2025. június 15.

Pünkösd utáni 1. vasárnap. Minden Szentek Vasárnapja.

Szent Ámosz próféta (Kr. e. 8. sz.). Szent Fortunatus, Akhaikosz és Sztephanász apostolok (1Kor 16,17). Szent Dulasz ciliciai vértanú (4. sz.). Egyiptomi Szent Dulasz. 

Szent Horsziesziosz (380 k.). Szent Guy (1012). Szent Lázár, szerb fejedelem (1389). 

Szent Jónás, moszkvai metropolita, csodatévő (1461). Szentéletű Uglyai Jób (1985).

Zsid 11,33-12,2; Mt 10,32-38; 19,27-30. Nyolcadik hang.

 

(A Péter-Pál böjt június 16-tól június 28-ig tart.)

Szentéletű Uglyai Jób (1902–1985)

Június 15. / 28.

Uglyai Szentéletű Jób atya szüleinek, Georgij és Anna Kundrjának öt fia és három lánya volt, de ez abban az időben, Iza faluban, amely a kárpátaljai Huszt közelében található, nem számított nagy családnak. Más családokban tíz vagy tizenkét gyermek is volt. Jób atya 1902. május 18-án született, és szülei Ivánnak nevezték el. Ezzel a névválasztással mintha megjósolták volna, hogy fiuk nem csupán szerzetes és lelki atya, hanem sok szerzetes lelki tanácsadója és kalauza lesz, hiszen az Úr Előhírnökének és Keresztelőjének nevét adták gyermeküknek, aki a keresztény szerzetesek és remeték atyja volt.

Tíz éves korában a kis Ivánnak és testvérének, Vaszilijnak volt egy különleges találkozása, amely mindkettőjük számára „az igazság pillanata” lett. Egy, a magyar hatóságok elől bujkáló ortodox szerzetespap, Kemény (Keminy) Amfilohij az ő házukban rejtőzött el. Az aszkéta keresztjén ragyogott az arany, és a két fiú arra vágyott, hogy megcsókolja. Amfilohij atya azt mondta nekik: „Ez a kereszt II. Miklós cár ajándéka, ezért, aki megcsókolja, annak egész életét Istennek kell szentelnie, és szerzetessé kell lennie.” A fiúk egész éjjel nem tudtak aludni, bizonytalanok voltak, reggel aztán határozottan Amfilohij atyához fordultak, és megígérték, hogy szerzetesek lesznek. Sok évvel később mindketten teljesítették ígéretüket.

Kárpátalja akkoriban az Osztrák-Magyar Monarchia fennhatósága alatt állt, az ortodox vallás gyakorlását a törvény tiltotta. Ha valahol istentiszteletet akartak tartani, a hívők titokban, éjszaka, magánházakban gyűltek össze, a papokat pedig egyik faluból a másikba csak szekéren, széna alá rejtve tudták átszállítani. Egyedül a gyerekek nem keltettek gyanút a csendőrökben, ők szabadon mozoghattak, ezért rájuk bízták, hogy az embereket istentiszteletre hívják össze, a püspöktől levelet vagy szent olajat (mirónt) hozzanak. Egyik alkalommal Amfilohij atya egy ilyen titkos, éjjeli liturgiát tartott, a kis Ivánra és testvérére pedig azt bízták, hogy figyeljék a csendőrök felbukkanását. A fiúkat teljesen elragadta az istentisztelet szépsége, megfeledkeztek feladatukról. Mire észbe kaptak, a csendőrök már körülvették a házat. Amfilohij atyát letartóztatták és a hívők szeme láttára Husztra vitték. A fiúk sírtak, nem tudták megbocsátani maguknak a figyelmetlenséget.

„Kora gyermekkoromtól kezdve beleszerettem a mi Urunkba, Jézus Krisztusba, az ő Tisztaságos Anyjába és szent ortodox hitünkbe. Szegény Kárpátaljánknak azonban nem volt nyugalma, folyton gazdát cserélt. Először a magyarok jöttek, aztán a románok, majd csehek és ismét a magyarok. A románok kivételével mindannyian üldözték az ortodox hitet, és mindenáron a Rómával való uniót akarták ránk kényszeríteni” – írta később Jób atya.

