(Frissítve: 2024. május 18.)

A tizedik parancsolat arról a kertről ─ Ácháb és Nábót történetében szőlőről ─ szól, amely másé, és kívánatosabb, mint a sajátunk:

Ne kívánd meg felebarátod feleségét! Ne kívánd meg felebarátod házát, se földjét, se rabszolgáját, se rabszolganőjét, se marháját, se szamarát, semmilyen jószágát, semmijét se, ami az övé! (Kiv 20,17; MTörv 5, 21)

A kívánság jó, ha valóban a jóra irányul! A vágy lelkünk egyik legnemesebb „képessége”. Velünk születik, maga a Teremtő oltotta belénk. Azért, hogy az után a szeretet-közösség után vágyakozzunk, amely Teremtőnkhöz, családunkhoz és a templomba velünk együtt járó felebarátainkhoz fűz. Ez a vágy óv meg bennünket minden más, hamis vágytól. A zsoltáros az erdei vad szomjúságához hasonlítja Teremtője utáni sóvárgását:

Amiként a szarvas kívánkozik a vizek forrásaihoz, úgy kívánkozik az én lelkem tehozzád, ó, Isten! Szomjúhozik az én lelkem az élő Isten után: mikor jutok el és jelenek meg Isten színe előtt? (LXX, Zsolt 41,2-3)

Pál apostol így vall Krisztus utáni vágyáról:

Készen vár már rám az igazságosság koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, sőt nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik sóvárogva várják az ő eljövetelét. (2Tim 4,8)

Nemcsak az apostolok vágyakoztak az Úr Jézus után! Ő is vágyott arra, hogy velük legyen. A tanítványok iránt érzett szeretetét és mély vágyát fejezték ki az Úrnak az Utolsó Vacsorán mondott szavai:

„Vágyva vágytam arra, hogy elfogyasszam veletek ezt a húsvéti vacsorát, mielőtt szenvednék.” (Lk 22,15)

Még mélyebb vágy szólal meg főpapi imájában:

„Atyám, azt akarom, hogy ők is, akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél engem a világ teremtése előtt.” (Jn 17,24)

Van-e bennünk ehhez hasonló vágy Isten, az Úr Jézus és az ő szent vacsorája, az eucharisztia után? Ha igen, az lelkünk egészségének legjobb jele!

Ne kívánd meg…!

Két fajta kívánság van tehát: jó, helyes és üdvös, és ami ezzel ellentétes, rossz, hamis és káros, amit viszont el kell kerülnünk. Erről már a hetedik parancsolattal kapcsolatban is beszéltünk: „Ne törj házasságot!”

A tizedik parancsolat valójában a hetedik, „Ne törj házasságot”, és a nyolcadik, „Ne lopj!” kiegészítése, ezeket magyarázza tovább. A hetedik és a nyolcadik parancsolat ugyanis a „külső” rossztól, a cselekedettől óv, míg a tízedik attól a „belső” vágytól, kísértéstől, amely a cselekedet valódi mozgatórugója.

A csábító vágy olyan régi, mint maga az ember. Idézzük fel ismét a Teremtés Könyvének sorait:

Mivel az asszony látta, hogy a fa evésre jó, szemre szép és tekintetre gyönyörű, vett a gyümölcséből, evett, adott vele lévő férjének is, és ettek. (LXX Ter 3,1-6)

Tisztában vagyunk azzal, hogy mi lett ennek a következménye…

A Biblia, mint az ember, és az ember teremtésének, bűnbeesésének és üdvösségének története, tele van az embert rabul ejtő és magával sodró kívánságok történeteinek leírásával. Ezek a történetek okulásunkra szolgálnak. Dávid király esetét már korábban említettük. Egy alkalommal meglátta és a fürdőző Batsebát, s ezzel csapások sorozatát indította el:

Történt, hogy Dávid egyik délután felkelt fekvőhelyéről, és a királyi palota tetején sétált, s a tetőről meglátott egy asszonyt, aki fürdött, és az asszony igen szép volt. Erre elküldött Dávid, tudakozódott, hogy ki az az asszony, és azt mondta: „Nem Batseba ő, Eliám lánya, a hetita Uriás felesége?” És Dávid követeket küldött érte, elhozatta, és amikor eljött hozzá, vele aludt. (2Sám 11,2-4)

Dávid — ahogy Atyáink mondják — nem kért tanácsot, nem kérdezte meg az Urat, jó dolog-e, ha elveszi Uriástól a feleségét. Ezzel viszont másokra és önmagára is nagy bajt hozott.

