Kedves Testvéreink, Látogatóink! Ezt az újabb fejezetet, az előzőekkel együtt, honlapunk

“Olvasókönyvtár-Katekézis” menüpontjában is megtalálják!

+

VIII.

Dórotheosz abba:

„Hasznos tanítások a lélek számára. 3. és 4. tanítás. A lelkiismeretről és az Isten félelméről”

„A lelkiismeretről”

Amikor Isten az embert megteremtette, egyfajta isteni dolgot ültetett belé, fényt, amely megvilágítja az értelmet és megmutatja számára, mi a jó és mi a rossz: a lelkiismeretet, amelyet „természeti törvénynek” is hívunk:

Amikor a pogányok, kiknek nincs törvényük, természettől vezérelve megteszik a törvényben foglaltakat, akkor – noha törvényük nincsen, ők maguk a törvény maguknak, és így megmutatják, hogy a törvény követése a szívükbe van írva. Lelkiismeretük tesz nekik erről tanúságot, és a gondolataik, amelyek hol vádolják őket, hol pedig felmentik azon a napon, amikor Isten ítélkezni fog Jézus Krisztus által az emberek rejtett dolgairól az én evangéliumom szerint (Róm 2,14-16).

Ezt a törvényt, azaz a lelkiismeret törvényét követték az ószövetségi pátriárkák, minden szentek és igazak, akik a Törvény előtt éltek és Istennek tetsző életet éltek. Ámde mivel az emberek a bűnbeesés által csaknem eltemették a lelkiismeret törvényét, szükségessé vált az írott Törvény, a szent próféták megjelenése, és az idők végén szükségessé vált a mi Urunk, Jézus Krisztus eljövetele, hogy a lelkiismeret egykor betemetett szikráját újra meggyújtsa, és bennünket az ő szent parancsai megtartására buzdítson.

Most pedig a mi hatalmunkban van, hogy ismét betemessük, vagy újra felragyogjon bennünk, ha neki engedelmeskedünk. A lelkiismeret ugyanis megszólít bennünket, és valamire buzdít bennünket, de ha figyelmen kívül hagyjuk, újra megszólít, és ha újra figyelmen kívül hagyjuk, akkor valójában eltemetjük, és már csak homályosan, mintegy függöny mögött világító lámpásként működik tovább.

Ám nincs ember, akinek ne lenne lelkiismerete, mert, ahogy mondtuk, a lelkiismeret szikrája Istentől való, és, mindig emlékeztetni fog bennünket, akkor is, ha eltompult az iránta való érzék bennünk.

Erre figyelmeztet bennünket a következő evangéliumi ige, amely, egy mélyebb értelem szerint, a lelkiismeretről szól:

Egyezz meg ellenfeleddel gyorsan, amíg vele vagy az úton; nehogy ellenfeled átadjon téged a bírónak, a bíró pedig a törvényszolgának, és börtönbe vessenek. Bizony, mondom neked, semmiképp sem jössz ki onnan, amíg meg nem fizeted az utolsó fillért (Mt 5,25-26).

Miért nevezi az Úr „ellenfélnek”? Mert a lelkiismeret ellene szegül a mi rossz akaratunknak, emlékeztet arra, amit meg kellene tennünk, de nem tesszük meg.[1]

„Amíg vele vagy az úton.”  Az „út” ez a világ, ez az élet, tehát még ebben az életben egyezz meg lelkiismereteddel!

Ne engedjünk a kísértésnek, hogy a kisebb dolgokban elhallgattassuk a lelkiismeretünket, mert akkor félő, hogy a nagyobb dolgokban is el fogjuk hallgattatni.

Ugyanis mind az erények, mind a szenvedélyek, vétkek kisebb dolgokkal kezdődnek, és idővel nagy jó, ill. nagy rossz is születhet belőlük.

