Miért imádkozunk?

Az első és legfontosabb kérdés. Miért imádkozunk?

A Teremtés Könyvében ezt olvassuk:

„Azt mondta Isten: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra… (Ter 1,26).”

”Azt parancsolta az Úr Isten az embernek: »A kert minden fájáról ehetsz, de a jó és gonosz tudásának fájáról ne egyél, mert azon a napon, amelyen eszel róla, meg kell halnod (Ter 2,15-17)!”

Az Úr tehát közvetlenül beszél az emberrel. Az ember még a bűnbeesés után is, amikor a Teremtője kérdőre vonja, még közvetlenül szól hozzá, megpróbálja mentegetni magát:

„Az ember azt felelte: »Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és ettem.« Az Úr Isten ekkor megkérdezte az asszonyt: »Miért tetted ezt?« Ő így felelt: »A kígyó rászedett és ettem (Ter 3,12-13).«”

Az ima a legdrágább, a legnélkülözhetetlenebb eszköz az ember számára, hogy újra közösségben legyen Teremtőjével, beszélhessen hozzá. Ezért, amikor imádkozunk, ne feledkezzünk meg arról, hogy milyen céllal imádkozunk: ahogy szent atyáink mondják, azért, hogy Istent megismerjük, „meglássuk” – amennyire ez a látás embernek lehetséges.

Egybegyűjtöttem egy pár fontos részt az újszövetségi Szentírásból, amelyek az imáról szólnak.

Egyéni és közösségi ima

A Megváltó gyakran félrevonult, és csendben, magányban, imádságos közösségben volt mennyei Atyával. Erről tanúskodik az első kenyérszaporításról szóló történet:

„Miután elbocsátotta a sokaságot, felment a hegyre magányosan imádkozni. Amikor beesteledett, egyedül volt ott (Mt 14,23).”

Krisztus követőjének legfontosabb lelki tápláléka, hogy naponta keresse Istent. Ámde hol és hogyan keresse? Az Úr ezt parancsolja:

„Te, amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, zárd be az ajtódat, és így imádkozz Atyádhoz, aki a rejtekben van; akkor Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked (Mt 6,6).”

Egyéni imáinkat „titokban” mondjuk, nemcsak azért, hogy az emberek dicséretét elkerüljük, hanem azért is, mert ha ezt közösségben tennénk, a hangos, közösségben mondott személyes imával egyúttal tanítanánk is.

A régiek mondták: lex orandi – lex credendi, sőt, lex vivendi, az imádság törvénye a hitnek és az életnek is törvénye, ezért közösségben az egyház ránk hagyományozott, megszentelt imáival szoktunk imádkozni — és az imával egyúttal tanítani.

És itt az egyéni ima után a közösségi imáról kell szólnunk.

Az imádság egybehangzó, közös formájával mást is kifejezünk: a köztünk lévő lelki különbségeket is elrejtjük szeretetben, mindenkivel egy szinten akarunk lenni, és kifejezésre juttatjuk egymással való egységünket, szolidaritásunkat.

Lássuk a közösségi imára való buzdítást is az Úr Jézustól:

„Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát (dikaioszüné), és mindezt megkapjátok hozzá (Mt 6,33).”

Mert az Úrtól kaptam, amit átadtam nektek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárulták, fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: »Ez az én testem, amely értetek van. Ezt tegyétek az én emlékezetemre!« A vacsora után ugyanígy fogta a kelyhet is, és így szólt: »Ez a kehely az új szövetség az én véremben. Tegyétek ezt, ahányszor csak isszátok, az én emlékezetemre (1Kor 11,23-25)!«

„Ti keressétek először az Isten országát…”

Számunkra a szent liturgia a legfontosabb közösségi imádság, életünk középpontja. Hogy miért? Azért, mert éppen „Isten országának” meghirdetésével kezdődik: „Áldott az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek országa…”

Mi az, ami megjelenik a szent liturgiában? A liturgia imáiban és a liturgia cselekedeteiben a Megváltó ószövetségi meghirdetése, földi eljövetele, tanítása, csodás tettei, utolsó vacsorája, kereszthalála, feltámadása, mennybemenetele és második, dicsőséges eljövetelének ígérete kel életre.[1]

„Keressétek Isten országát és annak igazságát…”

Keressétek Isten igazságosságának (dikaioszüné), azaz törvényeinek összességét, mindazt, amit Isten a keresztény embertől vár: az isteni törvények szerinti cselekvést, annak betöltését itt a földön, az igaz keresztény életet, egyszóval, – ahogy Aranyszájú János mondja – annak tudását és cselekvését, hogy „mi az, amit Isten gyűlöl, és mi az, amit szeret”[2].

