A Római Egyház és az Ázsiai Egyházak gyakorlata közötti különbségek.
A Húsvét időpontjával kapcsolatos viták az ún. „quatuordecimánus” szakadáshoz vezettek, azok elszakadásához, akik a Húsvétot a zsidókkal együtt, Niszán hónap 14. napján ünnepelték, függetlenül attól, hogy az a hét melyik napjára esett. Kr. u. 155-ben ez a különbség nézeteltérést okozott Szmirnai Szent Polikárp (Kis-Ázsia) és Szent Anicetus római pápa között. Szent Polikárp egy régi, Teológus Szent János evangélistától örökölt hagyományra, míg Anicetus pápa a Római Egyháznak Szent Péter apostoltól rá maradt hagyományára hivatkozott. Mindkét püspök megmaradt saját gyakorlatánál, mégis békében és eucharisztikus közösségben maradtak egymással. Ezzel a témával foglalkozott 167-ben a Laodiceai Zsinat is. Alexandriai Szent Kelemen és Római Szent Hippolit arról ír, hogy a Laodiceai Zsinat atyái ragaszkodtak ahhoz a nézethez, hogy Jézus Krisztus az Utolsó Vacsorát Niszán hónap 13. napján ünnepelte, egy nappal a zsidó Húsvét előtt, és Niszán hó 14-én feszítették keresztre. Eszerint Keleten két Húsvétot ültek meg: a Szenvedések Húsvétját Niszán 14-én és a Feltámadás Húsvétját mindjárt a Niszán hó 14-ét követő vasárnap. Kr. u. 190-192 között zajlott le a harmadik, egyben legfontosabb vita a Húsvét ünneplésével kapcsolatban. Victor római pápa levelet írt a kis-ázsiai püspököknek, és arra hívta őket, hogy csatlakozzanak a római gyakorlathoz, amely Krisztus Feltámadását a tavaszi napéjegyenlőséget követő telihold utáni első vasárnapon ünnepelte. Ezzel kapcsolatban több zsinatot is összehívtak: Alexandriában, Palesztinában, Korinthusban, Galliában, és mindegyik a római gyakorlat mellett foglalt állást. Egyedül az Efezusi Zsinat volt kivétel, amely a Kis-Ázsiai Egyház gyakorlatát védelmezte. Victor pápa megszakította az eucharisztikus közösséget a kis-ázsiai püspökökkel, Lyoni Szent Iréneusz azonban megfeddte, mert véleménye szerint mindkét hagyományt a szent apostoloktól örökölték. A kis-ázsiai egyházakban Niszán 13-án és 14-én szigorú böjtöt tartottak, a 14. és 15. közötti éjszakán pedig megünnepelték az Úr feltámadását. A római keresztények Nyugaton, az alexandriai keresztények pedig Keleten a Húsvétot megelőző pénteken és szombaton szigorú böjtöt tartottak, majd a szombatról vasárnapra virradó éjjelen ünnepelték meg a Húsvétot. A dátumbeli különbségen kívül jelentésbeli különbség is volt. A kis-ázsiai keresztények az Úr szenvedését és keresztre feszítését, míg a többi egyházak keresztényei az Úr feltámadását hangsúlyozták. Az Úr feltámadásáról, amely az emberiség történetének addig ismeretlen, új eseménye volt, azt tudjuk, hogy Krisztus vasárnap támadt fel, a zsidó hét első napján, a tavasz kezdetén, vagyis amikor az égen megjelent a tavaszi napéjegyenlőséget követő első telihold, valamikor március végén vagy április elején, amely az ótestamentumi naptár szerint Niszán hónap 15-16-ának felelt meg. Eszerint tehát a keresztények az első időktől kezdve azt választották, hogy Krisztus feltámadását, a Húsvétot rögtön a zsidó Húsvét (Pészah v. Pászka) utáni vasárnapon üljék meg, de semmiképpen a tavaszi napéjegyenlőség előtt, mert ellenkező esetben fennállt a veszélye, hogy a Húsvétot egy éven belül kétszer ünneplik meg. Azokat, akik a Húsvétot Niszán hó 14-én ülték meg, quatuordecimánus szakadároknak nevezték és egyházi büntetésben részesítették.
A Húsvét időpontjával kapcsolatos viták során tehát az apostoli kort követően a keresztény élet két irányzata ütközött, a zsidó-kereszténység és a zsidó-keresztény ellenesség. Ebből következett, hogy a Kis-Ázsiában megőrzött rítus elleni harc a kereszténységen belül a zsidó hatások maradványaitól való megtisztulás jellegét öltötte magára. A Nagy Konstantin által összehívott Niceai Zsinat 325-ben nem tartotta elfogadhatónak, hogy a keresztények legnagyobb vallási ünnepüket különböző időpontban üljék meg, ezért véget vetett a Húsvét időpontjára vonatkozó vitáknak. A zsinat atyáinak célja az volt, hogy a keresztények Húsvétját az egész világon a tavasz első vasárnapján ünnepeljék meg, amely a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte vasárnapjának felel meg. Az ázsiai rítushoz makacsul ragaszkodókat, akik nem vetették alá magukat a Niceai Zsinat döntésének, quatuordecimánus szakadároknak nyilvánították és a 431-ben megtartott harmadik, egyetemes Efezusi Zsinaton hivatalosan elítélték.
