Február 8. / június 8.

Fordító („Metafrasztész”) Szent Simeon életrajza nyomán

Miként a nap fénye megvidámítja a reá tekintők szemét, a vértanúkról szóló történetek úgy öntik el ragyogó fényességgel azok értelmét, akik hallgatják azokat. Miként az ég csillagokkal ékes, a szent vértanúk úgy ékesítik Isten Egyházát. Amint a virágok a rétet díszítik, úgy válnak a szent vértanúk az Egyház díszére. A vértanúkról való megemlékezés eltörli az adósok tartozásait, meggyógyítja a szenvedők betegségeit, megvigasztalja a szomorkodókat, megszabadítja a tisztátalan lelkektől gyötörteket, a szent vértanúkat kedvelők egészségét pedig visszaadja.

A vértanúk nagy szenvedése a szentek ragyogó győzelmi koszorúja, mert testüket kínzásnak adták át, és szemétnek tekintették e világ minden szépségét, csakhogy Krisztustól el ne szakadjanak. Ezért az Úr is megjutalmazta őket, és olyanokká tette, mint a testetlen angyalokat. Az emberi nem ősi ellensége azon igyekezett, hogy legyőzze őket, de a Paradicsom örököseivé tette. Nem szűnt meg az igazhitűek ellen könyörtelen vadállatokat küldeni.

Ez történt napjainkban is, mondja Városz, Szent Teodor szolgája, aki szenvedéseit lejegyezte, mert a kegyetlen vadállat, azaz Licinius császár, akihez az igazhitű Konstantin császár a húgát adta feleségül, fölkelt Krisztus nyája ellen. Ez a Licinius, amikor a kormánypálcát átvette Maximiánusztól, mindenben követte őt, és üldözést kezdett azok ellen, akik az igaz hit jelét viselték magukon, parancsot küldött szét minden pogány városba és vidékre, és a római hadsereg vitéz katonáit legyilkoltatta. Ő ölette meg a szebasztei negyven vértanút, az örményországi Nikopolisz negyvenöt katonavértanúját, miként Szent Hadrianust (Adorjánt), a sirmiumi Probus császár fiát [akinek az ereklyéit a pannóniai Mosaburgban, azaz Zalavárott őrizték évszázadokon keresztül]. Megölette császári palotájának hetven válogatott katonáját és főemberét, és a háromszáz macedóniai férfiút. Ezek után, mivel látta a törvényszegő, hogy megszámlálhatatlan sokaság veszi semmibe pogány parancsait, és örömmel áldozzák fel magukat az igaz hitért, megparancsolta, hogy a városokban és a hadseregben kutassák fel a legnevesebb és legtiszteltebb keresztényeket. Ezeket akarta bálványimádásra bírni, nem törődött többé a hívők sokaságának meggyőzésével, hanem abban reménykedett, hogy a félelem majd mindenkit bálványimádásra kényszerít.

Így tehát mindenütt nagy igyekezettel keresték a legbuzgóbb keresztényeket, és Licinius, aki ekkor Nikomédiában tartózkodott, megtudta, hogy a bithüniai Héraklea Pontikában, a Fekete-tenger déli partján tartózkodik egy nevezetes katonai elöljáró, Szent Teodor Fővezér, aki bizonyítottan keresztény és sokakat térített Krisztus hitére.

Szent Teodor Eukhaitából származott, amely nem messze fekszik Héraklea városától. Vitéz és erős, tekintetre igen szép férfiú, bölcs és válogatott szónok volt, ezért „a szónoklatok forrásának” is nevezték. Kiválósága miatt a császárok sztratilatésznek, azaz fővezérnek nevezték ki Héraklea városában, és az egész város az uralma alatt állt, hiszen akkoriban arról vált nevezetessé, hogy Eukhaita városában legyőzött egy sárkányt. Nem messze ugyanis Eukhaita városától egy puszta mező helyezkedett el. Ennek északi oldalán volt egy nagy hasadék, és a hasadékba egy óriási sárkány fészkelte be magát. Mindenki rettegett tőle, amikor elhagyta a helyét, és bárkivel találta magát szembe, felfalta, akár ember volt, akár állat.

