Thaléleosz, Krisztus nagyvértanúja Főníciából származott, egy Libanon Daszosz nevezetű faluból. Ragyogó nemzetségből eredt, mert atyja, Báruk, a keresztények főpapja volt. Az Úr dolgainak tanulmányozásával töltötte gyermekkorát, megismerkedett a szent és isteni Írásokkal, amikor pedig ifjúvá serdült, az orvosi mesterséget akarta elsajátítani, mert úgy ítélte meg, hogy ez minden más mesterségnél szükségesebb és nagyobb hasznára van az embereknek. Egy tanult és istenfélő orvost talált tehát magának, és mivel Thaléleosz eszes volt, rövid idő alatt mindent megtanult tőle.

Az ifjú igen jámbor és istenfélő volt. Lelkét sokféle jócselekedettel ékesítette, és mindennel, ami Istennek tetsző. Lelkének nagy szeretetével házába fogadott bárki idegent vagy ismerőst, aki felkereste és szállást adott neki. Mindenféle ember megfordult a házában, szegény és gazdag egyaránt, mert nagyon szerette az idegenek befogadásának erényét, és örvendezett, amikor vendégeinek visszaadta az egészségét.

A szegények iránt nagy könyörülettel és irgalommal viseltetett, jobban vigyázott rájuk, mint más emberekre, azt vallotta, hogy a szegények fájdalma az ő fájdalma is. Sokszor, hogy a fáradságtól megóvja, vállára vette és a házába vitte őket, és úgy állt rendelkezésükre, mint egy szolga. Igyekezett kiszolgálni őket, és bármely más jócselekedetnél szívesebben törekedett arra, hogy szükségeikben segítse és bajaikból kigyógyítsa őket.

Annyi könyörület lakozott Krisztus vértanújában, hogy nem várta meg, amíg a szükséget szenvedők felkeresik, hanem ő maga ment el hozzájuk és mindenben segítségükre volt: ingyen gyógyította őket anélkül, hogy ezüstöt vagy más ajándékot elfogadott volna. Az emberszereteten és könyörületen túl ugyanis vagyon nélkül akart maradni, nem vágyott e világ ezüstjére vagy más javaira. Oly nagy alázat volt benne, hogy ő maga mosta ki a betegek sebeit, és gyógyította őket.

Mivel ilyen életet élt, az apostolokéhoz hasonló ajándékokban résziesült, bátran hirdette Krisztus nevét, és orvosi szerek vagy kötések nélkül, egyedül Krisztus nevével gyógyított meg minden betegséget, Eközben pedig buzgón azon munkálkodott, hogy a bálványimádókat az igaz hitre vezesse és keresztényekké tegye. Nem tett különbséget hívő és nem hívő között, hanem mindenkit gyógyított, és aki hozzá folyamodott, kétféle, lelki és testi gyógyulásban részesült, mivel nem csupán könyörületes és megértő volt, de mindenkiért forrón imádkozott Istenhez. A keresztényekért azért, hogy bűnbánatot tartsanak és hibáikat kijavítsák, a bálványimádókért pedig azért, hogy hagyják el a tévelygést és higgyenek Krisztusban. Az a szokása volt, hogy megfeddte azokat, akik nem könyörültek meg a hitetleneken, amikor azok veszedelemben vagy szükségben voltak.

Egy alkalommal látott egy keresztényt, aki haragudott egy bálványimádóra, és amikor az utóbbit szerencsétlenség érte, örült a bajának. Thaléleosz igen elszomorodott, és könyörtelensége miatt ezt mondta: „Testvérem, nem illő, hogy örülj ellenséged bajának. Veszedelembe kerülhetsz te magad is, hiszen mindnyájunkban szenvedélyek lakoznak, és senki sem tudja, milyen szenvedély uralkodik rajta élete végéig.” A keresztény erre azt felelte, jobb, ha a pogányok meghalnak, minthogy éljenek, hiszen mi haszna van az életüknek, ha pogányságban és mindenféle gonosz cselekedetben öregszenek meg. A boldog Thaléleosz ezt felelte: „Testvérem, nekünk azt parancsolta a mi Urunk, hogy imádkozzunk ellenségeink javáért, ne örüljünk bajuknak, hanem könyörüljünk rajtuk, mert ezzel hitetlenségüket gyengítjük és az irgalom segítségével az igaz hitre vezetjük őket.” Ilyen és ehhez hasonló szavakkal meggyógyította azt a keresztényt és a könyörület erényére vezette.

