Pünkösd utáni 36. vasárnap – 2024. február 11.

Csodatévő Szent Balázs vértanú, szebasztei püspök.

Szent Teodóra bizánci császárné. Szerb Szent György újvértanú (1515).

Szent Vszevolod pszkovi fejedelem (1138). Prilucki Szent Demeter (1392).

2Kor 6,1-10; Mt 25,14-30 (olvasmányok a 16. vasárnap szerint). Harmadik hang.

+

Feltámadási tropárion, 3. hang:

Szent György tropárionja, 4. hang:

Vértanúk tropárionja, 2. hang:

A Te vértanúd, Urunk, szenvedéseivel elnyerte a romlatlanság koszorúját, Tőled a mi Istenünktől, vele lévén a Te erőd, leverte a zsarnokokat, és letörte a démonok erőtlen gőgjét. Az ő esedezései által, Krisztus, üdvözítsd a mi lelkünket!

+

Emlékezés Szent Tatjána vértanúnőre

Január 12./25.

Szent Tatjána vértanúnő a régi Rómában született nemesi családban, atyját háromszor nevezték ki prokonzulnak (a provincia kormányzójának). Atyja igazhitű keresztény és istenfélő ember volt, titokban őrizte a szent hitet, leányát pedig, Tatjánát engedelmességre és istenfélelemre nevelte s a szent könyvekből tanította.

Amikor a leány elérte az ifjúkort, nem akart férjhez menni, életét érintetlenül és tisztán élte, Krisztus jegyese lett, mivel a szeretete megsebezte. Egyedül Krisztusnak szolgált éjjel és nappal, testét böjttel és imádsággal leigázta s alávetette lelkének. Később, tiszta élete miatt egyházi szolgálatra méltatott és Istennek szolgált, bár testben, de angyali módon. Mindezek után Krisztus Isten a vértanúk koszorújával koronázta jegyesét. Szenvedése a következőképpen történt:

Miután a rómaiak meggyilkolták a törvényszegő Antoninus Heliogabalus császárt (218–222) és holttestét mindenki gúnyának tárgyául végigvonszolták a városon s a Tiberisbe dobták, a fiatal, még gyermek, 16 esztendős Severus Alexander (222–235) emelkedett a trónra[1].

Anyja Julia Mamaea volt, akitől megtanulta, hogy Krisztust tisztelje, de nem igaz módon, mert a bálványokat sem vetette meg, hódolt Róma egyes régi istenei előtt, palotájában pedig Krisztus képmása mellett a tisztátalan Apolló képmását is ott tartotta, az ótestamentumi Ábrahám képmása mellett a görög Orpheusét, és más pogány istenekét.

Ezért hát Alexander nem üldözte a keresztényeket, mert keresztény anyától született, kormányzói és prefektusai azonban sok gonoszságot műveltek a keresztényekkel. A császár igen fiatal volt, a birodalmat pedig egyes nagy hatalmú urak kormányozták, akik között első volt Ulpianus, Róma prefektusa, szigorú természetű és a keresztényekkel szemben ellenségesen viselkedő ember.

E hatalmas urak mindenben a császár nevében kormányoztak, és parancsot küldtek szét az egész birodalomban, hogy a „galileaiakat” (így hívták a keresztényeket) kínzással és halállal kényszerítsék a római istenek előtti hódolatra, a keresztények elveszejtésére pedig a legnagyobb bálványimádókat, Vitalius comest, Vasus kamarást és Caius gárdatisztet jelölték ki. A keresztények vére úgy folyt Róma utcáin, mint a víz, de nem csupán Rómában, hanem az egész birodalomban.

Akkoriban Szent Tatjánát, a Római Egyház diakonisszáját a hitetlenek elfogták és Apolló szentélyébe vezették, hogy hódoljon előtte. Ő azonban Krisztushoz, az ő Istenéhez imádkozott, és megmozdult a föld, a bálvány ledőlt s apró darabokra tört. A szentély egy része is összeomlott, sok hitetlent lelte halálát, akik az épületben voltak, nemkülönben a szentély papjai. A démon pedig, aki a bálványban lakozott, hangosan ordítva és vonítva menekült a helyről, mindenki hallotta s látták, amint a sötétben menekült az ég felé. (…)

 

[Több napi kínzást követően] kínzói rá akarták venni, hogy Artemisz szentélyében áldozatot mutasson be, ő pedig úgy tett, mintha beleegyezne. Erre nagy tisztességgel Artemisz szentélyéhez vitték. A szentélyben lakó démon, amikor látta Tatjána közeledését, hangosan kiáltozni kezdett: „Jaj nekem! Jaj nekem! Hová menekülhetek Lelked elől, Egeknek Istene, hiszen a szentély négy sarkából lángnyelvek kergetnek.”

Amikor Tatjána a szentély közelébe ért, keresztet vetett, szemeit az égre emelte, imádkozott Istenhez, és rögtön félelmetes villámlás és dörgés kezdődött, az égből tűz hullott, felgyújtotta a szentélyt és a bálványt papjaival együtt, az áldozatokat pedig hamuval tette egyenlővé. A jelenlévő népből sokan meghaltak, mivel a villám agyoncsapta őket. Emiatt Tatjánát kegyetlenül megkínozták és börtönbe vetették. A börtönben Isten angyalai égi fényességben meglátogatták, sebeit begyógyították és dicsőítették bátran viselt szenvedéseit.

Másnap az arénában egy félelmetes oroszlán elé vetették, de a vad, amikor meglátta, dorombolni kezdett és a szűz lábait simogatta. (…)

Azután tűzbe vetették, de a tűz nem égette, visszafogta ugyanis erejét, hogy ne ártson Krisztus szolgálójának. (…)

Ezután levágták a haját, mert azt mondták, varázserővel rendelkezik, amely megvédi minden ártalomtól.

Miután a haját levágták, bezárták Jupiter templomába, mert azt hitték, hogy Tatjána már nem tud neki ártani. (…) A harmadik napon eljött a nép, hogy áldozatot mutasson be Jupiternek. Amikor kinyitották a templomot, a bálványt a földre borulva és porrá zúzva találták, a szent pedig örvendezett Krisztusban, az ő Istenében.

Ekkor az ítélőszék elé vezették, és mivel nem tudták, mit tehetnének még vele, halálra ítélték, szent fejét, atyjáéval együtt levágták, akiről szintén kiderült, hogy keresztény. (…)

Mindketten elnyerték a vértanúk koszorúját Krisztustól, a mi Urunktól, akinek legyen dicsőség mindörökké!

(Forrás: https://doxologia.ro/calendar-ortodox)

Ford. A-V. Gellért

[1] Severus Alexander Heliogabalus unokaöccse volt.