Szent Nesztor, thesszalonikai vértanú, Szent Demeter vértanú társa (4. sz.).

Szent Prokla, Pilátus felesége. Szent Kapitolina és Erótéisz vértanúk (303).

Szent Küriakosz konstantinápolyi érsek (606). Szent Nesztor krónikás, a Kijevi Barlangmonostorból (1114).

Besszarábiai Új Szent Demeter (13. sz.). Szent András szmolenszki fejedelem, csodatévő (1390).

Ef 2,14-22; Lk 8,41-56 (olvasmányok a 24. vasárnap szerint). Első hang.

+

 

Lk 8,41-56 

Amikor Jézus visszatért, tömeg fogadta őt, mert mindnyájan vártak rá.

Íme, jött egy Jairus nevű férfi, aki a zsinagóga elöljárója volt, és Jézus lábaihoz borulva kérte őt, hogy jöjjön a házába, mert egyetlen lánya, aki mintegy tizenkét esztendős volt, haldoklik. Amíg ment, majdnem agyonnyomta őt a tömeg. Közben egy asszony, aki tizenkét esztendeje vérfolyásban szenvedett, és az orvosokra költötte minden vagyonát, de egyik sem tudta meggyógyítani, odament hozzá hátulról, és megérintette a ruhája szegélyét. Rögtön megállt a vérfolyása. Jézus így szólt: »Ki érintett meg engem?« Amikor mindnyájan tagadták, Péter így szólt: »Mester! A tömeg szorongat és lökdös téged.« Jézus ezt felelte: »Valaki megérintett, mert éreztem, hogy erő ment ki belőlem.« Ekkor az asszony látta, hogy nem maradt titokban. Remegve jött elő, a lábai elé borult, és bevallotta az egész nép előtt, hogy miért érintette meg őt, és hogy hogyan gyógyult meg azonnal. Ő erre azt mondta neki: »Leányom! A hited meggyógyított téged! Menj békével!«
Még beszélt, amikor odajött valaki a zsinagóga vezetőjének házából, és azt mondta: »A lányod meghalt, ne fáraszd tovább a Mestert!« Jézus azonban, amikor meghallotta ezt, így szólt hozzá: »Ne félj, csak higgy, és megmenekül!« Mikor pedig a házba érkezett, senki másnak nem engedte meg, hogy bemenjen vele, csak Péternek, Jakabnak és Jánosnak, és a lány apjának és anyjának. Mindnyájan sírtak és jajgattak a leány miatt. Ő így szólt hozzájuk: »Ne sírjatok! Nem halt meg a leány, csak alszik.« Azok kinevették, mert tudták, hogy meghalt. De ő megfogta a lány kezét, és hangosan felkiáltott: »Kislány, kelj föl!« Erre visszatért a lány lelke, és rögtön fölkelt. Ekkor szólt, hogy adjanak neki enni. A szülei nagyon elcsodálkoztak; ő pedig megparancsolta nekik, hogy senkinek se mondják el, ami történt.

+

Feltámadási tropárion, 1. hang:

Szent György tropárionja, 4. hang:

Könyörgés a Szűzanyához, a “keresztények csalhatatlan oltalmához”

Vértanúk magasztalása:

+

„Maradj egészséges!”

Igen tanulságos ez a mai történet Lukács evangéliumából.

Idézzük fel az előzményeket: A gerázaiak egész közössége kérte az Úr Jézust, hogy menjen el a földjükről!

A rettegett ördöngős meggyógyult, de háromezer sertés odaveszett. Egy egész vagyon. Minden gerázai meggyógyulhatott volna testestől-lelkestől, de az egyszerű nép megijedt a várható következményektől, nem akartak ekkora árat fizetni gyógyulásukért. Ha Megváltónkhoz, Jézushoz akarunk tartozni, sok mindent meg kell változtatnunk és fel kell áldoznunk életünkben. Máskülönben nem tudjuk hozzá kötni életünket. Akkor viszont vétkeink nem nyernek bocsánatot, a haláltól és félelmétől nem szabadulunk meg, a Húsvét pedig nem a feltámadás reményét hozza számunkra, hanem csupán pirostojást és sonkát.

Az Úr, miután a gerázaiak egyszerűen elküldték, beszállt, és visszahajózott a Genezáreti tó nyugati partjára. Milyen szelídség, milyen béketűrés!

Aranyszájú Szent János szembeállítja a „szelíd béketűrést”, az „epieikeiát” a „gyávasággal” vagy „férfiasság hiányával”, az „anandriával”. Mi a szelíd béketűrés? Az, amikor mi magunk valamilyen kemény megpróbáltatáson megyünk át, és azt szelíden elhordozzuk. Másutt még hozzáteszi: az igazi „epieikeia” az, amikor nem „fentről”, a hatalmon lévőktől szenvedünk el valamilyen megpróbáltatást, igazságtalanságot, hanem „lentről”, az alánk rendeltektől! Amikor viszont másokat ér igazságtalanság, kemény megpróbáltatás, és nem védjük meg őket, hanem hallgatunk, az nem „szelíd béketűrés”, hanem „gyávaság”, a „férfiasság hiánya”!