Hallott erről Szent Teodor, Krisztus méltó katonája, és mivel seregével éppen azon a környéken tartózkodott, senkinek nem szólt, magához vette szokásos fegyvereit, mellén egy nagy értékű keresztet viselt, és így szólt magában: „Megyek és Krisztus erejével megmentem örökségemet [azaz: hazámat és népemet] ettől a sárkánytól.” Amikor a mezőhöz ért, meglátta a zöld füvet, leszállt a lováról és lefeküdt, hogy megpihenjen.

Eukhaita városának déli részén lakott egy istenfélő és igazhitű idős asszony, Euszébia, aki néhány esztendővel korábban elkérte a Maximiánusz és Maximinusz császárok alatt mártírhalált halt Szent Teodor Újonc tiszteletreméltó testereklyéit, bebalzsamozta és saját eukhaitai házában temette el, és minden évben megemlékezett a szentről. Ez az asszony meglátta ezt a második Teodort, Krisztus vitézét, akit Fővezérnek neveztek, hogy a mezőn alszik, nagy félelemmel hozzá sietett, felköltötte, kézen fogta, és így szólt hozzá: „Kelj fel, testvérem, és sietve menekülj erről a helyről, hiszen nem tudod, mi vár itt rád; íme, sokan haltak keserves halált ezen a helyen”. Krisztus tiszteletreméltó vértanúja fölkelt és így szólt: „Mi az a rettenet, anyókám, ami itt fenyeget?” Isten szolgálója, Euszébia így válaszolt: „Fiam, egy nagy sárkány van itt, és a tőle való félelem miatt senki sem mer erre járni, mert a sárkány minden nap elhagyja fészkét, és bárkivel szembe találkozik, megöli és felfalja, legyen akár ember, akár állat.” Krisztus katonája, Teodor így felelt: „Menj, anyókám, távolabb, és meglátod Krisztus erejét.”

A tiszteletreméltó asszony félrement, sírva a földre vetette magát és így szólt: „Keresztények Istene, segítsd meg őt ebben az órában!” Krisztus szent vértanúja, Teodor pedig keresztet vetett magára, az égre tekintve mellét verte, és így szólt: „Uram, Jézus Krisztus, kinek neve szépséges, ki az Atya lényéből keltél fel, ne feledkezz meg az én imádságomról, aki velem voltál a csatákban és győzelmet ajándékoztál az ellenségek fölött: Te magad voltál az, én Uram, Jézus Krisztus, Istenem. Küldj győzelmet a Te felséged magasságából, hogy legyőzzem az ellenséges sárkányt.” Aztán lovához fordult, és úgy szólt hozzá, mintha emberhez beszélne: „Ismerjük az isteni hatalmat, amely mindenkinek erőt ad, embernek és állatnak egyaránt; segíts tehát, Krisztusom, hogy egyedül Benned bizakodva legyőzhessem ellenségemet.” A ló hallgatott ura szavára és felkészült a sárkány jövetelére. Akkor Krisztus vértanúja a hasadékhoz közeledve nagy hangon kiáltott a sárkánynak: „Megparancsolom neked az én Uram, Jézus Krisztus nevében, aki önként vállalta a keresztre feszítést az emberi nem üdvözítéséért, hogy jöjj ki helyedről és állj ide elém.” A sárkány meghallotta a szent hangját, előjött, és megremegett a föld. Szent Teodor lova mellső lábával leszorította a félelmetes sárkányt, Teodor pedig, Krisztus harcosa, kardjával megölte, és így szólt: „Köszönöm Neked, Jézus Krisztus, hogy meghallgattál engem ebben az órában, és győzelmet ajándékoztál a sárkány fölött.” Ezután békében visszatért seregéhez, örvendezett és dicsőítette istent.

Meghallották mindezt Eukhaita lakói és a környéken élők, kimentek a mezőre, látták a megölt sárkányt, csodálkoztak és hangosan kiáltozni kezdtek: „Nagy a Teodor Istene.” Akkor nagy népsokaság hitt Krisztusban és sokan a katonák közül is, mindnyájan megkeresztelkedtek, dicsőítve az Atyát és a Fiút és a Szentlelket.

Szent Teodor pedig Héraklea városában élt, hirdette Krisztust, az igaz Istent, és sok görög hagyta el pogány hitét, és kereszténnyé lett. A nép közül sokan járultak a szent keresztséghez minden nap, és egész Héraklea befogadta a szent hitet.