Mivel Thaléleoszban igen nagy volt az igaz hitért való buzgóság, arra törekedett, hogy különféle módszerekkel elpusztítsa a bálványimádás tévelyét. Ezért éjjelente gyakran kiment az erdőbe, és kivágta Libabon magas fáit, amelyek alatt a hellének összegyűltek, hogy isteneiknek áldozzanak. Ezek alatt szennyezték be magukat bálványimádó paráznasággal, itt ettek, ittak, hangszereken játszottak és sok táncmulatságot tartottak. Thaléleosz tehát a fák kivágásával a bálványimádást megrövidítette, a bálványok szolgáit eltérítette tisztátalan szokásaiktól, orvosi tudományával pedig sokakat magához vonzott, rögvest meggyógyította mind lelkük, mind testük tehetetlenségét, és Krisztus igaz hitére vezette őket.

Egy alkalommal egy mérgeskígyó megmart egy embert a mellkasán, a kígyóméreg miatt melle és csontjai romlásnak indultak és halálveszélybe került. Felkereste az orvosokat, akikre ráköltötte, amije csak volt, de nem lelt gyógyulásra, ezért teljesen elvesztette minden reményét és várta a biztos halált. Támadt azonban szent és buzgó orvosa, aki csak egyet kért tőle: hogy higgyen Krisztusban. Amint a beteg megvallotta, hogy ha meggyógyul, kételkedés nélkül hisz majd Krisztusban, a szent a mellére tette jobb kezét, megpecsételte a drága és életadó Kereszttel, és azonnal meggyógyult úgy, hogy korábbi sebeinek nyoma sem maradt. A gyógyult ember igen hálás volt a szentnek, dicsőítette Istent a kettős gyógyulásért, hiszen lelke és teste is gyógyulást nyert.

Más alkalommal egy orvos súlyos betegségben szenvedett, elveszítette hangját és egyáltalán nem tudott beszélni. Rokonai, miután minden orvosban és orvosi szerben csalódtak, a szenthez siettek, a beteget hozzá vezették, és kérték, hogy gyógyítsa meg. Akkor a könyörületes Thaléleosz a beteghez lépett és így szólt hozzá: „Ha meg akarsz gyógyulni, hinned kell Krisztusban, és ő azonnal meggyógyít.” A beteg ezt hallva térdre esett, a szent lábait könnyeivel öntözte, és mutogatással jelezte, hogy teljes szívéből hisz Krisztusban, ha gyógyulást nyer. És íme, ó, milyen csoda, Isten rögvest meglátogatta ajándékával, nyelve megoldódott és úgy beszélt, mint azelőtt.

Ettől kezdve a szent gyakrabban járta a várost, hátha talál beteget, éhező szegényt vagy pogányságban tévelygőt, akit lelkileg és testileg meggyógyíthat. Egy alkalommal egy ruhátlan bénát talált a földön fekve, megsajnálta, odalépett hozzá és a betegségéről kérdezte. Az így felelt neki: „Egyik napon egy szakadékokkal teli úton jártam, egyszer csak megbotlottam, elestem és darabokra törtem a lábamat. Hosszú időn keresztül sokféle orvosi szert kipróbáltam, de egyik sem gyógyított meg, ezért így maradtam, kilátástalanul kell feküdnöm ágyamban, mint az emberek között a legszerencsétlenebb. Te pedig, aki test szerinti atyámnál is könyörületesebb vagy, szánj meg engem, szerencsétlent, és gyógyíts meg.”