Minden esetben meg kell tehát vizsgálnunk, vajon a vágy, a kívánság, amely jónak tűnik és jóval kecsegtet, valóban jó-e, Isten akarata szerint való-e, vagy csak látszólag jó.

Dániel Könyvében szerepel két vén, akik „eszüket vesztve” megkívánták Zsuzsannát, Joakim feleségét, végül életükkel kellett fizetniük esztelen vágyukért:

Értelmüket elfordították, és szemüket lesütötték, hogy ne lássák az eget, és meg ne emlékezzenek az igazságos ítéletekről.  (LXX Dán 13,9 [Zsuzsanna 1,9])

Karthágói Szent Ciprián, a harmadik századi nagy egyházatya és vértanú írja Donatushoz szóló művében:

Mit gondolsz a rangról, a vesszőnyalábokról, a gazdagságról, a katonai hatalomról, a bíborral ékes hivatalokról, a korlátlan uralkodói hatalomról? A hízelgő rossz leplezett mérge ez, amely a gonoszság mosolygós, derűs arcát mutatja kifelé, de csak megtévesztő csele a belül rejlő kórnak.[1]

Nábótnak a szőlője miatt kellett meghalnia, ámde Ácháb, Szamária királya és a felesége, Jezabel, sőt az egész dinasztiája ijesztő árat fizetett az irigy vágyban fogant gonosztettért. A Királyok első Könyvében olvassuk:

Szólt azért Ácháb Nábótnak, s azt mondta: „Add nekem szőlődet, hogy zöldségeskertet csináljak magamnak belőle, mivel szomszédságomban, a házam mellett van, s én egy jobb szőlőt adok érte neked, vagy ha inkább úgy tetszik, annyi értékű ezüstöt adok neked a szőlődért, amennyit ér…” Nábót azt felelte neki: „Mentsen meg az Úr attól, hogy odaadjam neked atyáim örökét!” Ácháb lelke felkavarodott erre, lefeküdt az ágyára, befedte az arcát, és kenyeret sem evett. (LXX 1Kir 20,2-4)

Láthatjuk, a nem Isten szerint való vágy, pontosabban az irigység, amelyet nyelvünk a testi tünetekre utalva találóan „sárga” irigységnek nevez, a test egészségét is kikezdi. Nem csoda, hiszen a lélek és a test dolgai szoros kapcsolatban állnak egymással:

Bement erre hozzá felesége, Jezabel és azt mondta neki: „Mi dolog ez? Miért kavarodott fel a lelked, s miért nem eszel semmit sem?” (LXX 1Kir 20,5)

Nábótot végül is két hamis tanú vallomására agyonkövezik. Illés próféta viszont kimondja az ítéletet Nábót és egész háza felett:

Azt mondta ekkor Ácháb Illésnek: „Hát megtaláltál engem, ellenségem?” Ő azt mondta: „Megtaláltalak, mert álnokul eladtad magad, hogy azt tedd, ami gonosz az Úr színe előtt, és haragra ingereld őt. Ezt mondja az Úr: Íme, nyomorúságot hozok terád… és olyanná teszem házadat, mint Jeroboámnak, Nábát fiának házát és Básának, Ániás fiának házát, mivel bosszantásomra cselekedtél, s vétekre vitted Izraelt.” (LXX 1Kir 21,5-23)

Kié lett a végső, erkölcsi győzelem? Ki mellé állt végül a nép? Nem Ácháb, hanem Illés mellé, aki hűséges maradt Istenhez és parancsolataihoz.

