János evangéliuma, 3,22–23
“Ezek után Jézus Júdea földjére ment tanítványaival. Ott tartózkodott velük, és keresztelt. János szintén keresztelt Enonban, Szálim közelében, mert ott sok víz volt. Az emberek odamentek és megkeresztelkedtek.”
+
János evangéliumában arról olvasunk, hogy az Úr Jordánban való megkeresztelkedése után maga is keresztel saját tanítványai segítségével, Keresztelő János pedig szintén keresztel, folytatja eddigi tevékenységét, de más helyen, mint Krisztus.
János evangéliumának ezt megelőző részében Jézus egy éjszaka Nikodémusnak mond titokzatos szavakat a szent keresztségről, eljövendő kereszthaláláról és az emberi nem üdvösségéről. A beszélgetést követő napokban ő is keresztel, de nem saját kezűleg, hanem tanítványai segítségével, melynek nyomán vita támad egy zsidó ember és János tanítványai között arról, hogy mi a különbség János és Jézus keresztsége között. Alexandriai Szent Cirill (375–444) ír arról, mennyire fontos megkülönböztetnünk János és Jézus keresztségét. Maga János mondja hallgatóinak:
„Az ember semmit sem szerezhet, hacsak a mennyből nem adatott neki. Ti magatok vagytok a tanúim, hogy azt mondtam: Nem én vagyok a Krisztus, hanem az vagyok, akit őelőtte küldtek. Akié a menyasszony, az a vőlegény; a vőlegény barátja pedig, aki ott áll és hallja őt, ujjongva örül a vőlegény hangjának. Ez az örömöm most beteljesedett. Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem.” (Jn 3,27–31)
Ugyancsak ő mondta:
„Én vízzel keresztellek titeket a megtérésre, de aki utánam jön, erősebb nálam: a saruit sem vagyok méltó hordozni. Ő Szentlélekkel és tűzzel fog megkeresztelni titeket.” (Jn 3, 11)
Világos tehát, hogy János saját keresztségét alacsonyabb rendűnek tartotta, mint Krisztus keresztségét. Szent Cirill atyánk János keresztségét a mózesi törvényhez hasonlítja, amely fenntartotta az emberekben a bűn tudatát, nem adott szabadította meg őket a bűntől. János is bűnbánatra intette az embereket, jelképesen lemosta őket a Jordán vizével, de keresztsége nem mosta le a bűnöket, míg Krisztus keresztsége eltörölte az emberek bűneit, újjászületést hozott „vízből és Szentlélekből” (Jn 3, 5). Ennek alapján keresztelünk a mai napig mi is, és tudjuk, hogy a szent keresztség eltörli mind az áteredő bűnt, amelyet Ádám óta mindnyájan öröklünk, mind személyes bűneinket (ha felnőttek keresztségéről van szó).
A megkülönböztetés tehát általában igen fontos, keresztény életünknek mindennapi része. Ma gyakran azt sugallják nekünk, hogy a dolgok csak úgy magukban vannak, nem lehet őket egymáshoz képest értékelni, erkölcsi értékről pedig alig hallani. Mintha egyenértékű volna egy összeköltözött pár együttélése egy Isten áldásával egybekelt házaspár együttélésével. Mintha egy kereszténynek vasárnap délelőtt heverészni egyenértékű volna azzal, hogy más már napokkal előtte lélekben készül, éjféltől böjtöl, korán kel, szépen felöltözik, hogy a templomban magához vehesse Krisztus Szent Titkait. Mintha nem lehetne különbséget tenni a dolgok erkölcsi értéke között. Pedig igenis lehet, sőt, kell is különbséget tenni. Valójában egész életünk erről szól, folyton vizsgáljuk a dolgokat, és eldöntjük, hasznos-e számunkra egyik vagy másik újságot elolvasni, egyik vagy másik műsort megnézni, egyik vagy másik emberrel szóba állni, vagy vitába keveredni. A megkülönböztetés egyik legjobb segítője a böjt. Biztosan észrevettük, a böjtölés mennyire kifinomítja az érzékelésünket, mennyivel jobban feltűnnek a kísértések, mennyivel jobban tudunk figyelni, kiélesedik a látásunk, a hallásunk.
Lássuk meg hát hétköznapi életünkben a különbséget a helyes és a helytelen, a hasznos és a haszontalan, az ártalmatlan és a káros között, és lássuk meg a különbséget az igaz hit és a hamis hit, az igazi szeretet és a hamis szeretet között. Ma talán az egyik legnagyobb veszély, hogy szeretetnek neveznek olyan valamit, ami nem szeretet.
A „megkülönböztetés” alapvető fontosságáról mondja a mi Urunk Nikodémusnak:
„Nem azért küldte Isten a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítélet alá esett, mert nem hitt az Isten egyszülött Fia nevében. Az ítélet pedig ez: a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mivel cselekedeteik gonoszak voltak. Mert mindaz, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy el ne marasztalják a cselekedeteit; de aki az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy nyilvánosságra jussanak tettei, mert Istenben cselekedte azokat.” (Jn 3, 17–21)
Visszatérve az igazi és a hamis szeretethez, előfordul, hogy a helyzet elég bonyolult. Manapság azok, akik szembe mennek a keresztény erkölccsel, kezdenek a nyilvánosság elé állni, és azt állítani, hogy az ő tetteik elfogadhatók, sőt, támogatandók. Itt van például egy súlyos beteg esete, aki azt követeli az államtól, hogy az orvosok vegyék el az életét, mert szerinte az embernek joga van súlyos és egyre romló betegség helyett a halált választani. Ebben igaza is van, joga van a halált választani, mert az ember szabad, de ahhoz nincs joga, hogy másokat arra kényszerítsen, hogy vegyék el az életét, sőt, törvényt is hozzanak erről. Mi keresztények pedig tudjuk, hogy ha a halált választja, önkezével vet véget életének, azzal Krisztust veti el és az örök kárhozatot választja. Megteheti, de Isten óvja meg ettől…
Legyünk mindig résen, különböztessük meg a jót a rossztól, a helyest a helytelentől, válasszuk mindig a mi Urunkat, az Életet, akiben soha nem fogunk csalódni.
A-V. Gellért
2024. január 8.
