Krisztus főpapja, Metód Szicíliából származott. Már ifjúkorában a szerzetesi életformát választotta, igen előrehaladt az Istennek tetsző cselekedetekben, majd az ikonromboló V. (Örmény) Leó császár uralkodása idején (813–820), amikor a konstantinápolyi pátriárkai székben Szent Niképhorosz ült (806–815), az ő követe lett. Ebben a minőségében küldte a pátriárka Rómába, hogy a pápai udvarban egyházi ügyekben képviselője legyen. Hosszú ideig maradt Rómában, mert a szent ikonok tisztelőit üldöző császár elkergette a főpapi trónról Szent Niképhoroszt, és helyére a vele azonos nézeteket valló, eretnek I. Theodótoszt ültette (815–821), akinek gúnyneve „Ónöntő” vagy „ónkereskedők közül származó” volt.

Miután Leó császár és az eretnek Theodótosz pátriárka elbukott, Szent Metód a régi Rómából visszatért az új Rómába, és a papság rendjét viselve jámbor és igaz módon szolgálta Istent. Fáradhatatlanul harcolt és fáradozott az ikonrombolók ellen, akik abban az időben igen elszaporodtak, hiszen Örmény Leót a „Dadogó” II. Mihály követte (820–829), aki szintén eretnek volt, a konstantinápolyi pátriárkai trónt pedig hitetlenek uralták. 

A boldog Metód tehát sokat fáradozott, harcolt a tévtanítókkal, szembeszállt velük és legyőzte őket. Az eretnek császár ezért megkínoztatta, láncra verette és börtönbe vettette, ahogyan erről a görög Zónarász János történetíró (1074 –1145 k.) beszámol, aki leírja azt is, hogy Mihály császár uralkodása kezdetén jónak mutatkozott, az Örmény Leó által száműzött ikontisztelő atyák sokaságának megkegyelmezett és a börtönből szabadon engedte őket. Nem sok idő múltán azonban véget vetett e képmutató jótetteknek, üldözni kezdte az igazhitűeket, és számos megkínzott keresztény mellett Szent Metód és Szent Euthümiosz szárdiszi érsek ellen is haragra gerjedt. Ez utóbbit az ikonok tisztelete miatt száműzte, Metódot pedig Kréta szigetén börtönbe záratta.

Ugyancsak Zónarász írja le ennek a császárnak a további gonoszságait. Mihály császár mindenben Kopronümoszt Konstantint követte[1], elrendelte a szombati böjtöt, és nem hitt a halottak feltámadásában. Ezért az eljövendő javakat megvetette, a szent prófétákat kinevette, és azt tanította, hogy nincsenek ördögök. A tisztátalan testi bűnöket nem tekintette bűnnek, az áruló Júdásról azt állította, hogy üdvözült, és szentként kell tisztelni. A Szent Írások bölcsességét megvetette, és nem engedte, hogy az emberek gyermekeiket betűvetésre taníttassák, nehogy napvilágra kerüljön ostobasága azok előtt, akik ismerik az isteni Írások erejét és titkait. Azt akarta, hogy mindenki az ő tévedéseit kövesse, tudatlanságban és könyvek ismerete nélkül éljen. Szent Metód minden erejével ellenállt e tévtanító császárnak, mivel az isteni Írások tanulmányozásának mestere és igen bölcs férfiú volt, aki ismerte az igaz hit tételeit és a szent atyák tanítását. Ezért, mint az igazság hitvallóját, nem csupán bilincsekkel és rabsággal kínozták, hanem verésekkel is.

