(Az oldal frissítve: 2024. június 6.)
1. Boldog szegények
„Boldogok a lélekben szegények,
mert övék a mennyek országa.” Mt 5,3
A következő fejezetekben a reményről lesz szó, amelyet Pál apostol a három magasabb rendű adomány közé sorol:
Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; de ezek közül legnagyobb a szeretet. (1Kor 13,13)
Mit jelent a remény a keresztény ember számára? A távoli jövő, a közeljövő, vagy a következő pillanat valóságát. Isten minden jövőbe helyezett ígéretének a beteljesülését. A remény tehát szoros kapcsolatban áll a hittel:
A hit pedig alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk. (Zsid 11,1)
A reményről szóló tanítás elsősorban a Hegyi Beszéd Boldogságaiba és az Úr Imájába, a Miatyánkba van foglalva. Látni fogjuk ugyanis, hogy minden egyes boldogság-mondáshoz jövőbeni ígéret is társul. Az Úr Imájában elhangzó kérések ugyanúgy magukban foglalják a beteljesülés reményét a jövőben.
Van-e ember, aki ne szeretne boldog lenni? A boldogság utáni vágy, akárcsak az Isten utáni vágy, velünk születik. Ám az Úr olyan új, „boldognak” mondott életformát tár elénk a Hegyi Beszédben (Mt 5,2-12; Lk 6,20-23), amely teljes mértékben elüt attól, amit mi hétköznapi értelemben boldogságnak tartunk.
Hogyan is kezdődik ez a Beszéd?
A tömeget látva fölment a hegyre. Leült, a tanítványai odajöttek hozzá. Mt 5,1
Az Úr Jézus először is arra tanít bennünket ─ mondja Aranyszájú Szent János ─, hogy húzódjunk vissza a mindennapi élet forgatagától, amikor bölcsességre akarunk szert tenni, vagy olyan üdvös dolgokat akarunk zavartalan körülmények között megvitatni, amelyeket meg is kívánunk valósítani. Az se kerülje el figyelmünket, hogy mi történt a Hegyi Beszéd elmondása előtt. Máté evangéliumában ezt olvassuk:
Jézus ezután bejárta egész Galileát. Tanított a zsinagógáikban, hirdette az ország örömhírét, és meggyógyított minden betegséget és minden bajt a nép között. Eljutott a híre egész Szíriába, és odavitték hozzá mindazokat, akik rosszul voltak, akiket különféle betegségek és kínok gyötörtek, az ördögtől megszállottakat, holdkórosokat és a bénákat, ő pedig meggyógyította őket. Nagy tömeg követte őt Galileából és a Tízvárosból, Jeruzsálemből, Júdeából és a Jordánon túlról. (Mt 4,23-25)
Az Úr tehát ─ testünk és lelkünk igazi orvosaként ─ kétféle módon is gondoskodott rólunk: hol testi bajainkat gyógyította, ha erre szükség volt, hol a lelkünket ápolta, belé csepegtetve az igaz és örök isteni tanítást, hogy megóvja azt mindenféle változó, emberi vagy téves eszmétől.
Ezután mondja el tehát a Hegyi Beszédet, amelyet Máté evangélista ezekkel a szavakkal vezet be:
A tömeget látva fölment a hegyre. Leült, a tanítványai odajöttek hozzá.
