10. Ne vedd el a másét!

(Frissítve: 2017. november 22.)
Mind a nyolcadik, mind az utolsó, tízedik parancsolat attól óv, hogy vétsünk embertársunk tulajdona ellen, ám a nyolcadik kifejezetten attól a kísértéstől, hogy mások tulajdonára szemet vessünk, és akár nyíltan, akár titokban elvegyük. Az előző két parancsolathoz hasonlóan tiltó értelmű:
„Ne lopj!” Kiv 20,14; MTörv 5,19 [1]
Csakis nyíltan, erővel vagy titokban lehet elvenni azt, ami a másé? Nem ugyanaz, ha valaki csalással vagy hazugsággal jut hozzá ahhoz, ami nem az övé?
Van egy ugyancsak különös történetet az ószövetségi Szentírásban, amely Giezi, Elizeus próféta szolgájának a kapzsiságát, majd bűnhődését beszéli el. Elizeus próféta visszautasította az ajándékot, amelyet Námán, az arámok királyának hadseregparancsnoka ajánlott fel számára, hálából, amiért megszabadította a poklosságtól. A próféta minden bizonnyal azért cselekedett így, nehogy valaki azt gondolja, hogy a csodás gyógyítást ő maga vitte véghez. A csoda kapcsán Istenre mutat. Námán bement Elizeushoz, megállt előtte, és azt mondta:
„Immár tudom, hogy nincs másutt Isten az egész földön, hanem csakis Izráelben. Kérlek tehát, fogadj el áldomást szolgádtól.”
Elizeus próféta

 

Ámde Elizeus így felelt:
„Az Úr életére mondom, aki előtt szolgálok, hogy nem fogadok el.” Nem is engedett semmiképpen sem, pedig unszolta. (LXX, 2Kir 5,15-16)
Ezen a ponton tegyünk ismét rövid kitérőt. Szent Patrikról, Írország apostoláról olvassuk életrajzában, hogy az evangélium hirdetésének sikere érdekében senkitől sem fogadott el adományt. Akkor sem, ha ezzel azt kockáztatta, hogy valakit megsért. A lelkiatyáktól azt tanultuk, hogy egy papnak általában el kell fogadnia, amit önként, szeretetből ajánlanak fel számára, ám ha hitetlen, ateista, netán olyan emberrel kerül szembe, aki az egyháznak rossz hírét keltette, de valamilyen családi esemény, betegek kenetének föladása, vagy temetés kapcsolatba hozza az egyházzal, és a „szolgáltatásért” fizetni akar, akkor adományát nem szabad elfogadni!
Ámde Giezi másként gondolkodott, mint Elizeus próféta. Micsoda lehetőséget szalasztottak el Námánnal! Egy életre meggazdagodhattak volna! Hogy a csorbát kiköszörülje és célját elérje, hazugságtól sem riadt vissza:

 

Elizeus próféta csodái
Azt mondta ekkor Giezi, Elizeus legénye: „Íme, megkímélte uram ezt a szíriai Námánt, hogy nem fogadta el kezéből, amit hozott: az Úr életére mondom, hogy utána futok, és szerzek tőle valamit.” Utána is eredt Giezi Námánnak, Námán pedig meglátta, hogy feléje fut, és visszafordult a szekeréről felé. Ő pedig azt mondta: „Békesség; Uram küldött hozzád s üzeni: »Épp most jött hozzám két ifjú Efraim hegységéből, a prófétafiak közül. Adj számukra egy talentum ezüstöt s két öltözet ruhát.«” Azt mondta erre Námán: „Jobb lesz, ha két talentumot veszel.” Be is kötött két talentum ezüstöt két zsákba és két váltóruhát, s rátette két legényére, s azok el is vitték előtte. Amikor aztán a rejtekhelyre értek, elvette a kezükből, félretette a házban, és elbocsátotta az embereket. Ő pedig bement, s ura elé állt. Azt mondta ekkor Elizeus: „Honnan jössz, Giezi?” Ő azt felelte: „Nem volt el szolgád sehol sem.” Ő azonban azt mondta: „Nem volt-e jelen az én szívem, amikor az az ember visszafordult a szekeréről feléd? Nos tehát, szereztél ezüstöt és szereztél ruhákat, hogy olajkerteket, szőlőket, juhokat, barmokat, rabszolgákat és rabszolgálókat vásárolj, de Námán poklossága is rád s ivadékodra ragad mindörökre.” Poklosságtól hófehéren ment is ki előle. (LXX, 2Kir 5,20-27)