Mihály császár halála után a görögök birodalmának kormányzását fia, Teofil vette át, aki nem csupán az atyai trónszék, hanem a tévtanítás örököse is lett, és sokaknak okozott gyötrelmet a szent ikonok tisztelete miatt. Szerette azonban a Szentírás bölcsességét, az atyja idejében elnéptelenedett konstantinápolyi iskolákat újjáélesztette, és megparancsolta, hogy az ifjak tanuljanak.  Szent Metódot szabadon engedte, ahogyan ezt Glükász Mihály bizánci történetíró feljegyezte: „Isten Metódot új és csodálatos módon szabadította ki sötét börtönének kötelékeiből. Teofil ugyanis szerette az Írások bölcsességét és gyakran foglalatoskodott könyvek olvasásával, egy alkalommal azonban egy nehezen érthető könyvre bukkant, és nem tudta értelmezni, amit benne olvasott. Ekkor övéi közül valaki azt mondta, hogy nincs az emberek között más, aki a nehezen érthető könyveket tökéletesen meg tudná magyarázni, egyedül Metód, akit Kréta szigetén börtönbe zártak. Így történt, hogy a császár azonnal elküldetett érte és kihozatta a börtönből. Amikor pedig találkozott és beszélgetett vele, látta, hogy bölcs férfiú, ezért szabaddá tette és nagy tisztességben maga mellett tartotta.”

Miután a szent visszanyerte szabadságát, ismét harcolni kezdett a tévtanítókkal, követelte, hogy a szent ikonoknak adják meg a nekik kijáró tiszteletet és hódolatot. Ellenfeleit haragra gyújtotta, aminek a császárhoz is eljutott a híre, és megharagudott a szentre, ám egy ideig még elviselte.

Akkoriban a görögök háborúban álltak a szaracénokkal, és a császárnak is harcba kellett mennie. Ezért katonai táborába ment, és Szent Metódot is magával vitte. Egyfelől azért, hogy legyen, aki a közelében imádkozik, másfelől azért, hogy folytathassa vele beszélgetéseit a Szentírásról és feltehesse kérdéseit, hiszen Szent Metód minden kérdésre tudott válaszolni. Végső soron azonban azért vitte magával, mert félt, hogy ha a szent egymaga marad Konstantinápolyban, zavart kelt a nép körében és az felkel az ikonrombolók ellen. A nép ugyanis szerette a szent férfiút, aki nem csupán lelki dolgokban volt bölcs, de a város világi kormányzásához is értett.

Ezért a császár nem hagyta egymagában a városban, hanem magával vitte katonái közé. Miután pedig – Isten gondviseléséből – az izmaeliták legyőzték a görögöket és Teofil minden haderejét szétzúzták, úgy, hogy a császár is néhány emberével alig tudott elmenekülni, az uralkodó Szent Metód iránt felgyülemlett haragja napvilágra került. Azt mondta ugyanis a tévtanító császár a szentnek: „Azért hagyta Isten, hogy ellenségeink legyőzzenek bennünket, mert bálványimádók vannak köztünk!” Így beszélt az ostoba, és a szent ikonokat bálványoknak nevezte. Mire Szent Metód így felelt: „Azért haragudott meg az Úr a keresztényekre, mert nem tisztelik Őt szent képmásán keresztül, ezért megengedte, hogy ellenségeik eltapossák őket.” Ekkor a császár haraggal telt el, igen megverette és egy szigetre száműzte, ahol megparancsolta, hogy két útonállóval együtt zárják egy mélyen földbe vájt sírba, vagyis barlangba, hogy ne láthassa a nappali világosságot. Metód tehát élt, ám mint valami halott, a föld gyomrában lakott, akárcsak egykor Jónás a cethal gyomrában, és hálát adott Istennek. Egy halászembert pedig odaállítottak, hogy csekély élelemmel ellássa, éppen annyival, hogy ne haljon éhen, és így sírbéli szenvedése meghosszabbodjon.

Ekkoriban Teofil a szent ikonok tisztelete miatt két hitvalló keresztényt kínzott meg, Teofánt és Teodort, arcukra izzó vassal bélyeget nyomatott és száműzte őket.[2] Mivel útjuk azon a szigeten keresztül vezetett, ahol Szent Metód raboskodott, úgy esett, hogy találkoztak a halásszal, aki táplálta, és mindent megtudtak tőle a szent főpapról. Őrzőik azonban igen szigorúak voltak, így nem volt módjuk a szenttel találkozni, ezért a halász útján, levélben e rövid sorokat küldték el neki:

Az élőhöz és a holthoz, ki föld mélyén lakozik,
ki, mint földi, minden föntit imádsággal körbevesz,
Kiknek arca vassal írott, súlyos láncban idefent,
Vasra vertek vasra vertnek eme írást üzenik.

