(Frissítve: 2024. február 25.)
“Ő előbb szeretett minket”
„Boldogok az irgalmasok,
mert ők irgalmasságot nyernek.” (Mt 5,7)
Valaki vétkezett, igazságtalanságot követett el velünk. Urunk azt parancsolja, a válaszunk legyen nagylelkű:
„Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.”
Úgy tűnik, a parancsolat nem könnyű. Megsértettek, belegázoltak az önérzetünkbe. Sőt, mi jót tettünk, mások ezt rosszal viszonozták. Sokkal könnyebb elviselni, ha valamilyen szeretetlenségért, rosszért fizetnek vissza, mert a lelkünk mélyén még jogosnak is érezzük. Szinte számítunk rá, és belátjuk, Isten minden tettet igazságosan ítél meg. Minden tettnek, jónak vagy rossznak, megvan a maga következménye. Ám nehéz elviselni, amikor úgy érezzük, mi jót tettünk, nekünk pedig rosszal fizettek érte.
Azért nehéz, mert megfeledkeztünk a keresztfáról!
Az Úr Jézus a legnagyobb jót cselekedte velünk: eljött száműzetésünk világába, magára vette a bűn miatt holttá vált életünket. Mégis, mi jutott neki osztályrészül? A kereszt:
Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt, aki isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban. (Fil 2,5-10)
Ráadásul, alighogy megszületett Megváltónk a földön, máris üldözőbe vette az ember:
Íme, az Úr angyala megjelent Józsefnek álmában, és így szólt: »Kelj föl, vedd magad mellé a gyermeket és anyját, és menekülj Egyiptomba! Maradj ott, amíg nem szólok neked! Heródes ugyanis keresni fogja a kisgyermeket, hogy elveszítse őt.« (Mt 2,13)
Urunknak már a kezdet kezdetén üldöztetés lett az osztályrésze ─ végül pedig a keresztfa. Mi pedig virágvasárnapi bevonulásra készülődünk? Jóllehet Krisztus igazságáért küzdünk e földön, mégsem várhatunk itt, emberi értelemben, teljes igazságot:
Új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, ahol igazság lakik. (2Pt 3,13)
Más oka is van annak, hogy nehéznek találjuk az irgalmasság gyakorlását. Az, hogy összetévesztjük a bűnt a bűnössel. Elfelejtjük, nem a bűnöst, hanem a bűnt kell gyűlölnünk. A bűnössel együtt kell éreznünk. Ahogyan Isten együtt érzett velünk, és elküldte hozzánk Egyszülött Fiát, akkor, amikor még nem akartunk tudni róla, amikor még a hátunkat fordítottuk neki:
Isten azonban azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk. (Róm 5.8)
„Amikor még bűnösök voltunk…”
Ez pedig máris tovább visz bennünket. Eleve el kellene várnunk, hogy mások szeressenek? Nem nekünk kellene megelőznünk másokat, és előbb szeretnünk őket? Mert Isten is előbb szeretett minket! János apostol csakis ezt nevezi szeretetnek:
Ebben áll a szeretet, nem abban, hogy mi szerettük Istent, hanem abban, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelésül a mi bűneinkért. (1Jn 4,10)
Másfajta tapasztalatunk is van arról, miért esik nehezünkre, hogy irgalmasak legyünk. Azért, mert magunkkal szemben ösztönösen elnézőbbek vagyunk, másokkal szemben viszont szigorúbbak:
Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a saját szemedben pedig nem veszed észre a gerendát? (Mt 7,3)
Az eddig mondottakat el is felejthetnénk, és csupán arra az ígéretre kellene figyelnünk, amely a parancsolat teljesítőjének szól:
Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.
Emlékezzünk a szívtelen szolgáról szóló példabeszédre:
Megesett a szíve az úrnak a szolgán, elbocsátotta hát, és az adósságot is elengedte neki. (Mt 18,27)
Adósságaink elengedését remélhetjük Isten királyi ítélőszéke előtt! Van ennél nagyobb jutalom annak számára, aki irgalmasan bánik felebarátjával? Ám a szívtelen szolga nem ezt tette:
Mihelyt kiment, találkozott egyik szolgatársával, aki tartozott neki száz dénárral. Megragadta őt, fojtogatta és követelte: „Add meg, amivel tartozol.” (Mt 18,28)
Íme, mi lett e viselkedés következménye. Korábban elengedett adóssága újra érvénybe lépett:
Az úr magához hívta őt és azt mondta neki: „Te gonosz szolga! Én az egész tartozást elengedtem neked, mert kértél engem. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, ahogy én is megkönyörültem rajtad?” És az úr haragjában átadta őt a kínzóknak, amíg csak meg nem adja egész tartozását. (Mt 18,32-34)
Az ígért boldogság szerint élni önmagában is boldogság, hiszen aki irgalmas, magát Istent követi:
„Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.” (Lk 6,36)
Szolgája, Mózes előtt is irgalmasnak jelentette ki magát:
Az Úr elvonult előtte, és azt mondta: „Az Úr Isten könyörületes és irgalmas, hosszan tűrő és igen kegyelmes és igaz.” (LXX, Kiv 34,6)
Ugyanezt vallja a zsoltáros:
Könyörületes és irgalmas az Úr, hosszan tűrő és igen kegyelmes. (LXX, Zsolt 102,8)
Az Úr Jézus is irgalmasságról tett tanúságot, amikor nem ítélte el a házasságtörő asszonyt, ám nem felejtette el meginteni:
Én sem ítéllek el, menj, és mostantól fogva többé már ne vétkezz! (Jn 8,11)
A kereszten így imádkozott azokért, akik felfeszítették:
„Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk 23,34)
Milyen kiváló módon elválasztotta a bűnt a bűnöstől!