A szent így felelt neki: „Krisztus hitének gyógyító kötéseit fogom rád helyezni, és meggyógyulsz. Csak higgy Krisztusban, és rögtön elnyered a gyógyulás ajándékát.” Így tehát a beteg megvallotta, hogy teljes lelkéből hisz Krisztusban, a szent pedig megfogta a lábát, a helyére tette, és ahogy ez megtörtént, erei működni kezdtek, sebei begyógyultak, az addig tehetetlen és béna ember meggyógyult, szaladni kezdett és hálálkodott a szentnek. Ő pedig megparancsolta neki, hogy ha valóban hálás akar lenni, senki előtt ne fedje fel a csodát, mert nem akarta, hogy az emberek dicsőítsék. A béna azonban épp ellenkezőleg cselekedett, szaladt az úton, és bárkivel találkozott, elbeszélte gyógyulását, amelyet Szent Thaléleosz eszközölt ki.

Meghallotta a csodát egy asszony is, akiben ördög lakott és igen kínozta. Rögvest felkereste a szent házát, elbeszélte állapotát, és kérlelte, hogy szabadítsa meg a gonosz és tisztátalan szellemtől. Ekkor az ördög rögvest rángatni kezdte, a földhöz csapta és kínozta. A szent pedig, látván, hogy mennyire kínozza, megkönyörült rajta, homlokát a Szent Kereszt jelével megjelölte, Jézus Krisztus nevét hívta segítségül, az ördög pedig azonnal elhagyta az asszonyt és elmenekült.

Miután az asszony megszabadult a tisztátalan ördögtől, nagy örömmel tért vissza házába, és hangosan hirdette Isten nagy tetteit. Útja során találkozott egyik ismerősével, egy vak emberrel, és megszólította: „Ember, minek álldogálsz itt haszontalanul? Nem hallottad, hogy van itt egy csodálatos orvos, aki dicsőséges módon meggyógyít minden beteget, kiűzi a démonokat, az embereket pedig minden sebtől és ártalomtól megszabadítja? Nem fogad el semmit cserébe, az embereket jóra tanítja és jó tanácsokkal látja el, minden hozzá forduló beteget befogad, ágyba fekteti őket és háza vigasztalást nyújt mindenkinek, mert a könyörületes gondviselő minden betegét meggyógyítja. Jöjj tehát, elviszlek hozzá, hogy meggyógyítson.”  Az asszony ezeket mondva a vakot a szenthez vezette.

A vak nem csak testi, lelki szemeire tekintettel is vak volt, mert a bálványokat imádta. Azonban a szenttől gyógyulást remélt, a lábai elé borult és ezt mondta neki: „Mindezidáig szerencsétlen voltam és szánalomra méltó, mostantól azonban boldog és szerencsés leszek, mert tőled visszanyerem szemem világát.” Mit válaszolt neki a szent? „Ember, Isten soha nem hunyja le a szemét: „Íme nem szunnyad el és nem alszik el Izráel Őrizője.”  (Zsolt 120,4); „Júda fiatal oroszlán, zsákmányért indulsz, fiam, s megpihenve lefekszel mint az oroszlán, mint a nőstény oroszlán – ki merné felkelteni?” (Ter 49,9). Ő belelát az emberek szívébe, látja gondolataikat és tetteiket; higgy tehát Krisztusban, a természet alkotójában, és elnyered szemeid gyógyulását, mert ha megvallod, hogy az Úr minden testnek és léleknek gyógyítója, téged is meggyógyít.” A vak pedig, ezt hallva, így szólt: „Teljes lelkemből hiszek Krisztusban, csak visszanyerhessem szemem világát.” Ekkor megragadta a szent háromszorosan áldott kezeit, a szemére helyezte és rögtön visszanyerte látását, majd dicsőítette Istent és a szent közelében maradt.

Mivel pedig a szent dicsőséges módon minden beteget meggyógyított, híre az egész világon elterjedt. A betegek mindenhonnan siettek hozzá, és lelkük testükkel együtt meggyógyult. A boldog Thallelaiosz pedig isteni buzgóságra indult, egyik helyről a másikra ment, hogy meggyógyítsa a betegeket, de leginkább, hogy Krisztus nevét hirdesse és sokakat az igaz hitre vezessen. Elment Edesszába, ott folytatta munkálkodását, és gyógyító erejével sokakat Krisztus hitére vezetett. Az ördög pedig, minden jónak a gyűlölője, nem bírta elviselni Krisztus hitének terjedését, ezért gonosz embereket küldött a hely elöljárójához, Tiberiánoszhoz, akik beárulták a szentet.

