Idősekről és fiatalokról

(Lk 15,11-32)

Tékozló fiú vasárnapjára, 2022. február 26.

A Nagyböjtöt előkészítő második vasárnap evangéliumi története két nemzedék, idősebbek és fiatalabbak kapcsolatáról szól. Jézus elbeszélése ma időszerűbb, mint valaha. Lássuk, mi előzte meg a tékozló fiú történetét:

Vámosok és bűnösök sokan mentek oda Jézushoz, hogy hallgassák. A farizeusok és az írástudók azonban méltatlankodtak: „Ez bűnösökkel áll szóba és velük eszik.” Ez volt az oka, amiért az Úr elmondta a tékozló fiú történetét. A kitartó szeretet, az irgalom, a jó példa, az imádság ugyanis képes arra, hogy az eltévedtet visszatérítse az igaz útra.

Íme, egy vallásos, istenfélő apa, akinek van két fia: az egyik sikeres, boldog életre vágyik, élvezni kívánja az életet, megszerezni bármi áron azt, amit saját sikere, boldogsága érdekében kívánatosnak tart, és másik embert csupán saját sikere, boldogsága eszközének tekinti. És a másik: a jó fiú, az engedelmes, a kötelességtudó, aki azt tartja magáról, hogy minden parancsot megtart, csak éppen nincs benne igazi szeretet sem öccse, sem apja iránt, különben nem beszélne apjával kioktató, kihívó módon. Ráadásul, öccse „külsejét nézi”, holott apja, ahogyan a jó Isten is, tékozló fia „szívét” (1Sám 16,7).

A kisebbik, miután minden pénzt eltékozol és már nélkülözni kezd, ráébred arra, hogy a korlátlan önállóságra való törekvés, a szülői ház értékei, az idősebb generáció elleni lázadás – amire manapság, egyes nyugati médiacsatornákon keresztül, döbbenetes módon, még buzdítják is a fiatalokat – bukáshoz, tragédiához vezet.

„Miután mindent eltékozolt, nagy éhínség támadt azon a vidéken”. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a természeti elemek is a Teremtő szolgálatában állnak. Büntetés vagy Isten kegyelme hát a csapás, a nélkülözés? Büntetés is, mert amit vet az ember, ahogy az Írás mondja, azt is aratja (Gal 6,7). De Isten kegyelme is, mert a fiú másként nem tért volna észre. Isten éppen az éhséggel, a nélkülözéssel téríti észre, hogy ráébredjen, milyen tragikus dolog az önfejűség, az évezredes igaz vallás, az isteni törvények, az erkölcs, a szülők iránti tisztelet és szeretet elvetése és saját magunk bálvánnyá tétele. De itt van a történet legfontosabb tanulsága is: bármilyen messze is kerültél Istentől, bárhogy is megcsaltad Istent és felebarátaidat, hittél a csábító, „progresszív” szavaknak, ne ess kétségbe, tarts bűnbántot, térj vissza az atyai házba, Isten házába!

A tékozló fiú magába száll, de nemcsak megbánja, amit elkövetett, hanem teljes bűnbánatot akar: visszatérni az atyai házba, meggyónni minden vétkét. Nemcsak eltervezi, Isten segítségével végre is hajtja, és meg is érkezik az atyai házhoz. De mi az, ami lehetővé teszi számára, hogy visszatérjen? A biztos tudat, hogy az apja a helyén van. Hogy ugyanúgy, mint korábban, betart minden isteni törvényt. Hogy ugyanolyan szeretet van benne, mint egykor, kiskorában. Hogy tán keményen megfeddi, de visszafogadja. Ez is megszívlelendő tanulság. Ha egy szeretett családtag más útra téved, mint amit kívánatosnak tartanánk, ne essünk kétségbe, maradjunk lélekben a helyünkön, ne mondjunk le róla, maradjunk biztos, lelki szikla számára, ahová bármikor vissza lehet térni.

Hogyan fogadja az apa a kisebbik gyermekét? Miután a szíve össze volt törve, minden baját kiöntötte apja előtt, az apa egy szót sem szól, csak megcsókolja, magához öleli.

Ám a nagyobbikat, bár szelíd szavakkal, de megfeddi: „Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tiéd. Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.”

Ilyen egy jó lelki orvos: a töredelmes lelket az Úr irgalmával és jóságával bátorítja:  „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve: én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s így nyugalmat találtok lelketeknek. Az én igám édes, az én terhem könnyű” (Mt 11,28-30).

Ám a büszkét, aki úgy véli, hogy helyes úton jár, és mások, vagy épp az Egyház nem jár helyes úton a parancsolataival, az Úr szavaival feddi: „A szűk kapun át menjetek be, mert széles a kapu és tágas az út, amely a pusztulásba vezet, és sokan vannak, akik bemennek rajta” (Mt 7,13-14).

Nagyon időszerű történet. Idősek és fiatalok szeretet-szakadása egy nép hanyatlásához, szeretet-szövetségük felemelkedéséhez vezet.

I. T. 2022. február 26.

+++++++

Elkezdődött a böjt!

 „Ez a fajzat nem űzhető ki másképp,

csak imádsággal és böjttel” (Mt 17,21)

(2017. Nagyböjt)

Vajhagyó Vasárnap, a „megbocsátás vasárnapja” után Tiszta Hétfővel kezdetét vette a Nagyböjt. A böjt a legelső parancsolat, amelyet Isten az embernek adott a paradicsomban. A böjt által nyilvánította ki az ember engedelmességét Isten akaratával szemben. A Teremtés Könyvében olvassuk, hogy az ember megszegte az első Törvényt, a kísértő sugallatára hallgatva elbukott, szembefordult Istennel. Ezért, amikor a böjtöt megtartjuk, valójában ezt a vallomást tesszük: „Urunk, vétkeztünk, nem hallgattunk parancsolatodra, de most már követjük akaratodat.”

Ezért kezdte Urunk Jézus Krisztus földi szolgálatát negyvennapos böjttel, hogy felmutassa az Új Ádám engedelmességét Isten iránt.

A kereszténységben a böjt a kezdetektől fogva része volt a hívők életének. Olyan parancsolatnak tekintették, amelyet az apostoli Egyház adott át, és egyetemes és helyi zsinatok erősítettek meg. Az imával és az irgalmassággal párosulva ─ ami nélkül elveszítené valódi értékét ─ a böjt a lelki fejlődés és a testi gondolkodásmód leküzdésének az eszköze, így belső megtisztuláshoz vezet. Nagy Szent Vazul szavaival: „Ha meg akarod erősíteni a lelkedet, zabolázd meg böjttel a testedet.”

Nagyböjt első és második hetének szerdáján, az esti istentisztelet énekeiben az Egyház arra tanít bennünket, hogy a testi és a lelki böjt elválaszthatatlan egymástól:

„Testileg böjtölve, ó, testvérek, lelkileg is böjtöljünk: oldozzuk fel az igaztalanság minden kötelé­két, minden igaztalan írást tépjünk szét, adjunk kenyeret az éhezőknek, és a hajléktalan szegényeket vezessük be a házunkba.”

„Vállalva a lelki böjtöt, ó, testvérek, ne szóljatok nyelvetekkel álnokságot, se megütközést ne okoz­zatok, megbotránkozásul a testvéreknek.”

A szent atyák arra buzdítanak, hogy az Egyház útmutatása szerint tartsunk meg minden előírt böjtöt. Különösképpen ügyeljünk arra, hogy „mind az öt érzékszervünkkel” böjtöljünk. Aranyszájú Szent János így tanít böjtölni: „Az igazi böjt azt jelenti, hogy nemcsak bizonyos ételektől, hanem a bűntől is távol tartjuk magunkat. Böjtölsz? Igazold a tetteiddel! Szegényt látsz? Segíts rajta. Ellenségedet látod? Érezz együtt vele. Azt veszed észre, hogy a barátod sikeres? Ne irigykedj rá. És ne csak a szád böjtöljön, hanem a szemed, a füled, a lábad, a kezed, egyszóval egész tested, minden érzékszerved.”

Ne feledjük, az ortodox keresztények böjtje nem a testet, hanem a szenvedélyeket akarja ártalmatlanná tenni. A gőgöt, az önszeretetet, a viszálykodást és haragtartást. Ezért előzi meg a Nagyböjtöt ─ az Egyház ősi és szerető gondoskodása folytán ─ a megbocsátás vasárnapja!

Áldott Nagyböjtöt!

I. T.

+

Karácsonyi történet                            

(Olvasandó: Mt 2,1-23)

Milyen jóságos és irgalmas a mi Istenünk! A napkeleti bölcseket, akik az ünnepi karácsonyi himnusz szavai szerint „csillagimádók” voltak, pogány tudományukhoz leereszkedve hívja el, így a csillagok kémlelése közben tanulják meg „a csillagtól…, hogy Néki hódoljanak, az Igazság Napjának”. És milyen romlatlan szívűek a „bölcsek”: amint felismerik a valódi, semmilyen látható égitesthez sem hasonlítható csillagot, amely a megszületett Megváltó jele a számukra, otthagyják tévelygésüket, egész tudományukat és a Krisztus felkutatására indulnak.

Jeruzsálembe érkezve a „a zsidók most született királya” felől kérdezősködnek.  Talán nem tudják, hogy aki egy életben lévő, uralkodó király helyett egy új, most született királyt keres, a fejével játszik? „Még meg sem találták a Krisztust, máris készek meghalni érte” – mondja Aranyszájú Szent János. Amikor ma Európa jó része hallgat, más vallások viszont nagy hangon hirdetik saját igazságaikat, bátor keresztény hitvallást tanulhatunk az egykori csillagimádóktól.