Minderről hallott a pogány Licinius, nagy haragra gerjedt, és Nikomédiából, ahol tartózkodott, katonák kíséretében elöljárókat küldött Héraklea városába, hogy Teodor Fővezért nagy tisztességgel elé vezessék. Amikor Hérakleába értek, Szent Teodor szívesen fogadta őket, és nagy vendégséget rendezett tiszteletükre és ajándékokkal halmozta el őket, császári küldöttekről lévén szó. Azok Licinius elé hívták őt, és így szóltak: „Jöjj velünk Nikomédiába, a császárhoz, aki szeret téged, mert hallott vitézségedről, szépségedről és bölcsességedről, és látni óhajt, hogy dicséretben részesítsen és ajándékokkal tiszteljen meg.” Szent Teodor így felelt: „Legyen meg a császár akarata és a ti akaratotok, ám ma és holnap örvendjetek és vigadozzatok. Azután elmegyünk, és megtesszük, amit illik.”

Harmadik nap a küldöttek újra biztatták a szentet, hogy induljanak a császárhoz, ám ő nem ment, hanem egyes küldötteket magánál tartott, másokat pedig egy levéllel a császárhoz küldött. Azt írta neki, hogy nem hagyhatja el a várost, míg a nép körében zavargások vannak, mert sokan elhagyják atyáik isteneit és Krisztusnak hódolnak, és csaknem az egész város elfordult az istenektől és Krisztust dicsőíti, és az a veszély áll fenn, hogy Héraklea szembefordul a császár fenségével. „Ezért kérem fenségedet – írta Teodor –, hogy fáradj ide, és hozd magaddal a nagy isteneket is, két okból: egyfelől, hogy megnyugtasd a megzavarodott népet, másfelől, hogy megerősítsd az istenekbe vetett igaz hitet, hogy a nép szeme láttára áldozatot mutassunk be nekik. Hiszen, ha a nép látja, hogy hódolunk a nagy istenek előtt, mindnyájan követnek bennünket és visszatérnek atyáik hitéhez.” Ilyen levelet írt Teodor Licinius császárnak, és biztatta, hogy jöjjön Hérakleába, mert a szent arra vágyott, hogy saját városában szenvedhessen Krisztusért, azaz, hogy a Krisztusért kiontott vér megszentelje a várost, és vértanúi és férfiúi szenvedése másokat is megerősítsen a szent igaz hitben.

Licinius, miután kézhez kapta a fővezér levelét, elolvasta és jókedvre derült. Azután késlekedés nélkül sereget vett maga mellé, valamint nyolcezer Nikomédiában szolgáló hívét, és örvendezve Hérakleába ment főemberei és fejedelmei kíséretében, és magukkal vitték legnagyobb, aranyból és ezüstből készült bálványisteneiket is.

Azon az éjszakán a szent szokása szerint imádkozott, és látomást látott. Házának teteje, melyben lakott, megnyílt, és a mennyei fényesség, mint nagy tűz, elborította őt, ragyogva a fejére szállt, és fentről hangot hallott: „Ne félj, Teodor, mert veled vagyok.” Ekkor véget ért a látomás, és a szent felismerte, hogy eljött Krisztusért vállalt szenvedésének ideje, és lélekben örvendezett.

Amikor meghallotta, hogy a császár közeledik a városhoz, legbelsőbb imádságos kamrájába ment, és esedezve így szólt: „Uram, mindenható Istenem, aki nem hagyod el a Benned bízókat és oltalmazod őket, légy könyörületes irántam, és a Te védelmeddel őrizz meg az ellenség álnokságától, hogy ne essek el ellenségeim színe előtt és ne nevessenek rajtam ellenségeim (vö. Zsolt 23,2). Légy velem ó, Üdvözítőm, a szorongattatásban, amelyre készülök a Te szent Nevedért. Te erősíts meg engem, hogy Érted vérem ontásáig férfi módjára mindent elviseljek, és odaadjam életemet a Te szeretetedért, miként Te is odaadtad értünk életedet a kereszten a mi szeretetünkért.”

