A szó szentsége

A szeretet harmadik parancsolata is két helyen található meg az ószövetségi Szentírásban:

Ne vedd hiába az Úr, a te Istened nevét: mert nem fogja az Úr felmenteni azt, aki hiába veszi az Úr, az ő Istene nevét! Kiv 20,7; MTörv 5,11

Ez a parancsolat Istennel való kapcsolatunk fundamentumát, hozzá intézett szavunkat, az imát védi.

Ne felejtsük el, mit tanít a Biblia magáról a szóról. Azt tanítja, hogy Isten a szavával teremtette a világot:

És Isten szólt: „Legyen világosság!” És lett világosság. (Ter 1,3)

Ezenkívül arról tesz tanúságot, hogy Istennek „szava”, Igéje megtestesült, és Megmentőnk, Üdvözítőnk lett:

Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal. (Jn 1,14)

Az „Isten által kimondott” szónak és a „testté lett” szónak tehát teremtő és megmentő ereje van. Mivel az ember Isten képére lett teremtve, nem csoda, ha emberi szavunk is különleges, jót teremtő, megmentő erővel van felruházva. Ezért kell minden egyes szót, mindenekelőtt Isten nevét, megfontoltan kiejtenünk. Isten nevét csak imára, áldásra, tanításra illő használnunk.

Vajon milyen veszéllyel járhat, ha Isten nevét „hiába vesszük”? Azzal, hogy könnyedén, nem kellő tisztelettel fogjuk kimondani, így megnehezítjük, hogy Istennel valódi, mély kapcsolatot létesítsünk. Ha figyelmetlenül vagy könnyedén ejtjük ki a nevét, az imában is óhatatlanul figyelmetlenek és könnyedek leszünk.

Az Úr Jézus maga tanított bennünket arra, hogy Istennek a nevét meg kell szentelnünk:

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved. (Mt 6,9)

Szenteltessék meg bennünk és általunk az ő neve… Ez azt jelenti, hogy óvakodnunk kell a könnyelmű, meggondolatlan és fölösleges beszédtől, vagy a hamis, kétértelmű szavaktól, mindattól, ami szennyez, és nem szentel, ráadásul képes barátságot, szeretetet, családot is feldúlni:

„Mondom nektek, hogy minden haszontalan szóról, amelyet kimondanak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján: mert szavaid alapján mentenek fel, és szavaid alapján marasztalnak el téged.” Mt 12,36-37

Milyen „haszontalan szóról” van szó? Olyanról, amelyik „nem végez hasznos munkát”, azaz hatástalan, gyümölcstelen.

Aki gyakran nyitja ki a száját, hogy beszéljen, akkor is, amikor arra semmi szükség sincs, ahhoz a fürdőhöz hasonlít, amelynek ajtaját állandóan nyitogatják, így hiába fűtenek, a meleg mindig kiszökik.[1]

„Nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy a száján, hanem ami kijön a szájából…” Mt 15,11

Most azonban vessétek el magatoktól mindezt: a haragot, az indulatot, a gonoszságot, az istenkáromlást, és szátokból a gyalázatos beszédet. Ne hazudjatok egymásnak, mert levetkőztétek a régi embert cselekedeteivel együtt, és felöltöztétek az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul, hogy egyre jobban megismerje őt. Kol 3,8-10

Milyen „gyalázatos beszédről” van itt szó? Olyan beszédről, amely miatt az embernek inkább „szégyenkeznie kellene”, mint dicsekednie.

Semmiféle bomlasztó beszéd ne jöjjön ki a szátokon, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják. Ef 4,29

Milyen „bomlasztó beszédre” figyelmeztet az apostol? Olyanra, amely a romlott gyümölcsre hasonlít, ezért ehetetlen, értéktelen.

