Ne vedd el a másét!

Mind a nyolcadik, mind az utolsó, a tizedik parancsolat óv attól, hogy valamiben is vétsünk embertársunk tulajdona ellen, ám a nyolcadik kifejezetten attól a kísértéstől akar megvédeni, hogy a másik tulajdonára szemet vessünk, és akár nyíltan, akár titokban elvegyük. Ugyanúgy tiltó értelmű, mint az előző két parancsolat:
„Ne lopj!” Kiv 20,14; MTörv 5,19 [1]
Ámde csakis így lehet elvenni azt, ami a másé? Vajon nem ugyanaz, ha az egyik ember csalással, ravaszsággal vagy hazugsággal jut hozzá ahhoz, ami a másé?
Elevenítsünk fel egy tanulságos történetet az ószövetségi Szentírásból, amely Giezi, Elizeus próféta szolgájának a kapzsiságát, majd bűnhődését beszéli el. Elizeus próféta visszautasította az ajándékot, amelyet Námán, az arámok királyának hadseregparancsnoka ajánlott fel neki, hálából, amiért megszabadította a bélpoklosságtól. Ám Giezi másként gondolkodott. Célja elérése érdekében a hazugságtól sem riadt vissza:
Azt mondta ekkor Giezi, Elizeus legénye: „Íme, megkímélte uram ezt a szíriai Námánt, hogy nem fogadta el kezéből, amit hozott: az Úr életére mondom, hogy utána futok, és szerzek tőle valamit.” Utána is eredt Giezi Námánnak, Námán pedig meglátta, hogy feléje fut, és visszafordult a szekeréről felé. Ő pedig azt mondta: „Békesség; Uram küldött hozzád s üzeni: »Épp most jött hozzám két ifjú Efraim hegységéből, a prófétafiak közül. Adj számukra egy talentum ezüstöt s két öltözet ruhát.«” Azt mondta erre Námán: „Jobb lesz, ha két talentumot veszel.” Be is kötött két talentum ezüstöt két zsákba és két váltóruhát, s rátette két legényére, s azok el is vitték előtte. Amikor aztán a rejtekhelyre értek, elvette a kezükből, félretette a házban, és elbocsátotta az embereket. Ő pedig bement, s ura elé állt. Azt mondta ekkor Elizeus: „Honnan jössz, Giezi?” Ő azt felelte: „Nem volt el szolgád sehol sem.” Ő azonban azt mondta: „Nem volt-e jelen az én szívem, amikor az az ember visszafordult a szekeréről feléd? Nos tehát, szereztél ezüstöt és szereztél ruhákat, hogy olajkerteket, szőlőket, juhokat, barmokat, rabszolgákat és rabszolgálókat vásárolj, de Námán poklossága is rád s ivadékodra ragad mindörökre.” Poklosságtól hófehéren ment is ki előle.
4Kir 5,20-27
A jerikói Zákeus, a vámosok feje csalásban és zsarolásban volt járatos.Így szerezte meg a másét, és gyarapította saját vagyonát.[2] Egészen addig, amíg úgy nem érezte, hogy már torkig van ezzel az életmóddal, és vágy gyulladt benne az Úr Jézus iránt és az igazi, tiszta élet után. Zákeus megtérése, bűnbánata és jóvátétele ─ amelyet egyedül Lukács evangélista jegyzett fel ─, ma is olyan erővel hat ránk, mint a Nyomorultak szökött fegyencének, Jean Valjean-nak a megtérése:
Élt ott egy Zákeus nevű gazdag ember, aki fővámszedő volt. Szerette volna látni, hogy ki az a Jézus, de kistermetű lévén, nem láthatta a sokaságtól. Ezért előre futott és felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt, mert arra kellett elmennie. Amikor Jézus odaért, felnézett, és így szólt hozzá: „Zákeus, szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom.” Ekkor sietve leszállt, és örömmel befogadta. Akik ezt látták, mindnyájan zúgolódtak, és így szóltak: „Bűnös embernél szállt meg.” Zákeus pedig előállt, és ezt mondta az Úrnak: „Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit kizsaroltam, a négyszeresét adom vissza neki.” Jézus így felelt neki: „Ma lett üdvössége ennek a háznak: mivelhogy ő is Ábrahám fia. Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” Lk 19,2-10
Zákeus kész vagyonának felét a szegényeknek adni, ami messze felülmúlja azt, amit az írástudók az ő esetében előírtak: a jóvátétel első jeleként a teljes vagyon egyötödének a szétosztását, majd a további éves bevételek ugyancsak egyötödének a felajánlását. A második jóvátétel is messze meghaladja a javasolt mértéket: a négyszeresét szándékozik visszafizetni annak, amit valakitől valaha is kizsarolt.[3]
