Odigitria Könyvek

Az Odigitria Kiadó – “szellemi műhelyként” – 2001-ben jött létre a Budai Szerb Ortodox Egyházmegye támogatásával és új könyvsorozatot indított el Odigitria Könyvek címmel. A sorozat feladata az ortodox kereszténység teológiájának, spiritualitásának, művészetének, valamint az ezeket tápláló ókeresztény és bizánci hagyománynak a bemutatása az apostoli időktől napjainkig.

A görög „odigitria” szó „útmutatót” jelent, ez egyúttal a legrégebbi és legelterjedtebb Mária-ikon elnevezése is. Legelső mintáját a hagyomány szerint maga Lukács apostol készítette el.

Az Odigitria Könyvek egy olyan keresztény hagyományt kívánnak megismertetni a magyar olvasóközönséggel, amely már a 10. századtól kezdődően folyamatosan jelen volt Magyarországon, ma is élő hagyományként mély nyomot hagyott a szomszédos országok és népek, illetve saját hazánk és népünk történelmében is, ennek ellenére Magyarországon csak kevéssé ismert, sőt, időnként félreismert. Így az Odigitria Könyvek – az ortodoxia hiteles hangjaként – kezdettől fogva hiánypótló szerepet kívántak betölteni.

Mivel a kiadói tervek szerint a sorozat nemcsak ókeresztény és bizánci, de mai görög, orosz, szerb, román, bolgár és más szerzőségű, illetve témájú műveket is magába foglal, kötetei a környező népek keresztény kultúrájába is betekintést nyújtanak, s így kimondott céljuk a magyarság és szomszédai közötti megértés és békesség előmozdítása.

Végül pedig az – mint a sorozat neve is mutatja –, hogy feltárják az ortodoxia kincseit mindazok számára, akik e művekből a spirituális útra szóló „útmutatást” és lelki vigaszt szeretnének meríteni.

+

A Kiadónak 2009-től együttműködő társa a Jel Kiadó, amelynek közreműködésével már több könyv jelent meg az Odigitria Könyvek sorozatban első és második kiadásban. Honlapjuk a www.jelkiado.com címen, ill. az “Odigitria JEL” keresőkérdéssel részletes felvilágosítást nyújt tevékenységükről.

+

Az Odigitria Könyvek eddig megjelent kötetei (2002-2023):

(Titles of books published by Odigitria from 2002 to 2023.)

IOANICHIE BĂLAN: “A moldvai szerzetesek élete” („The life of Moldavian monks”), 2002.

Ford./ trans. by: Korányi Mária és Pikler Mihály

Ioanichie Bălan (1930–2007) ortodox szerzetespap − a moldvai Sihăstria monostor néhány éve elhunyt apátja − gyűjtőmunkája nyomán jött létre három évtizeddel ezelőtt a Román atyák élete (Paterikon) című kötet. Ebből készítette Nicolae Steinhardt, a közelmúlt egyik legnagyobb hatású román ortodox gondolkodója ezt a válogatást, eredetileg a francia közönség számára. A könyv közel két tucat hosszabb-rövidebb történetet tartalmaz a romániai szent életű szerzetesek és apácák életéből. Ezeken az egyszerű nyelven megfogalmazott, tömör, csattanós mondásokban bővelkedő elbeszéléseken keresztül az olvasó egy szomszéd nép lelki kincsestárába nyerhet bepillantást. Az így kibontakozó világ olykor meglepő vagy különös lehet, de mégsem idegen tőlünk, már csak azért sem, mert a történetekben nemegyszer a szentek életeinek jól ismert fordulataival találkozunk.

+

ANTHONY BLOOM: “Az élő ima” („Living prayer”), 2002, 2. kiad.: 2010.

Ford./ trans. by: Imrényi Tibor

Anthony Bloom püspök (1914–2003) a XX. század egyik legnépszerűbb ortodox főpapja volt. Nemcsak ortodox körökben ismerték jól, hanem szinte az egész keresztény világban. Számos könyvet írt, amelyek Krisztus csodáit, példabeszédeit magyarázzák, illetve a keresztény lelki életbe nyújtanak bepillantást. Ez utóbbiak sorába tartozik a püspök egyik legismertebb műve, Az élő ima, amely rövid időn belül több kiadást is megért Angliában. Bloom sikerének a titka, hogy nagy tapasztalattal rendelkező, személyes lelki élményeit megosztó kortárs tanítóként szól az olvasóhoz. Nyelvezete egyszerű, világos, modern, tanítása mély és ősi keresztény hagyományra támaszkodik.

Az élő ima az Isten imádságban való kereséséhez segíti a kezdőt, feltárja előtte a Miatyánk szavainak a jelentőségét, megismerteti a kereszténység egyik legősibb imájával, a Jézus-imával, megvilágítja az elmélkedés és az ima közötti különbséget, szól a hívő ember számára sok gondot okozó viszonzatlan imáról, s végül letisztultabb formákhoz, az aszketikus imához és a csend imájához vezeti el az olvasót.

+

ARANYSZÁJÚ SZENT JÁNOS (St. John Chrysostom): “A Felfoghatatlanról és az Egyszülött dicsőségéről” („On The Incomprehensible and on the glory of The Only Begotten”), 2002.