Így könyörgött könnyek között Teodor, majd megmosta arcát, díszes ruhába öltözött, szépen felszerszámozta lovát, melynek segítségével egykor az eukhaitai sárkányt legyőzte, és így vonult ki serege élén és a város lakói kíséretében a császár elé. Meghajolt előtte, köszöntötte, ahogy illik, és így szólt hozzá: „Örvendezz, hatalmas és mindeneken uralkodó császár.” A császár nagy szeretettel fogadta Teodort, megcsókolta és így szólt hozzá: „Örvendezz te is, szépséges ifjú, vitéz harcos, dicsőséges fővezér, aki ragyogó vagy, mint a nap, atyáink törvényeinek bölcs megőrzője, győzelmi koszorúra méltó férfiú, mert úgy illő, hogy utánam te légy a császár.” Vidám dolgokról beszélgettek, így vonultak be a városba dob és trombita hangjai között, miközben körülöttük táncoltak és örvendeztek.

Másnap a város közepén, egy magas helyen felállították a császári trónust, és odajött Licinius császár teljes uralkodói fényében és dicsőségében, és vele Teodor, a fővezér. Aztán a császár dicsérni kezdte a várost, a népet és a fővezért: „Valóban méltó ezt a helyet az istenek trónusának nevezni. Méltó, mert dicsőséges ez a város, és benne a nép hívő, és hűséges az istenekhez. Valóban, sehol máshol nem tisztelik úgy az isteneket, mint itt, és nincs megfelelőbb hely, nincs alkalmasabb hely arra, hogy az isteneknek áldozatokat mutassunk be, mint ez a város itt. Ezért a csodálatos és győzedelmes vitéz, Héraklész, valamint szülei, a nagy Zeusz isten és Alkméné istennő, szerették ezt a helyet, és az emberek – nekik ajánlva – ezért nevezték el Hérakleának. Valóban méltó ez a város a te vezetésedre, ó, Teodor fővezér, illő, hogy egy ilyen csodálatos város vezetője légy, méltó vagy ennek a népnek a kormányzására, hiszen az istenek igaz híve vagy és egész szereteteddel feléjük fordulsz, éjjel és nappal azon fáradozol, hogy tetszésükre légy.  Most tehát mutasd meg nekünk szeretetedet, amellyel irántuk viseltetsz, borulj le előttük és mutass be áldozatot, hogy az egész nép láthassa buzgóságodat, és megtudja, hogy a császárnak kedves és nagy istenek barátja vagy.”

Így beszélt a császár, így akart csalétket vetni a szentnek. Szent Teodor azonban ezt válaszolta: „Császár, legyen meg a te akaratod. Azonban előbb adj nekem hellén isteneket aranyból és ezüstből, hogy házamba vigyem őket, és ott a mai és a holnapi éjszaka folyamán áldozatokkal, tömjénfüsttel, illatokkal és hódolattal kedveskedhessek nekik, azután, amikor parancsolod, mások szeme láttára is megteszem ugyanezt.”

A császár ezt hallva örvendezett és megparancsolta, hogy hozzák oda a nagy, aranyból és ezüstből készített bálványszobrokat, amelyeket Szent Teodor a házába vitt. Azon az éjszakán szétzúzott és apró darabokra tört minden bálványt, a darabokat pedig szétosztotta a szegények között. Két nap elteltével a császár a szentért küldetett, és megparancsolta, hogy teljesítse ígéretét, vagyis azon a napon nyilvánosan mutasson be áldozatot az isteneknek.