Gyakran előfordul, hogy amikor szóba kerülnek a Húsvét „a zsidókkal együtt” ünneplésével szembeni óvintézkedések, összekevernek két dolgot: „zsidókkal együtt” vagy „úgy, mint a zsidók”. E félreértés alapja, hogy a Niceai és az Antiochiai Zsinat elítéli azokat, akik a „zsidókkal együtt” ünneplik a Húsvétot, vagyis ugyanazon a napon és az ő szabályaik szerint. E döntés zsidóellenessége a Húsvét kérdését tárgyaló végső határozatban kerül összefoglalásra, Nagy Konstantin enciklikájában is megjelenik, aki a Niceai Zsinatra utalva így ír: „úgy illő, hogy a keresztény Húsvét ünneplésében semmi ne legyen közös a zsidó néppel, amely halálra adta az Üdvözítőt”, amint erről Nagy Konstantin életrajzírója, Euszebiosz püspök tanúskodik. Ez az első antiochiai helyi zsinat (341) szövegéből válik érthetővé, amely a klerikusok számára eltiltást, a hívők számára pedig kiközösítést helyez kilátásba, ha a Húsvétot a zsidókkal együtt ünnepelnék, azaz a tavaszi napéjegyenlőséget megelőzően, ahogyan azt a 73. apostoli kánon is magyarázza.
Nagy Konstantin abban reménykedett, hogy rögtön Nicea után az egész keresztény világ ugyanazon a napon fogja ünnepelni a Húsvétot. A rákövetkező, 326. évben a keleti, görög egyházak április 3-án, a nyugati, latin egyházak április 10-én tartották a Húsvétot. Ez a különbség újra megjelent 330-ban, 333-ban, 340-ben, 341-ben, 345-ben, 350-ben, 357-ben, 360-ban, 373-ban és 387-ben. A Niceai Zsinat (lévén Alexandria az asztronómia hazája) Alexandria érsekét bízta meg, hogy az egyházakat a Húsvét időpontjáról előzetesen tájékoztassa. Látjuk azonban, hogy nem minden egyház értette meg helyesen, mit jelentenek „a zsidókkal együtt” ünnepelt Húsvét elleni intézkedések. Így történt, hogy egyesek megvárták, amíg a kovásztalanok teljes hete eltelik, hogy azután üljék meg a Húsvétot, míg mások közvetlenül a Pészahot követő vasárnapon tartották meg. Ebből eredt az egy hét különbség. Az egy hét különbséget a tavaszi napéjegyenlőség eltérő számítása is előidézhette. Julius Caesar római kalendáriuma például a tavaszi napéjegyenlőséget március 25-re teszi, Szent Epifán március 22-re, Szent Hippolit március 18-ra, míg az alexandriai csillagászok szerint a tavaszi napéjegyenlőség időpontja március 21. Az alexandriai gyakorlat szerint, amennyiben március 21-én telihold van, a legkorábbi Húsvétot következő nap, vasárnap, március 22-én lehet megünnepelni. A Húsvét legkésőbbi időpontja április 25. lehet. 387-ben fordult elő első alkalommal, hogy a két ünneplés között öt hét telt el, amikor az alexandriaiak március 22-én, a rómaiak csak április 25-én tartották a Húsvétot. A csaknem öt hetes különbség kiváltotta Nagy Theodosziosz császár haragját, aki magyarázatot kért Alexandriai Teofil érsektől, hogyan vált lehetségessé ekkora különbség az egyiptomiak és a rómaiak között.
Sajnos ez az öt hetes különbség gyakran előfordul, például folyó évben (2024-ben) is.
Az apostoli 7. kánon (A Húsvét ünnepléséről)
Ha egy püspök, pap vagy diakónus a Húsvétot a zsidókkal együtt, a tavaszi napéjegyenlőség előtt ünnepelné meg, legyen eltiltva a szolgálattól.
Az antiochiai 1. kánon (A Húsvét ünnepléséről)
Akik az istenfélő Konstantin császár jelenlétében lezajlott, Niceában egybegyűlt nagy és szent zsinat határozatát, ami az üdvözítő Húsvét szent ünnepére vonatkozik, semmibe veszik, legyenek kiközösítettek és az Egyház által megvetettek, ha a helyes határozatoknak vitatkozási kedvük miatt ellenállnak. Ez érvényes a laikusokra is. Ha pedig az Egyház elöljáróinak valamelyike, püspök, pap vagy diakónus e határozat meghozatala után merészelné a Húsvétot a zsidókkal együtt ünnepelni, megkülönböztetve ezzel magát, tévútra vezetve a nemzeteket és összezavarva az egyházakat, a Szent Zsinat úgy ítéli meg, hogy az mostantól fogva legyen idegen az Egyháztól, mint olyan, aki a bűnt nem csupán a saját maga számára halmozta fel, hanem sokak romlásának és vesztének lett okozója; és nem csak ezeket tiltja el a szolgálattól, hanem azokat is tiltás alá helyezi, akik ezektől áldozni merészelnének az eltiltás után. Az eltiltottak pedig nélkülözzenek minden külsőleges tiszteletet, amiben korábban a szent kánonok és Isten papsága részesítette őket.
(Forrás: a bolognai „Krími Szent Lukács főpap” román monostor facebook-oldala: Manastirea Sfantul Ierarh Luca)
(Fordította: A-V. Gellért)