Abban az időben ugyanis Numeriánosz császár (Kr. u. 283–284) uralkodott, mindent a bálványimádás tévelye borított el, a keresztények ellen nagy üldözés folyt, és a császár a birodalom minden elöljárójának félelmetes parancsot adott: pusztítsák el a keresztényeket és a föld színéről tűnjön el teljesen Krisztus neve. Ezért a vidékek kormányzói igyekeztek a császár parancsának eleget tenni. Hallott tehát Tiberiánosz Szent Thaléleoszról, hogy Krisztus nevét hirdeti, elküldte katonáit, akik elébe hozták, majd megparancsolta nekik, hogy kegyetlenül verjék meg. Azután, mivel azt gondolta, hogy a szent eszét vesztette, szabadon engedte, és megparancsolta, hogy az általa uralt vidékeken többé ne járjon.

Ekkor a szent Kilíkia vidékére ment, és orvosi tudománya segítségével hirdette Krisztus nevét. A helyi bálványimádók feljelentették Theodórosznál, az Égei-tenger partvidékének kormányzójánál, és azt mondták: „Egy galileai keresztény jött a vidékünkre, aki hazug orvosi mesterkedéssel összezavarja a népet, és azt állítja, hogy a zsidók által megfeszített Jézus Krisztus nevében gyógyítja a betegeket, Hirdeti, és azt mondja róla, hogy Üdvözítő és a világ Megváltója. Sőt, nem tiszteli isteneinket, és nem átallja Libanon szent ligeteit kivágni.”

Ezt hallva, a kormányzó elküldte érte katonáit. A katonák megkötözték, és miközben vezették, ütlegelték. Másnap a kormányzó Hadrianus szentélyében tartózkodott, a katonák levetkeztették a szentet, és mint egy elítéltet, elé vezették. A kormányzó megkérdezte származását, nevét és mesterségét. A szent így felelt neki: „Főníciából származom, szabad emberek fia vagyok, Thaléleosznak hívnak. Orvos vagyok, hitemet tekintve pedig keresztény és Jézus Krisztus szolgája.” A kormányzó ismét kérdezte: „Hogy kerültél erre a vidékre?” A szent így felelt: „Egyik helyről a másikra megyek, hogy Jézus Krisztus hitét hirdessem, és eltöröljem a bálványimádás tévelygését, mert semmi sem tetszik jobban Istennek.”

Amikor ezt a kormányzó meghallotta, megparancsolta, hogy fúrjanak lyukat a bokájába és fejjel lefelé akasszák fel… Krisztus vitéz harcosa azonban legyőzhetetlennek bizonyult. Bár a kegyetlen katonák egész testét sebekkel borították, sehogyan sem tudták eltéríteni Krisztus hitétől, szilárd és változatlan maradt, mintha semmi fájdalmat sem érzett volna, Krisztusért hordozott nagy szeretetéért férfiasan viselte a sebeket és a fenyítést.

Amikor a zsarnok látta, hogy a katonák haszontalanul fáradoznak a vértanú kínzása közben és csodálta kitartását, a törvényszegő így fordult hozzá: „Thaléleosz, hogyan gyógyítod a betegeket? Ha el akarod nyerni jóindulatomat, mondd meg az igazat! Valld be, hogy varázslattal gyógyítasz, ha pedig isteneink ereje által adod vissza az egészséget, hiszek neked, mert ők képesek a gyógyításra, nem Krisztus, akit a zsidók keresztre feszítettek, és aki az embereknek semmi jó vagy örvendetes dolgot nem adott, hanem csak szomorúságot, veszedelmet és halált. Ha a mi isteneinket keresed, élvezetekben, mulatságokban, táncban, tréfás dalokban, nevetésben és sok örömet okozó dologban lesz részed. Ők űzik el az emberek betegségeit, nem Krisztus és a kereszt, amely e világ legnagyobb ítélete.”[1]

