Húsvét utáni ötödik vasárnap. A Szamariai Asszony Vasárnapja.

Szent Nikéforosz, konstantinápolyi érsek, az ikontisztelet hitvallója (829). Új Szent János, szucsavai nagyvértanú (14. sz.).

ApCsel 11,19-26; 29-30; Jn 4,5-42. Negyedik hang.

+

“Az ünnepi időszak közepén…” (ünnepi ének, tropárion, 8. hangra)

Evangéliumi olvasmány (Jn 4,5-42)

Felolvasás János Szent Evangéliumából!

+

Egy megtérő, Krisztus “jegyese”

Krisztus feltámadt!

A mi Urunk Szent Feltámadásának ünnepe óta ez a harmadik alkalom, amikor szent atyáink egy apostolt állítanak elénk. Először Tamás apostollal találkoztunk, aki vallomást tett Krisztus Urunknak és ezt mondta: „Én Uram és én Istenem!” Mire az Úr így válaszolt: „Hittél, Tamás, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” (Jn 20,28–29) Majd találkoztunk a kenetvivő asszonyokkal, akik közül Mária Magdolnát szent hagyományunk az apostolok apostolának nevezi, mivel ő vitte a feltámadás hírét az apostoloknak. Ma pedig előttünk áll a szamáriai asszony, más néven a szent és dicsőséges, apostolokkal egyenlő Szent Fotini nagyvértanú, akiről Aranyszájú Szent János azt mondja, hogy semmivel sem kisebb az apostoloknál, mert „abból a városból a szamaritánusok közül sokan hittek” Krisztusban „az asszony szavára” (Jn 4,39).

Szamáriát Szalmanasszár asszír király Kr.e. 722-ben elfoglalta, lerombolta, lakosainak többségét elhurcolta és idegeneket telepített a helyükre. Ezért ezen a területen egy keverék nép lakott, aki vallásában is elfogadta a bálványok imádását és az emberáldozatokat. Jeruzsálem helyett saját templomot építettek maguknak a Garizim-hegyen. Ezt a pogány földet és lakóit a zsidók azért is kerülték, mert veszélyes volt ide belépni: a szamaritánusok ugyanis rendszeresen megkövezték, foglyul ejtették vagy megölték a földjükre belépőket. Ha mégis úgy adódott, hogy zsidó embernek valamilyen dolga akadt arrafelé, Szamária elhagyásakor még a port is lerázta sarujáról, annak jeléül, hogy e tisztátalan, bálványimádó földről még port sem hajlandó magával vinni. Az is elő volt írva a zsidók számára, hogy szamaritánussal nem szabad szóba állniuk.

Ezért is különös azt olvasnunk, hogy Jézus tanítványaival együtt Szamárián keresztül akart Galileába menni (Jn 4,4). A hosszú úton elfáradt, és míg tanítványai kenyérért mentek a közeli városba, leült egy nevezetes kút, Jákob kútja mellé, amelyet a hagyomány szerint maga Jákob ásott. A szamáriaiak tehát abból a kútból nyerték vizüket, amelyet Krisztus ősatyja, Jákob ásott ki, Krisztus pedig most ennek a szamáriai asszonynak azt mondja, „adj innom” ebből a kútból (Jn 4,7).

