(Frissítve: 2024. szeptember 25.)

Egy tanú hamis vallomása, amelyet bíróság előtt tett, ártatlan ember halálos ítéletét vonhatta maga után (Lev 19,16; 1Kir 21,10). Nemcsak a bibliai időkben volt így, későbbi korokban is, sőt, ma is megtörténhet. Elsősorban ettől óv a kilencedik parancsolat:

Ne tégy hamis tanúságot felebarátod ellen! (LXX, Kiv 20,16; MTörv 5,20)

A hamis szónak, amely életet is képes kioltani, réges-régi története van! Már a paradicsomban felütötte a fejét, és az ember bukásához vezetett. A Teremtés Könyvében ezt olvassuk:

A kígyó azonban eszesebb volt, mint a föld minden állata, amelyet az Úr Isten alkotott. Azt mondta az asszonynak: „Miért mondta nektek Isten, hogy a kert egyetlen fájáról se egyetek?” Az asszony azt felelte neki: „A kertben levő fák gyümölcséből ehetünk. Hogy azonban a kert közepén levő fa gyümölcséből ne együnk, és hogy ahhoz ne nyúljunk, azt azért mondta nekünk Isten, hogy meg ne találjunk halni.” A kígyó erre azt mondta az asszonynak: „Dehogy is haltok meg! Csak tudja Isten, hogy azon a napon, amelyen arról esztek, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint istenek: tudni fogjátok a jót és a rosszat!” Mivel az asszony látta, hogy a fa evésre jó, szemre szép és tekintetre gyönyörű, vett a gyümölcséből, evett, adott vele lévő férjének is, és ettek. (LXX, Ter 3,1-6)

A Sátán kétfajta hazugsággal próbálkozik, hogy az embert szembe állítsa Istennel. Az első hazugság valójában kísérlet arra, hogy az ember tájékozottságát és emlékezetét kipuhatolja: „Miért mondta nektek Isten, hogy a kert egyetlen fájáról se egyetek?” Az ember viszont jól tájékozott, emlékezete tiszta, meg tudja különböztetni az igazat a hamistól, nem lehet egykönnyen hazugsággal félre vezetni. Ámde, aki hittel és jó szándékkal közeledik, azzal lehet párbeszédet folytatni, ámde aki nem jó szándékkal közeledik, azzal igen óvatosnak kell lenni! Legjobb, ha az ember nem is elegyedik vele szóba. Végképp nem szabad pedig előtte a hit és az isteni parancsolatok titkát feltárni!

A Sátánnak az első visszautasítás után még lehet további esélye, hogy nyerjen! A rafinált ellenség jól sejti, hol van az ember gyönge pontja, hogyan kell a hazug szót elhitetnie! Az emberben lappangó hiúságra és nagyravágyásra kell építeni! Ki az, akiben nem rejtőzik ott ez a gyöngeség? A paradicsomi történet egyben örök emberi történet is:

„Dehogy is haltok meg! Csak tudja Isten, hogy azon a napon, amelyen arról esztek, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint istenek.”

Tehát: Isten féltékeny rátok, nem akarja, hogy ti is „istenek” legyetek! Pedig lehetnétek, ha akarnátok… Ez a kifinomult rágalom-hazugság már sikeres!

Mivel az asszony látta, hogy a fa evésre jó, szemre szép és tekintetre gyönyörű, vett a gyümölcséből, evett, adott vele lévő férjének is, és ettek.

Az ember minden csapdát elkerült volna, ha megőrzi bizalmát a mennyei Atya iránt. Ha engedelmes és alázatos marad!

Az eset, amelynek akaratlanul is fültanúja voltam, a hamis szóval kapcsolatos. Elmondom, hátha másnak is okulására szolgál:

Sokan voltunk az összejövetelen, szorosan egymás mellett ültünk, és valaki egyik paptársunkkal beszélgetett. Először elhalmozta dicséretekkel, közvetlenül utána pedig egy másik paptárs vélt vagy valós gyöngeségeit kezdte előtte kiteregetni. Két dolgot akarhat ez az ember a paptársamtól, gondoltam magamban: a hízelgéssel valamire rávenni, ami számára előnyös, ugyanakkor azzal a bizonyos másik paptársával szembeállítani. Ám paptársam a dicséretre nem reagált, a másik paptárs elmarasztalásától pedig elzárkózott.

