(Frissítve: 2024. április 10.)
Az első parancsolat így szól:
„Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a rabszolgaság házából. Rajtam kívül más isteneid ne legyenek!” (Kiv 20,2-3)
Isten — az Úr — csak egy van. Ez az első igazság.
Honnan ismerjük meg Urunkat és Istenünket? Valamilyen kívülről jövő tanítás segítségével?
Isten nem hagyott bennünket teljes tudatlanságban, írja Damaszkuszi Szent János „Az igaz hit pontos kifejtésében”, hanem természetünknél fogva belénk oltotta annak tudását, hogy van Isten. [1]
Az ember ugyanis Isten képmására lett teremtve:
Azt mondta Isten: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.” (Ter 1,26)
Ugyanezt mondja Nagy Szent Vazul a „Bővebben kifejtett szabályokban”: Az istenszeretetről kérdezik és szeretnék tőle megtudni, hogyan lehet megtanulni. Ezt válaszolja:
Az istenszeretet nem tanítható. Hiszen azt sem másoktól tanultuk meg, hogy örüljünk a napfénynek, s ragaszkodjunk az élethez. Sőt szüleink és nevelőink szeretetére sem más tanított bennünket. Amint ugyanis az ember létrejön, megjelenik benne valami bontakozó értelem, amelyben eleve megvan a törekvés a szeretet kifejlesztésére. Mi is az istenszeretetnek ezt a bennetek rejlő szikráját akarjuk a Szentlélektől kapott erővel föléleszteni.[2]
Ám, ha már elértük az ifjú- vagy felnőttkort, és ezt a szikrát még nem élesztették fel, vagy nem éledt fel bennünk, másként is közelíthetünk a kérdéshez. Forduljunk a Szentíráshoz, keressünk „külső” támpontot Isten megismerésére. Pál apostol írja, hogy Isten már a teremtett világból is megismerhető:
Amit ugyanis tudni lehet Istenről, azt világosan ismerik, mert Isten kinyilvánította nekik. Hiszen azt, ami láthatatlan benne: örök erejét, valamint istenségét tapasztalni lehet a világ teremtése óta, mert az értelem a teremtmények révén felismeri. Éppen ezért nincs mentség számukra. (Róm 1,19-20)
Ezt erősíti meg Damaszkuszi Szent János. Azt tanítja, hogy „Isten a teremtésből, annak fenntartásából és kormányzásából”[3] is megismerhető.
Ámde nem csupán a teremtett világból, hanem a Szentírásból is meg lehet, sőt meg is kell ismernünk Istent. A Szentírás tanúsítja, hogy Teremtőnk a kezdetektől fogva a próféták és az ószövetségi igazak hosszú sora által szólt hozzánk, legvégül pedig Egyszülött Fia által szólított meg bennünket:
Sokszor és sokféle módon szólt hajdan Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső napokban pedig Fia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé rendelt, aki által a világokat is teremtette, s aki ― mivel az ő dicsőségének kisugárzása és lényegének képmása, és mindent fenntart hatalmának igéjével ―, miután a bűnöktől megtisztulást szerzett, a Fölség jobbján ül a magasságban. (Zsid 1,1-3)
Végül, a teremtett világon és a Szentíráson túl, Isten megismerésének a harmadik és legtökéletesebb foka, amikor a hozzá fűződő imádságos kapcsolaton keresztül személyesen is megismerjük. Áthoszi Szent Sziluán írja vallomásaiban:
Egészen más dolog csupán hinni, hogy van Isten, a természetből vagy a Szentírásból megismerni őt, és más a Szentlélek által megismerni az Urat.[4]
„Rajtam kívül más isteneid ne legyenek!”
Milyen más „istenek”?
A parancsolat második része még nyomatékosabban figyelmeztet bennünket az egy Isten hitére. Csak az egy és igaz Istenhez és Úrhoz szabad fordulni, aki csodák által nyilatkoztatta ki magát Isten ószövetségi népének, majd ugyancsak csodák által Isten újszövetségi népének, egyedül őt szabad csak imádni, nem lehet más vallással, más istennel helyettesíteni, se személlyel, se olyasmivel, akit, vagy amit kis híján „istenként” tisztelünk.