Az Úr félrevonja a tanítványokat ─ magyarázza tovább Aranyszájú Szent János Máté evangéliumának kommentárjában ─, mivel elsősorban hozzájuk intézi szavait. Ám a tanítványokhoz intézett beszédén keresztül lehetőséget ad a különféle emberekből álló sokaságnak, azoknak, akik még messze állnak tanításától, hogy mintegy kívülről „belehallgassanak” beszédébe, s így az önmegtagadásról szóló parancsolatok ne jelentsenek korai és elhordozhatatlan terhet számukra. Ily módon alighanem feszültebben figyeltek rá, mintha közvetlenül szólította volna meg őket. Ám végül kiderül, hogy mindnyájukhoz kívánt szólni, sőt minden kor minden emberéhez, mivel beszédét nem úgy kezdte, hogy „boldogok lesztek, ha szegénységet fogadtok”, hanem így: „Boldogok a lélekben szegények…” Azaz mindig és mindenütt boldogok mindazok, akik vállalják a lelki szegénységet. A személyes, a tanítványoknak címzett megszólítás csak az utolsó, kilencedik boldogságban jelenik meg:
„Boldogok vagytok, amikor gyaláznak és üldöznek titeket, és hazudozva minden rosszat mondanak rátok miattam.” (Mt 5,11)
Ez sem véletlen, hiszen elsősorban valóban a tanítványok körét üldözték, az apostolok ─ János kivételével, akit semmilyen halálnem sem volt képes elpusztítani ─ mind vértanúként fejezték be életük pályáját.
Azt mondtuk, minden egyes boldogság-mondáshoz ígéret társul. Ámde nem valamilyen földi bőség, testi jólét, hanem lelki boldogság formájában. Jób életének vége ismét jóra fordult, mert hű maradt Istenhez. Az Újszövetségben az Istentől várt jutalom átszellemül, lelkivé válik. Nem kecsegtet földi értelemben vett biztos jóléttel, bőséggel, hanem elsősorban mennyei jutalommal:
„Ezeket azért mondtam el nektek, hogy békességetek legyen bennem. A világban megpróbáltatások érnek titeket, de bízzatok, én legyőztem a világot.” (Jn 16,33)
Máté evangéliuma szerint kilenc boldogság-mondás van, amelyek közül az utolsó, a kilencedik csak személyre szóló formájában tér el az előzőktől. Ezért szoktunk olykor nyolc, olykor viszont kilenc „boldogságról” beszélni.
A Boldogságok ─ akárcsak az ó- és újszövetségi Szentírás számos része ─ az egyház imájává váltak. Csaknem minden vasárnap énekeljük a szent liturgia harmadik antifonjában, miközben a pap és a diakónus körmenetet végez az Evangéliumos Könyvvel a templomhajóban. Ez a Könyv nem más, mint a földi világba eljött, „testté lett Ige” ikonja.
Urunk sajátos formában kínálja fel nekünk a boldogság elérését. Mivel szelíd és alázatos szívű, nem „parancsolatok”, hanem „boldogságok” formájában adja át a tanítását, és boldogoknak mondja azokat, akik szabadon elfogadják és megvalósítják. Mi azonban mégis parancsolatoknak hívjuk őket. Ez az jelenti, hogy minden egyes boldogságban megkülönböztetjük a „tanítást” és a „boldogságot”, azaz magát a parancsolatot és a jutalom ígéretét:
Ő pedig szólásra nyitva ajkát így tanította őket: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.” (Mt 5,2-3)
Lukács evangéliumában viszont másként van feljegyezve az első boldogság-mondás:
„Boldogok vagytok, ti szegények, mert tiétek az Isten országa.” (Lk 6,20)
Végül is milyen szegénységről van szó? Materiális vagy lélekben való szegénységről? Valójában mind a kettőről. A materiális, testi értelemben vett szegénység ugyanis elősegítheti a lélekben való szegénység elérését, de csak akkor, ha valaki nem kényszerítő körülmények hatására, hanem saját elhatározásából és Istenért választja. Nem véletlen tehát, hogy az Úr Jézus így válaszol a gazdag ifjúnak:
„Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, add oda a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben. Aztán jöjj, kövess engem.” (Mt 19,21)
Már a puszta tény, hogy valaki anyagi javakban és az utánuk való vágyban szegény, megkönnyíti számára a bejutást Isten országába. A gazdagról és a szegény Lázárról szóló történetben azt olvassuk, hogy amikor Lázár meghalt, „az angyalok Ábrahám kebelére vitték” (Lk 16,22). Isten szereti a szegényeket, és az „éhezőket betölti javakkal” (Lk 1,53). Akiknek semmijük sincs, azok mindent Isten irgalmától remélnek. Ám a gazdagról ezt mondja:
„Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bemenni az Isten országába.” (Mt 19,24)
Egy gazdag ember is lehet azonban „lélekben szegény”, ha megérti, hogy a földi gazdagság mulandó, nem maradandó, és nem képes helyettesíteni a lelki javak hiányát:
„Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de az élete kárt szenved? Vagy mit adhat az ember cserébe a lelkéért?” (Mt 16,26)
Máté evangéliumában az Úr a „lélekben szegényeket” mondja boldognak.