A kilencedik parancsolat valójában a harmadikkal rokon, kiegészíti azt, amelyik az Istennel való kapcsolatunk alapját, az imát védelmezi:

Ne vedd hiába az Úr, a te Istened nevét! (Kiv 20,7)

Ám mindenfajta vétektől óv, amit az ember szóval elkövethet:

 Ne tégy hamis tanúságot felebarátod ellen!

Nem feltétlenül szükséges bíróság elé állni, hogy valaki hamisan tanúskodjon felebarátja ellen. Az előbb láttuk, már az is hamis tanúság, ha valaki megrágalmazza felebarátját. A zsoltáros ezt mondja:

Uram, ki tartózkodhat hajlékodban, és ki lakozhat szent hegyeden? Az, aki szeplőtelenül jár, és igazságosságot cselekszik, aki igazat szól szívében, aki nyelvével nem követett el álnokságot, sem rosszat nem tett felebarátjának, és nem adott hitelt szomszédjai gyalázásának. (LXX, 14,1-4)

„Aki igazat szól szívében…”  

Honnan származik tehát akár az igaz, akár a hamis szó? A szívből! Ezért nemcsak a nyelvünkre, a szívünkre is vigyáznunk kell! Nem először idézzük a Példabeszédek Könyvét:

Óvd a szívedet minden gonddal, mert belőle fakadnak az élet forrásai!  (LXX, Péld 4,23)

Nagy alázatra vall azonban, ha valaki bizonyos esetben el tudja fogadni a hamis, rágalmazó szavakat. Feltéve, ha ezzel nem okoz kárt családjának vagy egyházának.

 Ezt tette Agathón abba, amikor a látogatóba jött testvérek a legkülönfélébb gyarlóságokkal vádolták, valójában csak azért, hogy próbára tegyék. Miután minden vádat alázattal elfogadott és igazságosnak mondott, utolsónak ezt vetették a szemére: „Te vagy Agathón, az eretnek? Azt is hallottuk, abba, hogy eretnek tanítást hirdetsz.” Agathón így válaszolt: „Nem vagyok eretnek!” Ekkor a lábához borultak, bocsánatát kérték, és megkérdezték: „Mondd meg nekünk, miért fogadtál el oly sok mindent, amit rólad mondtunk, míg ezt az utolsó kijelentést nem viselted el?” Ezt válaszolta: „Az első vádakat magamra vállalom, hiszen ez hasznos lelkemnek. Az eretnekség azonban elszakadás az Istentől, és én nem akarok az Istentől elszakadva élni.” [1]

Ám az is előfordulhat, hogy nem magunk miatt, hanem az evangélium tisztaságának megvédése miatt kell visszautasítanunk a hamis szavakat. Ezt tette Pál apostol, miután a filippi elöljárók titokban akarták Pált és Szilást Filippiből kiutasítani. Lelepleződött ugyanis, hogy igazságtalan vádak alapján vesszőzték meg és börtönözték be őket. Emiatt támadt félelmükben akarták a bírák titokban kiutasítani őket, mivel római polgárokkal szemben jártak el törvénytelenül. Pál apostol ezt nem fogadta el és ezt üzente nekik:

„Mielőtt elítéltek volna minket, nyilvánosan megvesszőztek és börtönbe vetettek, noha római polgárok vagyunk, s most titokban kiutasítanak? Azt már nem! Jöjjenek ide, és ők maguk vezessenek ki minket!” (ApCsel 16,37)

A Szentírás tehát arra is megtanít bennünket, hogyan kell a rágalmakat kivédenünk, ha az evangélium tisztaságának védelme ezt megkívánja, ráadásul a keresztény hit még törékeny.