Ezért írja Pál apostol, hogy minden kimondott szó vagy cselekedet az Úr nevében történjék, azért, hogy így minden nap, sőt, egész élet Isten igazságosságát tükrözze:

„Bármit tesztek, szóval vagy tettel, mindent az Úr Jézus nevében tegyetek, és adjatok hálát az Atyaistennek általa (Kol 3,17)!”

„Lélekben és igazságban”

A szamáriai asszonnyal történt beszélgetésben Krisztus Urunk az Isten imádásának „igaz” módját így köti a szívünkre:

„Eljön az óra, és már itt is van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban (alétheia) fogják imádni az Atyát, mert az Atya ilyen imádókat keres magának. Az Isten lélek, és akik őt imádják, lélekben és igazságban kell őt imádniuk (Jn 4,23-24).” 

„Lélekben…”

Mit jelent az, hogy „lélekben”?

Először is annak ellentéte, hogy „testben”, ellentéte mindannak, ami testi, ami a lélek szabadságát és tisztaságát akadályozhatja.

Másrészt a szamáriai asszonnyal folytatott beszélgetésből is kiderül, hogy az ószövetségi embernek, beleértve a szamariaiakat, az volt az meggyőződése, hogy az ima sikere külső körülményektől is függ, attól a helytől, ahol az istentisztelet végbemegy. Emlékezzünk csak, mit mond a szamáriai asszony:

„A mi atyáink ezen a hegyen imádták Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van a hely, ahol őt imádni kell.« Jézus azt felelte neki: »Hidd el nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem fogjátok imádni az Atyát (Jn 4,20-22).”

A „lélekben” való imádás ennél többet is jelent: a Szentlélekre is vonatkozik, hiszen „senki sem mondhatja: »Jézus az Úr«, csakis a Szentlélek által (1Kor 12,3)”.

Emlékezzünk csak: Istenfogadó Simeon és Anna prófétaasszony is a Szentlélek által ismerte fel Jézusban az Urat, és imádta őt:

„Élt pedig Jeruzsálemben egy ember, Simeon volt a neve, igaz és istenfélő férfiú, aki várta Izrael vigasztalását, és a Szentlélek volt rajta. A Szentlélek kijelentette neki, hogy halált nem lát, amíg meg nem látja az Úr Felkentjét. Ekkor a Lélek ösztönzésére a templomba ment. Amikor szülei bevitték a gyermek Jézust, hogy a törvény szokása szerint cselekedjenek vele, karjaiba vette őt, és Istent magasztalva így szólt: »Most bocsásd el, Uram, a Te szolgádat… (Lk 2,25-29).«”

Erzsébet, Zakariás pap felesége és Keresztelő János is a Szentlélek által ismerte fel és dicsőítette Isten testté lett Igéjét. Keresztelő János már az anyja méhében felismerte őt. Emlékezzünk csak:

„És történt, hogy amint Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, felujjongott méhében a magzat, és Erzsébet eltelt Szentlélekkel. Hangosan felkiáltott: »Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse! De hogyan történhet velem az, hogy az én Uramnak anyja jön hozzám (Lk 2,41-43)?«”

„Az igazi imádók Lélekben és igazságban fogják imádni az Atyát.”

Mit jelent az, hogy „igazságban” (alétheia)? Nemcsak lélekben, hanem igaz keresztény hitben, igazi istenhitben is, úgy, ahogyan azt az apostoli egyháztól örököltük, ahogy Szt. Sziluán tanítja: „semmit el nem véve az igaz hitből, és semmit hozzá nem téve”.