Az embernek őriznie kell a szívét a hamis kívánságoktól és a kívánságban megfogant rossz gondolatoktól. Az egyház tanítása szerint a  szív fiziológiai, de egyben „spirituális” középpontunk is, amelyet féltve kell őriznünk. Jó, ha újra emlékezetünkbe idézzük az Úr Jézus intelmét, ahogyan a hetedik parancsolattal kapcsolatban is tettük:

„A szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúskodás, káromkodások.”  (Mt 15,19)

Idézzük ismét a Példabeszédek figyelmeztetését:

Óvd a szívedet minden gonddal, mert belőle fakadnak az élet forrásai!  (LXX, Péld 4,23)

Honnan származik a hamis kívánság? Olykor könnyűnek látszik ─ önmagunk igazolására ─ rajtunk kívülálló, kísértő körülményeket, vagy bizonyos személyeket vádolunk, akik tévútra visznek, vagy már vittek is bennünket. Természetesen ez emberileg igaz lehet. Ám sorsunk javarészt mégis a saját kezünkben, helyesebben saját „szívünkben” van. Jakab apostol a személyes felelősségünkre figyelmeztet. Ne másban keressük a baj okát, hanem tekintsünk magunkba:

Mindenkit, aki kísértésbe esik, a saját kívánsága vezeti félre és csábítja a rosszra. A kívánság pedig, mihelyt megfogant, bűnt szül, a bűn pedig, ha elkövetik, halált okoz. (Jak 1,14-15)

A tízedik parancsolat tehát két belső rossztól is akar óvni, ami valójában mégis csak egy: a hamis kívánságtól és az irigységtől. Láttuk, hová vezetett mindez a két vén esetében, és hová Ácháb és Nábót történetében. Ezért, bármilyen formában bukkan is fel az egyik, vagy a másik baj, nem szabad orvosolás nélkül hagynunk.

Az irigységgel kapcsolatban két további olvasmányunk is van a Bibliából. Az egyik valójában példabeszéd, Máté evangéliumából, amely ugyanúgy meg is történhetett, a másik pedig egy valódi történet az Apostolok Cselekedeteiből:

„Hasonló a mennyek országa a házigazdához, aki korán reggel kiment munkásokat fogadni a szőlőjébe. Miután napi egy dénárban megegyezett a munkásokkal, elküldte őket a szőlőjébe. Amikor a harmadik óra körül is kiment, látott másokat ott ácsorogni tétlenül a piactéren. Azt mondta nekik: »Menjetek ki ti is a szőlőbe, és ami igazságos, megadom majd nektek.« Azok elmentek. Azután a hatodik és a kilencedik óra körül ismét kiment és ugyanígy tett. Mikor a tizenegyedik óra körül kiment és megint talált ott ácsorgókat, azt mondta nekik: »Miért álltok itt egész nap tétlenül?« Azt felelték neki: »Mert senki sem fogadott fel minket.« Erre azt mondta nekik: »Menjetek ki ti is a szőlőbe.«
Amikor beesteledett, a szőlő ura így szólt intézőjéhez: »Hívd a munkásokat, és add ki nekik a bérüket, kezdve az utolsóktól az elsőkig.« Jöttek azok, akik a tizenegyedik óra körül kezdtek, és kaptak egy-egy dénárt. Mikor az elsők sorra kerültek, azt gondolták, hogy többet kapnak, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor megkapták, zúgolódni kezdtek a gazda ellen: »Ezek az utolsók csak egy órát dolgoztak, és egyformán kezelted őket velünk, akik viseltük a nap terhét és hevét.« Ő azonban így válaszolt az egyiküknek: »Barátom! Nem vagyok hozzád igazságtalan. Nem egy dénárban egyeztél meg velem? Fogd, ami a tiéd, és menj! Én ennek az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked. Vagy nem szabad azt tennem az enyémmel, amit akarok? Rossz szemmel nézed talán, hogy én jó vagyok?«

Így lesznek az utolsókból elsők és az elsőkből utolsók.” (Mt 20,1-16)

A példázat örök érvényű! Megtörténhet, hogy lelkünk egyik fele egyszer csak így szól bennünk: „Én becsületesen megdolgozom a béremért, és azt látom, hogy aki nálam kevesebbet teljesít ― és lehet, kevésbé is tehetséges ―, ugyanannyit, vagy még többet visz haza a hónap végén. Sőt, egyszer még elő is léptetik, én pedig maradok a helyemen.” A másik fele viszont helyreteszi az elsőt és így válaszol: „Irigység és kishitűség van benned! Adj hálát Istennek azért a jó munkáért, amelyet kaptál, melyet Isten dicsőségére és felebarátod hasznára végezhetsz. És azért, hogy megóvott téged a nagyobb felelősségtől és a vele járó váratlan nehézségektől.”