„Mikor újra meglátták a csillagot, „örvendeni kezdtek igen nagy örömmel”. Elveszítették a vezérlő kegyelmet, de állhatatosságukkal, a megpróbáltatásokkal és veszélyekkel nem törődve, bátor hitvallást téve, Krisztus után szüntelen vágyakozva, visszaszerezték. Mert mi más lehetett az újra meglátott csillag és a nagy öröm, amit éreztek, amikor meglátták, ha nem az isteni kegyelem újra megtalálása? Ne adjuk hát fel Krisztus keresését és követését, „mert ha el nem lankadunk, annak idején majd aratni is fogunk” (Gal 6,9).

Miután a csillag vezetésével rátaláltak a házra és a gyermekre, „a földre borulva hódoltak neki”, majd „felnyitották kincsesládáikat és adományokat ajánlottak föl neki, aranyat, tömjént és mirhát”. Bár nem ismerhették minden részleteiben a Szentírást, lelkükben mégis ott volt az ősi parancs: „Ne jelenj meg üres kézzel színem előtt” (Kiv 23,15). Drága kincseket készítettek a megszületett Megváltó-Királynak. Egész életüket neki adták.

Mivel álmukban intést kaptak, „más úton tértek vissza országukba”. Aki megtalálta az Úr Jézus Krisztust, nem járhat többé a régi úton, Heródes útján, hanem annak az új útjára kell térnie, aki azt mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6).

„Heródes, látva, hogy kijátszották a bölcsek, nagy haragra lobbant.” Amint megszületett a Megváltó, feljött az Igazság Napja, ellenségét düh fogja el. Ezért, „ha valamilyen lelki dolognak szenteled magad, és nehézségeid támadnak – mondja ismét Aranyszájú Szent János – ne csüggedj, viseld el bátran, férfiasan, annak a jele, hogy az igaz úton, Krisztus útján jársz”.

Végül tekintsünk az igaz Józsefre. Milyen féltő gonddal őrzi, óvja a Megváltót minden bajtól, veszedelemtől! Heródes életében már nem tér vissza a Szentföldre. Miután pedig Heródes meghalt, és fia és utóda, Arkelausz uralkodik helyette, még őt is el akarja kerülni, óvatosságból a galileai Názáretben telepedik le. Féltsük, őrizzük, óvjuk mi is, mai keresztények így megtalált Megváltónkat a lelkünkben, életünk minden napján, hogy senki és semmi se tudjon bennünket elszakítani tőle.

I. T.

 

+

Igazságban és szeretetben

(Olvasandó: János 17,1-13)

Krisztus mennybe ment!

Szeretett Testvéreim!

Az első egyetemes zsinat atyái vasárnapján minden esztendőben az Úr Jézus főpapi imáját olvassuk. Mire tanít bennünket az Úr ebben az imában? Így fejezi be búcsúbeszédét:

„A világban megpróbáltatások érnek titeket, de bízzatok, én legyőztem a világot” (Jn 16,33).

Ezután mondja el főpapi imát. Arra tanít bennünket, ha megpróbáltatások, kísértések érnek bennünket, forduljunk hittel  és reménységgel Hozzá. Rajta kívül nincs más igazi lelki vigasztalásunk, segítségünk. Azért is érnek bennünket megpróbáltatások, kísértések, hogy hitünk próbatétele legyen, hogy az Úr Jézust keressük, hogy a próbatételből megerősödve kerüljünk ki, és életünket visszavonhatatlanul hozzá kössük.

Ha az Úr Jézus Krisztust követjük, készen kell lennünk arra, hogy mindazt, amit kérünk és várunk Istentől, de azt is, amit nem kérünk és mégis elér bennünket, úgy fogadjuk, mint ami Isten kezéből jön. Az Apostol ezt mondja:

„Az Istent szeretőknek minden javukra válik” (Róm 8,28).

Az Úr az egységre is tanít, az egységért is imádkozik, és kér bennünket főpapi imájában:

„Hogy egyek legyenek, mint mi, hogy tökéletesen eggyé legyenek, hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem, és úgy szeretted őket, ahogyan engem szerettél.”

Nem valamilyen kompromisszumra, vagy elviselt egyetértésre és ebből megszülető egységre hív el bennünket. Hanem a szeretetben alapot vetett igazság felmutatására, ami teljes, valódi, hitelt érdemlő egységet jelent. Már nem egészen földi, evilági dolog, hanem világ fölötti, a világon túli, az örök élet reménye van benne. Hiszen fundamentuma sem evilági:

„Hogy mindnyájan egy legyenek; ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.”

Az egység gyökere tehát nem a földben, hanem az égben van, nem emberi okoskodás, kompromisszum eredménye, hanem élet a Szentháromságban egy Istenben. Élet igazságban és szeretetben. Mind a kettőben! Ha valamelyik, akár az igazság, akár a szeretet kárt szenved, az egység szenved kárt, sőt, meg is szűnik.

Végül: az egység nem öncélú. Urunk egyetlen szava, egyetlen tette sem öncélú. Szolgálatot, munkát bíz vele ránk:

„Hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem”.

Ne mások, a jóval fölöttünk állók, a fő-fő pásztorok feladatára gondoljunk most. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a szeretetben és igazságban gyökeret vert egység nem rajtunk múlik. Gondoljunk ehelyett saját kicsiny vagy tágasabb vallásos közösségünkre, saját keresztény családjainkra. Arra a mindennapi közösségre, ahová Isten állított bennünket. De mindazokra is, akik – az Úr Jézus szavaival – „nincsenek ellenünk”. Sőt, ahogyan még pár napja, egészen Mennybemenetelig az utolsó húsvéti sztihirában is énekeltük: „Szóljunk, hogy »Testvérek« azokhoz is, kik gyűlölnek bennünket.” Szólítsuk tehát „Testvéreknek” azokat is, akik ellenszenvvel vannak irántunk! Keressük, munkáljuk, ápoljuk ezt az egységet itt és most, igazságban és szeretetben.

Valóban mennybe ment Krisztus!

2022. T. 2022. június 5.

+

(Olvasandó Jn 4,5-42)

Álló víz – élő víz

A szamáriai asszony, Jákób kútjánál megdöbbent azon, hogy Jézus megszólítja:

― „Adj innom!”

― „Zsidó létedre hogyan kérhetsz te inni tőlem, aki szamariai asszony vagyok?”

A szamáriai keverék népcsoport volt, tisztelték az egy igaz Istent, de a pogány „istenekről” sem mondtak le. Ma úgy mondanánk: eretnekek, akik az igazi istenhitet és istentiszteletet veszélyeztetik. Nem volt szabad keveredni, szóba állni velük.

Mennyi minden az, ami elválaszt bennünket a másik embertől. Sértettség, harag, politika, előítélet, erős nemzeti érzés. Vagy az, hogy a másik ember más vallás híve.

A tanítványok, akik most nem voltak az Úr Jézus mellett, bizonyára nem álltak volna szóba a szamáriai asszonnyal. És ez így lett volna helyes a részükről, hiszen maga az Úr hagyta meg nekik, amikor a tizenkettőt prédikálni küldte: „A pogányokhoz vezető útra ne térjetek le, és szamaritánus városba ne lépjetek be (Mt 10,5)!” Az Apostol is ezt írja Titusznak: „Az eretnek embert egy-két intés után kerüld (3,10)!” Nem azt mondja, hogy beszélgess vele, hanem azt, hogy „egy-két intés után kerüld”. Azaz, csak az kezdeményezzen ilyen nehéz, kényes beszélgetést, csak az menjen ilyen térítő útra, akiben már nagy szeretet van Isten és az ember iránt, aki mélyen együtt tud érezni a másik emberrel, aki már bölcsességet szerzett magánk, és, ami a legfontosabb, aki már eljutott Krisztus ismeretére. Nemcsak hisz benne, hanem meg is ismerte őt. Mert akkor már biztonságban van. Ezért olvassuk később a Cselekedetek Könyvében Péterről és Jánosról: „Ők pedig, miután tanúságot tettek és az Úr igéjét hirdették, visszatértek Jeruzsálembe. Közben a szamariaiak sok helységének hirdették az evangéliumot (8,25).”

Csak az kezdeményezzen „szamariaival” beszélgetést, aki már abból az „élő vízből” iszik, amelyet az Úr Jézus kínál. Különben lelke kárt szenvedhet. Mi is ez az „élő víz”, amiről az Úr beszél a szamariai asszonynak? Folyó víz, forrás víz, ellentétben a kút vagy a ciszterna vízével, amely „álló víz”. A kút, a ciszterna vize létszükséglet, nélküle nincs élet, de csak a folyó víz, a folyó maga az, amely végül a tengerig vezet. Álló vízben nem lehet oda eljutni. Olyan különbség van a kettő között, mint Jézus nélkül, vagy Jézussal élni. Az egyik víz földi, csak földi szükségletet elégít ki, a másik lelki, benne van az isteni kegyelem, az igazi élet, a boldog és tiszta élet, a krisztusi élet, a megváltás, az örök élet.

A szamariai asszony biztos nem volt istentagadó, ateista. Akkoriban ez ritkaságszámba ment. Csak éppen megfakult benne a gyermekkori hit, és később már a saját életét élte, a saját feje, a saját vágyai után ment, csak a mindennapi kút vízére szomjazott. A földi szomjúság felejtette a lelki szomjúságot.