Mindez a hatodik órában történik, azaz fényes délben, és az eseményekben több szokatlan elem is van. A kút fontos hely volt az emberek életében, hiszen tudjuk, milyen fontos, hogy friss vize legyen az embernek. Akkoriban az volt a szokás, hogy még a nagy meleg beállta előtt mentek vízért a lányok, asszonyok, kora reggel, vagy este, amikor már nem volt túl meleg. A kút ugyanakkor találkozási hely is volt, itt tudtak beszélgetni, híreket cserélni. A Szentírásban több helyen olvassuk, hogy a kút a jegyesség előkészítésének a helye volt, a fiatalok itt tudták megbeszélni jövőre vonatkozó szándékaikat. Ábrahám, amikor elküldi legöregebb szolgáját, hogy szerezzen feleséget fia, Izsák számára, a frigy egy kútnál dől el. A szolga inni kér a leánytól, és Rebeka inni ad neki, sőt, tevéit is megitatja, ez a jele annak, hogy Isten Rebekát rendelte Izsák számára (Ter 24). Jákob egy kútnál látja meg Ráhelt, megitatja a juhait, később pedig feleségül veszi (Ter 29). Ugyanez történik Mózessel is, aki a fáraó elől Mádián földjére menekül, letelepszik egy kút mellé, ahol megvédelmezi Mádián papjának hét leányát a pásztorok zaklatásától, majd egyiküket, Cippórát rövidesen feleségül veszi (Kiv 2,15–22). Az eljövendő vőlegény mindhárom alkalommal ad valamilyen jegyajándékot az eljövendő mennyasszonynak: aranyékszert, munkát vagy védelmet.

De térjünk vissza Jákob kútjához. Jézus a nap legmelegebb órájában ül le a kút mellé pihenni, várja ezt az asszonyt, aki szokatlan időpontban, délben jön vízért. Ez azt jelenti, hogy a társadalomból kitaszították, lenézték, és nem fogadták el, hogy a többiekkel egyidőben menjen a kúthoz. Jézus viszont éppen őt várja, és ugyanazt teszi, mint egykor Ábrahám szolgája: inni kér tőle.

Ha valaki látta volna őket, bizonyosan tudta volna, mi történik a kútnál, és semmi jóra sem gondolhatott. A Törvény szerint ugyanis nem volt szabad hosszabb ideig szóba állni olyan asszonnyal, aki nem volt rokon, ha pedig ezt valaki megtette, az felért egy házasságtöréssel. Ezért történik, hogy a visszatérő tanítványok zavarban vannak, de nem szólnak egy szót sem, csak csodálkoznak, hogy Jézus egy asszonnyal beszélget.

Látjuk tehát, hogy a helyszín és a beszélgetés is a házasságra utal, ezt erősíti meg a szamáriai asszony személye, aki nagyon vágyik a házasságra és több kísérletet is tesz, de törvénytelen módon teszi és ezt meg is vallja Jézusnak. Az asszony Jézus kezdeményezéséről azt gondolhatta volna, hogy „jegyest” keres magának, és jól gondolta, csak nem a szokásos értelemben.

Beszélgetésükben Jézus olyan képet használ, amit akkor is értettek az emberek, és ma is mindnyájan jól értünk: az élő vízforrás képét. Nem a pangó állóvízét, amely élvezhetetlen, hanem a kút friss, talajrétegeken átszűrt vízét, amely oltja a szomjat és felfrissít. Az asszony, aki minden nap eljárt a kútra és hazacipelte a vízzel teli korsót, kapva kap az alkalmon:

»Mindaz, aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé nem szomjazik meg, hanem a víz, amelyet adok neki, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.« Erre az asszony így szólt: »Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne szomjazzam, és ne járjak ide meríteni!« (Jn 4,13–15)

Jézus ekkor a lényegre tér, a lélek megtisztítására, és fokozatosan meggyóntatja az asszonyt, akinek már megnyílt a szíve a titokzatos tanítás befogadására. Az asszony, aki törvénytelen kapcsolatok sorába keveredett, vallási dolgokban tájékozottnak mutatkozik, ismeri a jeruzsálemi és a garizimi templom közti különbséget, és meglátja Krisztusban a Messiást, ő pedig kinyilatkoztatja magát neki, amikor ezt mondja: „Én vagyok az, aki veled beszélek.” (Jn 4,26) Milyen nyitott itt a mi Urunk! Talán ilyen nyíltsággal senkinek sem szólt önmagáról, mint ennek a kitaszított asszonynak, aki rögtön ráismer a világ Megváltójára. A benne lezajló változást jelzi, hogy vizeskorsójáról, az „élet jelképéről” is megfeledkezik, és úgy siet a városba, hogy apostoli küldetését beteljesítse. „Gyertek, lássátok azt az embert, aki elmondott nekem mindent, amit cselekedtem. Vajon nem ő a Krisztus?” (Jn 4,29) Kérdése inkább egyfajta kinyilatkoztatás, amit az is bizonyít, hogy akivel eddig nem törődtek, mert jól ismerték az életét, annak most adnak a szavára és követik Jézushoz.