A másik bibliai történet az elnyert lelki ajándékok, karizmák miatt fellépő irigységről szól. Ez is olyan, amelyik nem veszíti el érvényét:

Azok, akik szétszóródtak, eközben körüljártak, és hirdették az Isten igéjét.
Így jutott el Fülöp Szamaria városába, és hirdette nekik Krisztust. Tömegesen és egyetértően figyeltek mindarra, amit Fülöp mondott, hallva és látva a jeleket, amelyeket cselekedett. Mert a tisztátalan lelkek hangos kiáltással kimentek sokakból, akikben laktak, és sok inaszakadt és sánta meggyógyult. Nagy öröm támadt abban a városban.

Volt azonban a városban egy Simon nevű férfi, aki azelőtt varázslással foglalkozott, és elámította Szamaria népét, azt állítva, hogy ő rendkívüli valaki. Nagyok és kicsik, mindenki egyaránt hallgatott rá, s azt mondták: »Az Isten ereje ő, akit Nagynak hívnak.« És követték őt, mert jó ideje ámította őket varázslataival. Amikor azonban hittek Fülöpnek, aki az Isten országáról és a Jézus Krisztus nevéről szóló evangéliumot hirdette, a férfiak és az asszonyok egyaránt megkeresztelkedtek. Sőt, maga Simon is hitt, és megkeresztelkedése után Fülöphöz szegődött. Mikor látta, hogy jelek és igen nagy csodák is történnek, álmélkodva csodálkozott.

Mikor pedig az apostolok, akik Jeruzsálemben voltak, meghallották, hogy Szamaria befogadta az Isten igéjét, elküldték hozzájuk Pétert és Jánost. Amint odaérkeztek, imádkoztak értük, hogy elnyerjék a Szentlelket, mert az még egyikükre sem szállt le, csak meg voltak keresztelve az Úr Jézus nevében. Ekkor rájuk tették kezüket, és azok elnyerték a Szentlelket. Amikor Simon látta, hogy az apostolok kézrátétellel megadják a Szentlelket, pénzt kínált nekik, és azt mondta: »Adjátok meg nekem is ezt a hatalmat, hogy akire ráteszem a kezemet, megkapja a Szentlelket!« Péter azonban így szólt hozzá: »Vesszen a pénzed veled együtt, mivel azt gondoltad, hogy Isten ajándékát pénzért lehet megszerezni! Sem részed nincs ebben, sem jussod nincs hozzá, mert a szíved nem igaz Isten előtt. Térj meg tehát ebből a gonoszságodból, s kérd Istent, hogy szívednek ez a gondolata bocsánatot nyerjen! Mert azt látom, hogy a keserűség epéjében és a gonoszság kötelékében vagy.« Erre Simon azt felelte: »Könyörögjetek értem az Úrhoz, hogy semmi se érjen engem abból, amit mondtatok!« Ők pedig, miután tanúságot tettek és az Úr igéjét hirdették, visszatértek Jeruzsálembe. Közben a szamariaiak sok helységének hirdették az evangéliumot. (ApCsel 8,4-25)

Vizsgáljuk meg magunkat, volt-e bennünk, és van-e még bennünk hamis kívánság vagy irigység:

Valamikor mi magunk is oktalanok, engedetlenek és tévelygők voltunk, sokféle vágynak és gyönyörnek szolgáltunk, gonoszságban és irigységben tengődtünk, gyűlöletesek és gyűlölködők voltunk. (Tit 3,3)

Másutt az apostol azt mondja, ha irigység és viszálykodás van közöttünk, akkor még „testiek” vagyunk:

Amikor ugyanis irigység és viszálykodás van közöttetek, nem testiek vagytok-e, és nem emberi módon viselkedtek-e? (1Kor 3,3)

Irigység, viszálykodás arról is tanúskodik, hogy bölcsességünk nem „fentről” való, hanem nagyon is földi. Ez a fajta bölcsesség veszélyes, különösen az egyházban, mivel a hívő közösség széthullásához vezethet:

Ha pedig keserű irigység van bennetek és viszálykodás a szívetekben, ne dicsekedjetek, és ne hazudjatok, meghazudtolva az igazságot.  Mert az ilyen nem fentről jövő bölcsesség, hanem földi, érzéki, ördögi. Ahol ugyanis irigység és viszálykodás van, ott zűrzavar is, és minden gonosz cselekedet. Az a bölcsesség pedig, amely fentről származik, először is tiszta, azután békeszerető, méltányos, engedékeny, telve van irgalommal és jó gyümölcsökkel, nem részrehajló, s nincs benne tettetés. (Jak 3,14-16)

A Galatákhoz írt levélben szembe állítja „testünk cselekedeteit” a Lélek gyümölcseivel:

A test cselekedetei nyilvánvalók: paráznaság, tisztátalanság, bujaság, bálványimádás, mágia, ellenségeskedés, viszálykodás, féltékenység, harag, veszekedés, széthúzás, szakadás, irigykedés, részegeskedés, tobzódás és hasonlók. Ezekről előre mondom nektek, mint előbb is mondtam, hogy akik ilyen dolgokat tesznek, nem nyerik el Isten országát.

 A Lélek gyümölcsei pedig: a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Ilyenek ellen nincsen törvény. (Gal 5,19-21)

Külön figyelemre méltó, amivel a tízedik parancsolat befejeződik:

Ne kívánd semmijét se, ami az övé!

Lehet ugyanis szellemi, lelki értékeket, vagy kegyelmi erőt megirigyelni ─ mint Simon mágus példája mutatja ─, de sikert, dicsőséget is, és ebből is rossz dolgok származnak. Ez történt Saullal, akinek a lelkét Dávid sikerei megkeserítették. A Szentírásban olvassuk:

Kivonultak az asszonyok Izrael valamennyi városából Dávid elé, énekelve, körtáncot lejtve…, és egyre csak ezt zengedezték az asszonyok: „Megverte Saul az ezreit, Dávid pedig a tízezreit.” Gonosznak tűnt Saul szemében ez a beszéd, és azt mondta: „Dávidnak tízezreket adtak, nekem pedig ezreket adtak.”  Ettől a naptól kezdve Saul nem nézett egyenes szemmel Dávidra. (LXX 1Sám 18,6-9)

Szemléletes képet fest Pál apostol azokról, akik nagyobb hatalomra áhítoznak, „felfelé” irigykednek.  Testünk és annak tagjai kölcsönösen egymásra vannak utalva. Így van ez „Krisztus testében”, az Egyházban is. Ha nem az egymásrautaltság érzése uralkodik a tagok között, hanem irigység üti fel a fejét, az szakadáshoz vezet, végső soron az egyházi közösség létét fenyegeti. Az apostol először azt a fajta irigységet festi le, amely az „alacsonyabban” elhelyezkedő tagok részéről nyilvánul meg a „magasabb” pozícióban lévők iránt:

Mert a test sem egy tag, hanem sok. Ha azt mondaná a láb: „Nem vagyok kéz, nem vagyok a test része”, vajon akkor nem lenne a test része? És ha azt mondaná a fül: „Nem vagyok szem, nem vagyok a test része”, vajon akkor nem lenne a test része? Ha az egész test szem volna, hol lenne a hallás? Ha az egész test hallás volna, hol lenne a szaglás? (1Kor 12,14-17)

Milyen találó! Nem azokat szoktuk ugyanis irigyelni, akik messze fölöttünk állnak tudásban, tehetségben, erőben, szépségben, mivel úgy gondoljuk, az ő pozíciójuk úgyis elérhetetlen a számunkra. Hanem azokat irigyeljük, akik csak kevéssel vannak fölöttünk!