Ford./ trans. by: Perczel István

Aranyszájú Szent János (349−407) előbb egyszerű szerzetesként, majd antiokhiai papprédikátorként, végül konstantinápolyi érsekként tevékenykedett. Mind prédikációiban, mind egyéb tevékenységeiben a szegényeket, betegeket és elesetteket védte a gazdagokkal és elnyomóikkal szemben, s ezért a császári hatalommal szembekerülve végül száműzetésben fejezte be életét. Itt közölt kilenc prédikációját 386/387-ben mondta el az akkoriban igen elterjedt ariánus eretnekséggel vitázva. A beszédekben az ariánusok két fő tételét cáfolja: 1. „Az isten mivolta tökéletesen megismerhető” és 2. „ebből következően tudjuk, hogy a Krisztus nemcsak hogy kisebb az Atyánál, de még csak nem is hasonló hozzá, tehát teremtmény”. János az első öt beszédben azt bizonyítja, hogy nemcsak az Isten mivolta, de még a világban való jelenléte, tevékenységei is tökéletesen felfoghatatlanok számunkra, és így egyedül csak a Fiú és a Szentlélek ismeri az Atyát. A második négy beszédben azt elemzi, mi az oka a Krisztus alázatos kijelentéseinek, amelyek alapján az ariánusok az Istenatyánál kisebbnek gondolták őt. Minden prédikációt erkölcsi buzdítás zár, amelynek szövege gazdag forrásul szolgál nemcsak a kor liturgiájáról, egyházi szokásairól és aszketikus gyakorlatáról, de a kor hellenisztikus nagyvárosainak életéről, bűneiről és erényeiről, társadalmi viszonyairól is.

A kötetet kiterjedt jegyzetanyag, bevezetés, teológiai szótár, bibliai konkordanciatáblázatok és egy tanulmány kíséri. A tanulmány János életét, az ariánus viták történetét, a János által cáfolt ariánus teológiát, az arra adott ortodox választ, valamint Aranyszájú Jánosnak a zsidósággal kapcsolatos teológiai nézeteit tárgyalja.

+

JEAN MEYENDORFF: “Krisztus az ortodox teológiában” („Christ in Eastern Christian Thought”), 2003.

Ford./ trans. by: Perczel István, Imrényi Tibor, Szegedi Iván

Jean Meyendorff nemcsak a XX. század egyik legjelentősebb ortodox teológiai gondolkodója, de általánosságban is a század egyik kiemelkedő egyháztörténésze és bizánci tudósa volt, aki teológiai témáit mindig történeti összefüggésben vizsgálta. Ez a mű is dinamikusan, megfogalmazódásának történeti kereteiben tárgyalja az ortodox krisztológiai gondolkodást a Kr. u. 451-ben tartott Kalkédóni Zsinattól az ortodox teológia végső kikristályosodásának idejéig, vagyis a XIV. századi konstantinápolyi, úgynevezett hészükhaszta zsinatokig. Ekként ez a monográfia, amely először 1969-ben jelent meg franciául és angolul, nemcsak az ortodox krisztológiai hagyománynak máig egyetlen átfogó kifejtése − legalábbis nyugati nyelven és a nyugati közönség számára −, de egyedülálló az egész modern teológiatörténeti irodalomban. Meyendorff itt kora filológiai és történeti kutatásaira támaszkodva érvel a Krisztus személyére vonatkozó ortodox teológiai hagyománynak a dinamikus történeti fejlődésben megmutatkozó szerves egysége mellett, szembeszállva a nyugati teológiatörténészek körében általános, a hagyományos krisztológiai tanítást radikálisan kétségbe vonó állásponttal.

+

SZOFRONYIJ (SZAHAROV) APÁT (Archimandrite Sophrony Sakharov): “A Szent Hegy titka. Áthoszi Sziluán (1866−1938) élete, tanításai és írásai” („The secret of the Holy Mountain. Life, wisdom and writings of Elder Silouan, 1866-1938”), 2006, 4. kiad.: 2022.

Ford./ trans. by: Imrényi Tibor

Sziluán atya, az orosz származású áthoszi szerzetes, a XX. századi ortodox keresztény spiritualitás kivételes alakja, akinek személyes vallomásként megörökített tanításai a nyugati egyházban Szent Ágostonéhoz hasonlíthatók.

Szülei egyszerű földművesek voltak. 1892-ben, a katonai szolgálat letöltése után egy héttel, az áthosz-hegyi Szent Panteleimon monostor felé vette az útját. A falusi iskolában mindössze két osztályt végzett el. A monostorban viszont magába szívta azt a gazdag örökséget, amely a keresztény szerzetesség forrásáig nyúlik vissza, és az egyiptomi, palesztinai pusztaságokban élő ókeresztény remete atyákhoz hasonló bölcsességre tett szert. Valódi sztarec, „öreg” lett, azaz olyan szerzetes, akit évtizedek alatt megszerzett bölcsessége, lélekbe látása alkalmassá tett arra, hogy mások számára is tanító legyen.

Kivételes alkatú ember volt, nem mindennapi fizikai erővel rendelkezett. Ezek a különleges adottságok tették rendkívüli teljesítményekre képes aszkétává. A konstantinápolyi egyház szinódusa 1988-ban avatta szentté.

+

HÉSZÜKHASZTA JÓZSEF (Elder Joseph the Hesychast): “Az Isten megismeréséről. Egy áthoszi lelkiatya levelei” („On the knowledge of God”), 2006, 2. kiad.: 2011.

Ford./ trans. by: Imrényi Dávid

„Ha teológus vagy, akkor valóban imádkozol; és ha valóban imádkozol, akkor teológus vagy” – olvashatjuk a Filokália egyik művében. Ezt a mondást követte egész életében Hészükhaszta József (1898–1959), a huszadik századi ortodox keresztény spiritualitás egyik meghatározó alakja. Fiatalon azzal a szándékkal ment Áthosz hegyére, hogy Krisztus keskeny ösvényén járva remeteként az egykori nagy aszkéták, a pusztai atyák útját kövesse. Sokat tanult korának nagy remetéitől, s aszkézisének középpontjába a szív szüntelen imádságát és az engedelmességet helyezte. A lélek Istenhez vezető útjának hagyományos három fokozatát – megtisztulás, megvilágosodás és beteljesedés – végigjárva számos kegyelmi ajándékban részesült, s ezeket közvetítette tanítványainak, akik mind Áthoszon, mind másutt, többek között Amerikában is nagymértékben hozzájárultak az ortodox lelki élet újjászületéséhez.