Miről lehet megismerni ezt a másik, lelki, „élő vizet”? Gondoljunk most erkölcsös és elkötelezett emberek példájára. A napkeleti bölcsek, akik távoli hazájukban meglátták a feltűnt betlehemi csillagot, országokon, megpróbáltatásokon, veszedelmeken keresztül jutottak el a Szentföldre, hogy hódoljanak a zsidók új királya előtt. És amikor már Betlehem felé járva újra megpillantották a vezérlő csillagot, „örvendeni kezdtek igen nagy örömmel” (Mt 2,10). „Élő víz folyói fakadtak belőlük (Jn 7,38).” Miután Péter háromszor megtagadta Jézust a főpap udvarában, és a kakas megszólalt, „kiment onnan, és keserves sírásra fakadt (Mt 26,75)”. A bűnbánat élő vízének folyamai fakadtak fel benne. Nagypéntek után, az Emmauszba tartó két tanítvány gyászos arccal állt meg, amikor az ismeretlen vándor megkérdezte tőlük:

― „Miről beszélgettek egymással útközben?”

― „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban (Lk 24,17-18)?”

Ámde miután felismerték a feltámadottat a kenyértörésről a fogadóban, így szóltak egymáshoz: „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat (Lk 24,32)?”. A Feltámadottban való hit élő vízének forrásai törtek fel bennük.

Nincs olykor olyan érzésünk, mintha a lelkünk „álló víz” lenne? Urunk az ő „élő vize folyamaihoz” hív bennünket, amely képes utat vágni a pusztaságban, a száraz homokon új növényzetet sarjasztani, a kiszáradt medret vízzel tölteni, a megrekedt, iszapos fát felkapni, tovasodorni.

Ez után az „élő víz” után szomjazunk, szomjazzunk itt, Magyarországon, és ezen az öreg Kontinensen!

I. T. 2022. május 31.

+

„Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék!”

(Pünkösdre, olvasandó: Jn 7,37-53)

János evangéliuma szerint a sátoros ünnep utolsó, nagy napján Jézus megállt és így kiáltott fel: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek!” A lélek egészségének legjobb jele, ha valaki Isten után szomjúhozik. János apostol meg is magyarázza, mit jelent ez a szomjúhozás, hiszen a pünkösdi felső teremben, amikor a Szentlélek leszállt az apostolokra és eltöltötte őket, ő maga is megtapasztalta: „Ezt pedig a Lélekről mondta, akit a benne hívők fognak kapni.”

Szomjazunk-e Jézus után? Zákeus, a fővámszedő szomjazott utána, és megtapasztalta szomjúságának jutalmát, amikor Jerikóban sietve lemászott a fáról és „örömmel befogadta” Jézust a házába (Lk 19,1-10). Élete attól a perctől fogva megváltozott. Amikor Jézus eljön egy házba, minden megváltozik. A szamáriai asszony is megtapasztalta, mi az, amikor Jézus eljön, bár először nem értette, mit jelent az „élő víz”, amelyet Jézus kínál számára (Jn 4,10). Ámde miután Jézus a lelkébe látott, és mindent megmondott róla, amit addig tett, lelke megrendült, visszaszaladt a városba, a vödrét is a kútnál hagyta, és mindenkit Jézushoz hívott: „Gyertek, lássátok azt az embert, aki elmondott nekem mindent, amit cselekedtem. Vajon nem ő a Krisztus?” (Jn 4,29). Minden megváltozott benne. A két Emmauszba tartó tanítvánnyal ugyanez történt. Miután felismerték a feltámadott Jézust a fogadóban, a kenyértörésnél, majd eltűnt a szemük elől, rohantak vissza Jeruzsálembe, az apostolokhoz, és útközben ezt mondták egymásnak: „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?” (Lk 24,32)

Az apostolok pedig, miután Pünkösdkor elteltek Szentlélekkel, a föld minden nyelve számára érthető módon kezdték hirdetni Isten nagy dolgait, és azon az első pünkösdi napon háromezer lélek tért meg az Úr Jézushoz (ApCsel 2,1-41). Az apostolok Pünkösdkor, de már Zákeus, a szamáriai asszony, a két emmauszi tanítvány és mások Pünkösd előtt nagy kegyelemben részesültek. Életük végéig meg is őrizték az Isten utáni szomjúságot és a kegyelmet.

Mi se hagyjunk fel azzal, hogy szomjúhozzunk Isten után, és megőrizzük az Istennel való találkozás kegyelmét! Hogyan? Úgy, hogy ne azzal foglalkozzunk, ami fölött csak a Gondviselő Istennek van hatalma ─ egészség vagy betegség, siker vagy kudarc, hosszú élet vagy rövidebb élet ─, hanem azzal, ami a kezünkben van: távolítsunk el életünkből minden vétket, egyenesítsünk ki minden görbe utat, tegyünk erőfeszítést, hogy minden dolgunkat Istennek tetszően végezzük. Akkor is, ha egészség vagy betegség, siker vagy kudarc, hit, lelki jólét, vagy hitünk megpróbáltatása jut számunkra osztályrészül. Dialógus Szent Gergely atyánk éppen erre figyelmeztet Jób Könyvének magyarázatában: „Az erény a megpróbáltatásban mutatkozik meg a maga teljességében.”

I. T.

+

Pünkösd előtti utolsó vasárnapra

(Olvasandó: János 17,1-23)

Az „I. egyetemes zsinat atyáinak vasárnapja” ─ amely az utolsó Pünkösd előtt ─, ősi ünnep az Egyházban. Miután Péter, az Úr kérdésére válaszolva és a többi apostol nevében hitvallást tett az Úr Jézus előtt, „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16), az Úr így válaszolt: „Én pedig mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta.” (Mt 16,18)

Nagy reménységet adott ezzel: jóllehet Krisztus Egyházának élete a földön olykor kemény küzdelem lesz az üdvösség ellenfelével szemben, a győzelem az Egyház oldalán van. A 4. századtól kezdve vége lett a pogány római birodalom több évszázados üldözéseinek. Ámde más veszélyek jelentek meg az Egyház számára: az eretnekségek. A legismertebb és legveszélyesebb Árius alexandriai pap tanítása volt, aki tagadta Jézus istenségét, a Szentháromságot, és több mind tíz püspököt sikerült is megnyernie tévtanításának.

Nagy Konstantin császár Hosius cordobai püspököt küldte Alexandriába, hogy az eretnekség súlyosságát kivizsgálja. Miután a püspök jelentette, hogy a harc az Egyház alapvető tanítása ellen folyik, a császár elhatározta, hogy egyetemes zsinatot hív össze az igaz keresztény tanítás felmutatására. A hívásra több mint háromszáz püspök, pap gyűlt egybe Nikaia városába, 325-ben. Ott volt számos hitvalló, akik még testükön viselték a kínzások nyomait, és akiknek igen nagy tekintélyük volt az Egyházban, Szent Miklós, mürai püspök, Szent Szpüridón, trimüthuntai püspök, Nagy Szent Atanáz, a későbbi alexandriai pátriárka, aki saját főpapját, Sándor pátriárkát kísérte el a zsinatra, diakónusi rangban.

Cézáreai Euszébiosz üdvözletére, aki Nagy Konstantin császárt köszöntötte, az uralkodó így válaszolt:

„Isten segítségemre volt, hogy a keresztényüldözők istentelen hatalmát megdöntsem, de minden háborúnál, minden véráldozatot követelő ütközetnél összehasonlíthatatlanul nagyobb bánatot okoz nekem, és nagyobb pusztítással jár, amikor Isten Egyházában üti fel fejét a belső küzdelem.”

A zsinat végül kiközösítette Ariust, megfogalmazta az ortodox keresztény hitvallást, és Nagy Konstantin javaslatára, aki a püspökök beszédeiben gyakran hallotta már az „egylényegű” szót, Jézust, Istennek Fiát az Atyával „egylényegűnek” nyilvánította.

Az igaz keresztény hitért tehát együtt, az egész Egyház, és külön-külön minden egyes keresztény felelős. A zsinat nem fölötte áll az Egyháznak, hanem az Egyházban van, az Egyház szolgálatára van. Szerepe, hogy azt az igaz hitet mutatassa fel, amely ott van az Egyház egyetemes tudatában, és amelyről Júdás apostol ezt írja levelében:

„… harcoljatok a hitért, amelyet egyszer s mindenkorra átadtak a szenteknek” (1,3).

Ezért kell imádkozni, és ezért kell tanulni, hogy az igaz hitet megismerhessük, tovább adhassuk azoknak, akik ránk vannak bízva, és ha kell, meg is tudjuk védeni!

Pál apostol írja Títusznak szóló levelében:

„A püspöknek, mint Isten intézőjének, feddhetetlennek kell lennie…, vendégszeretőnek, jóakaratúnak, józannak, igaznak, szentnek, önmegtartóztatónak, aki helytáll a hiteles tanítás megbízható végzésében, hogy az egészséges tanítás alapján képes legyen bátorítani is, és azokat, akik ellentmondanak, megcáfolni.” (Tit 1,7-9)

Az Úr Jézus főpapi imájában mind az apostolokért, mind értünk imádkozott, „akik az ő szavuk által hinni fognak benne…” Miért imádkozott? Azért, „hogy egy legyünk…” Ha szeretettel leszünk egymás iránt, ha nem lesz közöttünk viszály, megosztottság, akkor legyőzhetetlenek leszünk.  Ámde az egység iránti kéréshez, amely öt alkalommal hangzik el az Üdvözítő szájából, minden egyes alkalommal hozzátesz valamit: Úgy legyenek egy, „ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned…” Tehát egy legyen a gondolkodásuk, egy legyen minden vágyuk, egy legyen a lelkük, szívük!

Az egység célja pedig missziós cél: „hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem”.