Így már az is elfordulást jelenthet tőle, ha előbb akarunk embereknek tetszeni, mint Istennek:
Vajon embereket akarok most megnyerni, vagy Istent? Embereknek igyekszem-e tetszeni? De ha az embereknek igyekeznék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája! (Gal 1,10)
Íme, itt a biztos próbája Krisztus Urunk követésének: a nap végén vizsgáljuk meg lelkünket. Istennek kívántunk-e tetszeni a nap folyamán gondolatainkkal, szavainkkal, cselekedeteinkkel, vagy az embereknek?
Az Úr Jézus elsősorban mennyei Atyjának akart kedvében járni, és csak utána az embereknek:
„Az az én eledelem, hogy annak akaratát cselekedjem, aki küldött engem, hogy elvégezzem az ő művét.” (Jn 4,34)
Mi az, ami olykor nyilvánvalóan, olykor rejtőzködve, de szemben áll az első parancsolattal?
Először is az ateizmus. Isten létének tudatos, vagy nem tudatos tagadása. Isten tagadása hogyan teremt más „istent”? Úgy, hogy akkor óhatatlanul én kerülök a középpontba, én leszek „isten” és félő, hogy így szólok: „Azt csinálok, amit akarok, szabad ember vagyok, senki se mondja meg nekem, hogy mit csináljak, hogyan éljek!” Az lesz a legfontosabb tehát, hogy én legyek boldog! Mi lesz az ilyen gondolkodásnak az eredménye? Gondoljunk a jól ismert evangéliumi példabeszédre, a tékozló fiú történetére. Miután szüleit és a szülők generációját elutasította ― nem erre ösztönzik ma is nyíltan egyes csoportok fiatal nemzedékünket? ― és az apja pénzével „azt csinált, amit akart”, a vége az lett, hogy mindent eltékozolt, elszegényedett és már éhezni kezdett. Csak ekkor döbbent rá csaknem végzetes tévedésére.
Az ateizmus filozófiai oka ugyanúgy lehet az alapos gondolkodás, mint ennek ellenkezője, a lét-kérdések iránti közömbösség, felszínesség. Ha az utóbbi ennek megfelelő erkölcsi közömbösséggel is párosul, az ember könnyen fordul a rossz felé, hogy megerősítse Isten elutasítását:
„Mindaz, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy le ne lepleződjenek a cselekedetei; de aki az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy nyilvánosságra jussanak tettei, mert Istenben cselekedte azokat.” (Jn 3,20)
Az ószövetségi Szentírás egyszerűen „esztelennek” nevezi azt, aki Istent elutasítja, és a rosszat választja:
Így szól szívében az esztelen: „Nincs Isten!” Megromlottak és utálatosak lettek foglalatosságaikban, nincs, aki jót cselekedne. (LXX, Zsolt 13,1)
Előfordul, hogy az ember elismeri ugyan, hogy van Isten, és azt mondja, „én a magam módján hiszek”, ám valójában nem hisz sem Isten természetfölötti kinyilatkoztatásában, sem gondviselésében a teremtett világ és az ember fölött, így nem is „járul” Istenhez:
Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni, mert aki Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy ő van, és megjutalmazza az őt keresőket. (Zsid 11,6)
Hol van tehát a vízválasztó az Istent „nem tagadó”, létét „elismerő” és az Istenben „hívő” ember között? Ahogyan az apostol írja, az „Istenhez járulásban”, az imádságban, és ami ettől elválaszthatatlan, a már felismert örök törvények követésében!