A lelkiismeret felett való őrködés háromféle kell, hogy legyen:

Őrködnünk kell fölötte Istennel, a felebarátunkkal és a dolgokkal, tárgyakkal  kapcsolatban is.

Istennel kapcsolatban akkor őrizzük meg a lelkiismeretünket, ha nem hanyagoljuk el parancsolatait. De nemcsak abban, amit látnak az emberek, hanem abban is, amit mások nem látnak és nem is követelnek meg tőlünk. Tehát, a nem látható, titkos dolgokban is, amit senki se lát, csak Isten, meg kell őriznünk Isten iránt a lelkiismeretünket.

Felebarátunkkal kapcsolatban akkor őrizzük meg a lelkiismeretünket, ha semmi olyat nem teszünk, amiről tudjuk, hogy megsértjük, vagy kísértésbe visszük: akár valamilyen cselekedettel, akár valamilyen szóval vagy éppen tekintettel. Mert tekintetünkkel is meg tudunk valakit sérteni.

A dolgokkal, tárgyakkal kapcsolatban úgy őrizzük meg a lelkiismeretünket, ha nem bánunk velük hanyagul, nem rontjuk el, nem dobjuk el. Vagy ha meglátunk valami eldobott dolgot, felemeljük és a helyére tesszük. És a ruházatunkkal is gondosan bánunk.

„Az Isten félelméről”

A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár. Aki pedig fél, nem tökéletes a szeretetben (1Jn 4,18).

Milyen szeretetről és milyen félelemről beszél nekünk az apostol? Hiszen Dávid így szól a zsoltárban:

Féljétek az Urat, ti szentjei (33,10).

És sok ehhez hasonló kijelentést találunk a Szentírásban.

Szent János apostol azt akarja velünk megértetni, hogy kétféle félelem van:

a „kezdők” félelme és a „tökéletességre” jutottak félelme, akik eljutottak a teljes szeretetre.

Az első, a kezdők félelme az, amikor valaki az evilági és az örök büntetések félelme miatt teljesíti Isten akaratát. A másik viszont azért teljesíti Isten akaratát, mert szereti Istent, és mivel szereti, mindenben kedvébe akar járni. Ez utóbbi az a szeretet, amelyet az apostol „tökéletesnek” nevez. Már nem a büntetéstől való félelem miatt teljesíti Isten akaratát, hanem megízlelve az Istennel való közösség édességét, fél, nehogy meg legyen fosztva tőle.

Egyiptomi Szent Antal mondta: „Én már nem félem az Istent, hanem szeretem őt.”

Mi történt Ábrahámmal? Amikor a fiát vitte fel a hegyre áldozatul Istennek, Isten így szólt hozzá:

Ne nyújtsd ki a kezedet a fiú felé és ne árts neki. Most már tudom, hogy féled az Istent és egyetlen fiadat sem tagadtad meg tőlem (Ter 22,12).

Ezzel azt a tökéletes félelmet fejezi ki az Írás, amely a szeretetből fakad: „Most már tudom, hogy féled az Istent…” Pedig mi is történt korábban? Hányszor engedelmeskedett már Ábrahám Istennek: idegen országba költözött, idegen néphez, bálványimádókhoz, ahol nyoma sem volt az igaz Isten tiszteletének. Mégis, csak most mondja neki Isten: „Most már tudom…!”  Tehát az Úr itt már arról a félelemről beszél, amely a szentek sajátossága. Ámde erre a tökéletes félelemre csak a „kezdők” félelmének gyakorlása és megszerzése után lehet eljutni.

Így szól az Írás:

A bölcsesség kezdete az Úr félelme (Péld 1,7).

Itt nyilván a „kezdők” félelméről van szó. Ez a „kezdete a bölcsességnek”, ez őrzi meg a lelkünket minden gonosz dologtól:

Az Úr parancsa az élet forrása a halál hálójának elkerülésére (Péld 14,27).

A bölcsesség kezdete félni az Urat. (Sir 1,14).