Ez a könyv, amelyet már számos nyelvre lefordítottak, József atya lelki gyermekeihez írt leveleinek gyűjteményét tartalmazza. A nyolcvanegy rövidebb levél Áthoszon kívül élő szerzeteseknek és világiaknak szól, míg a kötetet záró hosszú írás, melyet egy remetének címzett, a lelki út teljes keresztmetszetét vázolja fel. Hészükhaszta Józsefnek a levelekből feltáruló küzdelmei a legkorábbi egyiptomi remeték aszketikus hőstetteit idézik, tanítása pedig a megélt teológiát, Isten közvetlen megismerését tárja olvasói elé. Ugyanakkor lelki gyermekei iránti gondoskodása, alázata és az emberi gyengeségek megértése egyszerű, szerető, érző szívű emberként mutatják be őt.

+

IOANICHIE BĂLAN: “Három beszélgetés moldvai sztarecekkel” (“Three conversations with Moldavian elders”), 2008-2009.

Ford./ trans. by: Mezei Balázs, Kicsi Sándor

Ioanichie Bǎlan (1930–2007) román ortodox szerzetespap 1949-ben lépett be a Sihǎstria monostorba, ahol közel két évtizedig szerzetesként élt, illetve diakónusként szolgált. 1971-ben áthelyezték a Bistriţa monostorba. A bukaresti teológiai főiskola elvégzése után 1979-ben pappá szentelték, később protoszinkellosz, majd archimandrita lett. 1990-ben visszatért Sihǎstriába, ahol a szerzetesi közösség vezetőjévé nevezték ki. Fél évszázadon át számos lelkipásztori könyvet, lelki hasznú gyűjteményt, leírást, szerzetesi életrajzot tett közzé. Nagy érdeme, hogy többször is kiadott interjúköteteiben megörökítette a román ortodoxia nagy „öregjeinek”, az idős lelki vezetőknek a tanításait.

Magyar nyelven 2002-ben jelent meg első könyve: A moldvai szerzetesek élete címmel az Osiris és az Odigitria Kiadó gondozásában.

 

+

SZENT SIMEON az ÚJ TEOLÓGUS (St Symeon the New Theologian): “Az isteni szerelmek himnuszai” („Hymns of the divine eros”), 2010.

Ford./ trans. by: Perczel István

Új Teológus Szent Simeont (949−1022) a „legnagyobb bizánci misztikusként” tartják számon. Jelentősége azonban túllép a szigorú értelemben vett misztika területén. Radikális vallási újítóként és társadalmi reformerként lépett fel Konstantinápolyban. Azt hirdette, hogy az isteni jelenlét, a megváltás közvetlen és valóságos érzékelése a keresztény egyén és társadalom megítélésének egyetlen ismérve, és hogy ebben a perspektívában csak az elfogadható, ami megfelel Krisztus parancsolatainak, és az isteni valóság fényének közvetlen megismeréséhez vezet, de elfogadhatatlan minden, ami anyagi érdekből, e világi gondolkodásból, vagy akár csak lanyhaságból fakad. Simeon volt a kor legnagyobb hatású lelki vezetője is, követői megújították az ortodox szerzetességet.

Ámde Simeon költő is volt, aki tartalmában és formájában is megújította a bizánci vallásos költészetet, közvetlen és őszinte szavakkal beszélte el belső élményeit, vallotta meg bűneit, és gazdag költői képvilággal fejezte ki nemcsak misztikus teológiáját, de egyház- és társadalomkritikáját is. A jelen kötet összes fennmaradt költői művének magyar fordítását tartalmazza Oláh Mátyás művészi illusztrációival.

+

“Áthoszi Porfíriosz atya élete” (1906–1991) (“Life of Elder Porphyrios” – 1906-1991), 2011.

Ford./ trans. by: Imrényi Dávid

Görögországban 2003-ban látott napvilágot az Áthoszi Porfíriosz atya (1906–1991) életét és tanításait bemutató kötet, amelynek első részét adjuk most közre. Porfíriosz atya kisgyermekkorában Kunyhós Szent János életrajzát olvasva határozta el, hogy szerzetes lesz. Tizenkét éves korában az Áthosz-hegyre szökött, ahol a Kafszokalívia remeteségben – két szent életű „öreg” tanítványaként – imádság, munka és feltétlen engedelmesség lett az élete. Fiatalon kivételes lelki ajándékok birtokába jutott. Egy súlyos betegség miatt vissza kellett térnie szülőföldjére. Pappá szentelték, majd kinevezték az Athéni Központi Kórház és Rendelőintézet kis templomába lelkésznek. „Földi angyalként” végezte a szent szolgálatokat a város sivatagában. Lelki ajándékait mindenkor gazdagon kamatoztatta.

Számos helyen teljesített szolgálatot, sok lelki gyermeket és követőt hagyva maga után. Halála közeledtével visszatért az áthosz-hegyi remeteségbe, és itt diktálta lelki útmutatásnak szánt búcsúlevelét: „Mindig azért imádkozom, hogy lelki gyermekeim szeressék Istent, aki számunkra minden, és méltasson bennünket arra, hogy belépjünk földi, nem teremtett Egyházába. Mert itt, a földön kezdődik minden.”

+

“Áthoszi Porfíriosz atya tanításai” (“Teachings of Elder Porphyrios of Athos”), 2012.

Ford./ trans. by: Sinka Borbála Julianna

Áthoszi Porfíriosz atya (1906−1991) neve nem ismeretlen a magyar olvasók előtt. Az áthoszi remeteségben töltött ifjúkor után az Athéni Központi Kórház és Rendelőintézet kápolnájában lelkipásztori szolgálatot teljesítő szerzetespap színes, saját maga által elbeszélt élettörténete korábban már megjelent magyar fordításban. Jelen kötet ennek folytatása: Porfíriosz atya gondolatait gyűjti egybe tematikus fejezetekben, amelyeket konkrét beszélgetésekről készült hangfelvételek és feljegyzések alapján állítottak össze. Így a tanítások között nemcsak a lelki irodalomban gyakran érintett témák kerülnek elő (pl. az imádság vagy a bűnbánat), hanem olyan, a mindennapi élet alapproblémáival foglalkozó kérdések is, mint a betegség, a házasság vagy a gyermeknevelés. Porfíriosz atya az Athénban töltött évtizedek során a hétköznapok ugyanazon társadalmi, családi és lelki problémáival szembesült, mint bármelyik világi hívő, ám ezekre egy szent életű aszkéta lelkiségével adott választ.