Szent István diakónus és első vértanú is az irgalmas Jézust látja szemei előtt, amikor azokért imádkozik, akik őt éppen halálra kövezik:
Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt! (ApCsel 7,60)
Mindazt, amit eddig elmondtunk, lelki jótéteményeknek is nevezhetjük, mivel nem kell hozzá semmilyen anyagi eszköz, csak szilárd hit és nemes lélek.
Ám az irgalmasság parancsa olyan testi jótéteményeket is jelent, amelyekről az Utolsó Ítélet napján adunk majd számot:
„Éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, idegen voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám.” (Mt 25,35-36)
Urunk nem kér tőlünk nagy dolgokat, figyelmes szív, kis áldozat és erőfeszítés kell csak hozzá.
Különösen kedves és irgalmas cselekedetnek számított Isten előtt az Ószövetségben az elhunyt temetéséről való gondoskodás. Irgalmas tettet vitt véghez az arimátiai József, amikor gyorsan, határozottan cselekedett, bement Pilátushoz, elkérte Jézus testét, levette a keresztről, és a saját sírjába temette el:
Volt egy József nevű, derék és igaz férfi, a főtanács tagja, aki nem értett egyet a határozatukkal és tetteikkel. Arimateából, a zsidók egyik városából származott, és maga is várta az Isten országát. Elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Aztán levette, gyolcsba göngyölte, és egy sziklába vágott sírba helyezte, amelyben még senki sem feküdt. (Lk 23,50-53; Mt 27,57-60)
Márk evangélista azzal egészíti ki az elbeszélést, hogy József „bátran ment be Pilátushoz” (Mk 15,43). Abban a halálos csöndben, amely Jézus halálát körülvette, bátorságra volt szükség ahhoz, hogy valaki nyíltan színt valljon a Keresztrefeszített mellett.
Az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlásához nemcsak nemes, hanem bátor lélekre is szükség van. A jó tett ugyanis soha nincs híján próbatételnek vagy kísértésnek.
Julio D. atya, Isten nyugosztalja, kubai ortodox pap mondta el nekem a múlt század hetvenes éveinek elején egy hívőjük történetét, aki egyik lábára béna volt. Abban az időben nem kevesen voltak, akik megpróbálták illegálisan elhagyni a szigetországot. Olykor sikerrel, olykor sikertelenül. Ez a hívő előttem van, a hatvanas évek végén magam is találkoztam vele Havannában, de a nevére már nem emlékszem, talán Martinnak hívták. Pár társával együtt elhatározta, hogy valamilyen lélekvesztőn Florida felé veszi az irányt. A vízi határőrök rátaláltak, lelőtték. Hozzátartozói nem voltak. Julio atya felkutatta a holttestet, virrasztott fölötte egy éjszakán át a velatorióban és másnap reggel eltemette.
Bátorságra volt szüksége az irgalmas szamaritánusnak is, hiszen a másik két ember, aki előtte arra járt, valamiért nem tudta, vagy nem akarta a segítségnyújtás minden következményét felvállalni:
Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba ment, és rablók kezébe került. Azok kifosztották, véresre verték, majd félholtan otthagyták, és eltávoztak. Történetesen egy pap ment azon az úton lefelé; látta, de továbbment. Hasonlóképpen egy levita is, amikor ahhoz a helyhez ért, és látta őt, elment mellette. Egy szamariainak is arra vitt az útja. Odament, és amikor meglátta, megkönyörült rajta. Odalépett hozzá, olajat és bort öntött a sebeire, és bekötözte; azután föltette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta. (Lk 10,30-34)
A szamaritánus nemcsak bátor volt, hanem gondoskodása mindenre kiterjedt. Mielőtt továbbment, így szólt a fogadóshoz:
„Viseld gondját neki, és ha többet költenél, amikor visszatérek, megadom neked.” (10,35)
Nem akart a segítségnyújtás nehézségein minél előbb „túl lenni”. Nem kötelességszerűen, hanem szívből, mindenre kiterjedő módon akart a szerencsétlenül járt ismeretlen felebaráton segíteni.