Krisztus a Tábor-hegyre is imádkozni ment, ahol a tanítványok szeme láttára „elváltozott, arca fénylett, mint a nap, ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a fény (Mt 17,2).”

Ezzel ismét a közösségi ima gyakorlására tanít bennünket. Ám egyúttal arra is, hogy ne bárkivel, hanem elsősorban azokkal keressük együtt Istent az imában, akikkel egy a hitünk:

„E beszédek elhangzása után mintegy nyolc nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jánost és Jakabot, és felment a hegyre imádkozni (Lk 9,28).”

A Miatyánk megtanítása előtt is imádkozni látták az Urat a tanítványok, és ahogyan imádkozott, minden bizonnyal olyan hatást gyakorolt rájuk, hogy ők is vágyni kezdtek arra, hogy úgy imádkozzanak, amiként ő, és arra kérjék, tanítsa meg őket is imádkozni:

„Történt egyszer, hogy valahol éppen imádkozott, és amint befejezte, tanítványai közül az egyik azt mondta neki: »Uram! Taníts meg minket imádkozni, ahogy János is megtanította tanítványait (Lk 11,1).«”

Porfíriosz atya úgy kapta meg az imádság karizmáját az Áthoszon, hogy akaratán kívül tanúja lett „Öreg Dimász” Jézus-imájának, kora hajnalban, a templomban. A karizma, ahogy ő fogalmazott, egyszerűen átszállt rá.[3] Akik látták Kronstadti Jánost szent liturgiát végezni, azok számára ez kivételes élményt jelentett.[4] És még sorolhatnánk a példákat!

Mondhatjuk így is: Ha meg akarsz tanulni imádkozni, úgy, ahogyan az helyes és igaz, szegődj valaki mellé, aki megkapta az imádság karizmáját!

A Hagyomány

Porfíriosz atya úgy kapta meg az imádság karizmáját az Áthoszon, hogy akaratán kívül tanúja lett „Öreg Dimász” Jézus-imájának, kora hajnalban, a templomban. A karizma, ahogy ő fogalmazott, egyszerűen átszállt rá.[5] Olvassuk el közösen ezt a részt az Áthoszi Porfíriosz atya élete” c. könyvből:

„A szent életű atyán keresztül

az én lelkemet is beragyogta a kegyelem

A küriakonban, ahová a virrasztásokra és a többi istentiszteletre

jártam, szent életű embereket ismerhettem meg. Hadd mondjak

el egy titkos szentről szóló történetet.

A remetelakunk fölött élt egy orosz, Öreg Dimász, fent a magasban,

magányosan, egyszerű viskóban. Nagyon istenfélő ember

volt. Öreg Dimász szinte teljes ismeretlenségben élte le az életét.

Senki sem emlegeti a nevét vagy a lelki adományát. Annak idején

Oroszországból jött ide. Ki tudja, hány napig utazhatott. Mindent

ott hagyott , hogy eljöjjön Kafszokalíviába, a világ végére, és egész

életét itt élje le. Ismeretlen emberként halt meg. Nem volt hiú

ember. Dehogyis! Küzdő, aszkéta típus volt. Nem volt mellett e

senki, akinek elmondhatta volna: „Ma ötszáz leborulást végeztem.

Ezt és ezt éreztem…” Titokzatos harcos volt.

Bizony, ez az, ami tökéletes! Tökéletes és önzetlen. Önzetlenség,

imádat, szentség, szemtől szemben, az embereknek való tetszés

igénye nélkül. A szolga, aki Ura előtt áll. Az égvilágon semmivel

sem több! Nincs apát, nincs vállveregetés, nincs kérdés, hogy:

„Ez miért van így?” Valóságos, élő szentet láttam magam előtt.

Igen, egy ismeretlen szentet. Szegényt és lenézettet. Ki tudja, ha

egyszer meghal, hány nappal, netán hónappal később értesülünk

a haláláról, ráadásul télvíz idején? Vajon ki kapaszkodik fel oda a

magasba, abba a kezdetleges kőviskóba? Senki sem látogatta őt.