Az Apostolok Cselekedeteiben van egy másik történet, amelyhez foghatót nem találunk az újszövetségi Szentírásban. Anániás és Szafira esetében az önkéntes adakozás, megdöbbentő és értelmetlen módon, hazugsággal párosul, amelynek mozgatórugója nem is annyira a kapzsiság, mint inkább a dicsvágy. Anániás megpróbálja azt a benyomást kelteni az apostolok előtt, hogy ő, Barnabáshoz hasonlóan, a közösségnek adományozta egész vagyonát. Barnabásról ugyanis ezt olvassuk:
József, akinek az apostolok a Barnabás melléknevet adták, ami azt jelenti: Vigasztalás fia, egy ciprusi származású lévita, mivel földje volt, szintén eladta, elhozta a pénzt, és letette az apostolok lába elé. ApCsel 4,36-37
Anániásról pedig a következők vannak följegyezve:
Egy ember, név szerint Anániás, feleségével, Szafirával együtt eladott egy birtokot, és árából feleségének tudtával félretett magának, egy részét pedig elvitte, és az apostolok lába elé tette. Péter azonban így szólt: „Anániás, miért szállta meg a Sátán a szívedet, hogy hazudj a Szentléleknek, és félretegyél magadnak a föld árából? Ha megmaradt volna, nem neked maradt volna-e meg, és miután eladtad, nem te rendelkeztél-e az árával? Mi indította szívedet ilyen cselekedetre? Nem embereknek hazudtál, hanem az Istennek.” Amint meghallotta Anániás ezeket a szavakat, összeesett, és meghalt. Erre nagy félelem szállta meg mindazokat, akik ezt hallották. ApCsel 5,1-5
A lefizetés, megvesztegetés ősi kísértés, régi koroktól kezdve újra és újra feltörő buzgárként jelenik meg az emberi társadalmak történetében. Az ilyenfajta ajándék elfogadását a Szentírás ugyanúgy ítéli meg, mint a csalással, ravaszsággal, vagy hazugsággal elvett tulajdont. Ézsaiás próféciájában ezt olvassuk:
Jaj azoknak, akik erősek a borivásban és hatalmasok a részegítő ital keverésében, akik ajándékért fölmentik az istentelent, és az igaztól elveszik igazát! 5,22-23
A zsoltárosköltő sem vállal közösséget azokkal, akik céljaik elérése érdekében megvesztegetéshez folyamodnak:
Uram, ne pusztítsd el az istentelenekkel együtt lelkemet, s éltemet a vér embereivel,
Akiknek kezéhez gonoszság tapad, és jobbjuk telve van megvesztegetéssel. LXX, 25,8-10 (26,8-10)
Mikeás próféta kíméletlen szavakkal bélyegzi meg a korrupciót:
Vérontással építitek Siont, és jogtalansággal Jeruzsálemet! Fejedelmei megvesztegetve ítélkeztek, papjai bérért válaszoltak, prófétái pénzért jövendöltek, mégis az Úrra támaszkodtak, és azt mondták: „Vajon nincs-e közöttünk az Úr? Nem érhet minket baj!” Mik 3,10-11
Ám a megvásárlás történetének itt nincs vége. Az embertől az sem idegen, hogy Istent próbálja megvesztegetni, azt gondolva, tudatosan vétkezhet, mivel adakozásaival ─ a megtérés őszinte szándéka nélkül ─ valamiféleképpen „megvesztegetheti” Istent:
Mert az Úr, a ti Istenetek az istenek Istene s az urak Ura, nagy, hatalmas és félelmetes Isten, aki nem néz sem személyre, sem ajándékra. MTörv 10,17
Meglepő, hogy az ingyenélés is ehhez a parancsolathoz tartozik? Arról az esetről van szó, amikor valaki olyan foglalkozásért, vagy olyan munkáért jut keresethez, amelyet nem tölt be, illetve nem végez el. Vagy úgy, hogy meg lenne a lehetősége és az ereje is ahhoz, hogy saját munkájával keresse meg a kenyerét, ne legyen ingyenélő, ám mégsem teszi meg. Pál apostol a fiatal özvegyekkel kapcsolatban ezt írja Timóteusnak:
A fiatalabb özvegyeket pedig ne jegyezd be, mert ha Krisztus ellenére feltámad bennük a vágy, férjhez akarnak menni. Ezek ítéletet vonnak magukra, mert előző fogadalmukat megszegték. Egyszersmind semmittevők is, akik megszokják, hogy házról házra járjanak; de nemcsak semmittevők, hanem fecsegők is, a más dolgába avatkoznak, és olyanokat beszélnek, amilyeneket nem kellene. Azt akarom tehát, hogy a fiatalabb özvegyek menjenek férjhez, szüljenek gyermekeket, vezessenek háztartást, és ne adjanak semmi alkalmat az ellenségnek a gyalázkodásra. 1Tim 5,11-14
Még keményebb szavakat használ, ha egy szándékos ingyenélőről van szó:
Mert akkor is, amikor nálatok voltunk, azt parancsoltuk nektek: ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék. 2Thessz 3,10

