Március 1-4.
Szentéletű Adorján (Hadrianus), a skóciai St. Andrews püspöke (Saint Adrian of May, március 4.) és Szent Monan (Monanus) archidiakónus, Szent Adorján tanítványa (november 1./március 1.) vértanúk és társaik
Szent Miklós ohridi és zsicsai püspök írja az Úr szent apostolairól, hogy ők „Krisztus szorgalmas méhecskéi voltak, akik szétoszoltak az egész világra, hogy megédesítsék az emberek lelkét az Egy, Élő és Igaz Isten mézédes jóhírével”.
Ilyen, az apostolokhoz hasonló szorgalmas méhecskék voltak Pannónia földjének szülöttjei, akikről ma megemlékezünk, Szent Adorján püspök és Szent Monan archidiakónus vértanúk és társaik.
Szent Adorján a hagyomány szerint Pannóniában született a IX. század első felében, fejedelmi családban. A szerzetesi életet is Pannóniában választotta, és itt is szentelték püspökké. Származásáról, családjáról mást nem tudunk. Bár erre írásos bizonyíték nincs, az időbeli egybeesés miatt nem kizárható, hogy Szent Adorján Szent Metód, „apostolokkal egyenlő” pannóniai érsek működésének idején (869 után) még Pannóniában tartózkodott, talán püspökké is ő szentelte. Életrajza szerint több száz társával együtt a mai Skócia területére ment, hogy folytassa Ionai Szent Kolumba (521–597) hittérítő munkáját a kelta eredetű piktek és skótok között. Kíséretéhez tartozott tanítványa, a szintén pannóniai születésű Monan, akit Szent Adorján már Skóciában szentelt diakónussá.
Ez a missziós út valószínűleg I. Kenneth (853–858) és I. Donald (858–862) pikt királyok uralkodása, legkésőbb I. Konstantin idején (862–877) történhetett. Ami bizonyos, hogy Szent Adorjánt St. Andrews város püspökévé nevezték ki. A város a nevét Szent András, „Elsőnek Elhívott” apostoltól nyerte, akinek itt található ereklyéi tiszteletére Angus pikt király monostort alapított[1]. Szent Adorián püspöki székhelye is minden bizonnyal ez a monostor volt. St. Andrews püspökeként, a szerzetesi életmód terjesztése érdekében Szent Adorján monostorok sorát alapította, ezek egyike a város közelében található May szigetének a monostora.
Ezeket az évtizedeket az északi vikingek gyakori támadásai jellemezték, a krónikák szerint az addig egymással háborúskodó piktek és skótok összefogása és egyesülése is egy ilyen támadásnak volt köszönhető. 875-ben a vikingek jellegzetes, könnyű, gyors járású és biztonságos hajóikkal újabb támadást indítottak a tengerparti települések ellen, ami a missziós atyákat menekülésre kényszerítette. Szent Adorján társaival együtt[2] hajón menekült May szigetére, az általa alapított monostorba. A régészeti kutatások valószínűsítik, hogy a szerzetesközösség hajléka a vidék hagyományos építési módja szerint kőből épült, méhkas alakú kis kunyhókból állt, amelyek egy központi templomot vettek körül. A méhkas-kunyhókon ajtó volt, ablak nem. Egyes források szerint ezt az építési módot maga Szent Patrik honosította meg a keresztény szerzetesek körében az V. században, akik azután évszázadokig ilyen kunyhókban laktak.
Ide menekült Adorján püspök a társaival, ám a vikingek követték őket és mindenkit lemászároltak. Így költözött az Úrhoz Szent Adorján, St. Andrews püspöke, Szent Monan archidiakónus, Stolbrandt püspök, Golodianus és Caius több száz szerzetessel, vértanútársaikkal együtt. Az Aberdeeni Breviárium feljegyzése szerint 6606 vértanú esett áldozatul a pogányok vadságának. Ahogy a szentek legendájában olvassuk: „A többiek neve bíbor vérük tintájával íratott be az élet könyvébe.”
A szentek ereklyéit ebben a monostorban temették el, tiszteletük a következő évszázadokban töretlen volt. A monostort később Szent Adorjánról nevezték el, a vértanúk sírját zarándokok ezrei látogatták. A monostor már évszázadok óta nem áll, csak turisták látogatják a felbecsülhetetlen értékű maradványokat. Szent Adorján, Szent Monan és vértanútársaik emléke azonban fennmaradt, mert ahogy Dávid király írja a 111. zsoltárban: „Örök emlékezetben lesz az igaz. Nem fél a rossztól, készséges a szíve arra, hogy az Úrban reménykedjék. Rendületlen a szíve, nem fél, míg szemléli ellenségeit.” (Zsolt 111,6–7)
Az ő esedezéseik által, Urunk, Jézus Krisztus, Istenünk, irgalmazz nekünk és üdvözíts minket!