Valójában az eretnekség is az első parancsolattal fordul szembe. Miért? Azért, mert az igaz hitről vallott tanításhoz, Krisztusnak az apostolok által átörökített és egyetemesen őrzött tanításához olyan emberi tanítást tesz hozzá, vagy e tanításból olyan isteni tartalmat vesz el, amivel megcsonkítja, meghamisítja azt, amit Krisztus adott át apostolainak, ők továbbadták kiválasztott utódaiknak, velük együtt Isten népének, mindezt pedig az apostoli tanítást egyenes ágon öröklő és őrző Egyház hitelesítette és hitelesíti mindmáig. Pál apostol átkozottnak nevezi az általa nem hirdetett, idegen, „más evangéliumot”:
Még ha mi, vagy akár az égből egy angyal hirdetne is nektek más evangéliumot, mint amit hirdettünk nektek, átkozott legyen! (Gal 1,8)
János apostol is súlyos szavakkal óv a Szentírás önkényes meghamisításától:
Mert tanúságot teszek mindenki előtt, aki hallja e könyv jövendölésének igéit: Ha valaki hozzátesz ezekhez valamit, arra Isten azokat a csapásokat bocsátja, amelyek meg vannak írva ebben a könyvben. És ha valaki elvesz valamit e könyv jövendölésének igéiből, attól Isten elveszi osztályrészét az élet fájából, a szent városból, és mindabból, ami meg van írva ebben a könyvben. (Jel 22,18-19)
Előfordul, hogy valaki félelemből, vagy éppen szégyenből tagadja meg Istent, és válik mások előtt önkéntelenül is „ateistává”. Ezzel viszont az üdvösségét teheti kockára. Jól tudták ezt a régi és az újabb korok hitvallói, vértanúi:
„Mert aki szégyell engem és az én igéimet e házasságtörő és bűnös nemzedék előtt, az Emberfia is szégyellni fogja azt, amikor eljön Atyjának dicsőségében a szent angyalokkal.” (Mk 8,38)
Nem gondolnánk, de az elkövetett bűnök feletti kétségbeesés is elvezethet odáig, hogy az ember már nem számol többé Istennel az életében: „Olyan mélyre süllyedtem, olyan nagy bűnöket követtem el, hogy innen már nincs visszaút!” Elfogja a kétségbeesés, beletörődik megváltozhatatlannak vélt állapotába. Pedig ott van a tékozló fiúról szóló példázat (Lk 15)! Ember nála mélyebbre nem süllyedhetett! Ám ő mégsem esett kétségbe! Még gyermekkorában megtaníthatták arra, és nem felejtette el, hogy nincs olyan mélység, nincs olyan „távoli ország”, ahonnan ne lenne visszaút az atyai házba. Pál apostol Krisztus mindnyájunkat megelőző szeretetéről ír, és erre emlékeztetve óv a kétségbeesés e veszélyétől:
Isten azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk. (Róm 5,8)
Saját életének példájával is bátorít:
Igaz beszéd ez, és teljes hitelt érdemlő: azért jött el Krisztus Jézus erre a világra, hogy üdvözítse a bűnösöket. Ezek között az első én vagyok. (1Tim 1,15)
Én a legkisebb vagyok az apostolok között, arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak nevezzenek, mert üldöztem Isten egyházát. (1Kor 15,9)
Hallottátok ti is, hogyan viselkedtem egykor a zsidóságban, hogy mód felett üldöztem Isten egyházát, és pusztítottam azt. (Gal 1,13)
Azelőtt káromló, üldöző és gyalázkodó voltam, de irgalmat találtam, mert hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem. (1Tim 1,13)
A babonaság mellett sem mehetünk el szó nélkül. A „jövendőmondásról”, az ismét divatos „horoszkópról”, a „lekopogásról”, a „péntek tizenháromról”, a „halott látásról”, az utunkat keresztező „fekete macskáról,”[5] az éjféli óráról a temetőben. Mindarról, amit már az ószövetségi hívő ember is messze kerülendőnek, sőt véteknek tartott.
