(Frissítve: 2017. október 26.)

A szeretet harmadik parancsolata ugyanúgy két helyen található meg az ószövetségi Szentírásban:

Ne vedd hiába az Úr, a te Istened nevét: mert nem fogja az Úr felmenteni azt, aki hiába veszi az Úr, az ő Istene nevét! (Kiv 20,7; MTörv 5,11)

A parancsolat valójában Istennel való kapcsolatunk alapját, a hozzá intézett szót, az imát védi. Ne felejtsük el, mit tanít a Biblia magáról a szóról: Isten a szavával teremtette a világot:

És Isten szólt: „Legyen világosság!” És lett világosság. (Ter 1,3)

Ezenkívül azt tanítja a szóról, hogy Istennek „Szava”, Igéje megtestesült és Megmentőnk, Üdvözítőnk lett:klntőnk, ,

Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal. (Jn 1,14)

Az Isten által kimondott szónak és a „testté lett” Szónak tehát teremtő és megmentő ereje van. Mivel Isten képére lettünk teremtve, a mi emberi szavunk is sajátos erővel van felruházva. Ezért kell minden egyes szót, mindenekelőtt Isten nevét, megfontoltan kiejtenünk. Isten nevét csak imára, áldásra, tanításra illő használnunk.

Milyen veszéllyel járhat, ha Isten nevét „hiába vesszük”? Azzal, hogy könnyedén, nem kellő tisztelettel fogjuk kimondani, és így megnehezítjük, hogy Istennel valódi, mély kapcsolatot létesíthessünk. Ha figyelmetlenül vagy könnyedén ejtjük ki az ő nevét, az imában is óhatatlanul figyelmetlenek és könnyedek leszünk.

Urunk arra tanított bennünket, hogy Istennek nevét meg kell szentelnünk:

 Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved. (Mt 6,9)

Szenteltessék meg bennünk és általunk az ő neve… Azt jelenti, óvakodnunk kell nemcsak a könnyelmű, meggondolatlan, fölösleges beszédtől, hanem a hamis, kétértelmű szavaktól is, amelyek nemhogy nem szentelnek, hanem beszennyeznek, ráadásul képesek szeretetet, barátságot, családot feldúlni:

„Mondom nektek, hogy minden haszontalan szóról, amelyet kimondanak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján: mert szavaid alapján mentenek fel, és szavaid alapján marasztalnak el téged.” (Mt 12,36-37)

Milyen „haszontalan szóról” van itt szó? Olyanról, amelyet fölösleges, hiábavaló kimondani, amelynek nincs semmilyen pozitív, építő hatása! Ámde nemcsak erről, hanem minden tisztátalan, hamis, káromló, romlott szóról, amelyért az embernek valójában szégyellnie kell magát:

„Nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy a szájába, hanem ami kijön a szájából…” Mt 15,11

Most azonban vessétek el magatoktól mindezeket: a haragot, az indulatosságot, a gonoszságot, szátokból a káromlást és a rút beszédet. Ne hazudjatok egymásnak, ti, akik levetettétek a régi embert cselekedeteivel együtt, és magatokra öltöttétek az újat, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul a teljes megismerésig. (Kol 3,8-10)

Semmiféle romlott beszéd ne kerüljön ki szátokból, csak olyan, amely, ahol szükséges, alkalmas az építésre, hogy kegyelmet közöljön a hallgatókkal.  (Ef 4,29)

Egy kisvárosi temetésen történt. Református lelkész temetett egy fiatal lányt. Olyan temetés volt, amelyet ortodox papnak nem szabad elvégeznie. A szertartást végző lelkész felidézte a ravatalon fekvő, alighogy felserdült lány tragikus sorsát, aki szerelmi bánatában önkezével vetett véget életének, és ezt mondta a jelenlévőknek:

„Ne mondjátok azt, hogy »szeretlek«, ha nem igaz, mert ez öl…”

A történet mégis tanulságos. Az embernek minden egyes kiejtett szóra vigyáznia kell, mert nemcsak hasznos vagy haszontalan, veszélyt hozó is lehet. Egyben feltárja szívünket, „elárul” bennünket. Felmentést vagy elmarasztalást hoz:

„A jó ember jót hoz elő szívének jó kincséből, és a gonosz ember a gonoszból gonoszat hoz elő; mert a szív bőségéből szól a száj.” Lk 6,45

Végül egy hasznos idézet a Filokáliából, a bőbeszédűség elkerüléséhez:

Aki gyakran nyitja ki a száját, hogy beszéljen, akkor is, amikor arra semmi szükség nincs, ahhoz a fürdőhöz hasonlít, amelynek ajtaját állandóan nyitogatják, így hiába fűtenek, a meleg mindig kiszökik.^[1]

Egyszer azt kérdezte valaki, hogy parlamenti, ill. önkormányzati választások idején a keresztény ember mihez tartsa magát, hogyan tud eligazodni a sok beszédben, ígéretben, szépen megfogalmazott szavakban. Legtöbbször nincs más kapaszkodónk, mint hogy figyelmesen meghallgassuk azt, aki beszél, hiszen amint megszólal, már „el is árulja” magát. Így magunkban eldönthetjük, jó, igaz, hiteles gyümölcs-e, amit az a bizonyos fa termett, vagy pedig nem. A másik, még jobb kapaszkodónk, maga az élet, a tettek:

 A gyümölcseikről ismeritek fel őket. Vajon szednek-e a tövisről szőlőt, vagy a bogáncsról fügét? Így minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem. A jó fa nem teremhet rossz gyümölcsöt, sem a rossz fa nem teremhet jó gyümölcsöt. (Mt 7,16-18)

Mit mond a Szentírás az esküdözésről, amely minden bizonnyal összefüggésbe hozható a harmadik parancsolattal?

„Én viszont azt mondom nektek, hogy egyáltalán ne esküdjetek: se az égre, mert az az Isten trónja, se a földre, mert az az ő lábainak zsámolya, se Jeruzsálemre, mert az a nagy király városa. A fejedre se esküdj, mert egyetlen hajszáladat sem tudod fehérré vagy feketévé tenni. Legyen a ti beszédetek: igen, igen, nem, nem; ami ezeknél több, a gonosztól van.” (Mt 5,34-37)

Kerülnünk kell tehát mindenféle esküdözést Isten nevére vagy a saját fejünkre.

Ám az ígéretnek, a fogadalomnak, az ünnepélyesen kimondott „igennek” nemcsak vallási életünkben van ősi hagyománya. Gondoljunk csak a kereszteléskor tett ígéretre, „csatlakozol Krisztushoz?”, „csatlakozom”, „csatlakoztál Krisztushoz?”, csatlakoztam”, vagy a papi, szerzetesi fogadalomra. Hanem magában a Szentírásban is. Isten maga is ünnepélyes ígérettel tesz bizonyságot Ábrahámnak:

 „Bizony, gazdagon megáldalak, és nagyon megsokasítalak.” És így, miután türelemmel várt, beteljesült az ígéret. Zsid 6,13-15

A zsoltáros is buzdít az Istennek tett fogadalomra:

Tegyetek fogadalmat és rójátok le az Úrnak, a ti Isteneteknek;

mind, aki körülötte van, ajándékot vigyen a Rettenetesnek. (LXX, Zsolt 75,12 [76,12])

Az újszövetségi Szentírás legbővebb intelme a nyelvnek áldást vagy átkot osztó erejéről az „igaznak” nevezett Jakab apostoltól származik. Attól a Jakabtól, akit a hagyomány az „Úr testvérének” nevez, akit a Krisztus hitéért szenvedett vértanúként tisztelünk, és akinek életrajzában azt olvassuk, hogy naponta órákon át, térden állva imádkozott a templomban. Emiatt a térdei úgy megkeményedtek, mint valami tevének.