Így káromolta a pogány kormányzó Krisztust. A vértanúnak pedig, amikor hallotta a káromlást, jobban fájtak a szavak, mint a testén viselt sebek, és így válaszolt:

„Nem vagyok varázsló, nem varázslattal gyógyítok, és isteneid segítségével sem, hiszen süketek és élettelenek, érzéketlen bálványok, amelyek nem tudnak segíteni sem magukon, sem másokon, hanem Krisztus nevében leomlanak és darabokra törnek. Ha tehát meg akarsz bizonyosodni afelől, hogyan gyógyítom a betegeket, kérdezd meg azokat, akik meggyógyultak, ők majd elmondják, hogy semmi más nem gyógyította meg őket, mint a mi Urunk, Jézus Krisztus neve és az ő szent és életadó Keresztjének a jele. Te gyalázod ezeket, mert nem tudod, hogy ez kiűzi a démonokat, talpra állítja a bénákat, megvilágosítja a vakokat, feltámasztja a halottakat és bármilyen betegséget meggyógyít. Így tanúskodnak erről mindazok, akik meggyógyultak. Hiszen Isten Egyszülött Fia is, amikor látta emberi képmását, kezeinek alkotását – aki engedetlensége miatt kiűzetett a Paradicsomból és elveszített minden javakat, amelyeket kezdetben ajándékba kapott, az ördög igájába került és minden gonoszság gyötörte –, megkönyörült alkotásán és leszállt a mennyből a világba, emberré lett, hogy megmentse az embert, isteni tanításával és jó példájával a Paradicsom útjára vezetett bennünket. Egyszóval szeretett bennünket, ezért keresztre feszítették értünk, tisztaságos Vérével üdvözített minket, és megszabadított az ördög rabságából.

Milyen jót nem cselekedett velünk ebben a világban? A bénákat, süketeket, vízkórban szenvedőket, ördögtől megszállottakat és minden más beteget meggyógyított, halottakat támasztott, és minden jóval ellátta az embereket. Amikor pedig mennybe készült emelkedni, apostolait ajándékokkal halmozta el, és mindenki mást is, aki hisz benne és megtartja parancsait, azaz jótéteményeit továbbadja az embereknek.

Ugyanilyen módon ajándékozott meg engem is, alázatos szolgáját az erejével, és szentséges Neve és az életadó Kereszt jele minden betegséget meggyógyít. Miért szidalmazod hát Jézus Krisztust, a világ Szabadítóját és Üdvözítőjét? Helyesebb volna, ha hinnél Benne és elhagynád hiábavaló bálványaid tiszteletét, hogy elnyerd az örök életet. Hallgass rám, ó, kormányzó, hiszen jót akarsz magadnak: higgy Krisztusban, az igaz Istenben, és megismered könyörületét, emberszeretetét és hatalmát, amellyel nem csupán az emberek testét, hanem a bűnösök lelkét is meggyógyítja, mert azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön (1Tim 2,4).”

Amíg a vértanú ezeket mondta, és a körülálló nép vágyakozva hallgatta az üdvözítő szavakat, a zsarnok haragra gyulladt és így szólt: „Ó, milyen szépen védelmezted a te Krisztusodat, elítélt; most megmutatom neked, hogy hiába reménykedsz Benne.” Ekkor a kormányzó a szentre támadt, és kezével meg akarta ütni, de ó, a Te csodáid, Krisztus Istenünk, mindkét keze azonnal elszáradt és tehetetlenné vált. A zsarnok azonban, a háromszorosan elátkozott, ettől sem vált bölcsebbé, hanem megparancsolta katonáinak, hogy különféle eszközökkel keservesen kínozzák meg a vértanút. A megvadult katonák könyörtelenül megkínozták vaskarmokkal, tűzzel, késekkel és más eszközökkel. Szent Thaléleosz pedig mindezeket férfiasan és örömmel viselte, mert Krisztus vele volt és kínjain könnyített. Számtalan seb borította testét, vaskarmokkal szaggatták, tűzzel égették, ő azonban vitézül tűrt és gondolataiban szilárd maradt.

