Húsvét utáni harmadik, Szent Kenetvivő Asszonyok Vasárnapja. 2024. május 19.

Szent Patrikiosz pruszai püspök vértanú és társai, Akakiosz, Menandrosz, Polüainosz.

ApCsel 6,1-7; Mk 15,43-16,8. Második hang.

+

Evangéliumi olvasmány (Mk 15,43-16,8)

(Jézus temetése)

Abban az időben

odajött az arimateai József, egy előkelő tanácsos, aki maga is várta az Isten országát. Bátran bement Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Pilátus nem akarta elhinni, hogy már meghalt. Hívatta a századost, és megkérdezte, hogy valóban meghalt-e. Amikor a századostól megbizonyosodott erről, Józsefnek ajándékozta a testet. József pedig gyolcsot vásárolt, levette őt, és begöngyölte a gyolcsba. Azután egy sziklába vágott sírba helyezte, és a sírbolt bejáratához egy követ hengerített. Mária Magdolna pedig és Mária, József anyja figyelték, hogy hová helyezték.

(Jézus feltámadása)

Amikor elmúlt a szombat, Mária Magdolna és Mária, Jakab anyja és Szalóme illatszereket vásároltak, hogy elmenjenek és megkenjék Jézust. A hét első napján korán reggel, amikor a nap felkelt, a sírhoz mentek. Azt kérdezték egymástól: »Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt ajtajából?« Amikor azonban körülnéztek, azt látták, hogy a kő már el van hengerítve. Igen nagy volt ugyanis. Bementek a sírboltba. Jobb kéz felől egy ifjút láttak ülni hosszú fehér ruhába öltözve, és megrémültek. De az így szólt hozzájuk: »Ne féljetek! A megfeszített Názáreti Jézust keresitek? Feltámadt, nincs itt. Íme, itt a hely, ahová tették őt. Menjetek el, s mondjátok meg tanítványainak és Péternek: ‘Előttetek megy Galileába, ott majd meglátjátok őt, amint megmondta nektek.’« Azok kimentek és elfutottak a sírtól, mert remegés és rémület fogta el őket, és nem mondtak senkinek semmit, mert féltek.   

+

Kedves jó Testvéreim!

Krisztus feltámadt!

Két hét telt el az „ünnepek ünnepe és az ünnepélyek ünnepélye”, Húsvét óta, és ezen a Húsvét utáni harmadik vasárnapon a Szent Kenetvivőkről emlékezünk meg. Közéjük sorolunk két férfit is, Arimateai Józsefet és Nikodémust, akik eltemették Jézust. Mindketten a főtanács tagjai voltak, Krisztus titkos tanítványai. A „két áldott ember”, ahogy Zsicsai Szent Miklós mondja, akik „Krisztus halott testét látva igen nagy buzgóságot tanúsítottak”. Ők vették le az Urat a keresztről, tiszta gyolcsba csavarták és illatokkal kenték meg. József és Nikodémus, mint főemberek, titokban voltak Jézus tanítványai, de az Úr halála után elmúlt a félelmük, bátorság vett erőt rajtuk. Bár Krisztust keresztre feszítették, ami a legszégyenletesebb kivégzési mód volt, és csak a gyilkosokat és a lázadókat végezték ki így, József és Nikodémus joggal számíthattak arra, ha kiderül, hogy ők is Krisztus tanítványai, ugyanígy végzik. Ezért rejtőztek el és zárkóztak be az apostolok is. E két férfiú azonban már nem félt. József elment Pilátushoz és elkérte Jézus testét, Nikodémus pedig a temetésre mirhából és aloéből készült olajat hozott. Zsidó szokás szerint a testet először egy szélesebb gyolcsba csavarták, majd egy keskenyebb szalaggal átkötötték, hogy a gyolcs ne bomoljon szét. Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen megkötözték. Amikor az Úr feltámasztotta Lázárt és Lázár kijött a sírból, „a lába és a keze pólyával volt körülkötve, és az arcát kendő födte. Jézus azt mondta nekik: »Oldozzátok ki, és hagyjátok elmenni!«” (Jn 11, 44) Ugyanígy kötözték meg Jézust is, és egy új sírboltba helyezték, ami a gazdag emberek kiváltsága volt. A közrendű embereket földbe temették, csak a módosabb embereknek jutott sziklába vágott sírbolt. Az ikonokon egy nyitott kőkoporsót szoktunk látni, és úgy képzelhetjük el, hogy ha a két férfiú a 32 kg olajat ráborította Krisztusra, akkor az Úr teste úszott az illatos olajban, amelynek az volt a szerepe, hogy a test romlását megakadályozza és tartósítsa, ameddig csak lehetséges. Az olajjal való megkenés azonban sietve történt, mert már közel volt a szombat.