Mit jelent „lélekben szegénynek” lenni? Valamilyen szellemi „elmaradottságot”, egyfajta naivitást és ebből fakadó boldog világképet? Olykor ─ nem minden irónia nélkül ─ ilyen jelentésben is találkozunk a „lelki” szegénység fogalmával hétköznapjainkban. Ám vallási és lelki értelemben egészen mást jelent. Épp az ellenkezőjét: a szellem mély bölcsességét. Azt, hogy tudatában vagyunk, végső soron nem rendelkezünk semmivel, amit a sajátunknak mondhatnánk, csak azzal, amivel a Teremtő Isten ajándékozott és ajándékoz meg bennünket. Szabad akaratunk is ajándék. Ha pedig végső soron semmink sincs, ami a sajátunk lenne, akkor minden ajándék, minden kegyelem, múltunk és jövendőnk is a Teremtő Istentől származik, tőle nyertük és nyerjük el, és lesz a miénk.
A „lélekben” szegénység azt is jelenti a keresztény ember számára, hogy mindenben a Megváltó segítségére, kegyelmére van utalva:
„Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nélkülem semmit sem tehettek.” (Jn 15,5)
A „lélekben szegénység” valójában nem más, mint alázatos gondolkodás. Aki kevély, büszke tehetségére, sikereire, műveltségére, tudására, embereket orvosi tudománnyal ─ vagy anélkül, imádsággal ─ gyógyító képességeire, ráadásul másoknál magasabb rendűnek tartja magát, és mindezt saját szerzeményének, nem pedig a Teremtő Istentől kapott talentumoknak tartja, az „lélekben gazdag”, akkor is, ha teljes nincstelenségben él. Így pedig a Mennyek Országa sem lehet az övé.
Álljon itt egy történet a „lélekben” szegényekről, a Szentek Életéből:
Egy nap sok öreg gyűlt össze Poimén abbánál. Az abba egyik rokonának volt egy fia, akinek az ördög műve miatt az arca hátrafelé fordult. A fiú apja, látva az öregek sokaságát, fogta a fiát, leült a monostor közelében és sírt. Történt, hogy egy öregnek arra vitt az útja. Meglátta és megkérdezte: „Miért sírsz?” „Poimén abba rokona vagyok ─ felelte ─, nézd, milyen baj történt a fiammal! Szeretnénk elvinni őt az abbához, de félünk, mert nem akar látni bennünket. És most, ha megtudja, hogy itt vagyok, elzavar engem. Amikor meghallottam, hogy itt vagytok, én is el mertem eljönni. Abba, kérlek, ha tudsz, könyörülj rajtam, vidd magaddal a fiút a monostorba, és imádkozzatok érte!” Az öreg fogta a fiút és elment a monostorba. De megmegfontoltan cselekedett. Nem vitte azonnal Poimén abbához, hanem a kisebb testvérekkel kezdte, és mindegyiküknek ezt mondta: „Áldjátok meg a fiút!” Amikor mindenki sorra keresztet vetett rá, az öreg végül odavitte Poimén abbához, de az abba nem akarta magához engedni. A testvérek kérlelni kezdtek, és azt mondták: „Ahogy a többiek, te is úgy, atya!” Poimén abba felsóhajtott és így kezdett imádkozni: „Istenem, gyógyítsd meg a teremtményedet, ne tartsa fogva az ellenség!” Ezután keresztet vetett a fiúra, azonnal meggyógyította, és visszaadta az öregnek egészségesen.[1]
Az Úr Jézus már itt, a jelenben ígéri a lélekben szegények számára a mennyek országa elnyerését. A hit és a remény által már most az övék az, ami csak az eljövendő örök életben lehet osztályrészük a maga teljességében. Ezért mondja:
„Nem fogják azt mondani: »Íme, itt van«, vagy »amott«. Mert az Isten országa köztetek van.” (Lk 17,21)
Az apostol ezt írja:
Isten országa ugyanis nem étel és ital, hanem igazságosság, békesség és öröm a Szentlélekben. (Róm 14,17)
Ámde miért a „lélekben szegényeket”, miért nem egyszerűen az „alázatosokat” mondja Krisztus Urunk boldognak? Azért, mert a „lélekben” szegénység több mint az alázat: az alázat legtökéletesebb megfogalmazása.