A vértanú a büntetést és a kínt megvetve így szólt a zsarnokhoz:

„Ne gondold, hogy megijedek a kínoktól és a haláltól, amellyel fenyegetsz, mert bátran fogok harcolni és megvívom a csatát, hiszen jobb nekem igaz hitben meghalnom, mint pogányságban élnem. Ha le is rontod testemnek e földből készült házát, lelkem kincsét nem tudod elrabolni. És ha ki is vetsz testem megszentelt sátrából, nem veszítem el a mennyek országának vágyott hajlékát. Én korábban dicsőítettem a vitéz katonák győzelmeit, most, amikor én viselek háborút, hogy dobhatnám el Krisztusom fegyvereit és adhatnám fel a győzelmet? Krisztus nem a gyáváknak és lustáknak adja ajándékait, az alvókat nem koronázza meg. Ezért kínzó tüzed számomra csupán gyermekjáték, mert Üdvözítőm harmata üdít fel engem. Kínzásaid olyanok nekem, mint egy falevél, mert értelmem kővé vált és készen állok testemet bárányként feláldozni Krisztusnak, hiszen adósa vagyok, mert ő is feláldozta magát értem.”

A kormányzó pedig így gondolkozott magában: „Jóindulatom miatt én adtam neki lehetőséget arra, hogy így beszéljen; nincs még tizennyolc esztendős, és jobban beszél, mint egy bölcs szónok. Azt hittem, ha megkínzom, szándékom szerint viselkedik majd, ő azonban nem retten meg, és nem változtatja meg gondolkodását. Talán ígérjek neki nagy vagyont? Hiszen nem törődik az ilyesmivel. Próbálkozzak szép szavakkal? Azok sem győzik le. Másként teszek tehát. Egy bárkába rakom, és kiküldöm a nyílt tengerre. Ha igazhitű és jó ember, az isteni gondviselés megőrzi, ha pedig gonosz, az istenek ítélete a tengerbe veszti, és így nem kezem által kell meghalnia.” Ezeket gondolta magában, és rögvest munkához is látott.

Szent Thaléleoszt tehát egy bárkába tették és kiküldték a tengerre, a nyugtalan víz pedig ide-oda dobálta, ám ő ugyanúgy nem félt, mintha csak szárazföldön lett volna. Kezeit az égre emelve így imádkozott: „Tehozzád emelem szemeimet, Uram, aki a mennyben lakozol (Zsolt 122,1). Sokszor imádkoztam Hozzád, és Te megkönyörültél rajtam. Könyörülj meg rajtam most is, és vezess el az üdvösség kikötőjébe, hogy ne nyeljen el a tenger mélye, és ne veszítsem el gondviselésedet. Teljesítsd kívánságomat, hadd áldozzam testemet Neked, Krisztusom, hadd viseljem el a kínokat, és hadd méltassak arra, hogy a Te félelmetes ítélőszéked elé álljak, mert lelkem szemei Tebenned bíznak, Uram (Zsolt 24,1).”

És íme, ó, milyen csoda, a tenger azon nyomban lecsendesült, mintha csak megkönyörült volna a vértanún, és csendesen a part felé vezette a bárkát, ugyanarra a földre, az Égei-tenger partvidékére, és fehér ruhában partra tette.

A kormányzó pedig, hallva a csodát, elképedt és megparancsolta, hogy vezessék elé. A katonák, mint valami kegyetlen és vad farkasok, megragadták Krisztus báránykáját és a zsarnok elé vezették. Sok bálványimádó gyűlt össze az ítélőszék körül, különösen az orvosok, akik féltékenyek voltak a csodákra, amelyeket művelt.

Kiáltoztak a vértanú ellen, és követelték, hogy ítéljék halálra. Az ítélőbíró megkérdezte: „Mit mondasz, Thaléleosz, azokról a dolgokról, amelyekkel vádolnak?” A vértanú így felelt: „Isten, aki előtt hódolok és akinek szolgálok, mellettem áll, akkor is, ha az egész világ ellenem harcol. Tudom, hogy az én Istenem a halál után is életre kelti az embereket. Ezért elviselem a vádakat, és nem gondolok a testi fenyítésre, hogy Krisztusom szeretetéért elnyerhessem a halált.”