Pál apostol megtehette volna, hogy ne a „saját zsoldján katonáskodjon”, hanem fáradhatatlan apostoli szolgálatáért megfelelő viszonzásban részesüljön, sőt, keresztény feleséget is vigyen magával, ám minderről lemondott, hogy semmilyen akadályt se gördítsen Krisztus evangéliumának az útjába:
Nem éltünk senkinél ingyen kenyéren, hanem fáradsággal és vesződséggel dolgoztunk éjjel és nappal, nehogy valakit is megterheljünk közületek. 2Thessz 3,8
Vajon nincs-e szabadságunk arra, hogy együnk és igyunk? Nincs-e szabadságunk arra, hogy keresztény feleségünket magunkkal vigyük, mint a többi apostol, meg az Úr testvérei és Kéfás? Vagy csak nekem és Barnabásnak nincs szabadságunk arra, hogy ne dolgozzunk? Ki katonáskodott valaha is a saját zsoldján? Ki ültet szőlőt úgy, hogy nem eszik a termésből? Vagy ki az, aki nyájat legeltet, és nem iszik a nyáj tejéből? Ha mi nektek a lelki javakat vetettük, nagy dolog-e az, ha földi javaitokból fogunk aratni? Ha mások részesedhetnek ezekből, miért nem inkább mi? De mi nem éltünk ezzel a szabadsággal, hanem mindent elviselünk, hogy semmi akadályt ne gördítsünk a Krisztus evangéliuma elé. 1Kor 9,4-7;11-12
A „Ne lopj” parancsolata nem csupán tiltani akar, hanem erények gyakorlására is buzdít: önzetlenségre, az anyagi javakban megmutatkozó hűségre, megbízhatóságra, igazságosságra, az irgalmasság gyakorlására a rászorulókkal szemben.
Az irgalmasság gyakorlása különösen fontos, hiszen mindaz, amit sajátunknak mondunk, voltaképpen nem a miénk, hanem Istené. Ha pedig valaki egy átlagembernél bővebb anyagi áldásban részesült, Isten különleges gondviselő kegyelméből történt, azért, hogy legyen miből adakoznia. Pál apostol ezt írja Timóteusnak:
Azoknak, akik e világban gazdagok, parancsold meg, hogy ne legyenek gőgösek, és ne a bizonytalan gazdagságban reménykedjenek, hanem Istenben, aki megélhetésünkre mindent bőségesen megad nekünk. A gazdagok tegyenek jót, legyenek gazdagok a jó cselekedetekben, adakozzanak szívesen, javaikat osszák meg másokkal, gyűjtsenek maguknak jó alapot a jövendőre, hogy elnyerjék az igazi életet. 1Tim 6,17-19
Ha már az irgalmasságot említettük, arra is ügyelnünk kell, hogy azt ne kelletlenül, kényszerből gyakoroljuk, hanem önként, szívesen és örömmel:
Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert »a jókedvű adakozót szereti az Isten«. 2Kor 9,7
Aki irgalmas a szegényhez, sohasem marad táplálék nélkül, mert saját kenyeréből adott a szegénynek. Péld 22,9[4]
Kérlek pedig téged az én fiamért, akit a fogságban szültem, Onézimoszért. Visszaküldöm neked őt, pedig magamnál szerettem volna tartani, hogy helyetted szolgáljon nekem az evangéliumért szenvedett fogságomban. Döntésed nélkül azonban semmit sem akartam tenni, hogy jótetted ne kényszerű, hanem önkéntes legyen. Filem 1,10-14
Vajon amikor rászorulóval találkozunk, nem Isten az, aki lehetőséget kínál nekünk az adakozásra, nem ő kíván „adósunk” lenni? A Példabeszédek Könyvében olvassuk:
Aki irgalmas a szegényhez, az Úrnak ad kölcsön, s ő megfizet neki adományáért.” Péld 19,17
A Filemonhoz szóló levél egyébként egy másfajta, ám valószínűleg idevágó és fontos keresztény tanításra világít rá. Arra, hogy a kereszténység elfogadja a korabeli viszonyokat, nem akar rajtuk erőszakkal változtatni. Nem lázítja fel a rabszolgákat, és nem akarja őket erőnek erejével uraiktól elvenni:
Mindenki maradjon meg ugyanabban a hivatásban, amelyben meghívást kapott. Mint rabszolga kaptad a meghívást? Ne törődj vele; és ha szabaddá is válhatnál, inkább ezt használd fel. Mert aki mint rabszolga kapott hivatást az Úrban, az az Úr szabadosa; hasonlóképpen, aki mint szabad ember kapott hivatást, az Krisztus rabszolgája. 1Kor 7,20-22
Amit Péter apostol ír, egybecseng ezzel:
Ti szolgák pedig teljes félelemmel engedelmeskedjetek uraitoknak, ne csak a jóknak és méltányosaknak, hanem a kíméletleneknek is. 1Pt 2,18