Nem véletlen, hogy Urunk éppen ezzel a boldogság-mondással kezdi meg tanítását. Hiszen mindaz, ami a paradicsom elveszítése óta pusztítást hozott, a gőgön keresztül tört be világunkba. Az ősszülők ─ a sátán sugallatára ─ elhitték, hogy „megnyílik a szemük, és olyanok lesznek, mint istenek[2]: tudni fogják a jót és a rosszat!” (vö. Ter 3,5). Így azt is elveszítették, amit már birtokoltak. Pál apostol is nyomatékosan óv a gőgtől és a vele járó kártól, különösen az egyházi szolgálattal kapcsolatban:
Éppen azért a püspöknek feddhetetlennek, egyszer nősült férfinak, józannak, megfontoltnak, tisztességesnek, vendégszeretőnek, tanításra alkalmasnak kell lennie… Ne legyen újonnan megtért ember, nehogy felfuvalkodjék, és ugyanaz az ítélet érje, mint az ördögöt. 1Tim 3,2-6
A gőg valójában minden bajnak a gyökere . Ezért Urunk, a tapasztalt orvoshoz hasonlóan, aki megalapozott és körültekintő gyógymódot ír elő betegének, ezt a boldogságot teszi le első és biztos fundamentumként. Mert ha jó az alap, biztonsággal fogja hordozni az egész épületet. Ám ha nem jó, ostromolják bár a falak az egeket, mint a Bábel tornya, könnyen összedől. A böjtölés, az ima, az irgalmasság gyakorlása, az önmérséklet és bármi, ami jó és nemes ─ alázat nélkül odaveszhet. Nem ez történt a példázatban szereplő farizeussal? Elérte ugyan a vallásos élet csúcspontját, ám a gőg miatt ─ szemben a bűnbánó vámossal ─ mindent elveszített:
„Mondom nektek: ez megigazultabban ment haza, mint amaz. Mert mindaz, aki magát felmagasztalja, megaláztatik, és aki magát megalázza, felmagasztaltatik.” Lk 18,14
Mert amiként a gőg minden rossznak a forrása, ugyanúgy az alázat minden erénynek az anyja.
[1] Szkitszkij Patyerik. Проси Бога, ищи, толцы у дверей милосердия Его (Szkétiszi paterikon. „Kérleld Istent, keress, zörgess irgalmának kapuin”). Московское подворье Свято-Троицкой Сергиевой Лавры. 2001.
[2] Eszeszte ósz theoi. Milyen ravaszt sugallat, amit a LXX szövege tartalmaz. Mert ha azt mondaná, „olyanok lesztek mint az Isten”, ez valóban hihetetlen lenne, de valamiféle „istenek”, majdnem „Isten”, ez könnyebben elhihető és könnyebb is lépre menni.
I. T.