Szent Adorján legendája[3]
Pannónia provincia vidékén, Magyarország területén született Krisztus kiváló atlétája, Adorján, aki hitének mértéke szerint Istentől mennyei erényekben részesült, és dicsőséges munkálkodása minden kétséget kizáróan Isten tetszése szerint történt. Ez a szent királyi származású ifjú volt, és bár korát tekintve fiatal volt, értelme a bölcs öregekéhez volt hasonlatos. Ezért tiszta élete miatt a püspökség magas rangjára emelték, és ezáltal az isteni szolgálat rabja lett. Ki tudná felsorolni, hány kiemelkedő és feljegyzésre érdemes cselekedetet hajtott végre, hány derék tettet vitt véghez, hány Istennek szentelt lelket öntözött az Úr igéjével. Erről tanúskodik a sok felszentelt és világi ember, akik őt követték.
Ez az isteni atya, miután az Úr nyája körében verejtékes munkálkodást folytatott és sok nehézséget elviselt, más népeket is hajlandó volt szolgálni. Tiszteletreméltó követői kíséretében, a keresztény vallás iránti buzgósággal Skócia keleti partjaira zarándokolt, amelyet akkoriban a piktek uraltak, és vele együtt 6606 hitvalló papi és világi lélek, akik között volt az említésre érdemes, a vértanúk koronát is elnyerni hajlandó, hajlott korú Golodianus, a hitvallók méltóságának jelöltjei, Caius és Monanus, valamint Stolbrandus és vele együtt több más püspöki jelvényekkel ékes főpap. A többiek neve bíbor vérük tintájával íratott be az élet könyvébe.
E férfiak, miután Adorján vezérükkel az élen a piktek országába mentek, sok jelet cselekedtek a nép körében. Az emberek üdvözlő szavakkal fogadták őket és sok hasznot nyertek jelenlétükből. Ezek után May szigetére költöztek, ahol Isten dicsőséges szolgái az imádság szentséggel teljes hajlékát hozták létre a démonok és a hadakozó seregek ellen.
Ezen a helyen az időt virrasztással és imádsággal töltötték, amelynek nyugalmából a dánok (vikingek) részeg őrjöngése riasztotta fel őket, akik akkoriban egész Britanniát feldúlták, melyet ma Angliának hívnak. A a fent említett szigetet kezdték fosztogatni, mígnem szembe találták magukat Isten lelki fegyverzettel felszerelt hitvallóival, akiknek az örök életre vezérlő tanításait és Krisztus legdicsőségesebb nevének szüntelen megvallását az aljas pogányok nem tudták elviselni, és attól sem riadtak vissza, hogy gyilkos kardjaikkal, vadállat módjára ordítva, Adorjánt társaival együtt lerohanják, aki halála pillanatáig Istenének törvényét hirdette, mígnem a dicsőséges vértanúk koronáját elnyerte.
A prófécia szava beigazolódott, amint írva van: a vigasztalhatatlan „Ráhel siratja fiait” (Jer 31,15; Mt 2,18), Krisztus hitvallóinak e mennyei, szent seregére rárontottak a páratlanul kegyetlen pokolfajzatok, és kétélű kardjaikkal levágták őket May szigetén, ahol Isten vértanúi, akik ezen a világon szerették a szolgálatot, sem életükben, sem halálukban nem váltak el egymástól, mert mindig egy lélek és egy hit lakozott bennük.
A fent említett May szigetén a mindenható és szentséges Isten és vértanúi tiszteletére kőből épített monostort emeltek, amelyet az angolok háborúskodása pusztított el, de mai napig áll a templom, amelyet az ott bőségesen áradó erényes csodák kedvéért hívő keresztények látogatnak nap mint nap, és az ide zarándokló asszonyok a (gyermekáldás) reményében nem csalatkoznak. A templom körül pedig e nevezetes és mennyeket is felülmúló kórus nyugszik, kiknek serege bíborvörös vérük ontása által méltó örököse a mennyek országának.
(Forrás: heiligenlexikon.de; Hevenesi Gábor SJ: Régi Magyar Szentség (Ungaricae Sanctitatis Indicia). Ford. Sinkó Ferenc. Új Ember, Budapest, 1988; Rev. Alban Butler (1711–73). Volume III: March. The Lives of the Saints. 1866; Keys, David: “Archaeology: Secrets of St. Adrian’s Isle”, The Independent, 4 August 1994; Pallas Nagy Lexikona; https://saints.hca.ed.ac.uk/name/ST/JD/105; W. F. Skene (1809–1892): Chronicles of the Picts, chronicles of the Scots, and other early memorials of Scottish history. 1867. P. 424, Legend of Saint Adrian.)
(Ford. A-V. Gellért)
[1] Szent András apostol ereklyéit a hagyomány szerint Szent Regulus patraszi püspök hozta az országba a 4. században.
[2] Monan archidiakónussal, Stolbrandt püspökkel, Golodianusszal és Caiusszal.
[3] W. F. Skene (1809–1892): Chronicles of the Picts, chronicles of the Scots, and other early memorials of Scottish history. 1867. P. 424, Legend of Saint Adrian.