A jerikói Zákeus, a vámosok feje csalásban és zsarolásban volt járatos. Így szerezte meg a másét és gyarapította vagyonát. Egészen addig, amíg úgy érezte, torkig van már ezzel az életmóddal, és vágy gyulladt benne az iránt az igazi, tiszta élet után, amelyet az Úr Jézus hozott le a földre. Zákeus megtérése, bűnbánata és jóvátétele ─ amelyet Lukács evangélista jegyzett fel ─, ma is olyan erővel hat ránk, mint a Nyomorultak szökött fegyencének, Jean Valjean-nak a megtérése:
Zákeus megtérése
Ezután bement Jerikóba és áthaladt rajta. Ekkor, íme, egy Zakeus nevű férfi, aki a vámosok feje volt és gazdag, szerette volna látni, hogy ki az a Jézus, de nem tudta a tömeg miatt, mert alacsony termetű volt. Előre futott tehát, felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt, mert arra kellett elmennie. Amikor Jézus arra a helyre ért, fölnézett, meglátta őt, és ezt mondta neki: »Zakeus! Jöjj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom.« Erre az sietve lemászott, és örömmel befogadta. Akik ezt látták, mindannyian zúgolódva mondták: »Bűnös embernél száll meg!« Zakeus azonban odaállt, és azt mondta az Úrnak: »Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megcsaltam, négyannyit adok helyette.»
Jézus azt mondta neki: »Ma üdvösség köszöntött erre a házra, hiszen ő is Ábrahám fia. Az Emberfia ugyanis azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett.« (Lk 19,2-10)
Zakeus kész vagyonának felét a szegényeknek adni, ami messze felülmúlja azt, amit az írástudók az ő esetében előírtak: a jóvátétel első jeleként a teljes vagyon egyötödének a szétosztását, majd a további éves bevételek ugyancsak egyötödének felajánlását. A második jóvátétel is messze meghaladja a javasolt mértéket: a négyszeresét szándékozik visszafizetni annak, amivel bárkit is megcsalt.[2] Zákeus tisztában van azzal, hogy nem kaphat fölmentést, aki jóllehet adakozik vagyonából a szegényeknek, továbbra is folytatja maffiózó életmódját. Ezért ezzel is kész egyszer s mindenkorra leszámolni, és mindent, amit lehetséges jóvátenni. Nem néz se jobbra, se balra, nem törődik azzal, hányan zúgolódnak a háta mögött amiatt, hogy Jézus éppen egy bűnös emberhez ment be szállásra, vagy hogy a többi maffiózó bolondnak tartja-e vagy sem. Ő már nem képes másként élni. Az erény a kisebbségben és a megpróbáltatásban mutatkozik meg a maga teljességében.
Egyszer a templomban, az istentisztelet után egy hívő, aki korához képest viszonylag fiatalon lett dédapa, odajött hozzám, és kiöntötte a bánatát: Középkorú fiát, akire korán elhunyt apja a családi vagyon nagy részét rábízta, a felesége nyakig eladósította. Szintén középkorú lányát a férje, aki az italnak, ill. egy másik nőnek adta magát, a gyerekekkel együtt otthagyta, és minden vagyont magával vitt. Maga körül azt látja, hogy a rosszak boldogulnak, gyarapodnak, a becsületesek pedig szűkölködnek. Végül így fakadt ki: ─ Jaj, talán nekem is inkább a rosszat kellene választanom, hogy boldoguljak!
Ámde hogyan választaná keresztény ember a rosszak útját? Mit is mond az első zsoltár a „két útról”?
Boldog az a férfi, aki nem követi a gonoszok tanácsát, a bűnösök útján nem áll, és a vészt hozók székében nem ül, hanem az Úr törvényében leli kedvét, és az Ő törvényén elmélkedik éjjel-nappal. Olyan lesz, mint a vizek forrása mellé ültetett fa, amely idejében meghozza gyümölcsét, levele nem hullik le; és boldogul mindenben, amit tesz.