Ne akarjatok sokan tanítók lenni, testvéreim, hiszen tudjátok, hogy így súlyosabb ítéletet veszünk magunkra. Mert sok mindenben vétünk mindnyájan. Ha valaki a szavában nem hibázik, az tökéletes ember, s az ilyen féken tudja tartani egész testét is. Ha ugyanis a lovaknak zablát teszünk a szájába, hogy engedelmeskedjenek nekünk, az egész testüket kormányozzuk. Lám, a hajókat is, bár nagyok, és erős szelek hajtják őket, a kis kormánnyal oda irányítják, ahová a kormányos akarata vezeti. Így a nyelv is kicsi testrész ugyan, de nagy dolgokat visz végbe. Íme, egy csekély tűz milyen nagy erdőt gyújt fel! A nyelv is tűz, a gonoszság egész világa. Testrészeink közül a nyelv az, amely beszennyezi egész testünket, s a pokoltól lángra lobbanva egész életünk folyamát lángra gyullasztja. Mert minden vadállat és madár, csúszómászó és tengeri állat természetét meg lehet szelídíteni, és meg is szelídíti az ember, a nyelvet azonban az emberek közül senki sem szelídítheti meg. Nyughatatlan rossz az, telve halálos méreggel. Azzal áldjuk az Urat és Atyát, és azzal átkozzuk az embereket, akiket Isten a saját képére teremtett. Egyazon szájból ered az áldás és az átok. Testvéreim, ennek nem kellene így lennie. Vajon a forrás bocsát-e ki ugyanabból a nyílásból édes és keserű vizet? Vajon teremhet-e, testvéreim, a fügefa olajbogyót, vagy a szőlő fügét? Így a sós forrás sem adhat édes vizet. (Jak 3,1-12)

Végül van még valami, amiről szót kell ejtenünk! Az elmondottak természetesen nem jelentik azt, hogy a keresztény ember szava, amelyet másokhoz intéz, csak jó, szép és vonzó lehet. Senki ne értse félre, távolról sem kérdőjelezzük meg azt, amit az Úr Jézus egy helyen tanítványainak mondott:

„Nektek viszont, akik hallgattok engem, azt mondom: Szeressétek ellenségeiteket! Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Áldjátok azokat, akik átkoznak benneteket, és imádkozzatok azokért, akik gyaláznak titeket.” Lk 6,27-28

Szeretni, jót tenni, áldást mondani, imádkozni… Ám ez nem jelenti azt, hogy bármilyen magatartást elfogadnunk a másik ember részéről!

Keresztelő János olykor igen kemény, ámde igaz szavakat használ azokkal szemben, akik hozzá jönnek:

„Viperák fajzata! Ki tanított titeket menekülni a jövendő haragtól? Teremjétek hát a megtérés méltó gyümölcseit, és ne mondogassátok magatokban: »Ábrahám a mi atyánk«. Mert mondom nektek: Isten képes ezekből a kövekből is fiakat támasztani Ábrahámnak. A fejsze már a fák gyökerén fekszik. Minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak és tűzre vetnek.” (Lk 3,7-9)

Az Úr Jézus így fenyíti meg Pétert:

„Távozz tőlem, Sátán! Mert nem az Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével.” (Mk 8,33)

Miután azt apostolok nem tudták meggyógyítani a holdkóros fiút, a fiú apja pedig az apostolokra panaszkodott, az Úr ilyen a szavakra fakadt:

„Ó, hitetlen és romlott nemzedék! Meddig legyek még veletek? Meddig tűrjelek még titeket? Hozzátok őt ide hozzám!” (Mt 17,17)

Péter apostol így fenyíti meg a hazugságon kapott Ananiást és Szafirát:

„Ananiás, miért ejtette a Sátán kísértésbe a szívedet, hogy hazudj a Szentléleknek, és csalárdul visszatartsd a föld árát?” (ApCsel 5,3)

Szent István első vértanú, miközben kövezték, így imádkozott:

„Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” „Uram, ne tulajdonítsd ezt nekik bűnül!” (ApCsel 7,59-60)

Ámde előtte így fordult vádlóihoz:

„Ti keménynyakúak, körülmetéletlen szívűek és fülűek! Ti mindenkor ellenálltok a Szentléleknek: amint atyáitok, úgy ti is.” (ApCsel 7,51)

A szeretet szava legyen egyúttal az igazság szava, máskülönben nem képes elvégezni gyógyító, megmentő szolgálatát!

[1] Phótikéi Diadokhosz, Filokália…

I. T.