Szent Metód elolvasta a levelet, és a halász elbeszéléséből megismerte a szenvedéshordozó szentek történetét, lelkében megvigasztalódott, hálát adott Istennek, aki megerősítette szolgáit ebben a küzdelemben. Majd a következő sorokkal válaszolt:

A feledhetetlen könyvbe írottaknak odafent,
Melynek minden szereplője arcán titkos jelt visel,
A súlyos láncra vasra vert tisztes csókját küldeti,
bár életben van, s meg nem halt, föld magába temeti.

Szent Metód Teofil haláláig maradt a barlangbörtönben. Miután pedig ezt a halottat sírja befogadta, amazt az élő halottat a sír kivetette magából a világba, mint egykor a cethal Jónást a gyomrából. A vitéz hitvalló újra megpillantotta a napvilágot, újra megnyitotta száját az igaz hit megvallására, miután a sír hantja betakarta Teofil szemeit, és Istent káromló száját magába zárva elhallgattatta szennyes nyelvét. Teofil halála után fia, III. Mihály vette át a trónt, de mivel a császár még kisgyermek volt, a birodalmat anyja, Teodóra császárné irányította. Ő, amint kézbe vette a császárság kormányzását, gondoskodott Krisztus Egyházának békéjéről, amelyet a szent ikonok üldözői feldúltak. Hiszen Iszauriai Leó idejétől kezdve Teofil haláláig százhúsz esztendő telt el, és ez alatt az idő alatt Krisztus képmását a keresztények meggyalázták, megtaposták, és Krisztus Isten haragját vonták magukra, aki megengedte, hogy a keresztény országokat nem csekély számú csapás sújtsa. Akkoriban ugyanis sok keresztény ország a szaracénok kezébe került.

Ebben az időben a görög és a római birodalom két részre szakadt, mert kezdetben Konstantinápoly – azaz az Új Róma – görög császára uralkodott a régi Rómában is, és a Keletet és a Nyugatot egyetlen kormánypálca, a görög császáré irányította. Amikor azonban az ikonok ellen harcolók eretneksége megsokasodott és az igaz hitért számtalan hitvalló vére hullott, akiket az ikonrombolók kegyetlenül üldöztek és kínoztak, a Nyugat elvált a görög császároktól és más császárt állított magának. A görög császár tehát egyedül a görögök országát vezette, annak sem a teljességét, mivel Jeruzsálem szent városa Palesztinával, Szíriával, Arábiával és Egyiptommal korábban az ő uralma alatt volt, most azonban a szaracénok kezébe került.

Mindez Isten büntetése volt a keresztények bűnei miatt, akik elhagyták az igaz hitet, eretnekségbe estek és a szent ikonokat lábbal taposták. Ezeket látva és mérlegelve az igazhitű, bölcsességgel teljes és Istentől ihletett Teodóra azon igyekezett, hogy a keresztény birodalomból az ikonrombolók átkozott eretnekségét kiirtsa, a szent ikonok igaz tiszteletét pedig, mint a Szent Egyház szépséges menyasszonyi ékességét, visszahozza, és így megerősítse az igaz hitet. Megparancsolta tehát, hogy az igaz hit hitvallóit engedjék szabadon láncaikból és börtöneikből és engedjék el minden büntetésüket, gyülekezzenek össze Konstantinápolyban egy zsinatra, és a szent ikonokat engedelmes tisztelettel helyezzék vissza Isten egyházaiba, azaz a templomokba.

Ekkoriban szabadult ki Szent Metód is a sír börtönéből. Ekkoriban pedig a pátriárkai székben – mint „pusztító gyalázat a szent helyen” (vö. Dán 9,27; Mt 24,15; Mk 13,14) – az eretnek és mágiával foglalkozó VII. (Grammatikosz) János ült, akit Teofil helyezett ebbe a méltóságba. A szent atyák nem akartak közösségben lenni vele, ezért az igazhitű császárné elkergette, mint ahogy a károkozó vincellért kergetik el a szőlőből, azaz Krisztus Egyházából.

Isten akaratából a hitvalló és vértanú Metódot választották meg a pátriárkai méltóságra, és az egész igazhitű nép boldogan emelte a főpapi trónusra.