Ám a rágalom annak is lehet a jele, hogy jó úton járunk, az Úr Jézus valódi követőinek bizonyulunk. Természetesen csak akkor, ha a rágalom valóban rágalom, és nem valami rossz elkövetése miatt terjesztik rólunk, hanem az Úr Jézusért és az ő igazságáért:

„Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben, hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek.” (Mt 5,11-12)

Hogyan kell fogadnunk a rágalmazó szót? Soha nem kihívóan, haragosan, kikérve magunknak, hanem szembeállítva vele a szelíd szót, a jó lelkiismeretből születő szót, a vallásos élet tisztaságát:

Ha átkoznak minket, mi áldást mondunk; ha üldözést szenvedünk, mi eltűrjük; ha gyaláznak minket, mi jó szóval felelünk. (1Kor 4,12-13)

Őrizzétek szentül szívetekben az Úr Krisztust. Mindenkor legyetek készen arra, hogy válaszolni tudjatok mindenkinek, aki a bennetek lévő reménység okát kérdezi tőletek. De ezt szelídséggel és tisztelettudóan, jó lelkiismerettel tegyétek, hogy akik rágalmazzák buzgó életeteket Krisztusban, szégyent valljanak abban, amivel titeket gyaláznak. (1Pt 3,15-16)  

Egyfajta „hamis tanúság” az is, ha valaki, ahelyett, hogy a saját lelkében tartana önvizsgálatot, a felebarátját kezdi kritizálni. Méghozzá viszonylag semmiségekért! Az ember nem mindig képes tisztán látni a felebarátját és annak minden baját. És bár bizonytalan a látása, mégis felcsap lélek-sebésznek. Jézus szerint nem jótékony gyógyítás, hanem még nagyobb kár lesz a végeredmény:

„Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre? És hogyan mondhatod testvérednek: »Testvér, hadd vegyem ki szemedből a szálkát«, a te szemedben pedig nem látod a gerendát? Képmutató! Vesd ki előbb a magad szeméből a gerendát, és majd látni fogsz, hogy kivehesd a szálkát testvéred szeméből!” (Lk 6,41-42)

Lehet tehát nekilátni, hogy kivegyük a szálkát testvérünk szeméből, de csak akkor, ha a saját szemünkből előzőleg eltávolítottuk a gerendát! Lehet ítélni is, de akkor vállalni kell a kockázatot, hogy Isten számunkra is ugyanolyan mértékkel fogja kiszabni ítéletét:

 „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek; és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek.” (Mt 7,1-2)

„Ez az egyik legrövidebb út ahhoz, hogy elnyerjük bűneink bocsánatát ─ olvassuk Szent János atyánk Létrájában ─, hogy senkit se ítéljünk el.” [2]

A kis Annával voltam a játszótéren. Miután már több ügyességi játékot is kipróbált, megakadt a szeme négy-öt nagyobb iskolás lányon, akik már hosszabb ideje a ferde-forgón pörögtek, pörgés közben pedig nem éppen óvodás füleknek való szavak röpködtek körülöttük. „Hát, ez a mai fiatalság, szomorú, itt valamit nagyon elhibáztunk…” ― gondoltam magamban! Próbáltam másfelé terelni Anna figyelmét, újabb érdekes játékokat találni, de ő nem tágított, csak a lányok forgójára kívánkozott. Végül is odamentünk, hátha sikerül mérsékletre bírni a lányokat, és beveszik a kisebbet a pörgésbe, egy-két szelídebb körre. Amikor odaértünk, a lányok egymás után ugráltak le a forgóról, a kis Annát egyedül felültették, négyen felváltva pörgették, gyöngéden, óvatosan, ahogyan egy anya hintáztatja a kisbabáját. Amikor láttam, hogy az óvodásnak már elég lesz, szóltam, álljanak meg, engedjék leszállni. Miután leszállt, megköszöntem a gondoskodást, és bátorítottam őket, folytassák csak a pörgést. A nagylányok azt válaszolták, nem, köszönik, ők már úgyis sokat pörögtek, ideje lesz haza menni… Nagy öröm költözött a szívembe. Mennyire csal a látszat! Milyen jó is az ember, Isten teremtménye! Ott van benne a legfőbb jó, a Teremtő Isten képe!

Lehet ítélni, ámde messzemenő óvatossággal, láttuk, a látszat gyakran csal. Egyedül Isten tud igazságosan ítélni, és az, aki Istenben él. Mi viszont gyakran ítélünk a látszat alapján:

„Ha valaki körülmetélkedhet szombaton anélkül, hogy Mózes törvényén csorba esnék, miért vagytok dühösek rám azért, hogy az egész embert meggyógyítottam szombaton? Ne ítéljetek a látszat után, hanem igaz ítélettel ítéljetek!” (Jn 7,23-24)

Lehet tehát ítélni, de csak igazságosan, és ami ettől elválaszthatatlan, irgalommal, nem feledve, hogy mi magunk is gyarlók voltunk, és vagyunk. Boldog Ágoston írja:

Gondoljuk meg, amikor a szükség arra kényszerít, hogy mást megintsünk, vajon olyan vétekről van szó, amit mi sohasem követtünk el? Akkor pedig jusson eszünkbe közös gyarlóságunk, így az intelemhez nem haraggal, hanem könyörületes szívvel fogunk hozzálátni. Együtt fogunk sóhajtozni, testvérünket közös megtérésre fogjuk hívni.[3]

Nem erre emlékezteti Pál apostol Tituszt?

