Elválás a hazától
1920. november 14-én a „Herszonesz” helyőrségi hajó lassan távolodott a szevasztopoli kikötőből a nyílt tenger felé, az utolsó, amely elhagyhatta a várost a bolsevikok inváziója elől. Örökre elhagyta hazáját 600 kadét Jelcsanyinov tábornok vezetésével. Velük volt Sztogov tábornok, a szevasztopoli helyőrség parancsnoka is. A kikötőben összegyűlt tömeg kezével integetve vett búcsút, miközben az utazók szomorúan tekintettek vissza szülőföldjükre. Ott maradt Oroszország, célponttá válva Golgotáján, a Vörös Hadsereg pedig Szevasztopol jobb partján, a porfelhők között bevonult a városba.
A fedélzeten, az utasok között egy fiatal, közepes termetű főpap állt szomorú, sápadt arccal. – Vladika, áldja meg Oroszországot! – kérte valaki a közeléből. Érzéseit elrejtve a főpap felemelte kezeit, megáldotta az orosz földet és a partról integető embereket. Ő volt Szerafim püspök, akit egy hónappal korábban, az Istenszülő oltalma ünnepén, a szimferopoli székesegyházban szenteltek főpappá. Ezen a szomorú, nyirkos, őszi napon kezdődött a püspök emigrációja. Nem azért választotta a bolyongás útját, mert hazájában forradalom és gyilkolás volt, nem is az éhínség és a terjedő járványok miatt, amelyeket a forradalom őrülete kísért. Megértette, hogy az Orosz Ortodox Egyház súlyos üldözést szenved, ezer és ezer püspök, pap és szerzetes hal meg a börtönökben, és sokan közülük már akkor vértanúhalált haltak. Maga is hallotta a voronyezsi Szent Mitrofan monostor szerzeteseinek nyöszörgését, akiket élve temettek el. Mindenhonnan iszonyatos hírek érkeztek a keresztények vértanúságáról. Krisztus szeretetével eltelt lelke a maga idejében kész volt szenvedni az Úrért, ámde egész életében alázatos és szelíd volt, és nem merészelte egymaga a vértanúságot választani, hiszen mindig és minden körülmények között Isten akaratát kereste, sohasem a sajátját.
Szerafim atya a véres üldözések kezdetén, akkor még archimandritaként, meglátogatta a Voronyezshez közeli Zadonszki férfi monostorban Áron nagyfogadalmas szerzetest, aki igaz és mélyen hívő lelki atya volt. Azért kereste fel, hogy tanácsát kérje: maradjon-e Oroszországban, ahol talán vértanúhalál vár rá, vagy menjen el, beteljesítve az evangélium szavát: „ha valamelyik városban üldöznek titeket, meneküljetek a másikba” (Mt 10,23). Áron sztarec ezt válaszolta: „Adja meg az Úr, hogy békés tájakra találjon.” „Hogyan értsem az Ön szavait?”, kérdezte Szerafim atya. „Maga az élet majd megmutatja”, válaszolt az öreg.
Az emigráció hullámai Szerafim püspököt előbb Konstantinápolyba vetették, néhány hónap múlva pedig Halki szigetére, a Teológiai Iskolába, ahol jelentős létszámú orosz kolónia alakult. Pár hónap múlva, 1921 májusában, Szerafim püspököt kinevezték a Határon túli Orosz Egyház élére, a szófiai orosz nagykövetség Szent Miklós templomának parochusává és a Jambol város mellett fekvő Szent Alekszandr Nyevszkij monostor apátjává.
1921 augusztusában utasítás érkezett, Tyihon pátriárka aláírásával. Az Orosz Egyház feje Szerafim püspököt a bulgáriai orosz egyházközségek adminisztrátorává nevezte ki teljes püspöki joghatósággal. Ezek voltak azok a „békés tájak”, amelyeket Áron szerzetes emlegetett, ezek lettek az isteni sorshúzás gyümölcsei. Ez a föld lett az aréna, ahol Szerafim püspök a főpapi nehézségek és küzdelmek keresztjét viselhette. A tudományok tudománya – a jámborságban és szentségben eltöltött élet, amelyet még hazájából hozott magával – bolgár földön is kegyelemmel tejes gyümölcsöket termett.
Az ortodox Bulgáriában
Szerafim püspök 1921. május 19-én az igaz és szenvedéstűrő Jób emléknapján (ónaptár szerint május 6-án) érkezett Szófiába, mintha ez annak a jele lett volna, hogy nehéz, gondokkal, nehézségekkel és szükséggel teli élet vár rá. Vállaira nehéz kereszt nehezedett: lelki atyja kellett, hogy legyen egy megkínzott, szegénysorban vergődő, betegségekkel és sok szenvedéssel küszködő nyájnak. Az ifjú főpap azonban kész volt életét áldozni ezért a nyájért. Szolgálata során beteljesítette nagy vágyát, amely püspökké szentelésekor vezette, hogy élete végéig Krisztus határtalan szeretete járja át, és teljesen feláldozza magát nyájáért.