Minden tizenévesnek az az álma, hogy távoli vidékekre utazhasson, vagy bejárhassa a világot. Iván Szerbiáról álmodott. Számára Szerbia egy mesés ország volt, ahol rettenthetetlen mártírok és szent királyok éltek, és ahol senkinek sem sikerült elpusztítania az ortodox hitet. Ekkor a fiú 17 éves volt. Pénze nem volt, de megtudta, hogy a Tisza a Dunába torkoll, és a víz hullámain el lehet jutni Belgrádig, az ortodox Szerbia fővárosáig. Iván tehát vízre szállt, tutajt épített magának, elegendő élelmet készített össze, és miután buzgón imádkozott Istenhez, a sebes folyóra, a Tisza egyik mellékágára bízta magát. Azonban keserű csalódás várta. Kiderült, hogy a víz ugyan szabadon áramolhat államhatárokon keresztül, de az emberek ezt nem tehetik. A határőrök feltartóztatták a tutajt, Ivánt pedig hazaküldték.

„Dorimedont atya szülőfalum templomában szolgált, az Úr törvényeire tanított, és áldást kaptam tőle, hogy az oltárban segédkezhessek. Amikor elértem a felnőttkort, szüleim és Dorimedont atya áldásával újoncként beléptem a monostorba, ahol kis idő elteltével felölthettem a szerzetesi reverendát és a Jób nevet kaptam. Aztán az élet úgy hozta, hogy kitört a II. világháború. A csehek elhagyták Kárpátalját, majd ismét megjelentek a magyarok. Átvizsgálták a monostort és besoroztak a hadseregbe. Micsoda katasztrófa volt ez számomra – én voltam a legutolsó, akire szükségük lehetett volna!”

Jób atya megértette, hogy a magyar hadseregben az akkori Szovjetunió ellen kell harcolnia, és mivel nem akarta lelőni szláv testvéreit, úgy döntött, hogy megszökik és Oroszországba menekül. Fogott egy táskát, beletette a szent evangéliumot, kenyeret, sót és egy bögrét, elbúcsúzott a monostor apátjától és éjszaka útnak indult. Hol gyalogolt, hol felkéredzkedett valamilyen járműre, végül sikeresen átlépte a lengyel határt és elérte Szovjet-Oroszország határát. Őszinte, szívből jövő imádság után átjutott a határon. Ez az 1939. esztendőben történt.[1]

„Egy határőrállomásra érkeztem. Egy kutya rám rontott, bottal kergettem el, puskák kattantak. Azt kiabálták: – Feküdj le! – Én a földre vetettem magam, sírtam és örömömben csókolgattam a földet: – Kedves testvéreim, Kárpátaljáról jövök hozzátok, Isten végre elhozott engem Szent Oroszországba! – Az idősebb katona így felelt: – Menjünk az őrsre, ott majd megállapítják, miféle madár vagy. Az őrsön azonnal kémnek nyilvánítottak, és bevittek az NKVD (Belügyi Népbiztosság) irodájába. A tárgyalás hét percig tartott. Az ítélet: tizenöt év kémkedésért, öt év vallási okokból, és a biztonság kedvéért öt év száműzetés. Ez összesen huszonöt év.”

A szovjet GULAG a következő elv szerint működött: „A bűnözők alvilága majd elpusztítja önmagát.” Az embereket ezért olyan körülmények közé kényszerítették, hogy megvadultak és megölték egymást. Különösen nehéz volt az élet a norilszki bányákban. Az éhség, a kemény fizikai munka és az őrök kegyetlensége olyan súlyos volt, hogy az emberek szemében a fagyhalál könnyű menekvésnek minősült a szenvedés elől. Egyszer csak Jób atyát behívták a táborparancsnokhoz, és a börtönből átvezényelték Ludvík Svoboda tábornok csehszlovák hadtestébe, mivel útlevele szerint a szerzetes Csehország állampolgára volt.

„Ó, háború, háború, te átkozottul nehéz fickó! Ez Káin munkálkodása, nem szerzetesnek való foglalatosság. Csak a két szent harcos szerzetes, Oszljabja és Pereszvet emléke vigasztalt, akik Radonyezsi Szent Szergijtől kaptak áldást, hogy részt vegyenek a kulikovói csatában. Így küzdöttem el magam Prágáig. A győzelem után végre leszereltek. Visszatérhettem hazámba. – Üdvözöllek, Verhovina anyám. Visszatértem a monostoromba. –”

Jób atya hét évig volt távol otthonától. A megpróbáltatás évei voltak ezek, amelyek megedzették lelkét. Sok ember fájdalmát kellett elviselnie, és az Úr megadta neki a képességet, hogy enyhítse az emberek fájdalmait. Elnyerte az imádság és az előrelátás ajándékát: igazi sztarec lett.