A szent megígérte, hogy így lesz, fölkelt, és a császár elé sietett, az pedig a város közepére ment, a magas helyre, helyet foglalt trónusán és így szólt Teodorhoz: „Ó, bölcs Teodor, kiváló fővezér, császári elődeim által tisztelt férfiú, íme, elérkezett a nyilvános áldozatbemutatás és ünneplés ideje. Mutass be tehát nyilvános áldozatot az isteneknek, hogy minden ember láthassa az irántuk való buzgóságodat, és a te példád nyomán mások is megtanuljanak az istenek iránt még igyekvőbbek és még buzgóbbak lenni.” Miután a császár ezt mondta, egy jelenlévő százados, név szerint Maxentiosz így szólt a császárhoz: „Esküszöm a leghatalmasabb istenekre, hogy ez a tisztátalan Teodor a mai napon megcsalta császári méltóságodat, mert láttam tegnap Artemisz istennő aranyból való fejét egy szegény ember kezében, és amikor megkérdeztem, honnét való, azt mondta, hogy Teodortól, a fővezértől kapta.” A császár ezt hallván, egész testében megreszketett, de nem akarta elhinni, ezért hosszan hallgatott. A szent pedig így szólt hozzá: „Esküszöm az én Krisztusom hatalmára, ó, császár, hogy mindaz, amit Maxentios, a százados mondott, igaz, és helyesen cselekedtem, amikor isteneidet darabokra törtem, mert hiszen ha nem tudtak magukon segíteni, és hagyták, hogy összetörjem őket, hogyan segíthetnének akkor neked?” Liciniusnak, ezeket hallva, minden szava elakadt, néma maradt, és úgy viselkedett, mint egy őrült. Hosszas dühöngés után jobb tenyerével arcát fogta, és szomorúan beszélni kezdett: „Jaj nekem, jaj nekem, így gúny tárgya lettem. Mit mondjak, mit tegyek, nem tudom. Mindenható császár vagyok, idejöttem ehhez a veszedelmes emberhez, ilyen nagy népsokaságot gyűjtöttem magam köré, és most ellenségeim minden serege rajtam nevet. Ám leginkább azt fájlalom, hogy győzedelmes isteneimet ez az ostoba széttörte, és szétosztotta a szegények között.” Teodorhoz pedig így szólt: „Teodor, így hálálod meg az isteneknek a javakat, amelyeket tőlük nyertél? Hát ebben reménykedtem, amikor dicsértelek? Ezért hagytam ott Nikomédiát és jöttem ide hozzád? Ó, te gonosz és istentelen ember! Valóban az álnokság fia és a gonoszság hajléka vagy, becsaptál és rávettél, hogy idejöjjek. Esküszöm nagy isteneim hatalmára, hogy nem tűröm ezt, és nem válik javadra mesterkedésed, ó, te szégyentelen.” A szent így felelt: „Esztelen császár, miért haragszol, lásd be magad, hogy mi történt, és fogd fel az igazságot isteneid hatalmáról. Hiszen, ha valóban istenek lettek volna, miért nem tudtak segíteni magukon? Miért nem haragudtak meg rám, amikor szétvágtam őket, és nem küldtek tüzet, hogy megégessenek? Ám, mivel nincs lelkük, és munkálkodni képtelen anyagból vannak, emberi kezek vágták őket darabokra, ahogy az arannyal és az ezüsttel bánni szokás. Te, császár, szomorkodsz és haragszol, én azonban bátorságot nyertem és nem törődöm haragoddal. Te mérgelődsz, én pedig örvendezem isteneid bukásán. Te harcolsz Isten ellen, és pedig áldom Őt. Te káromlod az igaz Istent, és pedig énekekkel dicsérem. Te halott isteneid előtt hódolsz, én az egy, élő és igaz Isten előtt. Te a tisztátalan Szerápisznak szolgálsz, én pedig az én tisztaságos Uramnak, Krisztusnak, aki a tiszta szeráfokon trónol. Te az utálatos Apollót tiszteled, és pedig Istent, aki örökké él. Te Thrákiából származol, én pedig Róma nemese vagyok.[1] Te Licinius vagy, a bomlasztó. Ne mérgelődj, ó, császár, és ne táplálj haragot szívedben, mert ha így teszel, csak benső zsarnokságodat mutatod meg, és a szamarakhoz és öszvérekhez leszel hasonló.”

Ekkor Licinius császár még inkább haragra gerjedt, és megparancsolta, hogy a szentet ruhátlanul fektessék a földre, és katonái négy csapatra osztva bikacsökkel verjék meg. Könyörtelenül ütötték tehát a vértanút, és kínzói három vagy négy alkalommal váltották egymást. Hatszáz ütést mértek a hátára, ötszáz ütést a hasára, a császár pedig így gúnyolta: „Teodor, várj, amíg Krisztus, a te Istened eljön érted, és megszabadít a téged ütlegelők kezéből.” A szent így válaszolt: „Tedd, amit akarsz és ne hagyd abba, mert sem nyomorúság vagy szorongatás, sem ütlegelés vagy kard, sem semmiféle kínzás nem szakíthat el Krisztus szeretetétől (vö. Róm 8,35–36)”. A császár még haragosabb lett, és így szólt: „Még mindig Krisztus nevét vallod?” És megparancsolta, hogy könyörület nélkül üssék a hátát ólompálcákkal, vaskarmokkal szaggassák a testét, égő fáklyákkal égessék, majd hegyes vasakkal szurkálják sebeit. A szent mindezeket férfiasan tűrte, csak ennyit mondott: „Dicsőség Néked, Isten.”