Az Egyház küldetése az egész „világnak” szól. Nem lehetünk tehát elégedettek önmagunkban, nem lehetünk elégedettek azzal, hogy mi vagyunk az igaz keresztény hit törvényes örökösei, megvallói, továbbadói! Az önelégültség távol álljon Krisztus követőitől! Hiszen vannak keresztények, akik nem tartanak velünk, vannak közömbösek, vannak idegenek, és vannak, akik ellenfeleknek, sőt ellenségeknek tartanak bennünket. Pál apostol ezt írja a Korinthusiaknak szóló első levelében:

„Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit megmentsek” (9,22).

Mindenkiért fájt a szíve, aki még nem volt Krisztus követője!

Ha így fogjuk fel keresztény küldetésünket, sok feladatunk lesz, nem lesz megállás, életünk utolsó leheletéig!

I. T. 2016. június 12.

+

Ortodoxia Vasárnapján

2016. március 20.

Jézus Galileába készült menni, és találkozott Fülöppel. Így szólt hozzá: „Kövess engem!” Fülöpnek egyetlen szavát sem halljuk, csak azt látjuk, első szóra engedelmeskedik, Jézus nyomába szegődik, többé már nem tágít mellőle, követi Nagypénteken, Húsvéton, Mennybemenetelen, Pünkösdön át egészen saját vértanúságáig. Mi indította erre? Mi a magyarázata a szótlan engedelmességnek? Tudta, kit követ? Bizonyára tudta, hiszen ő is hallhatta Keresztelő János tanúságtételét Jézusról, Isten Bárányáról, ahogy András és János apostolok is hallották. Ő is „Betszaidából való volt, András és Péter városából” (Jn 1,44). Ámde más is történt: Jézus hívása egyszerűen lángra gyújtotta a szívét! Az történt vele, ami az Emmauszba tartó tanítványokkal, akikhez a Feltámadott váratlanul csatlakozott az úton. Bár nem ismerték fel, mégis lángra gyúlt a szívük, amikor az Írásokat kezdte magyarázni nekik. Miután felismerték, ám ő eltűnt a szemük elől, így szóltak egymáshoz: „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?” (Lk 24,32) Fülöp is, miként a két emmauszi tanítvány, teljes bizonyossággal felismerte az őt hívó Jézusban a Messiást. Az történt vele, ami Porfíriosz atyával történt (†1991), aki egy alkalommal így vallott monostora nővéreinek: „Én nem ismertem a Szentlelket, de amikor eljött a lelkembe ─ bár nem is kértem ─ teljes bizonyossággal felismertem, hogy ő a Szentlélek.” Egy asszony mesélte, aki az 1956-os forradalom idején született, de soha nem találkozott az apjával, mivel apját a forradalomban való részvételéért a megtorlások során a kommunisták bebörtönözték: „Azt hallottam róla, hogy jó pár évi börtön után csodával határos módon kiszabadult. Számomra ismeretlen okból nem vette fel a kapcsolatot a családjával. Talán azért, hogy forradalmi múltja miatt ne zaklassák hozzátartozóit. Egyik alkalommal, amikor egy dunántúli városban jártam, váratlanul megpillantottam egy férfit az utcán. Azonnal megéreztem, hogy a férfi, aki ott megy, az apám.”  

Ilyen felismerést nem lehet másoknak sem megmagyarázni, sem bebizonyítani. Csak átélni és továbbadni. Fülöp sem tudta a felismerést magában tartani, azonnal továbbadta Natanaelnek: „Megtaláltuk azt, akiről Mózes írt a törvényben és a próféták: Jézust, József fiát Názáretből” (Jn 1,45). A kegyelem biztos jele, hogy a Jézussal való találkozás örömét, bizonyosságát nem vagyunk képesek magunkban tartani, meg kell osztanunk, tovább kell adnunk. A kegyelem másik biztos jele, hogy nem vagyunk közömbösek vagy éppen elítélőek azokkal szemben, akik még nem ismerték fel Jézust, mint Urukat, Messiásukat. Hanem együtt érző szívvel imádkozunk értük.

Hogyan kapcsolódik ez az evangéliumi történet az Ortodoxia Vasárnapjához? Úgy, hogy ha felismertük a „Názáreti” Jézusban Megváltónkat, Istennek Fiát, a „testté lett Igét”, ragaszkodjunk is hozzá, és a tőle kapott isteni tanításhoz, amelyet az apostolok közvetítettek számunkra. Ahogy Fülöp és Natanael ragaszkodtak hozzá és tanításához egészen a vértanúságig. Ahogy vértanúink, szentjeink, hitvallóink egész serege tette ─  és teszi mindmáig, Szíriától Észak-Koreáig ─, pogány vagy „keresztény” korban, békességben vagy háborúságban.

I. T.

+

Kirill pátriárka beszéde a Vajhagyó vasárnapi esti istentiszteleten

2016. március 13.

Az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében!

A mai esti istentiszteletet pillanatában a Nagyböjt időszakába lépünk. A böjt lényege az emberi értelem és szív megváltozásában rejlik. Mindnyájunknak szüksége van erre a változásra, mert a legfőbb ok, ami belső romlást és lelki betegségeket hoz, nem más, mint a bűn. És ez a változás, amely az ember belső átalakulását jelenti, akkor megy végbe, ha megszabadulunk a bűntől.

Pontosan ezért mondják a szent atyák, hogy a böjt lényege a bűnbánatban rejlik. Amikor Isten színe előtt őszinte bűnbánatot tartunk és a bűnbánat s a szent eucharisztia szentségében bűnbocsánatot nyerünk, megszabadulunk bűneinktől és elérkezik a valódi változás, ami jobbá tesz bennünket. Ám a valódi bűnbánat elengedhetetlen feltétele a mai vasárnapi szent liturgia evangéliumi olvasmányának csodálatos szavaiban rejlik:

„Mert ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.” (Mt 6,14-15)

Más szavakkal élve, a bűnbánat elengedhetetlen feltétele, hogy bocsánatot kérjünk testvéreinktől. Ám a bűnbánat ugyanolyan elengedhetetlen feltétele, hogy mi is képesek legyünk megbocsátani másoknak. Tapasztalatból tudjuk, hogy ez nem könnyű. Könnyű, amikor nincs valódi konfliktus, ami gondolatainkat és érzéseinket emésztené, negatív érzéseket gerjesztene bennünk. Akkor mindez úgy tűnik, mintha csupán udvariasan és szívesen üdvözölnénk egymást. Így szólunk egymáshoz: „Bocsáss meg nekem az Úrért!” És könnyedén válaszolunk: „Isten megbocsát!” Ám egészen más érzés kerít bennünket hatalmába, ha olyannal találkozunk, aki komolyan megbántott minket, vagy mi őt. Íme, ekkor kell lelkileg erősnek lennünk, büszkeségünket leküzdenünk, felülemelkednünk saját igazságérzetünkön, amely gyakran bizonyul hamisnak, és beteljesítenünk az Úr akaratát, melyet a mai evangéliumi olvasmányban hallottunk.

Az Egyház, a Vajhagyó vasárnapi esti istentisztelet után tartott megbocsátás szertartásában kivételes felhívással fordul minden emberhez, hogy bocsásson meg annak, aki őt megbántotta, és maga is kérje annak a bocsánatát, akit viszont ő bántott meg. Ámde helyes, hogy azokhoz is ugyanezekkel a szavakkal fordulunk, akikkel nincs különösebb nézeteltérésünk. Ez így van helyén, mivel igazából nem tudhatjuk, mi zajlik annak a lelkében, akit semmiképpen sem gondolunk ellenfelünknek, ellenségünknek, akivel szemben nem táplálunk negatív érzéseket. Lehet ugyanis, hogy a másik ─ és ez el van takarva a szemünk elől ─ épp ilyen érzéseket táplál velünk szemben. Azért kérünk tehát bocsánatot azoktól is, akik úgy tűnik nem haragosaink, akikkel látszólag nem vagyunk konfliktusban, hogy segítsünk nekik megszabadulni az ehhez hasonló gondolatoktól.

Az Egyház különleges jelentőséget tulajdonít a megbocsátás szertartásának, és arra hív fel, hogy ne egyszerűen formaságból bocsássunk meg, hanem ezt szabad akaratunkból, tudatosan tegyük, amelynek az a célja, hogy teljesítsük Isten parancsát, megbocsássunk egymásnak, azért, hogy az Úr is megbocsásson nekünk.

Mindenkit szeretnék kérni, hogy bocsásson meg nekem, ha valakinek valamilyen szavammal vagy tettemmel sértést, fájdalmat okoztam. Soha nem állt szándékomban, és nem áll sem most, sem a jövőben, hogy valakit akarattal megsértsek, valakinek fájdalmat okozzak, de lehetséges, hogy szavaimat és tetteimet így lehetett érzékelni.

Ezért ma mindnyájuktól és az Egyház valamennyi tagjától bocsánatot kérek.

Bocsássanak meg nekem, bűnösnek!

Ford. S. B.

(Forrás: http://www.patriarchia.ru/db/text/4397535.html)

+

Karácsony naptára, böjtje, liturgiája az ortodoxiában

2016. január 5.