A könyv lapjairól egy jelenkori szent szól hozzánk életről és halálról, emberi kapcsolatokról, s nem utolsósorban önmagáról. „Azt gondolom magamról, hogy ócska, rozsdás cső vagyok, amelyben éltető, kristálytiszta víz folyik, mely a Szentlélektől ered… Bár rövidesen eltávozik belőlem a lélek, az emberek mégis hozzám, nyomorulthoz jönnek. Pedig semmim sincs, amit elvihetnének. Semmim sincs, minden csak Krisztusé.”

„Esőt ad igazaknak és hamisaknak” [1]

[Részlet az “Áthoszi Porfíriosz atya élete (1906–1991)” c. könyvből]

A Központi Kórház és Rendelőintézet Szent Geraszimosz templomába sok hívő tért be gyertyát gyújtani. Voltak, akik ott maradtak gyónni, mások csak áldást kértek, ismét mások gyertyát gyújtottak, keresztet vetettek, és elmentek. Volt köztük férfi, nő, fiatal, öreg, művelt és egyszerű ember. Az Omónia tér környékén a legkülönfélébb emberek laktak.

Régebben szokásban volt, hogy Vízkereszt ünnepén megszenteltük a házakat. Az egyik évben én is körbejártam, hogy megszenteljem a házakat. Bekopogtam a lakások ajtaján, és amikor kinyitották, beléptem, és már énekeltem is: „Midőn a Jordánban megkereszteltettél, Urunk…”[2]. Történt, hogy a Maizón utcába is eljutottam, ahol megláttam egy vaskaput. Kinyitottam, beléptem az udvarra, amely tele volt mandarin, narancs és citromfákkal, majd elindultam a lépcső felé. A lépcső a ház falához volt építve, fel kellett rajta menni, az épület alatt pedig pince volt. Fölmentem a lépcsőn, bekopogtam, és egy asszony nyitott ajtót. Amint kinyitotta, máris énekelni kezdtem, amint szoktam: „Midőn a Jordánban megkereszteltettél Urunk…” Ám az asszony félbeszakított. Közben a folyosón lévő szobákból, jobb és baloldalról is lányok jöttek elő, mert hallották az éneket. „Ezek szerint egy nyilvánosházba kerültem” – gondoltam magamban. Az asszony elállta az utamat:

─ Távozz innen! Nekik nem szabad megcsókolniuk a keresztet. Majd én megcsókolom, azután kérlek, távozz!

Erre már szigorú, szemrehányó arckifejezést öltöttem, és ezt mondtam:

─ Nem tehetem! Pap vagyok, nem mehetek el. Azért jöttem, hogy megszenteljem a házat.

─ Rendben van, de nekik akkor sem szabad megcsókolniuk a keresztet.

─ Honnan tudhatjuk, hogy ők csókolhatják meg a keresztet vagy te? Mert ha Isten megkérdezné tőlem, mondjam meg neki, kinek szabad megcsókolnia a keresztet, a lányoknak vagy neked, lehet, hogy azt válaszolnám, hogy a lányoknak szabad, de neked nem. Mert az ő lelkük tisztább, mint a tiéd.

Erre az asszony kissé elpirult. Én pedig folytattam:

─ Engedd ide a kislányokat, hadd csókolják meg a keresztet!

Intettem nekik, hogy lépjenek csak közelebb. Majd az eddiginél is ünnepélyesebb hangon folytattam, „Midőn a Jordánban megkereszteltettél, Urunk…”, mert a szívemben örömet éreztem, hogy Isten úgy rendezte a dolgokat, hogy ezekhez a lelkekhez is eljussak.

A lányok sorra odajöttek, megcsókolták a keresztet. Mindannyijuknak ápolt külseje volt, tarka szoknyákat és más egyebet viseltek. Így szóltam hozzájuk: „Áldott ünnepeket, gyermekeim! Isten mindnyájunkat szeret. Igen jóságos, »esőt ad igazaknak és hamisaknak«. Ő mindnyájunk Atyja, és mindnyájunkra gondja van. Nekünk pedig az a dolgunk, hogy megismerjük Őt, szeressük Őt, és mi magunk is jókká váljunk. Ti is szeressétek Őt, és meglátjátok, milyen boldogok lesztek! A lányok tágra nyílt szemekkel néztek rám. Elgyötört kis lelkükben valami megmaradt.

─ Boldog vagyok, mert Isten arra méltatott, hogy ma eljuthassak ide, és megszenteljelek benneteket – mondtam nekik. Áldott ünnepeket!

─ Áldott ünnepeket! – mondták ők is, én pedig elmentem.

+

KRONSTADTI SZENT JÁNOS (St John of Kronstadt): „Életem Krisztusban” (“My life in Christ”, ed. by A. V. Jeltchaninov), 2014.

Válogatta és összeállította: A. V. Jelcsanyinov

Ford./ trans. by: Havasi Ágnes és Pikler Mihály

Kronstadti Szent János (1829–1908), e kivételesen nagy hatású orosz szent „Életem Krisztusban” című lelki naplójának ez a válogatása hosszabb-rövidebb bekezdéseket tartalmaz: a Lélek kegyelmétől áthatott gondolatokat és érzéseket, amelyeket a szerző az önvizsgálat és a próbatételek, illetve az imádságos elmélyülés idején örökített meg.