Az irgalmasságnak további, másfajta, lelki formái is lehetnek. Jakab apostol, „az Úr testvére” ezt írja levelében:
Testvéreim, ha valaki közületek eltéved az igazságtól, és valaki megtéríti őt, tudja meg, hogy aki a bűnöst visszatéríti téves útjáról, megmenti annak lelkét a haláltól, és betakarja bűneinek sokaságát. (Jak 5,19-20)
Az irgalmasság cselekedetét végezzük akkor is, amikor élő és elhunyt felebarátainkért imádkozunk:
Imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok, mert sokat megtehet az igaz ember állhatatos könyörgése. (Jak 5,16)
Az irgalmasság cselekedete, ha szívből együtt tudunk érezni azzal, aki örvendezik, de azzal is, aki sír:
Örüljetek az örvendezőkkel, és sírjatok a sírókkal! (Róm 12,15)
A vigasztalás is az irgalmasság cselekedete, amely nem egyszerűen vigasztaló szó, hanem olykor a szó szoros értelmében életmentővé válik akkor, amikor az elkövetett bűnök feletti mértéktelen bánkódástól, kétségbeeséstől mentheti meg felebarátunkat:
Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! – mondja Isten. Szóljatok, papok, Jeruzsálem szívéhez, vigasztaljátok meg őt, mert letelt megaláztatása, feloldoztatott bűne alól, hiszen kétszeresen meglakolt az Úr kezétől minden vétkéért. (LXX, Ézs 40,1-2)
Pál apostol írja a korinthusiaknak:
Ha nekem valaki szomorúságot okozott, nem engem szomorított meg, hanem részben, hogy ne túlozzak, mindnyájatokat. Elég az ilyennek az a büntetés, amely a többség részéről érte. Most pedig, éppen ellenkezőleg, inkább bocsássatok meg neki, és vigasztaljátok meg, hogy a nagyon mély bánat valamiképpen el ne eméssze őt. (2Kor 2,5-7)
Az irgalmas cselekedet győztes pillanata az, amivel a boldogság magyarázatát kezdtük, amikor a velünk szemben elkövetett rosszat, igazságtalanságot, bár lelkünknek fáj, mégsem viszonozzuk. Vagy ha viszonozzuk, csakis jóval fizetünk vissza:
Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért! (Róm 12,17)
Ne hagyd, hogy a rossz legyőzzön téged, hanem te győzd le a rosszat a jóval. (Róm 12,21)
„Irigyelnek ― mondta egyszer valaki ―, pedig én semmi okot sem adtam rá.” A jó próbatétele nem az, amikor velünk jót tesznek, hanem az, amikor nem tesznek, mi mégis jóval viszonozzuk.
Vagy hozzunk egy másik példát. Előfordul, hogy éppen a jó cselekvése közben ér bennünket valamilyen baj. Évekkel ezelőtt összeálltunk, hogy egy idős házaspárnak segítsünk téli tüzelőjét felaprítani. Már majdnem elkészültünk a munkával, amikor egyik társunk szemébe szilánk repült, úgyhogy szaladni kellett a szemészeti ügyeletre, különben egyik szeme odalett volna. Miután túl volt a veszélyen, valaki közülünk föltette a kérdést: Miért éri az embert baj éppen a jó cselekvése közben?