Az Úr életének, tevékenységének, tanításának számos asszony volt tanúja. Ezek a szent és tiszteletreméltó asszonyok nem csupán az Úr keresztrefeszítésekor és halálakor jelentek meg, hanem már korábban is Krisztus tanítványai voltak. A szent evangélium nem is említi mindnyájukat név szerint, Máté evangélista annyit ír, hogy „volt ott sok asszony is, akik messziről figyelték, azok, akik Galileából követték Jézust, és szolgáltak neki.” (Mt 27, 55) Ezek között az asszonyok között voltak gazdagok is, akik vagyonukkal támogatták az apostolokat, etették, ruházták őket és gondoskodtak róluk. Lássuk őket név szerint is:

A Szent Hagyomány magát a Szentséges Istenszülőt is a kenetvivők közé sorolja, hiszen jelen volt Krisztus keresztrefeszítésénél, temetésénél és feltámadásánál is. Amikor azt olvassuk, „köztük volt Mária Magdolna, Mária, Jakab és József anyja, és Zebedeus fiainak anyja” (Mt 27, 56), itt az Istenszülőről van szó, mert Jakab és József a Szent és Igaz Józsefnek, az Istenszülő jegyesének fiai voltak Szalóméval kötött előző házasságából, és így az Istenszülőt az ő anyjuknak tekintették. A Szentséges Istenszülő Mária Magdolnával együtt ott ült a sírral szemben, de magában a temetésben nem vettek részt, mert nem volt illő férfiakkal együtt dolgozniuk. A hagyomány szerint az Úr Jézus a Szentséges Istenszülőnek jelent meg először, ahogy azt Máté evangéliumában olvassuk:

„A szombat befejeztével, abban az órában, amely a hét első napjára virrad, Mária Magdolna és a másik Mária elment megnézni a sírt. És íme, nagy földrengés támadt: az Úr angyala leszállt az égből, odament, elhengerítette a követ és ráült. Olyan volt a megjelenése, mint a villám, és a ruhája fehér volt, mint a hó. Az őrök megrettentek tőle való félelmükben, és mint a holtak, olyanok lettek. Az angyal megszólalt és azt mondta az asszonyoknak: »Ti ne féljetek! Hiszen tudom, hogy Jézust, a megfeszítettet keresitek. Nincs itt, mert feltámadt, amint megmondta. Jöjjetek, nézzétek meg a helyet, ahol feküdt. Menjetek gyorsan, mondjátok meg tanítványainak: »Föltámadt a halálból, és előttetek megy Galileába. Ott majd meglátjátok őt! Íme, megmondtam nektek!« Rögtön el is mentek a sírtól. Nagy félelemmel és örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt tanítványainak.
Ekkor íme, Jézus jött velük szemben és így szólt: »Üdv nektek!« Ők pedig odamentek hozzá, átkarolták a lábát és leborultak előtte. Akkor Jézus azt mondta nekik: »Ne féljetek! Menjetek, vigyétek hírül a testvéreimnek, hogy menjenek el Galileába. Ott majd meglátnak engem.«” (Mt 28,1–10)

Palamasz Szent Gergely atyánk hangsúlyozza, hogy a kenetvivő asszonyok között nagy zavar volt, egyedül az Istenszülő értette meg az eseményeket. Mária Magdolna látja a földrengést és az angyalt, megnézi a helyet, ahol feküdt, sőt, találkozik az Úrral, de mintha nem tudná, mi történik vele, mintha szemei el volnának is homályosulva. A Szentséges Istenszülő azonban mindent értett és felismerte Gábriel arkangyalt, aki előbb szűzi fogantatásának örömhírét vitte el neki, most pedig Fia feltámadásának örömhírét adta tudtára. Amikor azt olvassuk, „odamentek hozzá, átkarolták a lábát és leborultak előtte” (Mt 28,9), ezt úgy kell érteni, hogy az Istenszülő átkarolta a lábát, Mária Magdolna pedig leborult előtte, hiszen később, amikor már ráismer, az Úr nem engedi, hogy megérintse.

Mária Magdolna, a magdalai Mária a másik kenetvivő asszony, akiből Krisztus hét ördögöt űzött ki. Ő az, aki látja a halotti lepleket a sírban, de nem fogja fel, mi történt, és az apostolokhoz siet azzal, hogy „elvitték az Urat a sírból és nem tudjuk, hová tették” (Jn 20,2). Péter is Mária Magdolnának hisz először, amikor a gyolcsokat meglátja, azt gondolja, hogy ellopták az Urat. Egyedül János apostol, a szeretett tanítvány látta a gyolcsokat, és hitt. A gyolcsok elhelyezése a sírban azonban cáfolja Krisztus ellopásának gyanúját. Euthümiosz Zigabénosz, 12. századi bizánci szerzetes, Szentírás-magyarázó szerint, ha az Urat ellopták volna, gyolcsokba csavarva és megkötözve vitték volna el. Aki tilosban jár és bűnt követ el, annak nincs ideje a ragacsos olajokkal átitatott gyolcsokat lefejteni a halottról, hanem úgy lopja el, ahogy találja. A gyolcsok a sírban, egy helyen voltak, a fejet takaró kendő azonban külön összegöngyölve egy helyen. Tehát Krisztus ugyanúgy hagyta el a sírt és a gyolcsokat, ahogyan alászállt anyja méhébe és fájdalom nélkül megszületett. Az anyag nem jelentett számára akadályt, az apostolokat is meglátogatta, bár az ajtók zárva voltak.