Krisztus Születése

Az ortodox egyházban ─ az állandó dátumhoz kötött ünnepek, így a Karácsony, Vízkereszt tekintetében is ─ kétfajta naptár van engedélyezve, az ó- vagy más néven Julián-naptár és az ún. új-Julián naptár, amely gyakorlatilag (egészen a 2800. esztendőig) egybeesik a Gergely-naptárral. Ez a gyakorlat olykor félreértésre ad okot a kevésbé tájékozottak körében. Az ortodoxiában a helyi autokefál vagy autonóm egyház hivatott dönteni abban, hogy melyik naptárt használja. A jeruzsálemi patriarkátus, mint egyetemes zarándokhely, az orosz, ukrán, a grúz, a szerbiai egyház az ónaptárt követi. Az alexandriai, az antiókhiai (Damaszkusz székhellyel), a román, a bolgár, a görögországi, a ciprusi, a finn és mások az újat. A magyarországi ortodoxián belül a budai szerb egyházmegye az ónaptárt követi, a gyulai román egyházmegye, a magyar ortodox egyházmegye (a templomok többségében) és a konstantinápolyi exarchátus az újat. Ám a Húsvétot az ortodox kereszténység ─ így a hazai is ─ egységesen az ó-naptár szerint ünnepli, az ősi alexandriai húsvétszámítás alapján. Ez általában ─ de nem mindig ─, egy vagy több héttel eltér a nyugati kereszténység által ünnepelt vasárnaptól. Eszerint 2016-ban, szerte a világon, így hazánkban is május 1-én lesz az ortodox Húsvét, 2017-ben viszont április 16-án, ami éppen egybe fog esni a nyugati Húsvét vasárnapjával.

A kétfajta naptár használatára ─ az állandó dátumhoz kötött ünnepek esetében ─ az 1923-as Konstantinápolyi általános ortodox szinódus adott engedélyt, a helyi egyházak döntésére bízva, hogy igazodnak-e az érvényben lévő új, állami időszámításhoz, vagy megőrzik az állami és az egyházi naptár közti különbséget. Ezt az 1948-as moszkvai általános szinódus is megerősítette. A gyakori vélekedéssel ellentétben, az ortodoxia „rugalmassága” mutatkozik meg tehát ebben. Sőt, abban is, hogy nemcsak a helyi egyházon, de egyetlen egyházmegyén belül is lehetőség van, legfelsőbb egyházi engedéllyel, az egyházközségek szintjén, az ó- vagy újnaptár használatára.

A fentiek alapján az ortodox egyházban természetes dolognak számít, hogy pl. a Budai Szerb Ortodox Egyházmegye joghatósága alá tartozó szentendrei ortodox katedrálisban, a pesti Szent György templomban, vagy a Lendvay utcai Radonyezsi Szent Szergij orosz templomban, amely a Magyar Ortodox Egyházmegye alá tartozik, karácsony szentestéje 2016. január 6-án lesz, míg az ugyancsak a Magyar Ortodox Egyházmegye alá tartozó budapesti Nagyboldogasszony egyházközségben, vagy a szegedi Szent György templomban 2015. december 24-én volt, azaz együtt a katolikus, protestáns testvérekkel.

Karácsony böjtje és liturgiája Keleten

A karácsonyi ünnepi liturgikus kör a Húsvét mintájára épül fel. Negyvennapos böjt előzi meg, amely november 15-én kezdődik (az ónaptár szerint 13 nappal később), és öt nap előünnepe van, 20-tól 24-ig, valamint hat nap utóünnepe, az ünnepkör vége december 31.

A böjt hivatalosan december 24-ig tart, gyakorlatilag a karácsonyi ünnepi liturgiáig, hiszen azon a hívők áldoznak, áldozás előtt pedig böjt van. Tartalma ugyanaz, mint a többi böjtnek, testi és lelki böjt, de olyan testi dolgokra is vonatkozik, mint pl. a beszéd, a szórakozás, a látványosságok korlátozása. Eljegyzést, házasságot böjtben nem kötnek, de a Karácsony és Vízkereszt közötti „szent napokban” sem (december 25 – január 7.). December 25 – január 4. között viszont – akárcsak a Húsvét utáni Fényes Héten – a böjt teljesen fel van oldva.

A karácsonyi böjt lelki oldala azonban ugyanolyan fontos, mint a Nagyböjtben, ahol – Ézsaiás próféciája nyomán – ezt az éneket halljuk:

„Testileg böjtölve, ó, testvérek, lelkileg is böjtöljünk: oldozzuk fel az igaztalanság minden kötelé­két, minden igaztalan írást tépjünk szét, adjunk kenyeret az éhezőknek, és a hajléktalan szegényeket vezessük be a házunkba.”

A karácsonyi böjt enyhébb, mint a Nagyböjt, amelynek idején a haltól is tartózkodunk, kivéve a vasárnapokat és Örömhírvétel, ill. Virágvasárnap ünnepeit.

A Karácsonyt Keleten két kivételes vasárnap előzi meg: az ószövetségi Ősatyák Vasárnapja, amelyen a törvény előtt és után élt ószövetségi pátriárkákról emlékezünk meg Ádámtól – az igaz Józsefig, Mária jegyeséig, valamint a prófétákról Sámueltől Zakariásig és Keresztelő Jánosig. Mindazokról, akik a megígért Messiásban való hitben éltek. A második, utolsó vasárnap az Atyák Vasárnapja, amelyen azokat a pátriárkákat ünnepeljük, akiknek a törzséből született a megígért Messiás.

A Karácsony szentesti templomi szolgálat a nagy lenyugvási istentisztelettel (kompletórium) kezdődik, amelynek fénypontjaként felhangzik a „Velünk az Isten” ünnepi ének az Ézsaiás próféciájából származó szavak kíséretében.

Karácsony első napját kettős ünnep követi: Karácsony másodnapja, Isten Szülőjének a főünnepe – Szűz Mária színaxisza, azaz „összegyülekezésünk” napja Isten Szülőjének dicsőítésére. Karácsony harmadik napja, december 27. az archidiakónus és első vértanú, Szent István emlékének van szentelve.

Az ortodox egyház Karácsony ünnepét hivatalosan, dogmatikai tartalommal, a következőképpen nevezi meg: A mi Urunk és Istenünk és Megváltónk Jézus Krisztus test szerint való Születése. Karácsonykor tehát az Isten Fiának, Megváltónknak emberként, test szerint való megszületését ünnepeljük, Aki az Atyával és a Szentlélekkel együtt egy igaz Isten örök időktől fogva. Erről szól, az „apolitíkion” után, a második ünnepi himnusz, a „kondákion”:

A Szűz a mai napon a Lényegfölöttit hozza a világra, a föld pedig barlanggal, fogadja a Megközelíthetetlent. Angyalok pásztorokkal együtt, dicséretet zengenek, bölcsek pedig a csillag útját követik; mert megszületett miérettünk az ifjú Gyermek, az öröktől fogva való Isten.

I. T.

+

Lecke böjti küzdelmekre

(Péter-Pál böjt, 2015. június 8-28.)

„A Sátánnal ne sakkozz, mert mindig veszíteni fogsz”

A Sátán nem személytelen valóság, nem csupán a világmindenségben jelenlévő negatív energia. Személyes valóság, angyal, spirituális személy, aki démonná vált.

Amikor megkísért egy ifjút, többféle módon próbálkozik. Először a rosszal, és ha ezzel nem ér célt, a jóval, hogy az embert mély verembe taszítsa. Nincs megengedve számára, hogy az embernek ártson. Isten uralma alatt áll. Isten megkötözte őt, és nem engedte meg, hogy az emberhez közelítsen. Az egyedüli, aki feloldhatja a láncait, maga az ember. Akkor, hogy közelebb férkőzhessen az emberhez, csellel próbálkozik, élvezeteket kínál. Ingyenes élvezeteket, bűnös élvezeteket, sőt, áldott, Istentől megáldott élvezeteket és örömöket. Amilyen mértékben ráharap az ember a csalétekre, amennyire részesül belőlük és egyetért ezekkel az élvezetekkel, lassan-lassan feloldja a láncait, mind közelebb engedi őt magához. És amikor érzi, hogy mind nagyobb ereje van…, megtámadja az embert és lecsap rá.

A lelki életben nem mehetsz a saját fejed után. A lelki életben lelki vezetődet kell követned. Mindenképpen szükséged van, ─ ha fiatal vagy ─ lelki vezetőre. A Sátán egyfelől sokkal intelligensebb, mint te, hiszen feletted álló szellemi lény. Akkor is, ha ő már nem angyal, hanem démon, sokkal intelligensebb. Ne sakkozz vele, mert mindig veszíteni fogsz. Minden embernél intelligensebb, és sokkal több tapasztalata van, mint az embernek. Az ember korlátozott tapasztalattal rendelkezik, míg ő óriási tapasztalat birtokában van, amit a világ teremtése óta gyűjtött össze és ma is megszerez. Ismeri az embertípusokat, az összes temperamentumot, az összes személyiséget, egyszóval sokkal ügyesebb, mint te. Így, szemtől-szemben való küzdelemben soha sem győzheted le, ezért van szükséged lelki vezetőre.

A gyónásban a lelki atya segíti az embert, hogy megszabadítsa életét a rossztól — a bűnöktől. Segíti, irányítja, vezeti az úton, elmondja, hogy mit kell tennie annak érdekében, hogy ne essen többé bűnbe. Ám nagyon fontos a pozitív oldal, a konstruktív oldal, a megszentelő jónak a működése, mert ennek segítségével eljuthatsz oda, hogy nem követsz el többé bűnt, nagyobb bűnöket, és legyőzöd értelmed gyengeségét, tehetetlenségét. A gyónásnak nem csupán negatív jellege van, a büntetésé, a rossz elítéléséé, hanem építő jellege is: bátorítja, segíti az embert a szentség útján, eljuttatja az átistenüléshez. Nagyon sok van még előttünk, sok emelkedőt kell még legyőznünk, a fejlődés útján sok eredményt kell még elérnünk. Nem olyan egyszerű eljutnunk oda, hogy ne vétkezzünk többé. Aki nem vétkezik, olyan, mint a halott, mert a halott már nem vétkezik.