Trónra emelése inkább történt Isten akarata, mint az emberek szándéka szerint, amit Nagy Szent Joannikiosz előre is jelzett próféciájában: Eusztratiosz, egy konstantinápolyi monostor apátja egy alkalommal megkérdezte Szentéletű Joannikioszt: „Atyám, meddig tart még a szent ikonok meggyalázása, mikor adják vissza őket az Egyháznak, meddig tart még az ikonrombolók gyarapodása, akik Krisztus nyáját úgy fosztogatják, mint valami vadállatok?” A szent így válaszolt: „Testvérem, várnod kell még egy rövid ideig, és meglátod Isten hatalmát. Mert az Egyház kormányzását egy bizonyos Metód fogja átvenni, ő majd az isteni útra vezeti, az eretnekségeket kioltja, az igaz hit tanításával az Egyházat megerősíti, nyugalmat és egységet hoz. Az ellene fordulókat pedig a Magasságos maga foga megalázni.” Szentéletű Joannikiosz próféciája beteljesedett Szent Metódban, hiszen Teofil halála után a magas főpapi trónusra méltatott, mint az igaz hit rendíthetetlen oszlopa, a jámborság szilárd erődítménye, Krisztus vértanúsággal ékesített hadvezére, Isten által előre elrendelt nagy főpapja, akiről a jövőbe látó férfiú idő előtt jövendölt.

Metód tehát az igazhitű Teodóra császárnéval együtt összehívta Konstantinápolyba a szent atyák zsinatát, megerősítette a szent és igaz hit tanítását, amelyet előzőleg Konstantin és Irén császárok alatt lefektettek az ikonrombolók ellen Nikeában, a VII. Egyetemes Zsinaton. Azokat pedig, akik e hittanítással ellenkezőt tanítottak, másodszor is kiközösítették az Egyházból.

Az ortodoxia tehát újra vigadozott, az Egyházban a zűrzavar véget ért, a szélvihar a veszedelmes hullámokkal együtt lecsillapodott, a szent ikonokat nagy ünnepség közepette visszavitték az Úr templomaiba a húsvéti szent és nagyböjt első vasárnapján, a 843. esztendőben. Nagy örvendezés töltötte be nem csupán Konstantinápolyt, hanem minden vidéket az ég alatt, ahol az igaz keresztény hit hívei éltek.

Mivel pedig az igaz hit mindenütt győzedelmeskedett, és a keresztények lelki módon ünnepeltek, azok, akiknek szívét az ikonrombolás eretneksége megrontotta, irigységgel teltek el. Egyikük volt a hamis János, korábbi pátriárka és testvére, aki a császári udvarban patrícius volt, és még néhány magasabb és alacsonyabb rangú ember. Ezek, nem tudva, hogy mit tegyenek, azon mesterkedtek, hogy Metód pátriárkát méltatlan helyzetbe hozzák.

Ezért János egy magához hasonló asszonyt keresett, nem az egyszerű nép köreiből, hanem a nemesi sorból, akinek a fia Szmirnában magas rangú elöljáró volt, és sok aranyt ígérve megegyezett vele, hogy menjen el a császárnéhoz és tanácsadóihoz, akik a gyermek császár mellett szolgáltak, és mondja azt, hogy az új pátriárka, Metód vétkezett vele. Azt gondolták a szerencsétlenek, ha sikerül meggyalázniuk, a rossz hír elterjed a nép körében, a pátriárka nevét káromolni fogják, akkor pedig könnyedén visszahozzák az ikonokat megszentségtelenítő tanaikat.

Elment tehát az asszony a császárnéhoz és a gyermek császár mellett szolgáló főurakhoz, elmondta, amit akart, panaszt tett a szent és ártatlan férfiú ellen. Hogy hazugságának hitelt adjon, még könnyeket is ontott, mintha Metód, az új pátriárka kényszerítette volna.

