeret békéjében nyilvánul meg. A vigasztalás ígérete éppen azért párosul ezzel a boldogság-parancsolattal, hogy az elkövetett vétkek fölött való túlságos bánkódás ne vezessen kétségbeeséshez. A vigasz a Szentlélektől jön, hiszen őt tartjuk Pártfogónak, „Vigasztalónak”, „igazság Lelkének” (Jn 15,26).

Ám aki már valóban Istenben él, az nem csupán saját mulasztásait és vétkeit siratja, hanem másokét is. Ilyen az igazak, szentek lelkülete és szeretete.

Mózesről ezt olvassuk a Kivonulás Könyvében, az aranyborjú elkészítése után:

Vissza is ment az Úrhoz, és így szólt: »Kérlek, Uram, igen nagy vétekkel vétkezett ez a nép: aranyisteneket csinált magának. Most azonban vagy bocsásd meg nekik ezt a vétket, vagy pedig, ha ezt nem teszed, törölj ki engem könyvedből, amelyet írtál!« 32,31-32

Pál apostol írja a Rómaiaknak szóló levelében:

Igazat mondok Krisztusban, nem hazudom, a lelkiismeretem mellettem tesz tanúságot a Szentlélekben, hogy nagy a szomorúságom és szívemnek fájdalma szüntelen. Hiszen azt kívánnám, hogy magam legyek átkozottként távol Krisztustól testvéreimért, test szerint való rokonaimért, az izraelitákért, akiké a gyermekké fogadás, a dicsőség, a szövetségek, a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek. Övék az atyák, és test szerint Krisztus is közülük való, aki mindenek fölött álló, örökké áldott Isten. Ámen. Róm 9,1-5

Végül egy történet Pambó atyáról, a „Szent öregek könyvéből”:

A boldog emlékű Atanáz, Alexandria érseke meghívta Pambó abbát, hogy jöjjön el a pusztaságból Alexandriába. Megérkezésekor egy színésznőt látott ott, s erre könnyekre fakadt. Amikor a vele levők megkérdezték, miért sír, azt mondta: „Két dolog indított meg: az egyik ennek a nőnek a pusztulása, a másik pedig az, hogy én nem igyekszem annyira az Istennek kedvében járni, mint amennyire ez a nő, hogy hitvány embereknek tetsszék.”[1]

(Folytatjuk)

—————————————
[1] A szent öregek könyve. Ford. Baán István. Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 2001. 765. Pambó 4.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Tovább az eszköztárra