Lássunk egy másik fontos buzdítást is az Úr félelmére (Zsolt 33,12-16):

„Gyertek, fiaim, és hallgassatok rám,

az Úr félelmére tanítalak titeket,

Ki az, aki élni akar ? Ki kíván sok évet, hogy élvezze a boldogságot?”

Őrizd nyelvedet a gonoszságtól, s ajkadat az álnok beszédtől”

„Hagyd el a rosszat és válaszd a jót.”

„Keresd a békét és járj a nyomában!” 

…

„Gyertek, fiaim, és hallgassatok rám!” Ez a szentek bátorsága! Mi, amikor mondani akarunk valami jót, így szólunk: „Ha akarjátok, beszélgetünk egy keveset az Isten félelméről, vagy valamilyen más erényről.” A szent próféta nem így szólít meg, hanem bizalommal és bátorsággal. És mintha hallaná a választ a lelki gyermekei részéről: „Igen, itt vagyunk, taníts minket.” És akkor így szól:

Ki az, aki élni akar…?”

Így folytatja:

Őrizd nyelvedet a gonoszságtól, s ajkadat az álnok beszédtől.”

Először egyes, sajátos vétkektől akar megóvni bennünket: a megszólástól, a rágalomtól, a káromlástól, a félrevezetéstől, amit a nyelvünkkel követhetünk el.

Majd tovább megy, és hozzáteszi:

„Hagyd el a rosszat és válaszd a jót.”

Most már általában, mindenféle rosszra utal, ami vétekhez vezethet. De hozzáteszi: „és válaszd a jót.”

Előfordul ugyanis, hogy az ember nem tesz már rosszat, de jót sem tesz. Nem bánt meg senkit, de nem is keresi, hogy irgalmasságot cselekedjen valakivel. Nem gyűlöl senkit, de nem is szeret.[2]

A zsoltár így folytatódik:

„Keresd a békét és járj a nyomában!” 

Ne csak keresd, hanem szó szerint „üldözd”, hogy el is érjed. Mit akar itt a szent próféta mondani?

Aki Isten kegyelméből elhatárolta magát a rossztól, és elkezdte cselekedni a jót, működésbe lépnek a látható és láthatatlan ellenfelek, amelyek a jó cselekvését ellenzik, támadják, így a hívő embernek erőfeszítéseket kell tennie, meg kell küzdenie a jó cselekvéséért, küzdelmek árán cselekszi meg a jót.[3] Ámde miután megérzi Isten segítő kegyelmét, és már gyökeret vert a jó cselekvésében, békességet is nyer lelkében, a küzdelmek után megérzi a békesség örömét. Ezután már ezt a békességet keresi, nem lankad a keresésében, hanem a nyomában jár, „üldözi”, hogy végleg a lelkébe költözzön.

Beszéltünk tehát a „kezdők” istenfélelméről, amelynek megszerzése meg kell, hogy előzze a „tökéletes szeretetet”, amely már kiűzi a „kezdők” istenfélelmét.

Most arról is beszélnünk kell, hogyan szerezzük meg az istenfélelmet:

(Vegyük komolyan, amit az istentiszteleten imádkozunk: „Hogy életünket keresztény módon, fájdalom nélkül, tisztességesen és békességesen fejezhessük be, és arról Krisztus félelmetes ítélőszéke előtt jól adhassunk számot, kérjük az Úrtól.”)

Tartsunk a nap végén lelkiismeretvizsgálatot.

Egy szentéletű lelki vezető mondta: „Menj, és ne azok társaságát keresd, akik nem félik az Istent, hanem csatlakozz olyan emberhez, aki féli az Istent, látni fogod, hogyan él, és ez téged is megtanít az Isten félelmére.”

Legyünk bátrak cselekedetben és szóban, de kerüljük a vakmerő, arcátlan beszédet, magatartást, mert a vakmerőség, a kihívó viselkedés minden másnál jobban kiűzi belőlünk az istenfélelmet.