Ekkor az ítélőbíró, hogy elhallgattassa a népet és megfélemlítse a vértanút, álnokul így szólt hozzá: „Mivel a démonok nem vesztettek a tengerbe, én vetek véget életednek. Megparancsolom, hogy testedet négy szeggel szegezzék egy deszkára, tetőtől-talpig öntsék le forró szurokkal, így temessenek be kövekkel és gyújtsanak föl, amíg csak meg nem halsz.” Thaléleosz arca pedig, ezeket hallva, verejtékezni kezdett, mint egy kimerült harcosé, és szemei könnyeztek. A szégyentelen zsarnok azt hitte, hogy retteg, és így szólt: „A démonok elhagyták őt, ezért fél a kínzástól, én azonban megkegyelmezek neki.”

Majd a szenthez fordult, és így beszélt hozzá: „Thaléleosz, ha hódolsz az isteneknek, gazdaggá teszlek, vagyont és nagy dicsőséget szerzel, és elnyered az istenek könyörületét és jóindulatát. Ha pedig nem hallgatsz rám, elveszíted ezeket és életedet is.” Krisztus vitéz vértanúja így felelt: „Kinevetem jóindulatodat és ajándékaidat, mert be akarsz csapni általuk, hogy igazhívőből pogánnyá legyek. A vagyont szemétnek tartom, és semmi sem lehet nagyobb nyereség számomra, mint testem tiszta áldozata. Te törvényszegő zsarnok, amikor kínozni kezdtél, értelmem szilárd és megingathatatlan volt, most pedig, amikor a végéhez értünk, és nemsokára győzedelmeskedem, azt akarod, hogy rád hallgassak? A kínok kedvemre voltak, a sebek dicsőségemre, a veszedelem győzelmi koszorúm volt, az pedig, hogy elveszed testemet, olyan számomra, mintha egy ruhát vetnék le, mert az én Krisztusom reménységével megerősödtem.”

Amikor a zsarnok látta, hogy nem tudja eltéríteni Thaléleoszt szándékától, haragra gyulladt, és így szólt magában: „Sokszor szóltam hozzá, nagy könyörületet mutattam iránta, kegyetlenül megkínoztam, mégsem tudtam meggyőzni. Hiába a sok seb, hiába fáradoztak annyit a katonák, ő fel akarja áldozni magát, meg akar halni. Minek beszéljek hát olyan füleknek, amelyek nem akarnak meghallgatni? Halálra ítélem.”

Rögvest megparancsolta, hogy vessék négy félelmetes oroszlán elé, hogy tépjék szét. A Seregek Ura azonban nem hagyta most sem segítség nélkül, hanem megszelídítette az oroszlánokat, amelyek olyanok lettek, mint a bárányok, letelepedtek a szent köré, farkukat csóválták és játszadoztak. A zsarnok elszégyellte magát, de nem nyugodott meg, és tanácstalan volt. Tollat ragadott, és röviden írásba foglalta a halálos ítéletet, hogy vágják le karddal a fejét. Azután az írást haragosan a földhöz vágta, és felkelve az ítélőszékről, elrohant. Így ért véget Krisztus nagyvértanúja, Thaléleosz élete, így nyerte el a vértanúk győzelmi koszorúját május hónap 20. napján.

Ekkor, mivel látták a vértanú bátorságát, kitartását és csodáit, sokan mások is hittek a mi Urunkban, Jézus Krisztusban, megvallották őt és vértanúhalált haltak érte. Ezek között volt Thaléleosz boldog tanítómestere,  az orvos; egy favágó, név szerint Aszteriosz; Sándor katona és társai, Szteronász, Filergiosz, Timóteus, Theodulé, Makária és sokan mások, kiknek imái által méltassunk mi is a mennyek Országának hajlékára.

(Forrás: https://doxologia.ro/)

Ford. A-V- Gellért

[1] A keresztre feszítés a legnagyobb és legaljasabb bűncselekmények büntetése volt az alacsonyabb társadalmi rétegek, pl. rabszolgák részére, rablógyilkosság vagy az állam és a törvényes rend elleni lázítás esetére stb.