II. A REMÉNYRŐL (A BOLDOGSÁGOKRÓL). 1. Boldog szegények

  1. Boldog szegények

„Boldogok a lélekben szegények,
mert övék a mennyek országa.” Mt 5,3

Az itt következő fejezetekben a reményről lesz szó, amelyet Pál apostol a három magasabb rendű adomány közé sorol:

Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; de ezek közül legnagyobb a szeretet. 1Kor 13,13.

Mit jelent a remény a hívő ember számára? Nem mást, mint a jelenben megvallott és a jövőbe vetett erős és vallásos bizalmat. A távoli jövő, a közeli jövő, vagy a következő pillanat valóságát. Egyszóval, jövőbe vetett hitet. Isten minden jövőbe helyezett ígéretének beteljesülését. A remény tehát szoros kapcsolatban áll a hittel:

A hit pedig alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk. Zsid 11,1

A reményről szóló tanítás elsősorban a Hegyi Beszéd Boldogságaiba és az Úr Imájába, a Miatyánkba van foglalva. Látni fogjuk ugyanis, hogy minden egyes boldogság-mondáshoz ígéret is társul. Az Úr Imájában elhangzó kérések ugyanúgy magukban foglalják azok beteljesülésének reményét a jövőben.

Van-e ember, aki ne szeretne boldog lenni? A boldogság utáni vágy, akárcsak az Isten utáni vágy, velünk születik. Ám az Úr olyan új, „boldognak” mondott életformát fest le előttünk a Hegyi Beszédben (Mt 5,2-12; Lk 6,20-23), amely teljes mértékben elüt attól a boldogságtól, amit mi hétköznapi értelemben annak tartunk.

Lássuk, mivel is kezdődik ez a Beszéd:

A tömeget látva fölment a hegyre. Leült, a tanítványai odajöttek hozzá. Mt 5,1

Az Úr Jézus először is arra tanít bennünket ─ mondja Aranyszájú Szent János ─, hogy húzódjunk vissza a mindennapi élet forgatagától akkor, amikor bölcsességre akarunk szert tenni, vagy olyan üdvös dolgokat akarunk zavartalan körülmények között megvitatni, amelyeket meg is kívánunk valósítani.

Ámde mi történt a Hegyi Beszéd elmondása előtt? Máté evangéliumában ezt olvassuk:

Jézus ezután bejárta egész Galileát. Tanított a zsinagógáikban, hirdette az ország örömhírét, és meggyógyított minden betegséget és minden bajt a nép között. Eljutott a híre egész Szíriába, és odavitték hozzá mindazokat, akik rosszul voltak, akiket különféle betegségek és kínok gyötörtek, az ördögtől megszállottakat, holdkórosokat és a bénákat, ő pedig meggyógyította őket. Nagy tömeg követte őt Galileából és a Tízvárosból, Jeruzsálemből, Júdeából és a Jordánon túlról. Mt 4,23-25

Az Úr tehát ─ testünk és lelkünk igazi orvosaként ─, kétféle módon is gondoskodott rólunk: hol testi bajainkat gyógyította, ha erre szükség volt, hol a lelkünket ápolta, belé csepegtetve az igaz és örök isteni tanítást, hogy megóvja azt mindenféle változó, emberi vagy téves eszmétől.

Van azonban még egy fontos körülmény, amelyre oda kell figyelnünk a Hegyi Beszéd elmondása kapcsán:

A tömeget látva fölment a hegyre. Leült, a tanítványai odajöttek hozzá.

Az Úr félrevonja a tanítványokat ─ magyarázza tovább Aranyszájú Szent János Máté evangéliumának kommentárjában ─, mivel elsősorban hozzájuk intézi szavait. Ám a tanítványokhoz intézett beszédén keresztül lehetőséget ad a különféle emberekből álló sokaságnak, azoknak, akik még messze állnak tanításától, hogy mintegy kívülről „belehallgassanak” beszédébe, s így az önmegtagadásról szóló parancsolatok ne jelentsenek korai és elhordozhatatlan terhet számukra. Ily módon alighanem feszültebben figyeltek rá, mintha közvetlenül szólt volna mindnyájukhoz. Ámde végül kiderül, hogy mindnyájukhoz kívánt szólni, sőt minden kor minden emberéhez, mivel beszédét nem úgy kezdte, hogy „boldogok lesztek, ha szegénységet fogadtok”, hanem így: „Boldogok a lélekben szegények…” Azaz mindig és mindenütt boldogok azok, akik vállalják a lelki szegénységet. A személyes, a tanítványoknak címzett megszólítás csak az utolsó, kilencedik boldogságban jelenik meg:

„Boldogok vagytok, amikor gyaláznak és üldöznek titeket, és hazudozva minden rosszat mondanak rátok miattam.” Mt 5,11

Azt mondtuk, minden egyes boldogság-mondáshoz ígéret is társul. De nem valamiféle földi, bőségtől áradó, testi jólét, hanem lelki boldogság formájában. Jób életének vége ismét jóra fordult, azért, mert hű maradt Istenhez. Az Újszövetségben az Istentől várt jutalom átszellemül, lelkivé válik. Nem kecsegtet földi értelemben vett jóléttel, bőséggel, jutalommal, hanem elsősorban mennyeivel:

„Ezeket azért mondtam el nektek, hogy békességetek legyen bennem. A világban megpróbáltatások érnek titeket, de bízzatok, én legyőztem a világot.” Jn 16,33

Máté evangéliuma szerint kilenc boldogság-mondás van, amelyek közül az utolsó, a kilencedik csak személyesen megszólító formáját tekintve tér el az előzőktől. Ezért szoktunk olykor nyolc, olykor pedig kilenc „boldogságról” szólni.

A boldogságok ─ akárcsak az ó- és újszövetségi Szentírás igen sok része ─ az egyház imájává váltak, csaknem minden vasárnap énekeljük a szent liturgia harmadik antifonjában, miközben a pap és a diakónus körmenetet végez az Evangéliumos Könyvvel a templomhajóban. Ez a Könyv nem más, mint a „testté lett Ige” ikonja. Az ünnepélyes körmenet végén maga Jézus Krisztus lép be az oltárba, a mennyek országába, és vele együtt belép a papság, sőt az egész hívő nép.

Urunk sajátos formában kínálja fel nekünk a boldogság elérését. Mivel szelíd és alázatos szívű, nem „parancsolatok”, hanem „boldogságok” formájában adja át tanítását, és boldogoknak mondja azokat, akik szabadon elfogadják, és megvalósítják azokat. Mi azonban mégis parancsolatoknak hívjuk őket. Ez az jelenti, hogy minden egyes boldogságban megkülönböztetjük a „tanítást” és a „boldogságot”, azaz a parancsolatot és a jutalom ígéretét:

Ő pedig szólásra nyitva ajkát így tanította őket:

„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.” Mt 5,2-3

A materiális, testi értelemben vett szegénység elősegítheti a lélekben való szegénység elérését, de csak akkor, ha valaki nem kényszerítő körülmények hatására, hanem saját elhatározásából és Istenért választja azt. Lukács evangéliumában ilyen formában olvassuk az első boldogságot:

„Boldogok vagytok, ti szegények, mert tiétek az Isten országa.” Lk 6,20

Nem véletlen tehát, hogy az Úr Jézus így válaszol a gazdag ifjúnak:

„Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, add oda a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben. Aztán jöjj, kövess engem.” Mt 19,21

Már a puszta tény, hogy valaki anyagi javakban és az utánuk való vágyban szegény, megkönnyíti számára a bejutást Isten országába. A gazdagról és a szegény Lázárról szóló történetben azt olvassuk, hogy amikor Lázár meghalt, „az angyalok Ábrahám kebelére vitték” (Lk 16,22). Isten szereti a szegényeket, és az „éhezőket betölti jókkal” (Lk 1,53). Akiknek semmijük sincs, azok mindent Isten irgalmától remélnek.

Ám a gazdagról ezt mondja az Úr:

„Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bemenni az Isten országába.” Mt 19,24

Egy gazdag ember is lehet azonban „lélekben szegény”, ha megérti, hogy a földi gazdagság nem maradandó, hanem mulandó, és nem képes helyettesíteni a lelki javak hiányát:

„Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de az élete kárt szenved? Vagy mit adhat az ember cserébe a lelkéért?” Mt 16,26

Máté evangéliumában viszont nem egyszerűen a „szegényeket”, hanem a „lélekben szegényeket” mondja az Úr boldognak.