Nem így járnak a gonoszok, nem így! Hanem úgy, miként a por, amelyet elsodor a szél a föld színéről. Ezért a gonoszok nem állnak meg ítéletkor, sem a bűnösök az igazak tanácsában. Mert ismeri az Úr az igazak útját, de a gonoszok útja elvész.[3] (LXX, Zsolt 1,1-9)
Hosszú távon kell tehát gondolkodnunk. A személyes, de a közösségi tapasztalat is azt mutatja, hogy mindig az a kifizetődő, ha Isten igazságát követjük, akkor is, ha szenvednünk kell érte. Mert előbb vagy utóbb a törvény visszatér az igazsághoz. Ám, ha valami oknál fogva ezt nem is érnénk meg, a hívő embernek arra kell gondolnia, hogyan áll majd Istennek részrehajlást nem ismerő ítélőszéke elé! Hogyan ad számot életéről a megvesztegethetetlen Bíró előtt?
Ezért tehát bölcs és nemes dolog akkor is a jót, Isten törvényét választani, amikor körülöttünk ezt csak kevesen teszik, sőt, ellene mondanak. Vajon nem a jót választotta az irgalmas szamaritánus, akkor is, ha ketten már elmentek a bajba jutott ember mellett, és nem segítettek rajta (Lk 10,25-37)? Mi lett volna, ha így szól: ─ „Látom, hogy senki sem teszi a jót, hát én sem teszem!”
A harmadik parancsolat kapcsán már említettük Ananiás és Szafira esetét, ahol az önkéntes jó tetthez, az adakozáshoz ─ megdöbbentő és értelmetlen módon ─ hazugság keveredik. A hazugságnak nem is a kapzsiság, hanem minden bizonnyal a dicsvágy a mozgatórugója. Az a lélektani eset, amelyet lelki nagyravágyásnak nevezünk. Amikor az ember többnek akarja magát mutatni, mint ami valójában. Ananiás megpróbálja azt a benyomást kelteni az apostolok előtt, hogy ő, Barnabáshoz hasonlóan, a közösségnek adományozta egész vagyonát. Barnabásról ugyanis ezt olvassuk:
József, a ciprusi származású levita, aki az apostoloktól a Barnabás melléknevet kapta – ennek jelentése: Vigasztalás fia –, mivel szántóföldje volt, eladta, az árát pedig elhozta, és letette az apostolok lábához. (ApCsel 4,36-37)
Ananiásról a következő van följegyezve:
Egy bizonyos Ananiás nevű férfi is a feleségével, Szafirával együtt földet adott el, de a felesége tudtával csalárdul megtartott valamit a föld árából, s csak egy részt hozott el és tett az apostolok lábához. Péter azonban így szólt: »Ananiás, miért ejtette a sátán kísértésbe a szívedet, hogy hazudj a Szentléleknek, és csalárdul visszatarts a föld árából? Ha megmaradt volna, magadnak maradt volna, és magad rendelkeznél azzal, amit eladtál. Miért vetemedett hát szíved erre a dologra? Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek!« Amint Ananiás ezeket a szavakat hallotta, összeesett és meghalt. Erre nagy félelem fogta el mindazokat, akik ezt hallották. (ApCsel 5,1-5)
A lefizetés, a megvesztegetés, mai szóval a korrupció, ősrégi kísértés. Régi koroktól fogva újra és újra visszatér az emberi társadalmak történetében. Az ilyenfajta ajándék elfogadását a Szentírás ugyanúgy ítéli meg, mint a csalással elvett tulajdont. Ézsaiás próféciájában ezt olvassuk:
Jaj nektek, akik erősek vagytok a borivásban és hatalmasok a részegítő ital keverésében, akik ajándékért fölmentik a gonoszt, és az igaztól elveszik igazát!  (LXX, Ézs 5,22-23)