Egy kisvárosi temetésen történt. A szertartást végző lelkész felidézte a ravatalon fekvő, alig felserdült lány tragikus sorsát, aki szerelmi bánatában önkezével vetett véget életének, majd ezekkel a szavakkal fordult a jelenlévőkhöz:

„Ne mondjátok ki azt a szót, hogy ‘szeretlek,’ ha nem igaz, mert ez a szó öl…”

Vigyáznunk kell tehát minden egyes kiejtett szóra, mert nemcsak hasznos vagy haszontalan, sőt káros is lehet, hanem szívünket tárja fel, „elárul” bennünket. Felmentést vagy elmarasztalást hoz számunkra:

„A jó ember szíve jó kincséből hozza elő a jót, és a gonosz ember a gonoszból hozza elő a gonoszt. Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” Lk 6,45

Egy beszélgetés során felmerült a kérdés, hogy választások alkalmával hogyan lehet eligazodni a sok beszédben, ígéretben, szépen megfogalmazott szavakban. Nincs más kapaszkodónk, mint figyelmesen meghallgatnunk azt, aki beszél, és magunkban eldönteni, jó, igaz, hiteles gyümölcs az a szó, amit hallottunk vagy nem hiteles. A másik mérce: a tettek! Az Úr Jézus ezt mondja:

„A gyümölcseikről fogjátok felismerni őket. Vajon szednek-e a tövisről szőlőt, vagy a bogáncsról fügét? Minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem.” Mt 7,16-17

Ámde szóljunk még másról is, ami a harmadik parancsolattal van összefüggésben.

Például a zúgolódásról. Nemde a bűnbeesés óta kísért bennünket felebarátunk, sőt Isten ellen? A Teremtés Könyvében olvassuk, hogy ősatyánk így próbálja meg igazolni magát és elkövetett vétkét Isten előtt:

„Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és ettem.” Ter 3,12.

Milyen ismerős ez a gondolkodásmód! Azonnal a másikat okoljuk az elkövetett bűnéért, sőt magát Istent! Saját vétkünket pedig vonakodunk elismerni, sőt, igazolni próbáljuk.

Az esküdözés is ide tartozik. Mit mond róla az Úr?

„Egyáltalán ne esküdjetek: se az égre, mert az az Isten királyi széke, se a földre, mert az lábainak zsámolya, se Jeruzsálemre, mert az a nagy Király városa; de ne esküdj saját fejedre sem, hiszen egyetlen hajad szálát sem tudod fehérré vagy feketévé tenni. Ellenben a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van.” Mt. 5.34-37

Kerülnünk kell tehát mindenféle esküdözést Isten nevére vagy a saját fejünkre.

Ám az ígéretnek, a fogadalomnak, az ünnepélyesen kimondott „igennek” ősi hagyománya van vallási életünkben. Gondoljunk például a kereszteléskor tett ígéretünkre, „Csatlakozol Krisztushoz?”, „Csatlakozom”, „Csatlakoztál Krisztushoz?”, „Csatlakoztam”. Vagy a papi, a szerzetesi fogadalomra. A Szentírásban az áll, hogy Isten is ünnepélyes ígérettel tett bizonyságot Ábrahámnak:

„Bizony, gazdagon megáldalak, és nagyon megsokasítalak.” És így, miután türelemmel várt, beteljesült az ígéret. Zsid 6,13-15

A zsoltáros is buzdít az Istennek tett fogadalomra:

Tegyetek fogadalmat és rójátok le az Úrnak, a ti Isteneteknek; mind, aki körülötte van, ajándékot vigyen a Rettenetesnek. LXX, Zsolt 75,12 (76,12)

Az újszövetségi Szentírás legbővebb intelme a nyelv áldást osztó vagy átkot hozó erejéről az „igaznak” nevezett Jakab apostoltól származik. Attól a Jakabtól, akit a hagyomány az „Úr testvérének” nevez, és akinek életrajzában azt olvassuk, hogy hosszú órákon át imádkozott térden állva a templomban, ezért a térdei úgy megkeményedtek, mint valami tevének:

Testvéreim, ne legyetek sokan tanítók, hiszen tudjátok, hogy súlyosabb ítéletben lesz részünk. Mert sokat vétkezünk mindnyájan: de ha valaki beszédében nem vétkezik, az tökéletes ember, meg tudja fékezni az egész testét. Ha a lovak szájába zablát vetünk, hogy engedelmeskedjenek nekünk, egész testüket irányíthatjuk. Íme, a hajókat, bármilyen nagyok, és bármilyen erős szelek hajtják is őket, egy egész kis kormányrúddal oda lehet irányítani, ahova a kormányos akarja. Ugyanígy a nyelv is milyen kicsi testrész, mégis nagy dolgokkal kérkedik. Íme, egy parányi tűz milyen nagy erdőt felgyújthat: a nyelv is tűz, a gonoszság egész világa. Olyan a nyelv tagjaink között, hogy egész testünket beszennyezi, és lángba borítja egész életünket, miközben maga is lángba borul a gyehenna tüzétől. Mindenfajta vadállat és madár, csúszómászó és tengeri állat megszelídíthető: meg is szelídíti az ember; a nyelvet azonban az emberek közül senki sem tudja megszelídíteni, fékezhetetlenül gonosz az, telve halálos méreggel. Ezzel áldjuk az Urat és Atyát, és ezzel átkozzuk az Isten hasonlatosságára teremtett embereket: ugyanabból a szájból jön ki az áldás és az átok. Testvéreim, nem kellene ennek így lennie. Vajon a forrás ugyanabból a nyílásból árasztja-e az édes és a keserű vizet? Avagy teremhet-e, testvéreim, a füge olajbogyót, és a szőlő fügét? Sós forrás sem adhat édes vizet! Jak 3,1-12

Az eddig elmondottak azt jelentenék, hogy a keresztény ember csak szelíd, jó, szép szavakkal fordulhat felebarátaihoz? Néha szavainknak bizony keményeknek kell lenniük. Amikor Keresztelő Szent János fellépett a pusztában, ezzel a szigorú intelemmel fogadta azokat, akik hozzá jöttek:

„Teremjétek hát a megtérés méltó gyümölcsét… A fejsze már a fák gyökerén van. Minden fát ugyanis, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak és tűzre vetnek.” Mt 3,8-10.

Az Úr Jézus így fordult Péterhez, amikor az megpróbálta lebeszélni őt a Jeruzsálemben rá váró szenvedésről:

„Távozz előlem, Sátán! Botrány vagy nekem, mert nem Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével!” Mt 16,23

Amikor a tanítványok nem tudták meggyógyítani a holdkórós fiút, az Úr így szólt hozzájuk és a gyermek apjához:

„Ó, hitetlen és romlott nemzedék! Meddig legyek még veletek? Meddig tűrjelek még titeket?” Mt 17,17

Ananiás a feleségével, Szafirával együtt földet adott el, de a felesége tudtával csalárdul megtartott egy részt a föld árából, és csak a maradékot hozta el, s tette az apostolok lába elé. Péter azonban így válaszolt Ananiásnak:

„Ananiás, miért ejtette a sátán kísértésbe a szívedet, hogy hazudj a Szentléleknek, és csalárdul visszatartsd a föld árát? Ha megmaradt volna, magadnak maradt volna, és magad rendelkeznél azzal, amit eladtál. Miért vetemedett hát szíved erre a dologra? Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek!” Csel 5,3-4

A szó „szentségéről” szóló parancsolat magában foglalja, ahogyan a szeretetnek igazsággal, úgy a kimondott szónak gyógyítással kell párosulnia.

Az irgalmas szamaritánus is „olajat és bort” öntött a Jeruzsálemből Jerikóba tartó, bajbajutott ember sebeire (Lk 10,30-34). A bor égeti, de megtisztítja a sebet, az olaj pedig hűsíti és gyógyítja.

A jó földbe vetett búzának két dolog kell, hogy a mag kihajtson, és kalászt érleljen: víz és napfény. Ám mind a hosszú tavaszi ár, mind a tartós szárazság képes tönkretenni a termést.

2013. október 23. (Folytatjuk)

——————————————————
[1] Phótikéi Diadokhosz, Filokália…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Tovább az eszköztárra