Ám a magasabban elhelyezkedő tagok „lefelé néző” gőgje, netán féltékenysége vagy közömbössége a lejjebb elhelyezkedő, „alacsonyabb” rendű, mégis szükséges tagok iránt viszályhoz, szakadáshoz vezethet:

Nem mondhatja a szem a kéznek: „Nincs rád szükségem!”, sem a fej a lábaknak: „Nincs rátok szükségem!” (1Kor 12,21)

Mi az orvoslása a hol alulról felfelé, hol fentről lefelé megnyilvánuló irigységnek, féltékenységnek? Az egyszerű és józan gondolkodás: kölcsönösen egymásra vagyunk utalva. A rangosabb tagok sikere egyben az egész test sikere, a kevésbé rangosak sikere viszont ugyanúgy az egész test sikere. Ha a tagok felismerik ezt az egyszerű igazságot, kialakul a kölcsönös tisztelet és szeretet, a kölcsönös és megkülönböztetett gondoskodás egymásról:

A test gyöngébbnek látszó tagjai sokkal inkább szükségesek, és a test kevésbé nemesnek tartott tagjait nagyobb tisztességgel vesszük körül. Tisztességtelen tagjainknak nagyobb tisztességük van, tisztességes tagjainknak viszont nincs erre szükségük. De Isten azért alkotta úgy a testet, hogy amelyik tagnak nem volt, annak nagyobb tisztességet adott, hogy ne legyen meghasonlás a testben, hanem a tagok egymásért kölcsönösen szorgoskodjanak. Ha tehát az egyik tag szenved, vele együtt szenved valamennyi tag; vagy ha az egyik tag tiszteletben részesül, együtt örvendezik vele valamennyi tag. Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként tagjai. (1Kor 12,21-27)

A bajt hozó kívánságról, a vele járó irigységről, az ebből fakadó viszályokról és szakadásokról szóltunk. Van ezeknek a bajoknak egy alapvető gyógymódja. Éppen az, amivel ennek a parancsolatnak a tanulmányozását kezdtük. Az Isten utáni, minden mást megelőző vágyakozás:

Hiszen mi van számomra az égben, és rajtad kívül mit kívánnék a földön? Érje bár szívemet és testemet enyészet, szívem Istene s osztályrészem mindörökké az Isten. (LXX, Zsolt 72,25-26)[2]

A Hegyi Beszédben is ezt a gyógymódot kínálja nekünk az Úr:

„Keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek.” (Mt 6,33)

Erről beszél a szamáriai asszonynak:

„Mindaz, aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé nem szomjazik meg, hanem a víz, amelyet adok neki, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.” (Jn 4,13-14)

Palamasz Szent Gergely atyánk írja a tizedik parancsolatról:

Ne kívánj semmit abból, ami a felebarátodé, se vagyonát, se pénzét, se dicsőségét. A kívánság ugyanis, mihelyt a lélekben megfogant, bűnt szül, a bűn pedig, ha elkövetik, halált okoz (Jak 1,15). Te viszont, ha meg tudod állni, hogy a másét ne kívánd, attól is őrizkedj, hogy a másét kapzsiságból, erőszakkal elvedd. Inkább adj javaidból annak, aki kér tőled, amennyire tőled telik gyakorolj irgalmasságot az irgalomra szorulóval szemben, és aki kölcsön akar kérni tőled, attól ne fordulj el (Mt 5, 42). Ha pedig valamilyen elvesztett holmit találsz, őrizd meg tulajdonosa számára, akkor is, ha az netán ellenséges érzületet táplál veled szemben. Mert így kibékíted őt, és legyőzöd jóval a rosszat, ahogy Krisztus parancsolja neked (Róm 12,21). Ha ezeket minden erőddel megőrzöd, és ezek szerint élsz, az istenfélelem kincsét szerzed meg lelked számára, és tetszésre találsz Istennél, Isten pedig, és az Isten szerint élők jóval fizetnek neked vissza, s örökösévé leszel az örök javaknak.[3]

[1] Szent Cyprianus művei. Donatushoz (Ad Donatum), 11. Fordította: Németh László. Ókeresztény Írók XV. kötet. Szent István Társulat, Budapest 1999.

I. T.