A zsoltárosköltő is kemény szavakkal határolja el magát azoktól, akik céljaik érdekében megvesztegetéshez folyamodnak:
Uram, ne pusztítsd el a gonoszokkal együtt lelkemet, s éltemet a vér embereivel, akiknek kezéhez törvényszegés tapad, és jobbjuk telve van megvesztegetéssel. (LXX, 25,8-10 [26,8-10])
Mikeás próféta így bélyegzi meg ezt a vétket:
Vérontással építitek Siont, és jogtalansággal Jeruzsálemet! Fejedelmei megvesztegetve ítélkeztek, papjai bérért válaszoltak, prófétái pénzért jövendöltek, mégis az Úrra támaszkodtak, és azt mondták: „Vajon nincs-e közöttünk az Úr? Nem érhet minket baj!” (LXX, Mik 3,10-11)
Ám a megvesztegetés történeteinek itt nincs vége. Az embertől olykor az sem idegen, hogy magát Istent próbálja megvásárolni, azt gondolva, tudatosan vétkezhet, és ajándékaival ─ a megtérés őszinte szándéka nélkül ─ elnyerheti Isten kegyét:
Mert az Úr, a ti Istenetek az istenek Istene s az urak Ura, nagy, hatalmas és félelmetes Isten, aki nem néz sem személyre, sem ajándékra. (LXX, MTörv 10,17)
Tegyük fel, egy férfi együtt él egy asszonnyal, de nincsenek összeházasodva. Ám minden szerda-pénteket, sőt  minden böjtöt megtartanak. Ezzel minden vétkük el van törölve? Az Úr azt válaszolja, hogy a parancsolatok között nem lehet válogatni: „ezeket meg kellene tenni, s azokat sem elhagyni (Mt 23,23)”.
A nyolcadik parancsolatba az is beletartozik, hogy hívő ember senkinél se éljen ingyen kenyéren, ha megvan a lehetősége és a fizikai, szellemi ereje is ahhoz, hogy saját munkájával keresse meg a kenyerét. Már a negyedik parancsolattal kapcsolatban idéztük Pál apostol kemény szavait:
Amikor nálatok voltunk, azt parancsoltuk nektek: ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék. (2Thessz 3,10)
Pál apostol megtehette volna, hogy ne a „saját zsoldján katonáskodjon”, hanem apostoli szolgálatáért megfelelő viszonzásban részesüljön, sőt, „asszonytestvért” is magával vigyen, ám mindenről lemondott, hogy semmilyen akadályt se gördítsen Krisztus evangéliumának útjába:
Nem éltünk senkinél ingyen kenyéren, hanem fáradsággal és vesződséggel dolgoztunk éjjel és nappal, nehogy valakit is megterheljünk közületek. (2Thessz 3,8)
Vajon nincs jogunk enni és inni? Vajon nincs jogunk asszonytestvért magunkkal vinni, mint a többi apostol, az Úr testvérei és Kéfás? Vagy csak nekem és Barnabásnak nincs jogunk arra, hogy ne dolgozzunk? Ki katonáskodik a saját zsoldján? Ki ültet szőlőt, és nem eszik annak gyümölcséből? Vagy ki legeltet nyájat, és nem élvezi a nyáj tejét? Ha mi lelki javakat vetettünk nektek, nagy dolog-e, ha anyagi javaitokat aratjuk? Ha mások részesülnek a ti javaitokból, miért nem sokkal inkább mi? De nem éltünk ezzel a hatalommal, hanem mindent eltűrünk, hogy akadályt ne állítsunk Krisztus evangéliuma elé. (1Kor 9,4-7;11-12)
A „Ne lopj” parancsolata nem csupán tilt, erények gyakorlására is buzdít: az anyagi javakban megmutatkozó hűségre, megbízhatóságra, igazságosságra, az irgalmasság gyakorlására a rászorulókkal szemben.