Az Úr Jézust örömmel fogadták, miután visszaért a nyugati partra, mert „mindnyájan vártak rá”. Ez az igazi keresztény lelkiség: ha hiszünk benne, fáradhatatlanul kérjük, hogy személyesen is jöjjön el hozzánk, ha várunk rá, és eljövetele elől minden akadályt eltávolítunk.

Itt tegyük fel a kérdést, mi a különbség aközött, aki Istennel még nem találkozott, de kíváncsisággal, egyfajta gőggel keresi, és aközött, aki Istennel még nem találkozott, de már hittel és alázattal keresi?

Az előbbi ezt mondja: „Ha megteszi nekem, amit most kérek tőle, akkor hiszem, hogy van, hiszek benne, különben nem”. Próbatételre, kísértésre viszont ne várjuk, hogy Istenünk válaszolni fog!

A másik viszont – és sok szép példa van erre a Szentírásban – mielőtt még szemtől-szembe találkozott volna vele, már hisz benne, és szilárd reménységgel várja, hogy eljöjjön hozzá. Ahogy a vérfolyásos még nem találkozott, de hallott róla, hitt benne, és ezt mondta magában: „Ha csak a ruhája szegélyét érintem, meggyógyulok.” Zákeus sem találkozott még vele, de már hallott róla, vágyott látni őt, a szívében már megtért ember volt, Jézust akarta követni. És eljött hozzá. A vak Bartimeus sem találkozott még az Úrral, csak hallott róla és csodáiról, azt is tudta már, hogy ő a „Dávid fia”, és amikor megjelent a Jerikóba vezető úton, és megtudta, hogy ő az, kiáltozni kezdett: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Jézus pedig meghallotta kiáltásukat, eljött a vérfolyásos asszonyhoz, eljött az őt váró Zákeushoz, eljött a rá váró Bartimeushoz!

Ebből következik még egy gondolat. Az Úr ezt mondja az asszonynak: „Lányom, a te hited meggyógyított téged, menj békével!” Márk evangélista hozzáteszi: „és maradj egészséges.” Nagy kegyelemben lett részed. Igyekezz megmaradni ebben a kegyelemben, tested-lelked újjászületett állapotában! Ez legyen számodra ezentúl, Krisztus követője számára a lelki mérce.

Bizonyára a mi életünkben is volt már olyan kegyelmi pillanat, amikor Az Úr meglátogatott bennünket, bizonyosságot nyertünk szívünkben szeretetéről, irgalmáról, nagy alázatáról, arról, hogy élő Urunk van és nagyon közel hozzánk. Ne felejtsük el, „maradjunk egészségesek”, mert ez lett számunkra a Krisztust követő élet igazi mércéje. A tanítványok sem jártak minden nap a Tábor-hegyén, csak egyszer volt olyan élményük, hogy megláthatták az Úr Jézust az ő örök dicsőségében, de ez az egyszeri alkalom egy egész életükre beléjük ivódott. Péter apostol fel is idézi második levelében:

„Mert nem kieszelt meséket vettünk alapul, amikor tudtul adtuk nektek Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét, hiszen szemlélői voltunk fenségének. Amikor ugyanis az Atyaisten tiszteletet nyilvánított iránta és megdicsőítette, ez a szózat hallatszott a fölséges dicsőség hazájából: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” Ezt az égből jövő szózatot mi is hallottuk, amikor ott voltunk vele a szent hegyen. Így a prófétai jövendöléseket még jobban hisszük. Jól teszitek, ha figyeltek rájuk, mint sötétben világító lámpásra, amíg a nappal fel nem virrad, és a hajnalcsillag fel nem ragyog a szívetekben.” (2Pt 1,16-19)

Ne felejtsük hát el, ha az Úr Jézus valamikor már meglátogatott bennünket és lélekben szemtől-szembe találkozhattunk vele. Ne is dicsekedjünk ezzel, mert váratlan ajándék volt ez számunkra, nem voltunk rá méltók. Ahogy Péter apostol se érezte magát méltónak arra a kegyelemre, ami a csodálatos halfogás után töltötte el a szívét, mert így szólt az Úrhoz: „Menj el tőlem Uram, mert bűnös ember vagyok.”  Ne is próbáljunk csak ebből élni, hiszen ma is és minden nap előtte állunk, mint egykor, az élő Isten előtt. Hanem álljunk elé, „emlékezzünk az első szeretetre”, ahogy a Jelenések Könyvének apostola figyelmeztet, kövessük őt, mint egykor az első szeretettel, ne lankadjunk, menjünk utána, fussunk, egészen addig, amíg el nem érjük!

I. T.

2024. október 27.