Gyakran előfordul, hogy egy vagy két hónappal haláluk után találják

meg az ilyenfajta remetéket.

A bőségesen áradó kegyelem az én gyarló lelkemet is átjárta,

amikor a küriakonban megpillantottam Öreg Dimászt, amint a

leborulásokat végezte, és zokogások közepett e imádkozott. A leborulások

alkalmával olyan mértékben elárasztotta őt a kegyelem,

hogy az engem is beragyogott . Akkor történt, hogy rám is kiáradt

a kegyelem gazdagsága. Természetesen már korábban is éreztem

magamban a kegyelmet, ez a lelkiatyám iránt tanúsított szeretetem

következménye volt. Ámde abban az órában a kegyelem kivételes

intenzitással vett körül. Elmondom, hogyan is történt.

Hajnali fél négy körül istentiszteletre mentem a katholikonba,

a Szentháromság-templomba. Még korán volt. A szimandron sem

szólalt meg. A templom üres volt. Leültem a templom előcsarnokában

egy lépcső alá. Senki sem látott, és imádkoztam. Egyszer

csak kinyílt a templom ajtaja, és egy magas, idős szerzetes lépett be.

Ő volt az, Öreg Dimász! Alighogy belépett, jobbra-balra szétnézett,

de nem látott senkit. Akkor a kezében egy nagy imafüzért tartva

elkezdett leborulásokat végezni, ütemesen, sokat és gyorsan, miközben

folyamatosan mondta: „Uram, Jézus Krisztus, könyörülj

rajtam!”, illetve „Istennek Szentséges Szülője, üdvözíts minket!” Kis

idő elteltével elragadtatásba esett . Képtelen vagyok visszaadni, nem

találok szavakat, hogy leírjam, miként állt Isten előtt a szeretet, az

imádat mozdulataival, az Isten utáni forró vágy, a szeretet és az odaszentelés

mozdulataival! Ott állt, a kezeit kereszt alakban kitárva, ahogyan Mózes tett e a tenger fölött , és közben különös hangot hallatott: „Hú…, hú…, hú!…” Hogy mi volt ez? A kegyelem állapota.

Fényben ragyogott. Ez volt! Engem is azonnal az imájába vont. Belevont

az őt körülvevő atmoszférába. Ő nem látott engem. Velem

pedig az történt, hogy mélységesen meghatódtam, és sírni kezdtem.

Az isteni kegyelem engem, a gyarlót és érdemtelent is meglátogatott. Hogyan magyarázzam el nektek? Átadta nekem a kegyelmet. E szent ember révén az én lelkemet is beragyogta a kegyelem. Átadta

nekem a kegyelem lelki ajándékait.

Öreg Dimász tehát elragadtatásba esett . Anélkül, hogy akarta

volna. Nem volt többé ura az érzéseinek. Valójában ez sem adja

vissza azt, amit mondani akarok. Képtelen vagyok szavakba önteni.

Isten egyszerűen magával ragadta. Az ilyen dolgokat lehetetlen

elmagyarázni. Egyáltalán nem lehet elmagyarázni, és ha az ember

mégis megpróbálkozik vele, teljesen másként adja vissza. Nem lehet

elmagyarázni, nem lehet könyvben megörökíteni, nem lehet

felfoghatóvá tenni. Méltóvá kell válnunk ahhoz, hogy megértsük.

…

Hajnali négy órakor megszólaltak a harangok. Öreg Dimász,

amint meghallott a harangszót, végzett még néhány leborulást, és

abbahagyta az imát. Leült a kőpadra – úgy emlékszem, a templom

előcsarnokában végig kőpad volt –, majd megérkezett Makarúdasz,

azaz Makariosz atya, ahogyan akkor becézték. Fürge járású, kedves

szavú ember volt. Valóságos kis angyal. Milyen gonddal gyújtott

a meg a mécseseket! Milyen gonddal gyújtotta meg a csillárt!

És milyen gondosan oltotta el később egyenként mindegyiket!