Negyven év egyházi szolgálat alatt csak néhányszor fordult elő, hogy Jób atya nem tartott szent liturgiát. Egyszer műtétet végeztek rajta, és eltávolítottak egy fémradabot a mellkasából, amelyet a háború óta magában hordozott. Máskor egy félreértés miatt maradt el a szent liturgia: segítői nem tudtak proszforát sütni. „Ha tudnátok, mit veszítettünk ma”, mondta a sztarec mély szomorúsággal.

Különleges, áldott öröm áradt belőle. Azoknak, akik vigasztalásért jöttek hozzá, ezt mondta: „Ne aggódjatok! Isten segítségével minden rendben lesz!” Arca örömtől ragyogott, és ruszin nyelvjárásban elhangzó egyszerű szavai erősebb hatást gyakoroltak az emberekre, mint bármilyen prédikáció.

Bár igen könyörületes és szelíd volt, a bűnt nem bírta elviselni, különösen, ha szent dolgokról volt szó. Egyszer azt látta, hogy a halotti emlékszertartás imádságainak elvégzése után vodkát tettek a megemlékezés asztalára. „Emberek! Mit tettetek? Könyörögtünk az elhunytakért, zsoltárokat olvastunk, és most ezt teszitek? Én elmegyek és itt hagylak benneteket!”

Egy másik alkalommal a Moszkvai Állami Egyetem professzora érkezett hozzá feleségével együtt, hogy fontos lelki kérdésekről beszélgessenek. A professzor hívő ember volt, feleségével régóta együtt élt, de templomi esküvőjük nem volt. „Paráznaságban éltek, de ide jöttetek, hogy magasztos dolgokról beszélgessetek!” – így fogadta őket Jób atya már a küszöbről. A jelenlévők közül azonnal esküvői tanúkat választott ki, akik tarthatták a koronákat, és összeadta az új házaspárt.

„Régen a szent liturgián használt kelyhek fából voltak, az emberek pedig aranyból. Most épp fordítva van. Az emberek nem értik meg, hogy Krisztus Testéből és Véréből részesülnek. Meggyengült a hit. Épülnek majd templomok, de nem lesz bennük kegyelem, nem lesz bennük szeretet. Ha valaki megpróbál a hit szerint élni, sok akadályba ütközik majd.”

Az Úr különleges hatalmat adott kedveltjének a gonosz szellemek felett. Valerij Ljalin író lejegyezte, hogyan űzte ki az ördögöt a ruszin Ivan Gojdából, akit egy ártalmas démon szállt meg: „Kora reggel, a szent liturgia előtt Jób atya a templom őre, egy erős fizikumú favágó segítségével bevezette Ivánt a templomhajóba. Nemsokára olyan visítás hallatszott ki, mintha vaddisznót vágnának karácsonyra. Aztán bűnbánó kiáltást hallottunk, és egy fél órán át csend volt. Végül Ivan tántorogva kijött a templomból. Kezével könnyeit törölgette, és dadogva azt ismételgette: – Soha… még egyszer… ne hagyd, Istenem! Mindörökké… Hogy engem az Isten még egyszer így megverjen! Holnap beállok szerzetesnek. – Megkérdeztem, távozott-e a démon? Azt felelte: – Ho-hó, és micsoda démon! Nagy volt, büdös és bozontos, mint egy gorilla! – És mit tett a bátyuska? – Mindent. Imákat olvasott, korbáccsal ütött, szentelt vízzel hintett meg, tömjént égetett, és egy nagy ikont szorított hozzám.”

1966-ban Jób atyát archimandritává szentelték. Az ősz hajú sztarec ekkor hatvanhárom éves volt. Uglya faluban szolgált, egy hatalmas vidék és számos monostor gyóntatója volt, ajánlására több mint 150 fiatalember iratkozott be teológiai szemináriumba és lett pap, az atya pedig őszintén méltatlannak tartotta magát az archimandritai (főapáti) címre.