Azért érhet bennünket baj a jó cselekvése közben, hogy a jó tett tűzben megpróbált jó tett legyen. Az Ellenség ugyanis épp így akar elriasztani a jó cselekvésétől. Látod, semmi hasznod sincs belőle, sőt károd származik, nincs értelme, hagyj hát fel a jó cselekvésével…
A keresztény embernek az Úr Jézus Krisztust kell követnie. Péter apostol írja:
Mert kegyelem az, ha valaki Istenre néző lelkiismerettel igazságtalanul szenvedve tűri a viszontagságokat. Hiszen miféle dicsőség az, ha vétkeztek, és azért viselitek el a pofonokat? De ha jót cselekedtek, és tűritek érte a szenvedést, ez kedves Isten előtt. Hiszen erre vagytok hivatva, mert példát hagyva nektek, Krisztus is szenvedett értetek, hogy az ő nyomdokait kövessétek. Ő, aki bűnt nem cselekedett, s álnokságot sem találtak a szájában, amikor szidalmazták, nem viszonozta a szidalmat, mikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta magát arra, aki igazságosan ítél; aki a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk; az ő sebe által gyógyultatok meg. (1Pt 2,19-25)
Az igaz Jóbot is így akarta elriasztani az Ellenség attól, hogy továbbra is állhatatosan kitartson a jóban, és végül elszakadjon a legfőbb Jótól, Istentől. Isten így tett bizonyságot a Sátán előtt:
„Megfigyelted-e gondosan szolgámat, Jóbot? Nincs a földön hozzá hasonló férfi, feddhetetlen, igaz, istenfélő, minden gonosz dologtól tartózkodó?” (LXX, Jób 1,8)
A Sátán viszont így válaszolt Istennek:
„Vajon ok nélkül istenfélő-e Jób? …Megáldottad keze munkáját, és megsokasítottad jószágát a földön? De nyújtsd csak ki a kezedet, és verd meg mindenét, amije van, akkor bizony szemtől-szembe áld majd téged!” (LXX, 1,9-11)
Ámde Jób így imádkozott az őt ért sorozatos csapások után:
„Mezítelen jöttem ki anyám méhéből és mezítelen térek oda vissza; az Úr adta s az Úr elvette, amint az Úrnak tetszett, úgy lett, legyen áldott az Úr neve!” Mindezekben, amik vele történtek, semmivel sem vétkezett Jób az Úr előtt… (Jób 1,21-22)
Nemcsak elfogadta a csapásokat Isten kezéből, hanem még áldotta is értük Istent. Isten került tehát ki győztesen a Sátánnal szemben magára vállalt csatából, azért, mert hűséges szolgáját, Jóbot senki és semmi sem tudta elszakítani Isten szeretetétől.
Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől? Nyomorúság vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhség, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy kard? Amint írva van: „Miattad gyilkolnak minket naphosszat, olybá vesznek, mint a leölésre szánt juhokat.” De mindezekkel szemben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket. Abban ugyanis biztos vagyok, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van. (Róm 8,35-39)
Befejezésként álljon itt egy részlet Új Teológus Szent Simeon 31. katekéziséből, amelyben az irgalmasság parancsolatát elsősorban a lelki dolgokra vonatkoztatja:
„Boldogok az irgalmasok. Ámde kik az irgalmasok? Akik pénzt osztanak és táplálják a szegényeket? Nem! Hát akkor kik? Azok, akik szegények lettek azért, aki szegénnyé lett értük (2Kor 8,9). Akiknek bár semmilyük sincs, amit adhatnának, de a szegényekről, az özvegyekről, az árvákról és a betegségben lévőkről mindig megemlékeznek, valahányszor látják őket, együttéreznek velük, forró könnyeket hullatnak értük, ahogyan az igaz Jób tette, amikor így szól: Sírva fakadtam, ha egy elesettet láttam (LXX 30,25); akik, amikor tudnak, irgalmasságot gyakorolnak örömmel (Róm 12,8) és irigység nélkül emlékeztetnek mindenkit mindarra, ami a lélek üdvösségére vonatkozik, engedelmeskedve annak, aki így szól: Csalárdság nélkül sajátítottam el és irigység nélkül adom tovább (Bölcs 7,13). Ezeket mondja az Úr boldogoknak, ők a valóban irgalmasok, mivel ezt a fajta irgalmasságot gyakorolva, mintegy lépcsőn felfelé haladva, eljutnak a lélek teljes tisztaságára. Erről a tisztaságról pedig az Úr azt mondta, boldogok a szívükben tiszták, mert ők meglátják Istent (Mt 5,8). Ha pedig a lélek ilyenné válik, meglátja Istent, kiengesztelődik vele, békesség lesz Teremtőnk és Istenünk és a korábban vele ellenséges lélek között, akkor pedig mint béketeremtőt mondja boldognak az Úr: Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek (Mt 5,9). Azok, akik teljességgel kiengesztelődtek azzal, aki eljött, hogy békét adjon a közel lévőknek és a távollévőknek (Ef 2,27), aki eljött, hogy kiengeszteljen bennünket, akik ellenségei voltunk, saját Atyjával (Róm 5,10) és az elválasztottakat eggyé tegye (Ef 2,14), azaz részesítsen bennünket a Szentlélekből, a mi testünket pedig felvegye.” [1]
[1] ΚΑΤΗΧΗΣΙΣ XXXI. ΟΣΙΟΥ ΠΑΤΡΟΣ ΗΜΩΝ ΣΥΜΕΩΝ ΤΟΥ ΝΕΟΥ ΘΕΟΛΟΓΟΥ ΕΡΓΕ Τ. ΠΡΩΤΟΣ (Αʹ). ΚΑΤΗΧΗΣΕΙΣ 1-34. «ΟΡΘΟΔΟΞΟΣ ΚΥΨΕΛΗ», ΘΕΣΣΑΛΙΝΟΚΗ 1988.
I. T.
+