Nem sokkal korábban Jézus megteszi első csodáját a galileai Kánában, a menyegzőn, majd a jeruzsálemi templomból kiűzi a kereskedőket és a pénzváltókat. Ekkor történik az a nevezetes eset, amikor ezt válaszolja az őt kérdezőknek:

„»Bontsátok le ezt a templomot, és én három nap alatt fölépítem azt!« A zsidók erre így szóltak: »Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt fölépítenéd?« De ő a saját testének templomáról mondta ezt.” (Jn 2,19–21)

Itt tehát Jézus saját testét templomnak nevezi, szenvedésére, halálára és feltámadására utal.

A szamáriai asszonnyal is erről beszél a maga titokzatos módján, amikor ezt mondja: „»Hidd el nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem fogjátok imádni az Atyát. Ti azt imádjátok, amit nem ismertek, mi azt imádjuk, amit ismerünk, mert az üdvösség a zsidóktól van. De eljön az óra, és már itt is van, amikor az igazi imádók Lélekben és igazságban fogják imádni az Atyát, mert az Atya ilyen imádókat keres magának. Az Isten lélek, és akik őt imádják, Lélekben és igazságban kell őt imádniuk.«” (Jn 4,21–24)

Ezek a szavak Krisztus szenvedésére, kereszthalálára és feltámadására vonatkoznak. A történetben szereplő két templom helyett, a jeruzsálemi és a garizimi templom helyére Krisztus egy új templomot állít, saját testének templomát, Akiben az Atyát „Lélekben és igazságban” fogják imádni. Ez akkor válik világossá, ha elolvassuk Ezékiel próféta jövendölését a templomról. Látomásában az Úr elviszi őt Isten hegyére és megmutatja neki a templomot, amelybe bevonul az Úr dicsősége: „a ház betelt az Úr dicsőségével… Emberfia, ez az én királyi székem helye és lábam nyomának helye, ahol örökké lakom majd Izrael fiai között.” (Ez 43, 5.7) A próféta látta, hogy a templom szentélyéből, annak jobb oldaláról víz tör elő, és olyan gazdag víz ömlik ki, olyan mély lesz a folyam, hogy mindent elborít. A víz „a tengerbe ömlik; amikor beleömlik, annak a vize egészséges lesz. Amerre ez a folyó ér, minden élő és mozgó lény élni fog. Ahová eljut a víz, igen sok lesz a hal; ahová elér a folyó, egészséges lesz és élni fog minden lény. A partján halászok állnak majd; Engaditól Engallimig hálókat szárítanak. Igen sokféle hala lesz, annyiféle és olyan nagy mennyiségű hala lesz, mint a nagy tengernek. (…) A folyó mentén pedig, annak mindkét partján mindenféle gyümölcsfa nő; lombjuk le nem hull, s a gyümölcsük el nem fogy. Havonta friss gyümölcsöt teremnek, mert vizük a szentélyből fakad. Gyümölcsük eledelül szolgál, a lombjuk pedig orvosságul.” (Ez 47,8–10.12)

A próféta Krisztust látja itt a kereszten. Ő a templom, akinek jobb oldalából élő víz forrásai fakadnak. Nézzük meg a szent ikonokon, ahogy Krisztus jobb oldalából szinte kitör a vér és a víz, a mi üdvösségünk élő vize a halott Krisztus oldalából. Ez az az élő víz, amelyről az Úr a szamáriai asszonynak beszél, és ő pár mondat után megérti, kiről is van itt szó, és apostollá válik.

De hogy jön ide a házasság, Kedves Testvéreim?

Az evangéliumok több alkalommal is vőlegényként hivatkoznak Krisztusra.