Mindnyájan csodálkoztak, és hittek a hazug asszonynak, a hír pedig azonnal elterjedt a városban, az igazhitűek között zavart okozott, az eretnekek pedig örvendeztek. Egyesek gúnyolódtak az igazhitűeken, káromolták őket és így szóltak: „Lám, miféle pátriárkátok van, és ezt követitek?” Szent Metód pedig hallotta a híreket, és csodálkozott, honnan származhat a rágalom. Mivel azonban lelkiismerete tiszta volt, lelkében örült, hogy ártatlanul vádolják, ám nagy aggodalom töltötte el, amikor látta, hogy a nép hisz a vádaknak, és a tévtanítók gúnyolják az igazhitűeket. Mit tett tehát Metód, a nagy főpap, az ártatlan kezű és tiszta szívű férfiú, aki testének tisztaságát anyja méhétől fogva megőrizte? Nem magáról akarta lemosni a hazug rágalmakat, hanem az Egyházban megjelenő zavart akarta lecsillapítani és az eretnekek hazug száját elhallgattatni. Eldöntötte tehát, bár nem volt illendő, hogy felfedi testének rejtett betegségét, amelyről addig senki sem tudott, megmutatja és bebizonyítja, hogy nem volt képes a bűnös testi egyesülésben részt venni. Elküldetett tehát a császári palotába, bírói kihallgatást kért, hogy vizsgálják meg a dolgot, amely az asszony és közte történt.

Ártatlanságán kívül mást mondani nem akart, és a szégyentelen asszonnyal sem szeretett volna viszályba keveredni, ezért legyőzte természetes, és hozzá, mint egyházi emberhez egyébként is illő szégyenérzetét, és az összegyűlt bírák szeme láttára ruháját eltávolította, felfedte teste teljes meztelenségét, és megmutatta a titkos helyet, amelyet betegség lepett el. Akkor mindnyájan felismerték, hogy az asszony rágalmai hazugok voltak, hiszen lehetetlen, hogy egy ember ilyen betegen testi bűnbe keveredjék. Az igazhitűek tehát örvendeztek, mert a gyalázat eltávozott róluk, és az Egyházban a vádaskodás megszűnt. A tévtanítókat pedig szégyen borította be, káromló nyelvük elhallgatott, a fájdalom saját fejükre tért vissza, igazságtalanságuk fejük tetejére hullt (Zsolt 7,16).

Metód pátriárka pedig, amikor tiszteletreméltó kihallgatói megkérdezték, mikor betegedett meg, nem rejtette el előlük, amit addig senkinek sem mondott el, hanem felfedte fájdalmát, és okát is elbeszélte a következőképpen. „Amikor Niképhorosz pátriárka a pápához küldött, a test kísértője, a Sátán angyala igen nagy kívánsággal megkísértett, testem tagjai nagy lángra gyulladtak, ezért nappal és éjjel harcoltam, böjtöltem, virrasztottam, és a test ártalmára mindenféle fáradozást vállaltam. Amikor pedig láttam, hogy nem távozik tőlem a kísértés, és úgy véltem, közeledik bukásom ideje, könnyek között Szent Péter apostol lábai elé borultam, oltalmára bíztam magam és megkönnyebbülést kértem tőle, hogy Istentől kapott hatalmának segítségével könnyítse szenvedélyemet, szabadítson meg a testi küzdelemtől, ne hagyja, hogy tisztátalanná tegyem testemet, amelyet azért szenteltek fel, hogy tiszta maradjon. E nagy aggódásban kissé elaludtam, megjelent előttem Péter apostol, és jobbjával testem titkos részéhez ért. Érintése fájdalmas volt, mintha csak tűzzel égette volna meg azt a helyet, ezért hangosan felsóhajtottam. Az apostol pedig így szólt: Mostantól fogva a testi kísértés nem fog gyötörni téged. Én pedig felébredtem, láttam sérülésemet és betegségemet, amint ti is láttátok.”

Amikor a vizsgálatra összegyűltek ezt hallották, magukba szálltak és úgy döntöttek, hogy a szent ártatlan. Megparancsolták, hogy az asszonyt kínozzák meg, és tudják meg, ki bujtotta fel Isten tiszta és ártatlan főpapjának megrágalmazására. Amikor pedig kínzói megálltak előtte, látta a kivont kardot, az éles szegekkel ellátott botokat, a kínpadot, félelemmel telt el, és mielőtt megkínozták volna, elmondta az igazságot, megnevezett mindenkit, aki megbízta és lefizette, és bevallotta, mennyi pénzt kapott és házában hova rejtette.