Azután ott volt Szalóme, Józsefnek, a Jegyesnek a leánya, aki Zebedeus felesége volt és fiainak, Jakabnak és Jánosnak anyja. Ott volt Johanna, Kúzának, Heródes intézőjének felesége, akinek a nevét Keresztelő János fejének első megtalálása történetében hallottuk. Ő volt az, aki Keresztelő János fejereklyéjét a rejtett és tisztátalan helyről kiásta, agyagedénybe tette és elrejtette. A kenetvivő asszonyok között volt a betániai Mária és Márta, Lázár két nővére, valamint Mária, Kleofás felesége, aki a zsidó rokonsági szabályok szerint a Szentséges Istenszülő nővére volt, mert Kleofás az igaz József fivére lehetett: „Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége és Mária Magdolna” (Jn 19, 25). Végül a kenetvivők közé tartozott Zsuzsanna, akiről csak Lukács evangélista tesz említést.

Ezek a bátor és félelmet nem ismerő asszonyok nem törődtek a főtanáccsal, sem az őrséggel, egy dolog járt a fejükben, hogy a temetéshez tartozó megkenést kénytelenek voltak elmulasztani, és ezt mindenképpen pótolni akarták. Már a temetés napjának estéjén előkészítik a keneteket, de rájuk esteledik és a munkát abbahagyják, amit csak a szombat elmúltával tudnak teljesen befejezni, este ugyanis már szabad volt újra dolgozni.

Útközben jut eszükbe, hogy a sírt egy nagy kő fedi, és nem tudják, ki hengeríti majd el a sír bejárata elől. Ebben a nagy kőben Brjancsanyinov Szent Ignác az emberi lélek fásultságát, közömbösségét, érzéketlenségét látja. A sír a szívünk, amely korábban Isten temploma volt, de a világi dolgok keresése miatt elvesztettük Istent, szívünk sírbolttá vált, a sírt pedig egy nagy, nehéz, lepecsételt kő fedi, amelyet nem tudunk elhengeríteni. Szent Ignác azt javasolja, vizsgáljuk meg magunkat, és fedezzük fel magunkban az érzéketlenséget Isten dolgai iránt. Ha a Szentírást vesszük a kezünkbe és azonnal fáradtság tör ránk, vagy ha imádkozni kezdünk és nehezünkre esik, ha templomba kell jönni, de mindenféle akadályba ütközünk, ha túlontúl ragaszkodunk az anyagi dolgokhoz a lelki dolgokkal szemben, az a szív fásultságának, elnehezülésének a jele. Gyógyírt is javasol Létrás Szent János atyánk tanítása alapján: a fásultság ellen harcolni kell, türelmesnek kell lenni és figyelmesen, éberen kell élni. Ha így teszünk, az Úr angyala leszáll a mennyből, elhengeríti szívünkről a keserűség, az aggodalom, a tanácstalanság nehéz kövét, és akkor töredelem költözik a szívünkbe, gyengédség és irgalom saját magunk és az egész bukott emberiség iránt. Szent Ignác azt javasolja, hogy a kenetvivő asszonyokhoz hasonlóan mi is legyünk éberek és időben vásároljuk meg az illatos olajokat: már ifjúságunktól kezdve szerezzük be az erények illatozó olajos edényeit, legyünk Isten iránt elkötelezettek, keressük őt, és vessünk el mindent, ami távol tart tőle. Ragaszkodjunk Istenhez és szolgáljunk neki, és soha ne szakadjunk el tőle.

Figyeljük meg, hogyan köszönti Krisztus az asszonyokat, és hogyan az apostolokat. Az asszonyokat, akik telve voltak aggodalommal, így köszönti: „Ne féljetek!” Gyógyítja a félelmüket, az aggodalmukat. Ugyanígy szól hozzájuk az angyal is. A bezárkózott apostolokat pedig többször is így köszönti: „Békesség nektek!” Ezt a köszöntést őrizte meg Szent Egyházunk, amikor a szent szertartások során a pap ugyanígy köszönti a jelenlévőket, Krisztus Urunk húsvéti köszöntésével: „Békesség mindnyájatoknak!” Ez a köszöntés akkor hangzik el, amikor Krisztus megjelenik közöttünk, vagy a Szent Evangéliumban van jelen, vagy a szent oltárasztalon.

Ez a nyugalom, ez a békesség költözzön a mi szívünkbe is a mi Urunk feltámadásának fényes ünnepén! Ő látogasson meg bennünket, az ő lábai elé boruljunk, és mondjuk a kenetvivő asszonyok hitével és az apostolok örömével:

Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt!

A. V. Gellért

2024. május 19.