Ha nem volna kísértés, nem volna jutalom sem. Tehát nem arra van szükséged, hogy ne legyenek kísértéseid… Ha nincs harc, győzelmi koszorú sincs. A monostorban is vannak kísértések, nehézségek. Ha nincs nehézséged, akkor te vállalsz magadra nehézséget, mert szükséged van rá. Mi nagyra értékeljük az ilyenfajta személyes áldozatot Isten szolgálatában, az emberek szolgálatában, vagy saját lelki családunk szolgálatában, így nem félünk a megpróbáltatásoktól, nehézségektől, hiszen tudjuk, amilyen mértékben részesülünk a megpróbáltatásban, olyan mértékben részesülhetünk a jutalomban is… Ha nem volnának kísértések, többé senki nem üdvözülne.

Végső soron Isten ajándékot akar neked adni. De hogy ajándékot adhasson, kicsit ki is kell érdemelned. Ezért megpróbáltatást, kísértést küld, hogy keresztülmenj rajta, legyőzhesd, és neked adhassa ajándékát: „Nézd, legyőzted a kísértést, íme, itt az ajándékom!” Az ajándék pedig nagy, rendkívül nagy ahhoz az erőfeszítéshez képest, amelyet te tettél a kísértés és a nehézség leküzdésére. Ha pedig visszanézel, nem is látod már a nehézségeket…

Isten, ha keresed Őt, felfedi magát előtted. És amikor felfedi magát előtted, nincs olyan boldogság, amelyhez ehhez fogható lenne: ahhoz a boldogsághoz, amelyet akkor birtokolsz, amikor találkozol Istennel. Ő nem bújócskázik veled. Ha őszinte vagy, és őszintén keresed, felfedi magát előtted!

Panteleimon Şuşnea atya

(Oaşa Monostor, Fehér megye, Románia)

Ford. A. V. G.

+

„Rejtsétek el egymás hibáit…”

(Nagyböjt kezdetére)

Kedves Testvéreink és Olvasóinkk!

A Biblia első soraiban, a Teremtés Könyvének elején ezt olvassuk:

A föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység felett, és Isten Lelke a vizek felett lebegett. És Isten szólt: »Legyen világosság!« És lett világosság. (Ter 1,2-3)

Majd később, megváltásunk órájában „a hatodik óra körül sötétség támadt az egész földön, a kilencedik óráig” (Lk 23,44) – hogy a megváltás óráinak a sötétjét majd a Feltámadás ragyogása váltsa fel.

Végül, az emberiség földi történetének végén újra minden sötétté lesz:

„Azokban a napokban, a szorongattatás után a nap elsötétedik, a hold nem sugározza fényét, a csillagok lehullanak az égről, és az erők, amelyek az egekben vannak, megrendülnek. Akkor meglátják majd az Emberfiát, amint eljön a felhőkben, nagy hatalommal és dicsőséggel.” (Mk 13,24-26)

Az emberiség egész történetét áthatja a sötétség és a világosság egymás közötti harca. Lelki értelemben sincs ez másképp, hiszen az ember egész földi élete a bűnbeesés sötétsége és a kiengesztelődés világossága között feszül. Most, a nagyböjti időszakban még inkább arra irányítjuk tekintetünket, hogy felismerjük bűneink sötét voltát, és elinduljunk a lelki világosság felé.

Sokan gondolják úgy, hogy a testi önmegtartóztatás idejétmúlt, fölösleges dolog. Úgy vélik, hogy ez felváltható az irgalmasság és az istenfélelem cselekedeteivel. Tapasztalatból tudjuk, hogy a fogadkozás, „majd jobban odafigyelek embertársaimra, több csendet tartok, és többet adakozom” típusú böjti célkitűzést nem mindig koronázza siker. Viszont azt is jól tudjuk, hogy aki küszködve megtartja a testi böjtölés Egyházunk által előírt irányelveit, az szinte magától, önkéntelenül is irgalmasabb, csendesebb, adakozóbb lesz. Ennek oka pedig abban áll, hogy az ember: lélek és test egysége. Amint a madár sem képes egy szárnnyal repülni, úgy az embernek is szüksége van arra, hogy mindkét „szárnyát” összhangban használja, azaz, ne csupán lelkét tartsa ellenőrzés alatt, hanem testét is.

Aki szigorú önmagával szemben, irgalmasabb lehet másokkal, aki viszont engedékeny önmagával, előfordul, hogy másokkal szemben állít olyan követelményeket, amelyeket maga nem képes megtartani.

Amikor érett keresztényekké válunk, és megértjük, mekkora kincs a testi böjtölés, akkor többé nem a böjt végét, hanem a böjti idő kezdetét várjuk, mert rájövünk arra, hogy a böjt időszaka visszatérési kísérlet az ember legősibb létformájához, a paradicsomi állapothoz, az isteni titkok szemléléséhez.

Nagy Szent Vazul atyánk szerint „az igazi böjt – a rossztól való eltávolodás, a nyelv megfékezése, a harag legyőzése, a kívánságok, gonoszság, hazugság mellőzése”. Az ezektől való tartózkodás az igazi böjt. A testi böjt tehát csak a lelki böjttel válik teljessé. Nem szabad ezért a böjtöt egyoldalú testi gyakorlatként szemlélnünk, mert akkor nem lesz több, mint hasznos, egészséges, de mégiscsak földi létünkre irányuló testi megtisztulás. A rossz kívánságok kerülése, a harag mellőzése, a nyelv megfékezése már nagy siker, mégsem elegendő. Hiszen sohasem veszíthetjük szem elől, hogy testi önmegtagadásunk legmagasztosabb célja a szeretet tökéletesedése bennünk, “mert a szeretet sok bűnt eltakar” (1Pét 4,8). Ezért van az, hogy Egyházunkban, a Nagyböjt megkezdése előtt, még Vajhagyó Vasárnap, a szent liturgia után vagy esti szertartás formájában, minden vétket kölcsönösen megbocsátunk egymásnak.

Böjtölésünk akkor terem igazi gyümölcsöt, amikor nem csupán átérezzük, hanem sikeresen meg is valósítjuk Szentéletű József atya szavait:

„Rejtsétek el egymás hibáit, hogy Krisztus is elrejtse a tieiteket!” (Hészükhaszta József: Az Isten megismeréséről (Egy áthoszi lelkiatya levelei), 56. levél)

S. András diakónus

+

Közeledik a tavasz!

2015. január, Zákeus Vasárnapjára

(Olvasandó: Lukács 19,1-10)

Áldott emlékű lelkiatyánk fiatalkorunkban így emlegette a Nagyböjtöt: „Lelki tavaszunk!” És amikor beköszöntött, „áldott Nagyböjtöt” kívánt.

Zákeus története, bár ebben az évben még januárra esett, már erre a tavaszra hangol bennünket. Hogy miért? Azért, mert nem kevesen vagyunk, akik magunkra ismerünk a kistermetű jerikói fővámszedő történetében. A bűnbánat valójában akkor kezdődik, amikor az ember szívében megszületik a vágy valami igazán szép, nemes és tiszta dolog után. Aminek a tartalmát eleinte nem is tudja magának megmagyarázni, ám erősen vágyódik utána. Később érti csak meg, hogy ez a vágy nem más, mint Isten szótlan hívó szava. Tiszta és állhatatos hívás csak Istentől jöhet.

Ezzel kezdődik tehát Zákeus emberi története: „szerette volna Jézust látni”, „kereste”, „vágyott” a kedvező alkalomra. Valaki azt gondolhatná, puszta kíváncsiságból akarta Jézust látni… Bizony, vannak, akik csak „kíváncsiskodnak” Jézus után, csupán az emberi vagy az egyházi kultúra szintjén akarják megismerni. Ám a történet második felében látjuk meg a valódi Zákeust: puszta kíváncsiságból az ember nem osztja szét egész vagyonát…

Ha már a vágyakról beszélünk, tisztában kell lennünk azzal, hogy vannak jó vágyaink, amelyeknek a gyümölcsük is jó, és vannak nem jó vágyaink, amelyek kezdetben jóknak tűnnek, ám végül keserű a gyümölcsük. Ezért megesik, hogy csak utólag tudjuk megítélni, a gyümölcsökről, hogy vágyaink jók vagy rosszak voltak-e. És csak utólag tudjuk levonni a tanulságokat.

Ámde most a jó, tiszta és mélyről jövő vágyról szóljunk, amely üdvös változást képes hozni az ember életében. Mert Zákeus vágya ilyen volt. A Jézus „látása” utáni vágy a legtisztább, legerősebb vágy az emberben.

Zákeus tehát „előrefutott”, hogy felmásszon egy vadfügefára. A vágy puszta vágy marad, ha az ember nem cselekszik határozottan, halogatás nélkül. A legjobb vágy is beteljesületlen marad, ha az ember nem képes a szégyenét leküzdeni. Mert képzeljük csak el, egy vagyonos, bár sokak által nem szeretett jerikói polgár felmászik a tömegek szemeláttára egy lombos fára! Ha egy gyerek felmászik, nincs benne semmi, hiszen gyerek, de ha mondjuk mi, esetleg már őszülő fejjel tesszük ezt, ráadásul valakik már vagyunk egy városban, bizony szégyellnivaló tett. Lehet, hogy sokan megmosolyognak. A rossz értelemben vett szégyen azonban sok jót meghiúsít az ember életében.

Például így: „Szeretnék templomba menni, de régen voltam, mit szólnak majd, ha ennyi idő után meglátnak, ezért inkább nem megyek…” És nem is megy.

Vagy pedig így: „Haragban vagyok valakivel, ezért szégyellek, félek elmenni…” És nem megy el.

Még egy példa: „Mindenki tudja, milyen vétket követtem el, ezek után hogyan menjek oda?” Ezért nem megy oda.