Az irgalmasság gyakorlása különösen fontos, hiszen mindaz, amit sajátunknak mondunk, voltaképpen nem a miénk, hanem Istené. Ha pedig valaki egy átlagembernél bővebb anyagi áldásban részesül, az a gondviselő Isten különleges kegyelméből történik, azért, hogy legyen miből adakoznia. Pál apostol írja Timóteusnak:
E világ gazdagjainak hagyd meg, hogy ne legyenek fennhéjázók, ne bizakodjanak a csalóka gazdagságban, hanem Istenben, aki bőségesen megad nekünk mindent, amire szükségünk van; hogy legyenek jótékonyak, jócselekedetekben gazdagok, szívesen adakozzanak, osztogassanak, és gyűjtsenek maguknak jó alapot a jövendőre, hogy elnyerjék az igaz életet. (1Tim 6,17-19)
Az irgalmasság gyakorlása során ügyelnünk kell arra, hogy azt ne kelletlenül, kényszerből, hanem önként, szívesen, örömmel tegyük. Nem elég jót cselekedni, a jót „jól” is kell tenni. Pál apostol írja:
Mindenki úgy adjon, ahogyan eltökélte szívében, ne kedvetlenséggel vagy kényszerűségből, mert Isten a jókedvű adakozót szereti. (2Kor 9,7)
Fiamért, Onezimoszért könyörgök, akit bilincseimben nemzettem. Visszaküldtem hozzád, mint a saját szívemet. Szerettem volna magamnál tartani, hogy az evangéliumért szenvedett bilincseimben helyetted szolgáljon nekem, de elhatározásod nélkül semmit sem akartam tenni, hogy jótéteményed ne kényszerből, hanem önként szülessék. (Filem 1,10-14)
Egy alföldi nagyváros patinás közterén történt, hogy egy hűvös őszi estén hegedűs állt a pihenőpad mellett, és játszott az arra járóknak. Nyitott hegedűtok volt előtte a földön, hogy az arra járók beletehessék kis adományaikat. Eszembe jutott az apostol intelem: a jót jól kell tenni. Elhatároztam, teszek valamit a tokba, és jó szó kíséretében fogom tenni. Az adományhoz majd hozzáteszem: „a szép zenéért”. Azt hittem, ezt csak egyedül én tudom. Talán fel is néztem magamra ezért a „tudományért”. Erre egy fiatal lány lép oda előttem, ő nem látott engem, én viszont pár méterről hallottam, amint odahajol a hegedűshöz, odatesz egy kis pénzt, és mosolyogva hozzáteszi: „a szép zenéért”.
Vajon amikor rászorulóval találkozunk, ki tesz nagyobb jót a másikkal? Mi ővele, vagy ő mivelünk? Nem Isten az, aki lehetőséget kínál nekünk az adakozásra, hogy ezzel „adósunk” legyen? A Példabeszédek Könyvében ezt olvassuk:
Aki irgalmas a szegényhez, az Úrnak ad kölcsön, s ő megfizet neki adományáért.” (LXX, Péld 19,17)
A nyolcadik parancsolattal összefüggő legmagasabb rendű erény, a teljes nincstelenség vállalása, evangéliumi tanács, és nem mindenkinek szóló, kötelező parancsolat. Erre hívja az Úr a gazdag ifjút:
„Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, add oda a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyekben. Azután jöjj, kövess engem.” (Mt 19,21)
Palamasz Szent Gergely tanítása ezúttal rövid, ám ismét szívhez szóló:
Ne lopj, nehogy a titkos dolgok Ismerőjét mintegy megvetve többszörös büntetéssel fizessen neked vissza. Sokkal inkább adj titokban a rászorulóknak mindabból, amid van, hogy Isten, aki látja, amit titokban teszel, százszorosan megfizessen neked, és elnyerd az eljövendő örök életet.[4]

[1] Feltételezhető, hogy a parancsolat eredeti szándéka az volt, hogy az emberrablást, egy szabad ember elhurcolását megtiltsa, akit később el lehetett adni egy másik országban, rabszolgaként.

[2] Az előírt jóvátétel itt is hasonló mértékű volt: a kizsarolt értéket annak egyötödével megtoldva kellett visszafizetni. Csak marha vagy bárány lopása esetén volt a kártérítés mértéke többszöröse az eredeti értéknek: „Ha valaki ökröt vagy aprójószágot lop, s azt levágja vagy eladja: akkor öt lábasjószágot adjon egy ökörért, és négy aprójószágot egy juhért.” (Kiv 21,37)

I. T.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Tovább az eszköztárra