János atya Észak-Oroszország szülötte, akit a Szentpétervári Teológiai Akadémia elvégzését követően 1855-ben pappá szenteltek, majd Kronstadt szigetén, a Szent András-székesegyházban teljesített papi szolgálatot egészen haláláig. Ez a könyv az ő életrajzával kezdődik, amely a lelki napló tényleges bevezetője és az ott leírt gondolatok, igazságok hiteles bizonysága. Isten szent embereként, magának semmit meg nem tartva, saját életét is szétosztva, képes volt a legmegterhelőbb életkörülmények között arra, hogy tömeggel és zajjal dacolva, idejét és figyelmét egészen Istennek szentelje.

János atya csodatevő volt, aki imáival számtalan nagyszerű dolgot vitt véghez, de a legnagyobb csodának mégis a személyét és egész életét nevezhetjük. Csodatevőként is lelki józanságra inti olvasóit: „Az Úr tökéletesen tiszteletben tartja az általa alkotott természetet és annak törvényeit (…); ezért akaratát is rendszerint a természet, illetve annak törvényei révén viszi véghez, például amikor megbünteti vagy megáldja az embereket. Ezért csak végszükség esetén várj tőle csodákat!”

Odigitria — Jel, Budapest 2014

+

DIONÍSZIOSZ TÁCISZ: “Légy elrejtett ember! Szemelvények XX. századi görög ortodox atyák tanításaiból” (“Be a hidden man”! Sayings from the teachings of Greek orthodox fathers of the 20^th century), 2016.

Ford./ trans. by: Pikler Mihály

„Éjinai Jerónimosz atya hasznos tanácsa: »Légy másmilyen kívülről, mint amilyen belül vagy. Hogy is mondjam csak? Légy elrejtett ember!«”

Többek között ezeket a belső életre ösztönző egyszerű, ám lelki hasznú szavakat idézi könyvében a szerző, Dionísziosz Tácisz ortodox pap, aki a görögországi Kónica városában templomi elöljáróként szolgál. Gyűjteménye, amelyet nem csupán szerzeteseknek, hanem világi hívőknek is szánt, tizennégy, közelmúltbeli görög lelkiatya mondásait, spirituális tanácsait tartalmazza. Közülük néhány név már ismerősen cseng a magyar olvasók számára. Többségüket azonban csak most ismerhetjük meg e különböző, mindenkori problémákat és napjaink aktuális kérdéseit is érintő, témák szerint csoportosított válogatásban, amely egyszersmind töretlen, eleven folytatása a kora keresztény „atyák mondásai” (apophthegmata patrum) műfajnak.

E kötet végén az idézett lelkiatyák életrajzából nemcsak különleges, XX. századi görög ortodox életutak rajzolódnak ki, hanem az is kiderül, hogy közülük sokan szent életükkel igazolták szóbeli tanításaikat.

+

Miklós zsicsai püspök (Bishop Nikolai): „Egy hittérítő levelei” ( “Letters of a missionary”), Odigitria – Jel, 2021 

(Vál./ ed. by Imrényi Tibor, ford./ trans. by Tatárka Krisztián).

Miklós püspök, az európai kultúra jó ismerője és kedvelője látta, hogy a háború utáni, válság sújtotta Európa és annak szellemi elitje egyre jobban eltávolodik Krisztustól. Ezért a hétköznapi, egyszerű emberekhez fordult. A levelek címzettjei is nagyobb részt ilyenek: hivatalnokok, tanítók, kereskedők, katonák, a háború veteránjai, Szerbiában új hazára lelt orosz menekültek. Néhány esetben papok, írók, külföldi előkelőségek. A leveleket átjárja a Szentírás, elsősorban az Evangélium alapos ismerete. A kétkedő, kapaszkodót kereső embernek fel akarja mutatni a kísértésekből és a kétségbeesésből kivezető utat: az emberszerető, megmentő, üdvözítő Krisztus alakját. Egyes levelek úgy hatnak, mint pontos látlelet a bajról. Mások mint gyógyír a betegségre, vagy ébresztő a csüggedt, kábult lélek számára. Számos esetben igen egyszerű tanácsokat ad: olvasd a Szentírást, tarts bűnbánatot, ne feledkezz meg a rászorulókról. Máskor rámutat a bűn okára és természetére, ezzel ösztönözve az üdvös fordulatra. Van, akit keményen megfedd, korhol, de senkit sem utasít el. Szavai friss levegőt, fényt hoznak.

+

Miklós  meszógiai püspök, „Áthosz, a Föld legmagasabb pontja” (“Mount Athos. The highest place on earth”, ford. Imrényi Tibor, lekt. Tóth Péter). Odigitria-Jel, Budapest 2023.

(A képen a 9. görög kiadás borítója)

 

 

 

 

 

Nikólaosz (Hadzinikoláu) metropolita, 2004-től a görögországi Meszógia és Lavreotikí főpásztora 1954. április 13-án született Thesszalonikiben. Világi pályája során számos tudományos fokozatot szerzett: a Thesszaloniki Arisztotelész Egyetemen fizikából, a Harvard Egyetemen asztrofizikából, a Massachusettsi Műszaki Egyetemen a gépészmérnöki karon, PhD fokozatot a Harvard Egyetemen orvosbiológiai és hemodinamikai mérnöki tudományokban. Kutatóként dolgozott a New England Deaconess Kórház vaszkuláris laboratóriumában, a Massachusettsi Általános Kórház aneszteziológiai és a Bostoni Gyermekkórház intenzív osztályán. Tanácsadója volt a NASA-nak és az Arthur D. Little Vállalatnak űrgyógyászati technológiában. Vallástudományban és teológiában magiszteri fokozatot nyert a Bostoni Szent Kereszt Teológiai Egyetemen, a Thesszaloniki Arisztotelész Egyetemen pedig PhD fokozatot ortodox bioetikából. Mélységes istenkeresése vezette több ízben az Áthosz Szent Hegyére, Görögországba, ahol név szerint ismert és névtelen, művelt és egyszerű aszkéták tanításán és imádságos életén keresztül győződött meg az ortodox keresztény hit és lelkiség hamisítatlan tisztaságáról, ahol a tudományok embere végül is „megadta magát” a legfelsőbb, örök tudománynak és szerzetesi fogadalmat tett. * 