Ezek után a császár megparancsolta, hogy a szentet zárják börtönbe, lábát tegyék kalodába és öt napig semmit se adjanak neki enni. Öt nap után megparancsolta, hogy készítsenek elő egy keresztet, és elővezették a szentet, hogy megfeszítsék. Szent Teodort tehát keresztre feszítették, mint egykor Pilátus a mi Urunkat, Jézus Krisztust, és Licinius ugyanúgy szegeztette át Szent Teodor kezét és lábát. Az irgalom nélküli kínzók további szenvedést okoztak neki, amikor testének rejtett részeit egy hegyes és hosszú szeggel ütötték át, és borotvakéssel vagdosták. A körülálló ifjak és gyermekek íjaikat felajzották és a szent arcába nyilaztak úgy, hogy szeme világát is elvették.

Én – írja Városz, a szent szenvedéseinek lejegyzője –, amikor láttam nehéz kínjait és hallottam fájdalmas sóhajtásait, elhajítottam a könyvecskét, amelybe írtam, és lábaihoz borulva sírtam, miközben így szóltam: „Áldj meg engem, Teodor! Legyen utolsó szavad a te szolgád ajándéka.” Ura pedig, Krisztus vitéze, Teodor, szelíd hangon ezt mondta: „Városz, folytasd szolgálatodat, ne hagyd abba kínjaim szemlélését, hanem írj le mindent szenvedéseimről és halálom napjáról”. Aztán az Úrhoz kiáltott, és így szólt: „Uram, Te azt mondtad, »Veled vagyok«, most pedig miért hagysz el engem? Látod, Uram, vadállatok szaggatnak szét Érted. »Szemem világa, az sincs énvelem«” (vö. Zsolt 37,11), arcomat sebek borítják, fogaimat kiütik, keresztre feszítenek és csontjaimat átütik. Emlékezz meg rólam, Uram, mert elviselem Érted a keresztet, a vasat, a tüzet és a vasszegeket. Fogadd magadhoz lelkemet, hogy eltávozhassak ebből az életből.” Miután ezeket mondta, a vértanú elhallgatott és nem szólt többé, mert egész testét szétszaggatták. Licinius pedig azt hitte, hogy már meghalt (vö. Jn 19,33), és fenn hagyta a kereszten függeni. Akkor, az éjjeli őrváltás előtt, az Úr angyala leszállította Teodort a keresztről, meggyógyította és egészen egészségessé tette, olyanná, amilyen korábban volt, megcsókolta, és így szólt hozzá: „Örvendezz és bizakodj a mi Istenünk, Jézus Krisztus ajándékaiban, mert íme, veled van az Úr, az Isten. Miért mondtad, hogy elhagyott? Végezd be küzdelmeid futását (vö. 2Tim 4,7), mert az Úrhoz jössz, aki a halhatatlanság koszorúját adja neked, amelyet számodra előkészített.” Ezeket mondta az angyal és láthatatlanná vált, Szent Teodor nagyvértanú pedig hálát adott Istennek, és énekelni kezdett: „Magasztallak Téged, én Istenem, Királyom, és áldom a Te nevedet örökké és mindörökkön örökké.” (Zsolt 144,1)