Ekkor a bírák megbízható szolgákat küldtek az asszony házába, akik megtalálták az aranyat, és elhozták. A bírák pedig igaz ítéletet hoztak az asszony és felbujtói ellen, és halálra ítélték őket.

Mivel azonban Szent Metód főpap minden gonoszságtól mentes, igaz és az ő Urát igaz módon követő ember volt, nem hagyta, hogy kivégezzék őket, ellenkezőleg, elérte, hogy engedjék szabadon és még a megérdemelt ütlegeléseket is engedjék el. Egyedül azt a büntetést szabta ki rájuk, hogy a nagy egyházi ünnepek mindegyikén, meghatározott rendben, égő gyertyákkal vonuljanak a Szentséges Istenszülő Blakhernai-beli templomától a Szent Bölcsesség templomába, álljanak meg a templom kapujánál, és engedelmesen hallgassák végig a kiközösítő határozat szavait.

Isten kegyelméből tehát elhallgatott a káromló eretnekek szája, az ikonok ellen harcolók tévtanítása pedig teljesen megszűnt Konstantinápolyban Isten kedveltjének, Szent Metód pátriárkának imái és soha ki nem alvó buzgósága által, aki az ellene felhozott hazug rágalmakkal szemben ártatlannak bizonyult, és bölcsessége és dicsősége mindenki számára nyilvánvalóvá lett.

Ellenfeleivel azonban nem az történt, amit Dávid kért Istentől az ellene támadókra, amikor így szólt: „Töltsd el orcájukat gyalázattal, hadd keressék a Te nevedet, Uram. Szégyenüljenek meg és rémüljenek meg mindörökre, piruljanak és vesszenek el, és tudják meg, hogy Úr a Te neved, és egyedül Te vagy a Magasságos az egész földön.” (Zsolt 82,15–16) Mert gonoszságukban elvakultak, szívük kővé vált, és előbbi gonosz tetteikhez még nagyobbakat tettek hozzá. A hamis János pátriárkát, a rágalmak költőjét egy monostorba küldték, hogy ott bánja meg bűneit. Miközben pedig ott tartózkodott, látta a keresztények által felújított ikonokat, amelyeket korábban az ikonrombolók tönkre akartak tenni, és amelyek Krisztust, az Üdvözítőt, a Tisztaságos Istenszülőt és a szent angyalokat ábrázolták. Megparancsolta tehát diakónusának, hogy az ikonokon kaparja ki a szentek szemét, az pedig meg is tette. Megtudta ezt Teodóra császárné, aki a mi Krisztus Istenünknek igen buzgó tisztelője volt, és megparancsolta, hogy magának a hamis tévtanítónak vájják ki a szemét. Szenátorai azonban kérlelték, hogy ne tegyen így, ezért a parancsát visszavonta, és kétszáz kemény korbácsütésre ítélte azt, aki megszámlálhatatlan kínzást és több halált is megérdemelt volna, hiszen rövid idejű uralkodása alatt sokakat halálra kínzott a szent hitért, most pedig, hogy büntetését töltötte, nem szűnt meg becsmérelni a szent ikonokat.

Szent Metód pátriárka pedig, miután véget értek az Egyház zavargásai, és megszűnt a sok veszély, amelyet a szent ikonok tiszteletéért el kellett szenvednie, nyugalomban és békében kormányozta az Egyházat. A konstantinápolyi főpapi trónus ékessége lett mind személyében, mint pedig angyalokéhoz hasonlatos életmódjában. Krisztus engedelmes nyáját igaz módon pásztorolta, és az Istentől ihletett tanítás friss sarjaival táplálta őket. Minden nap gyarapította a szent ikonok számát, és azokat tisztelte, akiket a képek ábrázolnak. A szent ikonok tisztelete mellett arra is törekedett, hogy Konstantinápoly városában megerősítse Isten szentjei és kedveltjei szent ereklyéinek méltó tiszteletét, hiszen az eretnekek uralmának idején a szent ikonok mellett a szentek ereklyéit is gyalázták, lábbal tiporták, az utcákon szégyenszemre végigvonszolták, sárba és trágyába dobták, tűzben égették el vagy vízbe hajították őket. Egyedül azok maradtak meg épségben, amelyeket az igazhitűek keze sietett megmenteni, és a tévtanítók elől a földbe elásni. Akkoriban tehát nem lehetett Isten kedveltjeinek ereklyéiről hallani a városban.