Először az Előhírnök hívja vőlegénynek:

„»Ti magatok vagytok a tanúim, hogy azt mondtam: Nem én vagyok a Krisztus, hanem az vagyok, akit őelőtte küldtek. Akié a menyasszony, az a vőlegény; a vőlegény barátja pedig, aki ott áll és hallja őt, ujjongva örül a vőlegény hangjának. Ez az örömöm most beteljesedett. Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem.«” (Jn 3,28–30)

Később ő maga mondja:

„Vajon gyászolhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Eljönnek azonban a napok, amikor elveszik tőlük a vőlegényt, akkor majd böjtölnek.” (Mt 9, 15; Mk 2, 19)

Pál apostol pedig a házastársak közötti szeretetről ezt írja:

„Ti férjek, szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az Egyházat! Önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjében az ige által megtisztítva megszentelje, és dicsővé tegye magának az Egyházat, hogy sem folt, sem ránc, sem más efféle ne legyen rajta, hanem legyen szent és szeplőtlen. Ugyanígy a férfiak is úgy szeressék feleségüket, mint önnön testüket. Aki szereti a feleségét, önmagát szereti. Hiszen soha, senki sem gyűlöli a testét, hanem táplálja és ápolja, akárcsak Krisztus az egyházat, mert tagjai vagyunk az ő testének. »Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy test lesznek«. Nagy titok ez; én pedig Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom!” (Ef 5,25–32)

Drága Testvéreim! Krisztus tehát a Vőlegény, a szamáriai asszony pedig a bukott emberiség ikonja, akiért Krisztus a tiltott, pogány és tisztátalan helyre is eljön, akire képes várni a rekkenő hőségben a kút mellett, és akiért képes meghalni. A Vőlegény jegyajándékot is ad jegyesének a kútnál: „a víz, amelyet adok neki, örök életre szökellő vízforrás lesz benne”. Mekkora jegyajándék ez, Drága Testvéreim, olyan víz, amelyből, ha iszunk, nem szomjazunk meg soha többé!

Krisztus a Vőlegény, az Egyház pedig a Mennyasszony, ill. mindenki, aki csatlakozni akar hozzá. Krisztus eljött a választott néphez, aki nem fogadta be, és lám, a lenézett, keverék vallású és bűnös asszony meglátta benne a Messiást. Az Úr mindenkit felkeres, a templom ajtaja mindenki előtt nyitva áll. Ő maga a Forrás, a mindent megtisztító, élő és életadó víz, és nap mint nap nekünk ajándékozza magát. Nem magáért jött, hanem értünk, és azért, hogy mi is megtisztuljunk, és bennünk is örök életre szökellő vízforrás fakadjon. Az Egyház szentségei azok, amelyek megtisztítanak és megszentelnek bennünket. A szent keresztség részesülés Krisztus titokzatos halálában és feltámadásában, amely lemossa minden bűnünket. A bérmálás a Szentlélek ajándékának pecsétjét helyezi ránk. A szent gyónás leveszi lelkünkről a terhet és megtisztítja szívünket. A mi Urunk Szent Titkai érintik ajkainkat, eltörlik vétkeinket és lemossák bűneinket, és lelkünk és testünk gyógyulására szolgálnak. A betegek kenete megerősít bennünket és gyógyulást esd ki számunkra. A házasság szentsége Isten különleges áldását hívja le a férfira és a nőre, hogy frigyük az isteni kegyelem helye legyen a földön, hogy otthonuk kis Egyház legyen. A papság szentsége pedig biztosítja, hogy az ajándékok özöne, amelyeket a mi Urunk ránk hagyott, soha ne szűnjék meg, hogy az Egyház a gyógyulás, a megtisztulás és megújulás helye lehessen a világ végezetéig.

A szamáriai asszony is meggyónt, és amint letette bűneit, szemei rögtön megnyíltak és maga előtt látta a Messiást. Ha Krisztus örök életre szökellő vízforrása megtisztítja a lelkünket, akkor nem szomjazunk többé, mert magunkhoz vehetjük az ő Szent Titkait, és a szamáriai asszonnyal együtt megízlelhetjük a halhatatlan forrás édességét.

Valóban feltámadt Krisztus!

A-V. Gellért

2024. június 2.