Ám szolgáknak és uraknak egyaránt szóló intelem található az Efezusiakhoz írt levélben:
Szolgák! Félelemmel és rettegéssel engedelmeskedjetek földi uraitoknak, olyan tiszta szívvel, mint a Krisztusnak. Ne látszatra szolgáljatok, mintha embereknek akarnátok tetszeni, hanem Krisztus szolgáiként cselekedjétek Isten akaratát: lélekből, jóakarattal szolgáljatok, mint az Úrnak és nem, mint embereknek; mert tudjátok, hogy ha valaki valami jót tesz, visszakapja az Úrtól, akár szolga, akár szabad. Ti pedig, urak, ugyanígy bánjatok velük, hagyjátok a fenyegetést, mivel tudjátok, hogy él a mennyekben az Úr, aki nekik is, nektek is Uratok, és aki nem személyválogató. Ef 6,5-9
Egyébként nem ez a fajta, mindkét félnek szóló intelem jelenik meg férj és feleség példáján keresztül, amikor az apostol nem buzdítja az asszonyt arra, hogy lázadjon fel a férjével szemben, ám a férjnek ugyanúgy a szívére beszél, és Krisztus példáját állítja elé?
Engedelmeskedjetek egymásnak, Krisztus félelmében. Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, mint az Úrnak; mert a férfi feje a feleségnek, ahogyan Krisztus is feje az egyháznak, és ő a test üdvözítője is. De amint az egyház engedelmeskedik Krisztusnak, úgy engedelmeskedjenek az asszonyok is a férjüknek mindenben. Férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte. Ef 5,21-25
Sőt, a hívő asszonynak kiváltságos hivatása lehet az, hogy férjét saját maga felszabadítása révén nem „meglopva”, hanem mellette maradva, annak megmentéséért, üdvösségéért munkálkodjon:
Ti asszonyok, engedelmeskedjetek férjeteknek, hogy ha közülük egyesek nem engedelmeskednek az igének, feleségük magaviselete szavak nélkül is nyerje meg őket, felfigyelve istenfélő és tiszta életetekre. 1Pt 3,1-2
A hatalom nem egyenes úton való megszerzésének a lehetősége, és az ezzel járó kiváltságok ugyanúgy nem csekély kísértést jelentenek az ember számára. Gondoljunk csak a Zebedeus fiakra, akik, vagy anyjuk, jóhiszemű buzgósággal azt kérik Úrtól, hogy „egyikük a jobb, a másik a bal keze felől üljön dicsőséges uralkodása idején” (Mk 10,37; Mt 20,20-21).
E rövid kitérők után vegyük fel újra az eredeti gondolat fonalát.
A keresztény rabszolga erőszakos önfelszabadítása óhatatlanul azzal a kísértéssel járna, hogy a felszabadított rabszolga korábbi ura helyére próbáljon lépni, helyette ő kívánjon uralkodni. Valószínűleg hasonló módon és hasonló eszközökkel. Nem erre tanítanak a történelmi példák? Krisztus Urunk mindenkit, földi urat és szolgát egyaránt meg akar nyerni. Az a társadalom, amelyet Urunk hirdet meg, a szeretet társadalma, ahol nem az erő, az erőszak, hanem a jó önkéntes cselekvése az uralkodó. Nem ezt hirdeti meg az Úr, amikor szabadon hív el?
„Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem.” Mk 8,34
Ez a társadalmi ideál valósult meg az őskeresztény egyházban. A kereszténység kezdettől fogva nem tett különbséget szabad ember és rabszolga között:
Krisztusban nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban. Gal 3,28
Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt. ApCsel 2,44
A nyolcadik parancsolattal összefüggő legmagasabb rendű erény, a teljes nincstelenség vállalása, a tulajdonról való önkéntes lemondás evangéliumi tanács, nem mindenkinek szóló, kötelező parancsolat. Erre hívja el az Úr a gazdag ifjút:
„Ha tökéletes akarsz lenni, menj el, add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; aztán jöjj, és kövess engem.” Mt 19,21
Palamasz Szent Gergely tanítása ezúttal rövid, de ismét szívhez szóló:
„Ne lopj, nehogy a titkos dolgok Ismerőjét mintegy megvetve többszörös büntetéssel fizessen neked vissza. Sokkal inkább adj titokban a rászorulóknak mindabból, amid van, hogy Isten, aki látja, amit titokban teszel, százszorosan megfizessen neked, és elnyerd az eljövendő örök életet.”[5]