Mivel napja nem érkezett még el, Licinius elküldte két századosát, Antiokhoszt és Patrikioszt, és így szólt hozzájuk: „Menjetek és hozzátok el a kegyetlen halált halt Teodor testét, hogy helyezzék ólomkoporsóba és dobják a tenger mélyére, nehogy az elmeháborodott keresztények elvigyék.” Amint közeledtek a keresztre feszítés helyéhez, a századosok látták a keresztet, de a vértanút nem látták. Akkor így szólt Antiokhosz Patrikiosznak: „Igazat mondanak a galileai követői, hogy Krisztusuk felkelt a halálból, mert úgy tűnik, Teodort, szolgáját is feltámasztotta.” Amint közelebb értek, Patrikiosz látta, hogy Szent Teodor ott ül és Istent dicsőíti. Ekkor Patrikiosz nagy hangon így kiáltott: „Nagy a keresztények Istene, és nincs más Isten rajta kívül” (vö. 2Kir [2Sám] 7,22; 1Krón 17,20). Akkor mindkét százados a szenthez ment és így szólt: „Kérünk téged, ó, Krisztus vértanúja, fogadj be bennünket. Ettől az órától fogva mi is keresztények vagyunk.” Ez a két százados attól a naptól kezdve hitt Krisztusban, és velük együtt másik hetven is. Amikor Licinius ezt megtudta, elküldte szolgáját, Szixtuszt, és vele háromszáz katonát, hogy mindenkit öljenek meg, aki Krisztusban hisz. Ők azonban odamentek és látták a csodákat, amelyeket Szent Teodor Krisztus hatalmával tett, és ők is hittek a mi Urunkban, Jézus Krisztusban. Megszámlálhatatlan népsokaság is összegyűlt azon a helyen, és így kiáltozott: „Egy az Isten, a keresztények Istene, és nincs más Isten rajta kívül (Mk 12,32)”. Így folytatták: „Hol van Licinius, a zsarnok, hogy elpusztítsuk? Mert a mi Istenünk és Királyunk Krisztus, akit Teodor hirdet.”

Ekkor nagy zajongás és zavar támadt a nép között, és vért is ontottak, mert egy Leandrosz nevű katona karddal a kezében odajött, Szent Teodorra támadt, hogy levágja, de Szixtusz, a császár szolgája megállította, kicsavarta a kezéből a kardot és középen keresztülszúrta. Egy másik katona, név szerint Mirposz, rátámadt és megölte a szolgát. Szent Teodor csillapítani akarta a tömeget és így kiáltott: „Nyugodjatok meg, kedveseim! Az én Uram, Jézus Krisztus elviselte a keresztre feszítést, megállította angyalait, és nem engedte, hogy az emberi nem üdvözítése meghiúsuljon (vö. Mt 26,53)”. Szent Teodor hosszan beszélt hozzájuk, kérlelte és okította őket, és lecsillapította a zajongást és a zavart. Amikor pedig a tömlöc mellett ment el, miközben követte őt a népsokaság és a katonák, a tömlöcből a megkötözöttek nagy hangon kiáltottak a szenthez: „Könyörülj rajtunk, a fentről való Isten szolgája (vö. Jn 8,23)”. A szent szavával eloldozta kötelékeiket és az ajtókat megnyitotta, és így beszélt hozzájuk: „Menjetek békével, és emlékezzetek meg rólam, ó, férfiak”.

Ezek után az egész város a szenthez járult, elvetette a bálványimádást, dicsőítette Krisztust, az egy igaz Istent, a betegek meggyógyultak, a démonok az emberekből menekültek, mert akihez a szent csak kezével vagy ruhájával hozzáért, rögtön gyógyulást nyert.

Egy bizonyos katona Licinius legbizalmasabb köréből látta mindezt, a császárhoz sietett és így szólt hozzá: „Az egész város elhagyta isteneinket, és Teodor tanítása és varázslatai miatt Krisztusban hisz.” Ekkor a császár haraggal telt el, és rögvest egy kémet küldött, hogy vágja le Teodor fejét. A nép azonban felfedezte a kémet, és újra nagy zajongás és zavar támadt, föllázadtak Licinius ellen és meg akarták ölni a küldöttét. A szent pedig szelíd szavakkal csillapította őket, és így szólt: „Testvéreim és atyáim, ne harcoljatok Licinius ellen, mert a démonok szolgája ő; hiszen most már úgy illik, hogy az én Uramhoz, Jézus Krisztushoz menjek.” Ezeket mondta, imádkozni kezdett, megáldotta testvéreit és a szent kereszt jelével jelölte meg magát. Aztán így szólt szolgájához: „Városz, fiam, gondoskodj róla, hogy lejegyezd elköltözésem napját, testemet pedig vidd Eukhaitába, őseim birtokára, amikor pedig te is bevégzed futásodat, úgy rendelkezz, hogy a bal oldalamra temessenek.” És ismét imádkozott, majd így szólt: „Ámen”. Ezek után a kard alá hajtotta tiszteletreméltó és szent fejét, és vértanúi módon így végezte be pályafutását február hónap nyolcadik napján, szombaton, a nap harmadik órájában. Fejének levágása után a nép nagy tisztességgel fölemelte, gyertyákkal és tömjénillattal vonult fel, és egy tiszteletreméltó helyre vitte, ahonnan később dicsőségesen átvitték Eukhaitába június hónap nyolcadik napján. Azon a helyen pedig számtalan nagy csoda történt Krisztus Isten dicsőségére, Akinek legyen az Atyával és a Szentséges Lélekkel együtt tisztelet és hódolat mindörökké. Ámen.