Milyen gonddal végezte a leborulásokat! Előbb jobbra, majd balra,

hogy mindenkitől bocsánatot kérjen, mielőtt az előénekléshez

szükséges könyveket magához vette. Mennyire szerettem őt!

Megérdemelte, mert vele volt az Isten kegyelme.

Makariosz-Makarúdasz tehát belépett a templomba. Mögötte

jött Öreg Dimász, kinyitott a az ajtót, és ő is belépett . Odament a

padjához, elhelyezkedett , mivel nemsokára kezdődött az istentisztelet,

és azt gondolta, hogy senki sem látta. A lépcső árnyékában,

titokban és óvatosan én is belopakodtam a templomba. Odamentem

a Szentháromság-ikonhoz, meghajoltam és megcsókoltam.

Majd hátramentem, és oldalt megálltam. Amikor elhangzott a felszólítás:

„Isteni hittel és félelemmel közeledjetek!” Sok atya járult

szentáldozáshoz. Én is leborultam, és odamentem áldozni. Attól a

pillanattól kezdve, hogy áldoztam, valami földöntúli öröm és lelkesedés

árasztott el.

A tanulságot egy mondatban lehet összefoglalni:

Ha meg akarsz tanulni imádkozni, úgy, ahogyan az helyes és igaz, szegődj valaki mellé, aki megkapta az imádság karizmáját!

Épp ezen a ponton kapcsolódik az imádságról szóló íráshoz a Hagyomány!

Mi is valójában a Hagyomány? Nem más, mint szent, ill. életszentségre törekvő elődeink életének és tanításának az utánzása! Lássuk Alexandriai Szent Makariosz példáját. (Az életrajzában olvassuk, hogy a lelkekbe látó Egyiptomi Szent Antal így jövendölt a fiatal aszkétáról, amikor találkozott vele: „Íme, megpihent rajtad a Szentlélek, és erényeimnek örököse leszel.”[6]) Alexandriai Makariosz már az egyiptomi pusztában felkereste a nagy aszkétákat, megfigyelte, hogyan élnek, és egyszerűen lemásolta, „utánozta” aszkézisüket.[7]

A szentéletűek tehát atyáik és anyáit életét, tanítását, imádkozásuk módját másolták. Az atyák atyái pedig végső soron az apostolok életét. Az apostolok pedig Krisztus életét. Ezért mondja Pál apostol a Hagyományról:

„Legyetek a követőim, mint én is követője vagyok a Krisztusnak (1Kor 11,1).”

Ez tehát a keresztény hit-imádság-és élet, egyszóval a Hagyomány hiteles, megszakítatlan láncolata!

Az ima feltételei, akadályai

Mi a feltétele annak, hogy imádságunk meghallgatást nyerjen? Milyen akadályokat kell elhárítanunk, ha imádkozni akarunk? Forduljunk a Szentíráshoz:

Első feltétel a hit, amely nélkül hiábavaló dolog Isten elé állni. Pál apostol írja:

„Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni, mert aki Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy ő van, és megjutalmazza az őt keresőket (Zsid 11,6).”

Ezért mondják az atyák: „Ha meg akarsz tanulni imádkozni, először is higgy erősen az Úr Jézus Krisztusban.”

Másik feltétel (Nüsszai Szent Gergelytől) „a meghallgatás meghallgatást kíván”: Ha azt akarod, hogy Isten meghallgassa könyörgésedet, te is hallgasd meg őt, mit kér tőled. Ezt mondja ki a vakon született ember, akinek Jézus visszaadta a szeme világát:

„Tudjuk, hogy Isten a bűnösöket nem hallgatja meg, de aki istenfélő, és megteszi az ő akaratát, azt meghallgatja (Jn 9,31).”

További feltétele az imának és az ima meghallgatásának a megbocsátás:

„Amikor azonban felálltok, hogy imádkozzatok, bocsássátok meg, ha valami sérelmetek van valaki ellen, hogy a ti Atyátok is, aki a mennyekben van, megbocsássa nektek vétkeiteket (Mk 11,25).”