Szent Metód, Krisztus főpapja ezért arra törekedett, hogy Konstantinápolyt gazdagon ellássa ereklyékkel, és a népet ezek köteles és méltó tiszteletére tanítsa. Elsőként a krétai Herszóniszoszból hozták el Sztudioni Szent Teodor (826) hiánytalan és romlatlan ereklyéit tizennyolc évvel az Úrhoz költözése után. Aztán ugyanolyan nagy tisztességgel elhozták Szent Niképhorosz pátriárka ereklyéit is, akinek egykor Szent Metód a követe volt, és aki annak Rómába küldte. Az ereklyék átviteléről március hónap 13. napján olvashatunk bővebben.

Metód pátriárka sok fáradságot elviselt, sokat kínzott, tisztasággal megszentelt testét romlatlan ereklye gyanánt készítette elő a konstantinápolyi Egyház számára, mint felbecsülhetetlen kincsestárat, hiszen immár közelgett boldog elhunyta, amelyet Szent Joannikiosz próféciája is előre jelzett. Hiszen ő, amint előre jelezte Szent Metód egyházfővé választását, úgy jelentette előre a szent boldog végét is. A Szentlélek kegyelme által mindketten a jövőbe láttak, ismerték egymás elköltözésének idejét, amint erről Szent Joannikiosz életében olvashatunk a következőképpen:

Mihály császár uralkodásának ötödik évében Metód pátriárka előre látta, hogy közeleg Joannikiosz eltávozásának az ideje. Ezért papságának kíséretében felkereste, és utolsó áldását és imáit kérte. Szent Joannikiosz pedig hosszasan beszélgetett a pátriárkával, az igaz hit igazságaira tanította azokat, akik vele jöttek, és megjövendölte neki, hogy saját halála után a pátriárka maga is késlekedés nélkül elhagyja ezt a világot és az örök életbe költözik. Majd együtt imádkoztak, utolsó csókot váltottak egymással, és elváltak. A pátriárka visszatért otthonába, a szentéletű pedig kunyhójában maradt, imádkozott és készült életének végére. A pátriárka távozása után három nappal Szentéletű és Istent hordozó atyánk, Joannikiosz az Úrhoz költözött november hónap 4. napján. Nyolc hónapra rá, Szent Metód pátriárka is megpihent az Úrban június hó 14. napján. Így teljesedett be Szentéletű Joannikiosz jövendölése, hogy a pátriárka késlekedés nélkül elhagyja ezt az ideig való világot és  az örök életbe költözik.

Szent Metód halála után Konstantinápoly Egyházában nagy sírás és sóhajtozás támadt, mert elveszítették a nagy lelkiatyát, az egész világ megvilágosítóját. Nagy és tisztes temetést rendeztek, ahogyan egy nagy főpaphoz illett.

Szent Metód négy évig és három hónapig pásztorolta Krisztus Egyházát, és elköltözött abba az életbe, ahol már nem számolják az esztendőket: a szent főpapok mennyei seregébe lépett, megállt a Szent és Nagy Főpap, minden pásztorok Fejedelmének színe előtt, aki meghajlította az egeket. Ő a mi Urunk, Jézus Krisztus, Istennek Fia, akit minden szentek magasztalnak, akinek tőlünk, bűnös szolgáitól is legyen magasztalás és dicsőség az Atyával és a Szentlélekkel együtt most és mindenkor és mindörökkön örökké. Ámen.

[1] V. Konstantin bizánci császár (741–742; 743–775).

[2] „Írott” Szent Teofán, ünnepe október 11., és testvére, „Írott” Szent Teodor, ünnepe december 27., az ikontisztelet hitvallói.

(Forrás: doxologia.ro)

(Ford. A-V. Gellért)