„A hajó megkerülte a hegyfokot, és azonnal előtűnt Karúlia impozáns látványa. A meredek sziklafalon bizonytalanul csüngő remetelakok azokról a bátor és hősies aszkétákról meséltek, akik magukat Isten kegyelmének sziklájához láncolták. Kimondhatatlan áhítat érzése ragadott magával. Ezek a valódi hősök megtagadják természetüket, cserébe lelkük birtokába jutnak. Természetükön erőszakot téve megnyílnak előttük Isten dolgai, szinte „kényszerítik” Istent. Emberi lényeknek itt sikerül nem emberi lényekké válniuk. Természeti adottságaik szerint azok maradnak, ám képességeik, életmódjuk, létezési módjuk másokká teszi őket. Itt még az angyalok is féltékenykednek és elámulnak. Ez az a hely, ahol Isten engedelmeskedik az embernek!” (II. 6. fejezet, „Katunákia és a Dániel-Testvérek”)

+

(Részlet az I. rész 4. fejezetéből:

„Paísziosz atya remetekunyhójában”)

… Kisvártatva feltűnt Paísziosz atya szerény remetekunyhója. Már csak tizenöt perc lehetett hátra. A teteje fémből volt. Egy hatalmas ciprus állt közvetlenül előtte. A kunyhó félig a földben volt, de talán mégis a föld legmagasabb pontja. Lábunk lefelé vitt az ösvényen, de a lelkünk felfelé. Mindenki hallgatott. Mint mikor valami szent dolog felé közeledik az ember. Teljes csönd fogadott, bár hallani lehetett a madarakat, a kabócákat, a falevelek susogását. A csend nem csupán különös vagy szokatlan volt, a titok mély érzését árasztotta. Nem élvezetet keltett, megindultságot ébresztett. Nem pihenésre ösztönzött, hanem éberségre. Hallgatásra késztetett, mégis, egész bensőnk olyan intenzitással kezdett dolgozni, mint korábban soha. A szorongás érzését megmagyarázhatatlan derű kísérte. Várakozás lett úrrá rajtunk … Nem, az itteni csend semmiben sem volt fogható Kariész napnyugta utáni csendjéhez, még kevésbé Dáfni csendjéhez, miután a busz maga mögött hagyta. Az ottani csendekben semmi sem hallatszik. Az itteni csend viszont új hangokat kelt életre, üzenetet, dallamot közvetít a másik világból. Ebben a csendben hallani lehet a szív dobbanását, feltárulnak bensőnk mélységei, felfogjuk az Ő mélységeit, halljuk, amit „fül nem hallott” (1Kor 2,9), „kimondhatatlan szavakat” (2Kor 12,4). Valami olyat lehet itt hallani, amit sehol másutt.

Végre! Ott álltunk Paísziosz atya kunyhójának bejárata előtt. A Szent Kereszt Remeteség bejáratánál. Félelem lett úrrá rajtam. Világosan éreztem, amint elárad bennem. Valami megmagyarázhatatlan félelem. Megfoghatatlan áhítat és kifejezhetetlen csodálat. Óvatosan, bár kissé türelmetlenül bekopogtunk az udvari kapun. Egy vasdarab sokkal jobb erre, mint a modern, elektromos csengők. Eltelt öt perc. Nem jött válasz. Lehet, hogy ki sem nyitja nekünk. Azt mondják, ez a legvalószínűbb. Rendszerint nem szakítja félbe Istennel folytatott beszélgetését. Mégis reménykedtünk. Suttogva beszélgettünk. Nem mertünk hangosabban beszélni, mint amennyire szükséges volt. Elhatároztuk, nem kopogtatunk újból. Az első kopogtatás biztosan hallható volt ebben a kivételes csendben. Ha ismét kopogtatunk, megtörjük az önzésünkkel, a türelmetlenségünkkel. Az atya biztos imádkozik, hiszen szüntelenül imádkozik. Nincs szüksége arra, hogy kopogtassunk, bizonyára jól hallotta. Nekünk van szükségünk arra, hogy kérjünk, mielőtt válaszol: hogy ne kapjunk anélkül, hogy alázattal kértünk volna. Úgy döntöttünk, hogy várunk. Újabb öt perc telt el.

Éppen eldöntöttük, hogy újra próbálkozunk, mikor meghallottuk, hogy nyílik egy ajtó. Valaki előjött. Eddig rejtőzött, s csak most jelent meg előttünk. „Dicsőőség néked, Isten!” – visszhangzott a fülemben. „Dicsőség néked, Isten!” – visszhangzott a válasz az én szívemben is. „Kinyitotta nekünk az ajtót”, mondtam magamban megkönnyebbülten, de nem minden félelem nélkül. Lassan, de biztos léptekkel közeledett, kinyitotta az ajtót. „Adj áldást” köszöntésünkre a megindultságtól remegő és a ritka használattól gyönge hangon válaszolt:

„Az Úr áldjon meg! Gyertek be!”

Csak futó pillantást vetettem rá. Nem tudtam és nem is mertem még egyszer ránézni. Szívem gyorsan vert. Kíváncsiság volt bennem, rá akartam jönni szentségének titkára. De félelem is, mert feltárulhat bűnösségem titka. Ő alázatból rejtőzik el, én önzésből.

Beléptünk szerény kunyhójába. Minden szűkös volt. Az ajtók keskenyek és alacsonyak. A mennyezet is alacsony. Még a mértani arányok is alázatról árulkodtak. Átmentünk a kápolnába. Egyszerű ikonosztázionja volt, falemezekből. Az ikonok „nyugatias” orosz típusúak, egyszerű papírból, nem volt fatáblájuk, csak a falemezekre voltak szögezve vagy rajzszöggel odaerősítve. Könnyen be is szakadhattak volna. Mindenből csak annyi volt, ami épp szükséges, az is csak a fizikai lehetőségek legalacsonyabb fokán. Miközben az ikonok előtt hódoltunk, Paísziosz atya lassan és folyamatosan ismételte: „Dicsőőség néked, Isten”, „Uraam, irgalmazz!”