De hát nem emiatt rendelték Atyáink a Nagyböjt kezdete előtti vasárnapra a „megbocsátást”? Hogy mindent kölcsönösen elengedve, gátlásosságunkat és szégyeneinket leküzdve, Tiszta Hétfőn lélekben tisztán kezdhessük el a Nagyböjtöt, és visszatérhessünk a bűnbeesés előtti Paradicsomba? Ahol az ember még mindenben hallgatott Istenre, és szeretetben élt a másikkal, zúgolódások és vádaskodások nélkül. Ha Zákeus nem küzdi le szégyenét, a vágy csak vágy marad, és soha nem találkozik Jézussal.

Jézus pedig, amint megpillantotta, a nevén szólította: „Zákeus”! Mint egykor Pétert: „Te Simon vagy, János fia. Kéfás lesz a neved…” (Jn 1,42). Zákeus nem csalódott keresése tárgyában, szíven ütötte a dolog, hogy ismeretlenül a nevén szólították. Az pedig végleg megindította, hogy éppen őhozzá akar bemenni szállásra. A szíve már rabul lett ejtve. Ha igaz és erős a vágy Isten után és az élet megváltoztatása után, Isten nem hagyja válasz nélkül! Hogyan hagyta ezt ránk a próféta?

„Keressetek engem, és megtaláltok, ha teljes szívetekkel fordultok hozzám!” (Jer 29,13)

Az erősítés a legjobb pillanatban jött: „Zákeus, jöjj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom.” Figyeljük meg csak magunkat: a kísértés mindig ott ólálkodik jó tetteink körül, hogy elhalasszuk, vagy ne is hajtsuk végre. Hamar le kell tehát győzni a habozást, a halogatás, a kísértést. Zákeus megértette a buzdítást, „hamar” le is jött, és „örömmel befogadta” Jézust a házába.Íme, itt a bizonyíték, hogy nem puszta kíváncsiság volt benne Jézus iránt! Nem is valamilyen „teológiai” kíváncsiság, mint a gazdag ifjúban, aki az örök élet elnyerésének a feltételeiről kérdezte őt, ám a feltételek hallatán szomorúan távozott…

Ámde nézzünk egy pillanatra a tömegre! Mi is történt ezután?

„Akik ezt látták, mindannyian zúgolódva mondták: »Bűnös embernél száll meg!«”

Jézus merőben másként cselekszik, mint ahogy a tömeg elvárná. Hogyan olvassuk Sámuel első Könyvében?

„Isten nem azt nézi, amit az ember. Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet.«” (1Sám 16,7)

A szégyen leküzdése után itt van tehát a másik próbatétel: az alázat próbája. Miben áll a próba? Egyszerűen abban, hogy amikor lekezelnek, szidnak, vagy vádolnak bennünket, megsértődünk-e? A kánaáni asszony nem sértődött meg, amikor Jézus „kiskutyának” nevezte őt és honfitársait. Kiállta a próbatételt, és a lánya „még abban az órában” gyógyulást nyert. Zákeusnak két oka is lehetett arra, hogy a hallgatást és az alázatot gyakorolja. Ugyanis ezt gondolta magában: „Az embereknek igazuk van, életemet látva minden zúgolódásuk, vádjuk jogos, amellyel engem illetnek.”

Másrészt, mi értelme lett volna szóval bizonygatni, hogy ő már más ember? Ki hitte volna el? A tömeg jogos zúgolódását nem szóval, magyarázkodással, bizonygatással, fogadkozással kell kivédeni, hanem tettekkel! Odaállt ezért az Úr elé, és azt mondta:

„Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megcsaltam, négyannyit adok helyette.”

Az írástudók a vezeklés jeléül egy ötöd rész adományt írtak elő az évi összbevételből, mint első teljesítményt, majd minden további esztendőben ugyancsak egy ötöd részt. Zákeus a felét adja oda vagyonának! A megkárosítottak jóvátételének pedig százhúsz százalékosnak kellett lennie. Zákeus itt is messze túlteljesít: „négyannyit adok helyette”.

És még egy gondolat! Mit ér, ha az ember alamizsnát oszt a szegényeknek, de erkölcstelen módon szerzett vagyonból, az így szerzett javak nagy része meg is marad és a korábbi életmód folytatódik? Mit ér, ha valaki sok adományt oszt szét a szegények között, de megmarad maffiózónak? Zákeus ezzel is tisztában volt; nem csak alamizsnálkodni kell, hanem a maffiózó életmóddal is fel kell hagyni. Teljes, kompromisszumok nélküli és maradéktalan megtérés kell Istenhez. Ezért mondja Jézus válaszul Zákeusnak:

„Ma üdvösség köszöntött erre a házra…”

Milyen szép, hogy gyakran igaz a régi mondás: „nomen est omen”. Zákeus neve voltaképpen ezt jelenti: „, becsületes, derék, igaz”. Az egyháztörténelem apostolként tartja számon. A hagyomány szerint az Úr mennybemenetele után Szent Péterhez csatlakozott, térítő útjain kísérője, később pedig Cézárea püspöke lett. Az „igaz” Zákeus emlékét április huszadikán tartja az egyház.

Mindenkiből lehet szent!

+

Miért gyógyító hely a Bethesda fürdő?

(Olvasandó: János 5,1-15)

A fürdő maradványai, falai, oszlopai, benne kevés vízzel, ma is láthatók Jeruzsálem óvárosában. Mellette áll a r. katolikus Szent Anna templom. A hagyomány szerint Joachim és Anna, a Szűzanya szülei nem messze laktak a Bethesda fürdőtől. Innen az elnevezés. A templom helyén az ókorban egy pogány kultuszhely állt. Itt épült a bizánci időkben, az ötödik században egy bizánci keresztény templom, amelyet az arabok a 7. században leromboltak. A keresztesek építették újjá a 12. században. Az arabok ismét elvették, majd a törökök az 1800-as évek derekán Franciaországnak ajándékozták a krimi háborúban tanúsított lojalitásuk miatt.

 

A Bethesda fürdő volt az a hely, ahol betegek, vakok, sánták, bénák sokasága feküdt az evangéliumi történet szerint. Az Úr Jézus egy emberre különösen felfigyelt. János apostol csak annyit mond, hogy megtudta, már 38 éve fekszik a fürdő mellett. Talán éppen ez a körülmény keltett kivételes szánalmat az Úrban. Hiszen látta a lelkét. A beteg nem gyónta meg a vétkeit, Urunk mégis ― a történet végén derül ki ― mindent tudott róla: „Vigyázz, többé ne vétkezz, nehogy még rosszabbul járj.” A 38 éve tartó betegség tehát valamilyen vétek következménye volt. Ezzel a beteg is egész biztosan tisztában volt. Onnan tudhatjuk, hogy nagy alázat volt benne: nem panaszkodott, se Istenre, se emberre. Amikor az Úr megkérdezi tőle, „akarsz-e meggyógyulni”, a szegénységére hivatkozik: „Uram, nincs emberem, aki bevinne a tóba.” Csak ennyit mond, mintegy mentegetőzve, hogy még mindig itt van és nem tudott meggyógyulni. Senkit sem ítél el azért, hogy nincs embere, nincs segítő hozzátartozója vagy fizetett ápolója. Pedig hányszor halljuk manapság magunk körül a panaszt: „Rosszak az emberek, önzők, irigyek, mindenki csak önmagára gondol!”

„Akarsz-e meggyógyulni?” – kérdezi tőle az Úr. Micsoda kérdés! Hát épp ezért fekszik a fürdő mellett. De nem sértődik meg a kérdés miatt. Alázat költözött a lelkébe.

Akarsz-e meggyógyulni? A 38 éve beteg akart, ezért hallgatott az Úr szavára: „Kelj föl, vedd ágyadat és járj”. Felkelt, vette ágyát és járt. Szó szerint megtette azt, amit az Úr mondott. És meggyógyult. Ha meg akarunk gyógyulni, hallgassunk az Úr Jézus szavára, olvassuk szent törvényét, evangéliumát, engedelmeskedjünk mi is minden szavának, és gyógyulást nyer a lelkünk!

Ám a meggyógyult emberre rászóltak: „Szombat van, nem szabad vinned az ágyadat.” Ő azonban megvédi az Úr Jézust és gyógyulást hozó parancsát. Bár még nem tudja, ki gyógyította meg: „Aki meggyógyított, ő mondta nekem: Vedd ágyadat, és járj.”

Első kell, hogy legyen életünkben az Úr Jézus szava, neki kell először tetszenünk, rá kell először hallgatnunk, és csak utána az emberre. Nem fordítva, mert az nem hoz gyógyulást! Az Úr Jézus szavain keresztül kell minden más emberi szót megszűrnünk, és akkor minden a jó helyére kerül az életünkben.

Miután a már meggyógyult ember ismét találkozik Jézussal a templomban (akkor, a fürdőben nem ismerhette meg, de most már tudja, ki a gyógyítója), tovább is adja az örömhírt. Bár a csodát kivizsgálók nem kérdezték tőle újból, „ki gyógyított meg”. Maga megy el, és tesz tanúságot az Úr Jézusról.  Most már nem csak megvédeni akarja jótevőjét, hanem hirdetni is akarja szeretetét, isteni hatalmát.

Add, Uram Jézus, ha elhagyjuk templomodat, legyen látható életünkön, hogy gyógyító helyről jöttünk, hogy általad gyógyulást nyertünk. Add, Uram, hogy a Te szavadat hűségesen megtartsuk, szavad minden más szónál drágább legyen életünkben, és hirdessük, szó nélkül, életünk tetteivel, gyógyító szeretetedet, hatalmadat!

I. T. 2022. május 18.

+

Az I. Egyetemes Zsinat Atyáinak Vasárnapjára, János 17,1-13.