Ha a vakmerőség a fő akadálya az istenfélelem megszerzésének, akkor szóljunk pár szót róla:

Lehet valaki vakmerő a szavaiban, a másik ember megérintésében, de a tekintetében is:

A beszédben: ha fölöslegesen, és világi, vagy hiábavaló dolgokról beszél, ha nevetséges dolgot cselekszik, vagy másokat illetlen nevetésre késztet.

Az érintésben: ha szükségtelenül megérinti a másik embert, meglöki, taszigálja vagy kivesz valamit a kezéből.

Tekintetében: ha vakmerően, szégyenkezés nélkül néz valakire.

Mindezeknek a dolgoknak az az oka, hogy nincs bennünk istenfélelem, és akkor félő, hogy Istennel szemben is ezt a magatartást fogjuk tanúsítani.

Ámde ha azt látjuk, hogy valaki valamiben nyilvánvalóan vétkezik, mit tegyünk?

Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, de nem is kell szidalmaznunk, becsmérelnünk, elítélnünk, lelepleznünk, hanem együttérzéssel és istenfélelemmel vagy szólni annak, aki képes őt korrigálni, vagy ha nincs ilyen, szeretettel és alázattal mi magunk is figyelmeztethetjük: „Bocsáss meg, testvérem, ha nem tévedek, itt valamit nem jól csinálunk.” Ha viszont nem hallgat ránk, szóljunk olyan valakinek, akiről tudjuk, hogy nagyobb bizalma van hozzá. De mindenképpen ügyeljünk arra, hogy a kérdéses ügyet vitatkozás és a lelkek felkavarása nélkül intézzük el.

Ám ha olyan dologról van szó, ami nem vétek, csak valamilyen nem káros hiba,  felebarátunk másként látja a dolgot, és ellenkezésünk miatt elszomorodik, megbántódik, akkor ne törekedjünk a tökéletességre, ne ragaszkodjunk mindenáron a saját akaratunkhoz, legyen úgy, ahogy kívánja. Nehogy a „tökéletes” megvalósítása a másik lelkének megbántása, felzaklatása árán történjen meg. Mert milyen haszon származik abból, ha nem alázkodunk meg egymás előtt, hanem ellenkezőleg, felzaklatjuk, megsértjük egymást!

[1] Egyezz meg ellenfeleddel… Első olvasásra ennek az intelemnek van egy egyszerű értelme is: valóságos ellenfélről, perbeli ellenfélről van szó. Ha valaki „perelt” az Úrral, akkor az Saul volt, aki tűzzel-vassal üldözte a keresztényeket. Az Úr, feltámadása után, elpusztíthatta volna szája leheletével, de nem tette, megegyezett vele, örök példát adva nekünk azzal, hogy még az élet útján bűnbántra hívta, a vele való kiengesztelődésre és szolgálatára. Ő pedig ezek után befutotta az egész világot a feltámadott Krisztusról szóló igehirdetésével, nemzeteket térített meg és egészen a vértanúságig jutott Krisztusért. Ellenfelünk legyőzésénél van tehát egy nagyobb győzelem is: annak meggyőzése, sőt, megnyerése.

[2] Emlékezzünk az Utolsó Ítéletről szóló tanításra (Mt 25. fejezet). Az Úr Jézus bal oldalára kerülők nem tettek semmi rosszat, de jót sem tettek: „Éheztem és nem adtatok enni, szomjaztam és nem adtatok inni, …mezítelen voltam és nem öltöztettetek föl, beteg voltam és fogságban, és nem látogattatok meg engem.”

[3] Így válik a jó cselekvése kipróbált „jóvá”.

( Szvjato-Troickaja Szergijeva Lavra. 3. és 4. tanítás. 1900.)

(Ford. I. T.)

(Folytatjuk)