Vajon mit jelent „lélekben szegénynek” lenni? Valamiféle szellemi „elmaradottságot”, ami egyfajta naivitással és ebből fakadó boldog világképpel párosul? Olykor, nem minden irónia nélkül, ilyen jelentésben is találkozunk vele a hétköznapi szóhasználatában. Ám vallási és lelki értelemben egészen mást jelent. Azt, hogy tudatában vagyunk annak, végső soron nem rendelkezünk semmivel, amit a sajátunknak mondhatnánk, hanem csak azzal, amivel Isten ajándékoz meg bennünket. Ha pedig semmink sincs, ami a sajátunk lenne, akkor minden ajándék, minden kegyelem, azaz mindent Isten országa révén nyerünk el.

A „lélekben” szegénység azt is jelenti, hogy semmi jót sem tudunk tenni Isten segítsége és kegyelme nélkül, ezért mindenben rá vagyunk utalva:

„Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nélkülem semmit sem tehettek.” Jn 15,5

A lélekben szegénység valójában nem más, mint alázatos gondolkodás. Aki kevély, büszke műveltségére, tudására, aki másoknál magasabb rendűnek tartja magát, az voltaképpen „lélekben gazdag”, akkor is, ha teljes nincstelenségben él, így nem lehet övé a mennyek országa.

Az Úr Jézus már itt, a jelenben ígéri a lélekben szegények számára a mennyek országának elnyerését. A hit és reménység által már most is az övék, az eljövendő örök életben pedig a maga teljességében és örök boldogságban lesz az osztályrészük.

Ezért mondja az Úr:

„Nem fogják azt mondani: »Íme, itt van«, vagy »amott«. Mert az Isten országa köztetek van.” Lk 17,21

És ezért írja az apostol:

Isten országa ugyanis nem étel és ital, hanem igazságosság, békesség és öröm a Szentlélekben. Róm 14,17

Ám miért a „lélekben szegényeket”, és miért nem egyszerűen az „alázatosokat” mondja Krisztus Urunk boldognak? Azért, mert a „lélekben” szegénység több mint alázat. A lélekben való szegénység az alázat legteljesebb megfogalmazása.

Nem lehet véletlen, hogy Urunk éppen ezzel a boldogság-mondással kezdi meg tanítását. Hiszen mindaz, ami a paradicsom elvesztése óta pusztítást hozott, a gőgön keresztül tört be a világunkba. Az első ember ─ a Sátán sugallatára ─ elhitte, hogy „megnyílik a szeme, és olyan lesz, mint isten: tudni fogja a jót és a rosszat” (vö. Ter 3,5). Így azt is elveszítette, amivel rendelkezett.

Pál apostol is nyomatékosan óv a gőgtől és a vele járó kártól, különösen az egyházi szolgálattal kapcsolatban:

Éppen azért a püspöknek feddhetetlennek, egyszer nősült férfinak, józannak, megfontoltnak, tisztességesnek, vendégszeretőnek, tanításra alkalmasnak kell lennie… Ne legyen újonnan megtért ember, nehogy felfuvalkodjék, és ugyanaz az ítélet érje, mint az ördögöt. 1Tim 3,2-6

A gőg valójában minden bajnak gyökere. Ezért Urunk, a tapasztalt orvoshoz hasonlóan, aki megalapozott és körültekintő gyógymódot ír elő betegének, ezt a boldogságot teszi le első és biztos fundamentumként. Mert ha jó az alap, az egész épületet biztonsággal tartja. Ám ha nem jó, ostromolja bár az egeket, mint a Bábel tornya, könnyen összedől. A böjtölés, az ima, az irgalmasság gyakorlása, az önmérséklet és bármi, ami jó és nemes, alázat nélkül odaveszhet. Nem ez történt a példázatban szereplő farizeussal? Elérte ugyan a vallásos élet csúcspontját, ám a gőg miatt ─ a bűnbánó vámossal szemben ─ mindent elveszített:

„Mondom nektek: ez megigazultabban ment haza, mint amaz. Mert mindaz, aki magát felmagasztalja, megaláztatik, és aki magát megalázza, felmagasztaltatik.” Lk 18,14

Mert amiként a gőg minden rossznak forrása, az alázat minden erénynek anyja.

(Folytatjuk)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Tovább az eszköztárra