Figyelmeztesd őket, hogy… senkit se szidalmazzanak, ne veszekedjenek. Legyenek megértők, tanúsítsanak minden ember iránt mindig szelídséget. Hiszen valamikor mi magunk is oktalanok, engedetlenek és tévelygők voltunk, sokféle vágynak és gyönyörnek szolgáltunk, gonoszságban és irigységben tengődtünk, gyűlöletesek és egymással gyűlölködők voltunk. Mikor azonban Üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete megjelent, megmentett minket, nem a mi igaz cselekedeteinkért, amelyeket véghez vittünk, hanem az ő irgalmasságából… (Tit 3,1-5)

Ítéletünk könnyen válik „ítélkezéssé”, amikor felebarátunk bűnét láttuk, vagy ennek hírét hallottuk, bűnbánatának viszont nem voltunk tanúi. Péter apostol háromszor tagadta meg az Urat a főpap udvarában, ezt mindenki hallhatta, ám a bűnbánatáról csak Isten tudott:

Péternek pedig eszébe jutott Jézus szava, aki megmondta: „Mielőtt a kakas szól, háromszor tagadsz meg engem.” Kiment onnan és keserves sírásra fakadt. (Mt 26,75)

Megeshet, Isten, aki mindent lát, és mindenben helyesen ítél, már megbocsátott egy bűnösnek, mi viszont, akik még nem láttunk és nem hallottunk semmit, pálcát törünk fölötte. Szentéletű Dórοtheosz mond el egy tanulságos példázatot ezzel kapcsolatban. A történet így szól:

Egyszer egy városba hajó érkezett, tele rabszolgákkal. Élt a városban egy szentéletű nő. Egy kislányt akart kiváltani magának, azzal a szándékkal, hogy magához veszi, és vallásos életre neveli. Két kislányt talált, az egyiket ki is váltotta. Amikor a hajó egy másik városba ért, ugyanezzel a szándékkal egy feslett életű nő jött oda, és kiváltotta a másik lányt. Az egyik Isten félelmére, a másik az ördög eszközének nevelte az általa kiváltott kis teremtést. Vajon elképzelhető, hogy Isten egyforma mércével ítéli majd meg mind a két életet? Hiszen az egyik csak jót, a másik viszont csak rosszat látott egész életében. Ha egyszer valamilyen testi bűnbe esnek, vajon mind a ketten egyforma ítélet alá esnek?[4]

Félreértés ne essék! Az Úr Jézus nem azt parancsolja nekünk, hogy semmiféle bűnt sem szabad elítélnünk, vagy másokat megfeddenünk! Hiszen ő is számos esetben leleplezte a képmutatást. Pál apostol is megítélte a korinthusiak testi vétkeit. Péter apostol pedig, ahogy nemrég olvastuk, fejére olvasta Ananiásnak, hogy a birtoka eladásával kapcsolatban hazudott Istennek (ApCsel 5,4).

Megfeddeni lehet és szükséges is a felebarátunkat, ha az ő javát és egyúttal a hívő közösség javát akarjuk szolgálni! Ha nem ezt tesszük, számot kell adnunk róla Isten előtt. Elsősorban annak kell számot adnia, akit Isten „őrállóvá” tett mások számára. Ezékiel prófétánál olvassuk a következő sorokat:

„Emberfia, őrállóul rendeltelek Izrael házához; halld a szót az én számból, és fenyegesd meg őket az én nevemben. Ha azt mondom a gonosznak: »Halállal halsz meg!« ─ és te nem utasítottad, és nem parancsoltad meg neki, hogy térjen vissza útjairól és éljen, maga a gonosz a saját gonosztette miatt hal meg ugyan, de a vérét a te kezeden keresem majd. Ha azonban utasítod a gonoszt, de ő nem tér meg gonoszságából és útjáról, ő maga ugyan meghal gonosztette miatt, te azonban megmented a lelkedet…” (LXX, Ez 3,17-19)