Észrevettem, hogy csaknem minden szent ikonján el voltak mosódva a kezek, Krisztus ikonján azonban a lábak. Kicsit később, egy alkalmas pillanatban megkérdeztem tőle, mi ennek az oka. Akkor mondta nekem a következőt:

„Az arcot szeretetből csókoljuk meg, a kezet tiszteletből, a lábat töredelemből. Istent nem csókoljuk arcon, ha lábait is megcsókolhatjuk. A szentek kezét meg merjük csókolni, de Krisztusnak csak a lábát.”

Mindeközben könnyek csordultak ki a szeméből…

A remetekunyhó mellett volt Tíhon atya sírja, aki Paísziosz atya lelkiatyja volt és három évvel korábban hunyt el. Két-három rozmaringbokor, egy tő szőlő és egy nagy ciprusfa, amelyre elég volt csupán rápillantani, és lelkünk máris az égbe emelkedett.

Bementünk a vendégfogadó szobába, ahol le lehetett ülni. Nagyjából kétszer kétméteres volt. Nem nagyobb. A fal mellett, barna katonapokróccal letakarva egy természet-alkotta nyúlvány, ez volt a dívány. Vízzel és lukumival[1] kínált. Vártuk, hogy megszólaljon, de hallgatott. Fejét lehajtva ült és békésen font egy imaolvasót. Végül valaki megtörte a csendet. Már nem tudom pontosan, mit kérdezett. Csak arra emlékszem, hogy először fátyolos hangján Isten szeretetéről kezdett beszélni, és arról, hogy ez az érzés hogyan ébreszti fel bennünk a viszont szeretetet iránta. Milyen édesen hangzott mindez! Szólt Isten édes ajándékairól, jelenlétének fényéről, a szentek méltóságáról, a vértanúk bátorságáról és a mi saját, hálás viszonzásunkról.

Ugyanazzal a lelkülettel, ugyanolyan hangsúllyal, ritmussal és szavakkal ecsetelte az imádság magasztosságát, amely Isten jelenlétének érzékelése és a mi szeretetünk feléje való törekvése. Csak hallgattam. Szívtam magamba mindent, amit csak tudtam, szememmel, füllel, értelemmel, de még jobban érdekelt mindaz, ami amögött volt, amit mondott, vagy külsője elárult. Arca, szeme beszédesebb volt szavainál. Elárulta, amit rejteni akart elöttünk. A kérdések is inkább ezért voltak, nem másért. Én nem szóltam semmit, de elhatároztam, hogy kérdések egész sorával jövök majd vissza. Szomjaztam mindenre, ami csak meghaladta az átlagost, az erkölcsileg helyest, az elfogadott normát. Elegem volt a lelki életre vonatkozó naprakész válaszokból. Itt egy új és eredeti hangot hallottunk. Csüngtünk minden szaván. Nemcsak hallotta a a szív csendjének „kimondhatatlan szavait”, hanem láthatatlanságában maga az ember mutatkozott meg.

Itt kimondhatatlan dolgokról hallottunk és láthatatlan dolgokat láttunk. Minden remeteség olyan, mint egy mély kút. Fizikusok azt állítják, egy kút mélyéről délben is lehet látni a csillagokat. A kút falai elnyelik a rájuk eső napsugarakat, a remeteség pedig elnyel minden hangot, képet vagy földi gondot, és lehetővé teszi, hogy az aszkéta tisztán és szétszórtság nélkül halljon, lásson és gondolkozzon.

Igen udvariasan és gyöngéden tudomásunkra hozta, hogy ideje indulnunk. Már késésben is voltunk. Kimentünk az udvarra. Visszament, hogy hozzon nekünk áldásként egy-egy imaolvasót, amelyet ő maga font. A mellettünk álló egyik fa odvában fölfedeztem egy üvegkancsót, amely tele volt mogyoróval. „Áldás” volt ráírva. Itt minden áldás volt. Egy darabon elkísért bennünket, hogy megmutassa a rövidebb utat. Elbúcsúztunk. Mindnyájan áldást kértünk és elindultunk.

Rengeteg gondolat forgott a fejemben. Lehet, hogy kíváncsiságból kerestük fel és nem lelki szomjúságból? Talán csak pazarolta ránk az idejét? Idejének értékét a mi saját életünk szintjéhez kellett mérnünk. Megfordultam, hogy legalább egy utolsó pillantást vethessek rá hátulról. De már eltűnt. Sietett, hogy folytassa az imádságot.

Egy másik alkalommal is felkerestem Paísziosz atyát, 1976-ban, egy egyetemi diáktársammal. Emlékszem, milyen kedves és gyöngéd szavakkal szólt hozzánk.

„Mit tanulnak, fiatal barátaim?” – kérdezte.

„Fizikát”, válaszoltunk.

„Szóval mindketten fizikusok. Nos, akkor a metafizika fizikáját is el kell sajátítaniuk. Tudnak a spirituális maghasadásról ? Amikor megismerjük önmagunkat, és eljutunk az önismeretre, akkor megy végbe a mi maghasadásunk. Ha nem alázzuk meg magunkat, hogy megtörténhessen személyiségünk maghasadása, nem szabadul fel az a spirituális energia, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy legyőzzük természetünk gravitációs erejét. Csakis így találhatunk rá spirituális pályánkra, fiatal barátaim.”

Milyen csodás meglepetés! Saját nyelvén, de mégis a mi nyelvünkön beszélt.

„A lelki élet könnyű”, mondta. „Az én igám édes és az én terhem könnyű”[2], mondja Krisztus.

De „szűk a kapu és szoros az út”[3], válaszolta a társam barátságosan és udvariasan.

„A kövérség teszi szűkké, kedvesem, szabadulj meg tőle, és meglátod, milyen könnyű.”