(Folytatjuk)

——————————————–

[1] Feltételezhető, hogy a parancsolat eredeti szándéka az volt, hogy az emberrablást, egy szabad ember elhurcolását megtiltsa, akit később idegen országban el lehetett adni rabszolgaként.

[2] Jézus idejében, a Szentföldön egy bizonyos terület vámjait, valószínűleg „árverés” útján, bérbe adták annak a személynek, aki a legtöbbet ígérte érte értük. A főbérlők „albérlőket” alkalmaztak, akik egy bizonyos összeget lefizettek, a vámot pedig már, önállóan, saját maguk szedték. Voltak ugyan előírt tarifák, mégis ez a fajta rendszer egy sereg visszaélésre kínált lehetőséget. A vámszedőkre ezért ugyanúgy tekintettek az Ószövetségben, mint a rablókra vagy a tolvajokra. Azt se felejtsük el, hogy a vámszedők a római hatalom szolgálatában álltak, így gyakran kellett pogányokkal érintkezniük, ennélfogva „tisztátalanoknak” is számítottak.

[3] Az előírt jóvátétel itt is hasonló mértékű volt: a kizsarolt értéket annak egyötödével megtoldva kellett visszafizetni. Csak marha vagy bárány lopása esetén volt a kártérítés mértéke többszöröse az eredeti értéknek: „Ha valaki ökröt vagy aprójószágot lop, s azt levágja vagy eladja: akkor öt lábasjószágot adjon egy ökörért, és négy aprójószágot egy juhért.” Kiv 21,37

[4] MBT

[5]

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Tovább az eszköztárra