Ezt írta Grigorij érseknek: „Alázattal kérlek, Uram, hagyd meg nekem az apáti címet, amit korábban kaptam. Annyi pap, teológus és főpap van, aki negyven éve szolgálja az Egyházat, ők méltók egy ilyen nagy kitüntetésre, de én nem. Ezért másodszor is arra kérlek, hogy ne jutalmazz engem ilyen magas címmel.”

Azonban nem mindenki azért járt Uglyába, hogy Jób atyától tanácsot kérjen. Egyesek úgy vélték, hasznot húzhatnak az uglyai templomból, mert sok zarándok járt ott, és mindenki vitt egy kis adományt is. Egy Péter nevű ember a közeli Dragovo (Kövesliget) faluból úgy döntött, hogy kirabolja Jób atyát. A támadás során az atya azt kérte, hogy ne ölje meg, nem magáért, hanem nyájáért és a támadó lelki üdvösségéért. Péter tehát nem bántotta az atyát, fogta a pénzt és elment. Nemsokára elfogták és elítélték. Megbánta tettét és egész életében örült annak, hogy az Úr megakadályozta abban, hogy egy szent embert életét elvegye. A sztarec rokonai azonban nagyon felháborodtak az eset miatt. Könyörögtek az atyának, hogy költözzön Uglyából szülőfalujába, Izára, vagy legalább engedje meg, hogy ott temessék el. Ekkor Jób atya végrendeletet írt:

„Húsz évig szolgáltam Malaja Ugolyka faluban, Thesszaloniki Szent Demeter nagyvértanú templomában. Életem a végéhez közeledik, nemsokára 80 esztendős leszek. Megtiltom, hogy bűnös testemet bárhová is elvigyék innen. Szerzetesi temetést szeretnék, és azt, hogy a temetői nagy kereszt közelében temessenek el. Jób archimandrita.”

1985. július 28-án, az apostoli Szent Vlagyimir fejedelem emléknapján az uglyai templom zsúfolásig megtelt, ahogyan az ilyen nagy ünnepeken lenni szokott. Az atya mindig buzgón és fennkölten szolgált, mintha Istennel beszélne. A prédikáció azonban meglepte a hívőket. Máskor szűkszavúan beszélt, most hosszan és lelkesen, mintha búcsúzna. A nap végén vecsernyét tartott, mely alatt könnyek folytak az arcán. Az istentisztelet után még szólt pár szót pártfogoltjához, Joszif Jarema atyához. Azt mondta, hamarosan eljön az idő, és az ortodoxokat nem üldözik többé, de nem szabad áltatni magunkat az új idők szabadságával, mert példátlan erkölcsi hanyatlás következik be. A beszélgetés során Jób atya rosszul lett és még aznap este elköltözött az Úrhoz. Bár a sztarec úgy döntött, hogy az uglyai temetőben temessék el, végrendeletét később részben megszegték, mert 2007. október 12-én az Egyház szentjei sorába emelték, ezért ma nem a temetőben, hanem a templomban nyugszik. Miután ereklyéit a sírból kiemelték és a temetőből a templomba vitték, amint a menet bevonult a templomba, egy fa rádőlt az elektromos vezetékre, és az egész templom sötétségbe borult. Az istentiszteletet ezért gyertyafénynél tartották meg, és visszaemlékeztek, hogy Jób atya soha sem szerette az elektromos világítást.

+

Gyermekkori álma az volt, hogy ortodox szerzetes legyen. Nem nagy király, vagy fehér lovon vágtató lovag, hanem hétköznapi szerzetes, aki Istent és az embereket szolgálja. A hit végtelen boldogságát akarta megadni az embereknek. Kisfiú korában az arany keresztre tett esküt, és álma valóra vált.

+

Forrás: Alexandr Vorszin „Szentéletű Uglyai Jób – Kárpátalja aszkétája” c. írása nyomán (https://pilgrims.in.ua/ru/top-svyatyni/saint-ukraine-ioann-kundya.html)

Fordította: Aranyosi-Vitéz Gellért

[1] Kárpátalja 1939-es visszafoglalását követően ismét a Magyar Királyság része lett, amelyet azonban különleges közigazgatású területként tartottak számon, és 1944-ig kormányzói biztos vezetett.