Szeretetünknek mindenki felé egyformának kell lennie. Csak akkor lesz Isten szeretete. Ha egyeseket jobban szeretünk, másokat kevésbé, valószínűleg önzés van bennünk.

Minél jobban elfelejtjük önmagunkat, annál tisztábban ismerjük fel életünkben Isten áldásait. És mit meg nem ad nekünk a jóságos Isten! (Milyen melegséggel és gyöngédséggel ejtette ki azt, hogy „a jóságos”!) Olykor az az érzésünk, hogy testünk minden csontja viaszból van és képtelen elhordozni Isten ajándékainak súlyát. Isten szeretete alatt minden meghajol. A közelében minden elolvad.

Beszélt nekünk az imádság és Isten kegyelmének csodáiról. Elmondta, ismert egy egyszerű szívvel megáldott szerzetest, aki szó szerint vette a Szentírás igéit és Krisztus szavait, amelyekkel „hatalmat adott övéinek, hogy kígyókon és skorpiókon járjanak”[4], és minden félelem nélkül, puszta kézzel kapta fel a mérges kígyókat és dobta ki a kertjéből. Volt egy másik szerzetes, aki Isten kegyelméből, imádság közben távoli országokban találta magát, csodákat vitt végbe, feltárta Isten hatalmát, majd visszatért. Ugyanezzel a szerzetessel az is megtörtént, hogy amikor felébredt, a kezében egy virágot talált, amely csak a Kaszpi-tenger mellett terem. Isten odavitte.

Ezekkel a történetekkel az atya megrepesztette a mi racionalizmusunk burkát. Egészen másfajta életfelfogást sugallt. Egy sugallata viszont sehogy sem talált visszhangra bennem. A hivatásomé. Makacsul elzárkóztam attól, hogy abba az irányba tekintsek.

Tizenkét évvel később, 1988-ban ismét az Áthosz-hegyen találtam magam, ezúttal már novíciusként, szövetségesemmel ― szerzetesi hivatásommal. Ugyancsak aszályos nyár volt. Hónapokig egy szem eső sem esett. A források, patakok kiszáradtak. Α csapokból nem folyt a víz. Lehetetlen volt bármit is termeszteni a kertekben. Egyetlen paradicsompalánta sem nőtt egy méternél nagyobbra. Siralmas látványt nyújtottak, ahogy a karókon csüngtek, mint valami tüdővészben szenvedő gyermekek. A paprika, a tök, az uborka hasonló vagy még szomorúbb képet mutatott.

Paísziosz atya kertje azonban nem ilyen volt. Ő nem termesztett sok zöldséget, csak azt, amit nem kellett főzni, mivel aszketikus étrendje csak ennyit engedett meg. Kilenc tő paradicsomot és egy uborkát ültetett. Abban az évben öntözetlen paradicsomtövei két méteresekre nőttek: minél nagyobb volt az aszály, annál magasabbak lettek. Maguk a paradicsomok pedig kisebbfajta dinnyéknek tűntek. Ámulattal szemléltem a csodát. Az isteni kegyelem élő vize helyettesítette a természetes víz hiányát.

Egy kevéske vízzel, de nagy reménységgel, spirituális „kihívásként” rá tudjuk venni Istent, hogy átalakítsa a természetet. Minél jobban összezsugorodik bennünk e világ logikája és földi voltunk súlya, annál élőbb és valóságosabb módon bukkan fel Isten lelki „atmoszféránkban” és életünk „környezetében”.

Beállított a paradicsomtövek közé és tréfásan felkiáltott: „Milyen kár, pedig azt hittem, hogy magas vagy. Még a paradicsomtöveim is túlnőnek rajtad. Képzeld, ha még öntöztem is volna őket.”

A környéken az összes remetelak Paísziosz atya paradicsomjaiból élt. Végül is nem emlékszem, hogy csak paradicsomon éltünk volna, de abban biztos vagyok, hogy megízleltük Isten áldását.

Aki csak kevésre vágyott, sokat kapott. Hogyan lehet elfelejteni egy ilyen élményt? Egy ilyen élmény a legszárazabb lelket is megöntözi az áthoszi szerzetesek körében, és ezekben a sivár időkben, csodás módon, korunk legzamatosabb és legpompásabb lelki gyümölcseit termi. „Az ő hitük és életük tartja fenn a földkerekséget.”[5]

Gyakran elmondta, hogy mikor Isten eljön a szívünkbe, az ember kapcsolata olyan finom és gyöngéd lesz a természethez, hogy többé nem zavarja meg, de nem is kell megvédenie magát tőle: nem szakít le egyetlen virágot sem, nem tapossa el a csalánt, nem pusztítja el a hangyát, nem hessegeti el hirtelen mozdulattal a lepkét, tiszteli a törött ágat, a gyümölcstelen fát, a kellemetlen rovart, a fenyegető állatot. Ha belebotlunk egy vadállatba vagy kígyóba, és ilyen szeretetet érzünk iránta, nem fog bántani, mert ő is szeret bennünket. Ha a teremtés barátai leszünk, visszafizeti nekünk a szeretetet és a bizalmat. Sóhajtásaival és gyöngeségeivel szemben tiszteletet mutatunk, megöntözzük imával, és erre csodás gyümölcsökkel válaszol…

[1] Török eredetű édesség.

[2] Mt 11,30.

[3] Mt 7,14.

[4] Lk 10,19.

[5] Idézet az Ortodoxia Vasárnapján felolvasandó zsinati határozatból, amelyet a VII. Egyetemes Zsinat foglalt írásba (787).

(Az Odigitria Könyvek sorozatban megjelent kiadványok kaphatók a nagy könyvesboltokban, ill. kedvezményesen megrendelhetők a következő internetes helyen: //www.prosperod.hu/katalogus/index.html)

—————————————————-
[1] Mt 5,45.

[2] A vízkereszti himnusz. Liturgikon I. Ford. Berki Feríz. Budapest, 1980, 278. o.