Sámuel próféta könyvében ezt olvassuk:
Sámuel ekkor meghalt már. El is siratta egész Izráel, és Ramátában, a városában el is temették. Saul pedig eltávolította már a varázslókat és a jövendőmondókat az országból. (1Sám 28,3)
Ám egyszer Isten, Saul idejében, hallgatásba burkolózott, semmilyen formában sem adott választ a fenyegető filiszteus veszedelemmel kapcsolatban. Saul pedig türelmét veszítve mégis „jelt” kívánt, és a népi babonasághoz fordult:
Ezt mondta Saul a szolgáinak: Keressetek nekem egy varázsló asszonyt! Elmegyek hozzá, és őt kérdezem meg. Szolgái ezt felelték neki: Van itt Éndórban egy varázsló asszony. Saul ekkor elváltoztatta magát, más ruhát vett magára, és elment két emberével. Amikor éjjel odaértek az asszonyhoz, ezt mondta: Jövendölj nekem varázslással, és idézd meg nekem, akit mondok neked! De az asszony ezt felelte: Magad is tudod, mit tett Saul, hogyan irtotta ki az országból a varázslókat és a jövendőmondókat. Miért akarsz csapdába ejteni és megöletni engem?” (1Sám 28,6-9)
Izajás próféta megjövendöli az Egyiptomon eluralkodó zavart és félelmet, mert az egyiptomiak még babonás hiedelmeik szerint cselekednek:
Az egyiptomiak lelke összezavarodik bensőjükben, tervüket meghiúsítom; ők pedig isteneikhez és bálványaikhoz fordulnak, azokhoz, akik a földből beszélnek és a varázslókhoz. (19,3)
A rossz szokás nagy úr. Ámde, mint minden rossz szokást, a babonaságot és a hozzá kapcsolódó félelmeket is le lehet leküzdeni. Hogyan? Hittel és bátorsággal. Egyszer egy magát igazhívőnek valló keresztény asszony a következő kérdéssel fordult püspökéhez:
— Püspök atya! Hogyan lehetséges az, hogy cigányasszony jósolt a tenyeremből, mindent megmondott előre, és az be is következett?
A püspök így válaszolt:
— Meg van írva: „legyen a te hited szerint” (Mt 8,13). Hittél neki, hát be is következett. El kellett volna jönnöd a templomba, meg kellett volna mindent gyónnod. Akkor megszabadultál volna a jóslattól.
Az éjszakai félelmekkel, a szellemjárással, a temető előtt való elhaladással és hasonló dolgokkal kapcsolatban az Atyák ezt tanácsolják: „Ne engedj a félelemnek, mert, ha engedsz, sohasem szabadulsz meg tőle, örökké a rabja maradsz!”
Végül mondjuk el még egyszer az első parancsolattal kapcsolatban azt, hogy nem csupán Isten megismerésére, hanem „hozzá járulására”, buzgó imádására és szolgálatára is vagyunk rendelve. Hiszen szorongat bennünket az, amit a Jelenések Könyvében olvasunk:
Ismerem cselekedeteidet, hogy sem hideg nem vagy, sem forró; bár hideg volnál, vagy forró! (Jel 3,15)
Isten, földi körülményeinktől függetlenül, valódi boldogságot ígér nekünk, ha teljes és osztatlan szívvel szolgáljuk őt. Bárhol, bármilyen szolgálatra, hivatásra, munkára rendelt is bennünket életünk során:
Boldogok, akik kutatják az ő bizonyságait, teljes szívvel keresik majd őt! (LXX, Zsolt 118,2)
[4] Szofronyij (Szaharov) apát: A SZENT HEGY TITKA. ÁTHOSZI SZILUÁN (1866–1938) ÉLETE, TANÍTÁSAI ÉS ÍRÁSAI. II. rész, III. Az alázatról. Odigitria digit, Budapest 2010.
[5] Az Egyesült Királyságban vagy Japánban honos hiedelmek szerint az utunkat keresztező fekete macska éppenséggel szerencsét, és nem szerencsétlenséget hoz!
I. T.