☦ ☦ ☦

Illik tudni, hogy Eukhaitából két Teodor nevű nagyvértanú származik. Az első, az Újonc, a második pedig ez a Fővezér. Szent Teodor Újonc előbb szenvedett, Galériusz Maximiánusz és fia, Maximinusz Daia császárok idejében, a világ teremtésétől számított 5797. esztendőben, Krisztustól pedig 289-ben. Eukhaitában temették el, ahogyan olvassuk, e hónap (február) 17. napján. Őt követően szenvedett ez a Szent Teodor Fővezér, 22 vagy 23 esztendős korában, Licinius idejében. Konstantin alatt, a világ teremtésétől számított 5820., Krisztus születésétől pedig a 312. esztendőben vitték Eukhaitába. Tehát mindkét szent eukhaitai származású volt.

+

Szent Teodor Fővezér, nagyvértanú
ereklyéinek átvitele Eukhaitába

(június 8.)

Szent Teodor fővezér a pogány Licinius alatt szenvedett Hérakleában, ahol a város elöljárója volt. Pályafutását február hónap 8. napján végezte be, ezen a napon, június 8-án pedig arról emlékezünk meg, hogy tiszteletreméltó ereklyéit Hérakleából hazájába, Eukhaitába vitték. Szent Teodor ugyanis így szólt szolgájához, Városzhoz: „Városz, fiam, testemet vidd Eukhaitába, őseim birtokára.” Aki tehát tudni akarja, mi minden történt ezzel a szenttel, olvasson részletesen lejegyzett szenvedéséről február hónap 8. napjánál. Mi pedig emlékezzünk meg egy csodáról, amely ikonjával történt, és amelyről Sínai Szent Atanáz és Damaszkuszi Szent János ír a következőképpen:

Damaszkusz városától mindegy négyezer lépésnyire[2] volt egy hely, amelyet Kharszatnak neveztek, ahol Krisztus nagyvértanújának, Szent Teodor Fővezérnek temploma állt. Amikor a szaracénok elfoglalták ezt a helyet és számosan letelepedtek, sokan közülük bementek a nagyvértanú templomába, tisztátalansággal szennyezték be, mert jószágaikat is bevitték, asszonyaikat is, gyerekeiket is, és sok undok és csúf testi vétket követtek el benne. Abban a templomban volt pedig Szent Teodor Fővezér képmása a falra festve, és egy alkalommal, amikor sok szaracén tartózkodott a templomban és beszélgettek, egyikük fogott egy íjat, megfeszítette és nyilával eltalálta a szent jobb vállát, melyből azonnal vér folyt, akárcsak egy élő emberből. Amikor pedig a szaracénok látták a csodát, elámultak, de nem hagyták el a templomot, hanem tisztátalan szokásaiknak megfelelően továbbra is benne laktak és folytatták ocsmányságaikat. Húsz szaracén lakott ott asszonyaival és gyermekeivel együtt, és néhány nap elteltével kivétel nélkül keserves és hirtelen halállal haltak meg, akik pedig a templomon kívül éltek, mindnyájan sértetlenek és egészségesek maradtak. Szentéletű Sínai Atanáz pedig azt mondja, hogy ezt az ikont a saját szemével látta, és a szent sebéből kifolyt vér nyoma rajta volt. Ez a csoda a hitetlen szaracénok elrettentése miatt történt, nekünk, keresztényeknek pedig okulásunkra, hogy tudjuk, tisztelnünk kell a szent ikonokat, mert általuk csodák történnek, és a mi Istenünk ajándékai az ő segítségükkel munkálkodnak.

[1] Korábbi vélekedés szerint Licinius a Thrákiából, alacsony sorból származó és a Római Birodalom egyik legműveletlenebbnek tartott császára, Maximinusz Thrax leszármazottja volt. Ezt az újabb kutatások cáfolják.

[2] Kb. 3 km.

(Forrás: https://doxologia.ro/)

Ford. A-V- Gellért