Annak a kötelessége tehát elsősorban a feddés, akit Isten „őrállóvá” tett az ő házában. És csak „Izráel házában”, vagyis az Egyházban, az új Izráel tagjai között és nem a rajta kívül állók között. Erről ír Pál apostol a korinthusiaknak:

Mert talán rám tartozik, hogy a kívül levők felett ítélkezem? Nem azok fölött ítélkeztek-e ti is, akik belül vannak? A kívül levőket pedig Isten fogja megítélni. Távolítsátok el azért a gonoszt magatok közül! (1Kor 5,12-13)

Még ennél is tovább kell mennünk. Az intelem, sőt, az intelem visszautasítása esetében a büntetés egyenesen kötelességünkké válik. Maga az Úr tanítja:

„Ha a testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet. Ha azonban nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két társat, mert minden dolgot két vagy három tanú szavával kell igazolni.[5] Ha rájuk sem akar hallgatni, mondd meg az egyháznak. Ha pedig az egyházra sem akar hallgatni, legyen számodra olyan, mint a pogány és a vámszedő.” (Mt 18,15-17)

Befejezésként tegyünk még hozzá valamit az elmondottakhoz. Felebarátunk vétkének a kiteregetése, jóllehet nem valótlan dolgot állítunk, ugyancsak felér egyfajta hamis tanúsággal. A Teremtés Könyvében, Noé és fiai történetében olvassuk, hogy mások bűnének elhíresztelése vétek, „átkos” dolog, míg annak eltakarása „áldás”:

Noé… mint földművelő ember elkezdett szőlőt ültetni. Ivott a borból, lerészegedett, és mezítelenül volt a házában. Amikor Kánaán apja, Kám meglátta apja mezítelenségét, hírül adta kint levő két testvérének. Ám Szem és Jáfet vállukra terítették a palástot, és hátrafelé haladva betakarták apjuk mezítelenségét, arcukat hátra fordították, így nem látták apjuk mezítelenségét. Amikor aztán Noé felébredt a mámorból, s megtudta, mit tett vele a kisebbik fia, így szólt: „Átkozott legyen Kánaán, legyen utolsó szolgája testvéreinek!” Majd ezt mondta: „Áldott legyen az Úr, Szem Istene, és legyen Kánaán a szolgája! Terjessze ki Isten Jáfetet, lakozzék Szem sátraiban, s Kánaán legyen a szolgájuk!” (LXX 9,20-27)

Szem és Jáfet a kitartó szeretetnek állított példát:

 Mindenekelőtt az egymás iránti szeretet legyen kitartó bennetek, mert a szeretet sok bűnt elfedez. (1Pt 4,8)

Felebarátunk bűnének eltakarása igazi keresztény lelkületre vall. Akkor lehet csak utalni rá, megfelelő formában, figyelmeztetésként ― papnak a gyónási titok megszegése nélkül ―, ha ebből valaki másnak kára származna. Erre vonatkozik Palamasz Szent Gergely intelme:

Ne tégy hamis tanúságot, hogy ne válj hasonlóvá ahhoz, aki a kezdetekben hamis tanúságot tett Istenről Éva előtt, és hozzá hasonlóan átkozott légy (Ter 3,14). Inkább takard el felebarátod bukását ─ kivéve, ha ebből másoknak valamilyen kára származna ─, hogy ne Kámhoz, hanem Szemhez és Jáfethez légy hasonló, s részesülj az áldásban.

[1] A szent öregek könyve. Agathón 5. Ford. Baán István. Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 2001., 57. o. Vö. ОТЕЧНИК. ИЗБРАННЫЕ ИЗРЕЧЕНИЯ СВЯТЫХ ИНОКОВ И ПОВЕСТИ ИЗ ЖИЗНИ ИХ. Собр. Епископом ИГНАТИЕМ (Брянчаниновым). Bruxelles, 1963., 54. o.

[2] A mennyei létra (Scala Paradisi), PG 88, Gradus X., 848C.

[3] Catena Aurea

[4] 6. tanító beszéd. Most jelent meg magyarul, még nem láttam. Megkeresni, ha jó, abból kell idézni!

[5] (MTörv 19,15)

I. T.