Szerafim püspök szigorú életet élt, emiatt tüdőbaj támadta meg. A kórral azonban nem törődött, ugyanolyan buzgósággal és odaadással folytatta nyája gondozását. Főpapként gyakran szolgált, heti három alkalommal prédikált, az igaz hit változatlan megőrzését tanította, híveit bűnbánatra hívta, életük áldott megváltoztatására és a legnagyobb erény, az alázat megvalósítására. Bűnbánatról és megbocsátásról szóló tanításai különösen szépek voltak, hívására az emberek sokéves ellenségeskedés után könnyes szemmel kértek bocsánatot egymástól.
A szent püspök nem csupán Szófia népét gondozta, hanem rendszeresen ellátogatott az ország orosz egyházközségeibe, ahová szolgálatával és szavaival szeretetet és vigasztalást vitt, hatására a hívek szívébe hosszú időre áldott béke költözött.
Gondja volt a bulgáriai orosz oktatási intézményekre is. A pescserszki Szent Kereszt Felmagasztalása Gimnázium védnöke volt, igyekezett anyagi forrásokat biztosítani az intézmény fenntartásához és működéséhez. A bulgáriai oroszok a mai napig emlékeznek arra, hogyan látogatta végig a Vladika az iskolákat, hogyan ajándékozta nekik atyai szeretetét, vigasztalta a gyermekeket, és ha kérték, meggyóntatta őket. Látogatásai valódi örömünnepet jelentettek a gyermekek számára.
Szerafim püspök azon munkálkodott, hogy felkutassa a szegény és beteg oroszokat, akik nagy szükséget szenvedtek. Egyeseknek ingyenes kórházi ellátást biztosított, másokat gondozó otthonokban helyezett el, sokakat etetett, segélyekhez juttatott, és voltak, akiket az általa alapított férfimonostorban látott el. Gyakran szólt így a szerencsétlenekhez: „Én nem csupán lelki atyátok, anyátok is vagyok.” Már életében csodatevőként volt ismert, imádsága csodákat művelt, szavai pedig prófétai szavak voltak, telve isteni kegyelemmel. A Vladika nem hagyta segítség nélkül az Áthosz-hegyen küzdő orosz szerzeteseket sem. Bizottságot alapított a segélyek összegyűjtésének koordinálására, prédikációiban pedig buzdította a hívőket, hogy vállaljanak áldozatot és irgalmasan adakozzanak.
Szerafim püspök azonban a legnagyobb gondot arra fordította, hogy az ortodox hitet szentségben megőrizze. Emiatt tanítványai később „az ortodoxia lelkiismeretének” nevezték. Mindig felemelte pásztori szavát az ökumenizmus vagy bármilyen más változtatás ellen, amely az Egyház szabályait, szokásait, isteni tanítását kérdőjelezte meg, így a mai napig a szent ortodoxia őrzőjének tartják.
1934-ben érseki rangra emelték. 29 évig élt Bulgáriában, és úgy megszerette ezeket a „békés tájakat”, mint második hazáját. Itt írta teológiai műveit, itt tanította és nevelte lelki gyermekeit, akik, bár lelki erejük megfogyatkozott, később arra törekedtek, hogy megőrizzék és másoknak is átadják az általuk tanult igazságok szikráit, amelyeket a szent atyák tanításából merítettek. Szerafim érsek régi vágyát váltotta valóra élete alkonyán, amikor sikerült megalapítania szerzetesnővérek számára a szófiai Istenszülő Oltalma monostort.
Az érsek Isten valódi áldása volt a bolgár földre. Élete példája és lelki tanításai mai napig kegyelemmel teljes gyümölcsöket teremnek a Bulgáriában élő igazhitű keresztények szívében.
Földi életének vége
1950. február 26-án, az Ortodoxia vasárnapján hívta Isten magához hűséges szolgáját. Halála előtt ajkai szüntelenül mosolyogtak. Amikor a hozzá közelebb álló lelki gyermekeit elfogta a szomorúság, és azt kérdezték, ki fogja őket ezentúl vigasztalni, a Vladika azt válaszolta, ha az Üdvözítő színe előtt bizalmat nyer, könyörögni fog értük a Szentháromság trónjánál. Isten úgy látta jónak, hogy felfedje szolgája előtt halálának napját. Öt nappal Istenhez való távozása előtt mérhetetlenül gyengének érezte magát, és alig hallhatóan suttogta a körülötte állók fülébe: „Még öt nap.” Másnap ezt mondta: „Még négy nap.” Négy nap múlva pedig véget ért földi élete.
Az érsek elköltözése
Szerafim érsek halála nagy veszteség volt lelki gyermekei számára, de szomorúságuk nemsokára eltűnt. Egyiküknek, egy szerzetes testvérnek, aki elhunyta után egész éjszaka siratta, a szent életű Vladika megjelent álmában, és így szólt hozzá: „Miért sírsz, hiszen nem haltam meg, hanem élek!”
Szerafim érsek sírja a szófiai Szent Miklós orosz templomban van. A sír a csodák kiapadhatatlan forrása. A Vladika, ahogy életében tette, halála után is szeretettel telve segíti az embereket, nem csupán Bulgária minden szegletében, hanem mindenütt, túl a határokon, ahol segítségéért folyamodnak hozzá.
(Forrás: basilica.ro, patriarchia.ru, pravmir.ru)
(Befejezés) Ford. A-V. G.