Az imáink meghallgatásának feltétele az is, hogy kudarcainkért ne másokat, hanem önmagunkat okoljuk. Miután Jézus és a három tanítvány lejött a Tábor hegyéről, egy kétségbeesett apa járult elé, megszállott fia meggyógyításáért esedezett:

»Mester! Elhoztam hozzád a fiamat, akiben néma lélek van… Szóltam tanítványaidnak, hogy űzzék ki, de nem tudták… ha valamit tehetsz, légy segítségünkre, könyörülj rajtunk.« Jézus így szólt hozzá: »‘Ha valamit tehetsz’? Minden lehetséges annak, aki hisz!«

Az apa tehát, úgy tűnik, először a tanítványokra hárítja a sikertelen gyógyulás okát, de Jézus rávezeti, hogy a sikertelenségért csak a saját hitetlenségét szabad okolnia.

Ezért azonnal felkiáltott, és könnyeket hullatva azt mondta: »Hiszek! Segíts hitetlenségemen (Mk 9,14-29)!«

Végül, a közösségben mondott imának és meghallgatásának feltétele a teljes egyetértés az imádkozók között. Gyakran idézzük a következő jézusi mondást:

„Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük (Mt 18,20).”

Ennél viszont többet mond az Úr az előző versben: az ő nevében egybegyűlők a mindenben egyetértők közössége legyen:

„És bizony, mondom nektek: ha a földön ketten egyetértésben kérnek valamit, bármi legyen is az, megkapják Atyámtól, aki a mennyben van (Mt 18,19).”

Az egyetértésnek az igaz keresztény hitben, az Isten tiszteletének igaz módjában és az ebből fakadó igaz keresztény életben kell kifejezésre jutnia.

Tehát: igaz hit – igaz, helyes imádság – igaz élet!

Urunk elsősorban ennek a közösségnek ígéri, hogy „ott lesz közöttük”.

A „névről”

Végül, de nem utolsó sorban, szóljunk röviden a „név”, azaz Jézus nevének a segítségül hívásáról is.

Az Apostolok Cselekedeteiben, Pál apostol megtérése kapcsán ezt olvassuk:

„Néhány napig még együtt maradt a tanítványokkal, akik Damaszkuszban voltak. Azonnal hirdette a zsinagógákban Jézust, hogy ő az Isten Fia. Mindazok pedig, akik hallgatták, csodálkoztak és megjegyezték: »Nem ez az, aki Jeruzsálemben vesztére tört azoknak, akik ezt a nevet segítségül hívták, és ide is azért jött, hogy megkötözve elhurcolja őket a főpapokhoz (ApCsel 9,19-21)?«”

Ananiásnak megjelenik az Úr Damaszkuszban, és elküldi Saulhoz, ámde ő először ellenkezik és így válaszol:

„Uram, sokaktól hallottam erről a férfiról, hogy mennyi gonoszat tett szentjeiddel Jeruzsálemben. Itt meg felhatalmazása van a főpapoktól, hogy megkötözze mindazokat, akik segítségül hívják nevedet (ApCsel 9,14).”

Péter apostol pedig ezt mondja az Apostolok Cselekedeteiben, a Nagytanács főpapokból és írástudókból álló bizottsága előtt:

„Nincs üdvösség senki másban, mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kell (4,12).”

A Jézus-név mindent felülmúló erejére utal Pál apostol, amikor a Filippiekhez szóló levelében így ír:

„Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy »Jézus Krisztus az Úr!« az Atyaisten dicsőségére (Fil 2,9-11).”

Hadd tegyek itt említést egy imádságról: „Esedező kánon a mi Urunkhoz, Jézus Krisztushoz”, amelyben igen sokszor fordul elő a „Jézus” név! Megszerettem ezt a kánont, úgy éreztem, meg kell osztanom másokkal, le kell fordítanom. Miért ismétlődik benne annyiszor a Jézus-név? Éppen ez a lényege: a Jézus-név szinte szüntelen ismétlése, az ismételt megszólításokhoz kapcsolódó megindító jelzőkkel, könyörgésekkel, magasztalásokkal. A fordítás során ezért vigyáztam, hogy egyetlen „Jézus” megszólítást se hagyjak ki. Egy rövid idézet a 9. ódából:

„Édes Jézus, apostolok dicsősége, Jézus, vértanúk büszkesége, Jézusom, mindenható Uralkodóm, ments meg, Jézus, Üdvözítőm, gyönyörűséges Jézusom, könyörülj a Hozzád menekülőn, Üdvözítő Jézus, a Téged Szülőnek, minden szentjeidnek, Jézus, és összes prófétáidnak közbenjárásai által, Üdvözítő Jézusom, és méltass, emberszerető Jézus, a Paradicsom gyönyörűségére.”[8]

Jézus nevét vallották meg nyilvánosan a vértanúk. Ez adott nekik erőt a szenvedések elviselésére. Ezt a nevet suttogták haláluk órájában. Ezt a nevet kiáltotta együtt a 31 kopt keresztény nemrég, az észak-afrikai tengerparton térdelve, mielőtt az „iszlám állam” hóhérai a fejüket vették.

„Istent hordozó” Antiókhiai Szent Ignác püspökvértanú szenvedéstörténetének van egy rövidebb és egy bővebb változata. Az utóbbiban olvassuk, hogy amikor a római arénában a vadállatokra várt, őrei felfigyeltek arra, hogy szüntelenül egy nevet suttog maga elé.

– Kinek a nevét ismételgeted folyton? – kérdezték tőle.

– Jézusét – felelte.

– És miért ismételgeted folyton?

– Mert a szívemben hordozom, és aki a szívembe van írva, azt szájammal megvallom – válaszolta.[9]

Imrényi Tibor

2022. december 12.

[1] Ezen túlmenően a szent liturgia, „az eszmei és vértelen áldozatnak” a szolgálata, nemcsak az egyház teljességéért, élőkért és elhunytakért, hanem az egész emberiségért, sőt az egész világmindenségért van rendelve: „mindenestől és mindenekért”.

[2] Aquinói Szent Tamás: Catena Aurea I. Kommentár Máté evangéliumához. Hatodik fejezet. Szerk. Benyik György, ford. Benyik György és Lázár István Dávid. JATEPress, Szeged, 2000. 228. o.

[3] Áthoszi Porfíriosz atya élete (1906 – 1991). Ford. Imrényi Dávid. Odigitria – Jel, Budapest, 2011. 62-65. o.

[4] Kronstadti Szent János: Életem Krisztusban. Ford. Havasi Ágnes és Pikler Mihály. Odigitria – Jel, 2014. 13-30. o.

[5] Áthoszi Porfíriosz atya élete (1906 – 1991). Ford. Imrényi Dávid. Odigitria – Jel, Budapest, 2011. 62-65. o.

[6] Synaxarium ecclesiae Constantinopolitanae e codice Sirmondiano nunc Berolinensi (a továbbiakban: Synaxarium). Ian. 19. Ed. Hippolyte Delahaye. Bruxelles, Apud Socios Bollandianos, 1902.

[7] Uo.

[8] ΚΑΝΩΝ ΙΚΕΤΗΡΙΟΣ ΕΙΣ ΤΟΝ ΚΥΡΙΟΝ ΗΜΩΝ ΙΗΣΟΥΝ ΧΡΙΣΤΟΝ (Ποίημα Θεοκτίστου Μοναχού, του Στουδίτου). („Esedező kánon a Mi Urunkhoz, Jézus Krisztushoz.” A sztudioni Theoktisztosz szerzetes költeménye.) ΩΡΟΛΟΓΙΟΝ ΤΟ ΜΕΓΑ („Nagy Hórás Könyv”). ΕΚΔΟΣΕΙΣ ΑΠΟΣΤΟΛΙΚΗΣ ΔΙΑΚΟΝΙΑΣ ΤΗΣ ΕΚΚΛΗΣΙΑΣ ΤΗΣ ΕΛΛΑΔΟΣ, 1991. p. 572-577.

[9] Synaxarium, Dec 20. A bővebb változat, többek között, az orosz ortodox egyház hivatalos honlapján is megtalálható: http://days.pravoslavie.ru/Life/life3151.htm.