(2013. június 16.)

Megőrizni és továbbadni…

„Nikaia fényes városában”, Krisztus után 325-ben ült össze az első egyetemes zsinat, amelyen a korai feljegyzések szerint 318 zsinati atya vett részt. A zsinatnak az volt elsősorban a feladata, hogy az eretnek Áriusz tanításával szemben ünnepélyesen megvallja, és felmutassa az Egyház igazi, „ortodox” és egyetemesen, mindenütt vallott, „katolikus” hitét, és elhatárolja azt a hamistól. A zsinat tanítását így lehet öszefoglalni:
Jézus Krisztus egylényegű az Atyával, valóban Istennek Fia, aki feltámadt, mennybe ment, és az Atya jobbjára ült.
Az I. egyetemes zsinat elvégezte szent feladatát, szinte egyhangúlag elítélte az eretnek tanítást, és ünnepélyesen felmutatta az „igaz” és „egyetemes” hitet a keresztény világ számára.
Ámde az egyháztörténelemből tudjuk, hogy a kereszténységnek a későbbi korokban újra és újra meg kellett küzdenie hol a kívülről jövő fenyegetésekkel, hol a belülről származó megpróbáltatásokkal, amelyek az igaz keresztény hitet veszélyeztették. Hitben őseink azt az örökséget hagyták ezzel ránk, hogy mindenkor álljunk készen megvédeni és megőrizni az igaz keresztény hitet. Régi, újabb és mai ellentmondások közepette is.

Hiszen manapság vajon nem leselkednek veszélyek a kereszténységre? Sokan nem is tudják, hogy évente több tízezer keresztény hal meg szerte a világon, csak azért, mert Krisztus követője! És szerte a világon, Európában, Amerikában vagy a déli félteke csendes óceáni országaiban, ott, ahol magas civilizációról és gazdagságról beszélnek, a keresztény hit és erkölcs alapvető igazságait igyekeznek tagadni vagy félremagyarázni. Sőt, olyan állami törvényeket hoznak, amelyek nyíltan szembe mennek nemcsak a keresztény, hanem az egyetemes emberi értékekkel.

Két kérdést elkerülhetetlenül fel kell tehát tennünk:

Miként őrizzük meg az igaz keresztény hitet?

Az Úr Jézus így imádkozott főpapi imájában:

„Az örök élet pedig az, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust.” Jn 17,3

Áriusz, félreértés ne essék, nem volt hitetlen ember, hitt Istenben, hitt az Úr Jézusban. Kiváló koponya volt, tudós ember, rendkívül tehetséges szónok. Ámde ez nem elég ahhoz, hogy valaki Krisztus igaz követője legyen. Az is lehet, hogy erkölcsileg feddhetetlen ember volt. De még ez sem elég. Mert – ahogyan az Atyák mondják –, élhet valaki erkölcsileg feddhetetlen életet, ha másért nem, hát az emberek dicséretéért, vagy azért, nehogy elveszítse valamivel ezt a dicséret. Ezek szerint még a feddhetetlen élet sem elég. Hanem – ahogyan Urunk mondja –, „meg is kell ismerni az egyedül igaz Istent, és aki Ő küldött, a Jézus Krisztust”. A nagy áthoszi aszkéta, Szent Sziluán írja vallomásaiban:

„Más dolog hinni Istenben és megint más megismerni őt.”

Ámde engedjük meg, legyünk nagylelkűek és tegyük fel, hogy Áriusz is valamilyen szinten, nyilván nem teljes és igaz módon, de megismerte Istent. De még a megismerés sem elég. Akkor sem, ha kétségbe vonhatatlan, teljes és igaz ez a megismerés. Hogyan lehetséges ez? Nem túlzás ilyen dolgot állítani? Bizony nem. Mert gondoljunk csak Pál apostolra. Vajon nem ismerte meg „az egyedül igaz Istent, és akit Ő küldött, a Jézus Krisztust” a damaszkuszi úton? A Galatákhoz írt levelében így tesz vallomást erről:

„Tudtotokra adom, testvéreim, hogy az evangélium, amelyet én hirdettem, nem embertől származik, mert én nem embertől vettem, nem is tanítottak rá, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából kaptam.” (Gal 1,11-12)

És vajon nem élt valódi életszentségben, nem cselekedett nagy jeleket és csodákat az Apostoli Cselekedetek tanúsága szerint?

„Bátran szóltak az Úrban bízva, aki bizonyságot tett kegyelmének igéje mellett, és megadta, hogy jeleket és csodákat vigyenek véghez. (ApCsel 14,3)

Mégis, ugyancsak a Galatákhoz szóló levelében írja a következőket:

„Kinyilatkoztatástól indíttatva mentem fel, és eléjük tártam az evangéliumot, amelyet a pogányok között hirdetek, mégpedig külön a tekintélyesek elé, nehogy hiába fáradjak, és hogy eddigi fáradozásom se legyen hiábavaló.” (Gal 2,2)

Milyen nagy alázat, és milyen engedelmesség van ebben! A kivételes kinyilatkoztatás ellenére!

Az igaz keresztény tanítás megőrzésében tehát nem elegendő a hit, nem elegendő a megismerés, bármilyen mély is legyen az, még az életszentség sem, amennyiben hiányzik az alázat és a teljes engedelmesség az Úr Jézus Krisztus igaz, egyetemes, apostoli Egyháza iránt. Akire rábízta igaz és egyetemes tanítását a Szentlélek által:

„Amikor azonban eljön ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra.” Jn 16,13

Ne úgy képzeljük el, hogy ez az igazság az egymást követő zsinatokon fokozatosan bontakozott ki, és került végleges megfogalmazásra. Az apostoli Egyház pünkösdi születése pillanatától fogva birtokában volt a teljes igazságnak. Erről tesz tanúságot Júdás apostol a levelében:

„Szeretteim, küzdjetek a hitért, amely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott. (Jud 1,3)

Az igaz és egyetemes hit kezdetektől fogva ott él az Egyházban, mindenkor őrizni kell, a veszély pillanataiban újra és újra ki kell mondani, meg kell ünnepélyesen vallani!

De mit mondjunk mi, akik hiszünk, de még nem „ismerünk”? Azt, amit Urunk Jézus mond Tamásnak:

„Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak és hisznek.” Jn 20,29

Mi tehát még nem látunk…

Nem „látunk”, de hiszünk! Kinek hiszünk? Tamásnak, az összes apostolnak és az ő tanúságtételüknek, akik meglátták a feltámadott Urat, és hitetlenségük bámulatos hitre fordult! Ezzel, Krisztus feltámadásának az evangéliumával futották be az egész világot, és az életük végén vértanúk lettek. Így lettünk mi keresztények. Kell ennél nagyobb bizonyosság, igazabb tanúságtétel?

Akik tehát hisznek, de még „nem látnak”, legyen bennük alázat, és legyenek engedelmesek az apostoloknak és utódaiknak, a püspököknek, a szentatyáknak, a vértanúknak és szenteknek, és higgyenek az ő igaz és biztos tanúságtételüknek.

Mindazoknak, akik nemcsak hittek, hanem meg is ismerték „az egyedül igaz Istent, és akit küldött, Jézus Krisztust”, akik nemcsak éltek, hanem életszentségben éltek, és akik mindennek ellenére nem a saját fejük után mentek, hanem alázatban és engedelmességben Jézus Krisztus apostoli Egyháza után.

Nem okosnak, műveltnek kell tehát lennünk elsősorban a szó hétköznapi értelmében! Senki ne értse ezt félre. Ne gondolja, hogy mi valamiért lebecsüljük az okosságot, a műveltséget. Távol legyen tőlünk! Áriusz tragédiája és az Egyház küzdelme azonban arra tanít bennünket, hogy nem bátran teologizálnunk vagy filozofálnunk kell, méghozzá magas szinten, hanem hinnünk, és buzgón engedelmeskednünk szent őseink hosszú sorának. Azoknak, akik hittek, „megismertek”, életszentségben éltek, jeleket és csodákat vittek véghez, de alázatosak és engedelmesek maradtak mindhalálig.

Most már látjuk, hogy kell megőrizni az igaz és egyetemes keresztény hitet.

Ám egy másik kérdést is fel kell még tennünk:

Hogyan adjuk tovább igaz keresztény hitünket?

Miért is imádkozott Urunk főpapi imájában?

„Mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem.” Jn 17,21

Nem elég tehát egy családban élnünk, egy helyen tanulnunk vagy dolgoznunk, ha eljön valamilyen ünnep egy ünnepi asztalhoz ülnünk. Egynek is kell lennünk hitben, igazságban, szeretetben, engedelmességben. Ahogyan az Atya és Jézus egy.

Csak így tudjuk biztosan továbbadni hitünket.

Csak így hiszi el a világ, hogy az Úr Jézust valóban az Atya küldte.

prot. I. Tibor

+

2013 Húsvétjára

A kereszténység titka ─ Húsvét

Hol van az a pillanat, amikor elmondhatjuk, most lett valaki a szó valódi értelmében Krisztushívő, keresztény?

Ahhoz, hogy a titkot megfejtsük, csatlakozzunk gondolatban két vidékre tartó emberhez, akikről Lukács evangélista úgy emlékezik meg, mint „két tanítványról”. Ámde akik útjuk elején, a szó valódi értelmében, mégsem voltak tanítványok (Lk 24,13-35):

Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan futamnyira volt, és amelynek Emmausz a neve, és beszélgettek egymással mindarról, ami történt. Miközben beszélgettek, és vitatkoztak egymással, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük.

Vajon miről vitatkoztak? Nem nehéz kitalálni. Jézus a Messiás, vagy nem Jézus a Messiás? Az ismeretlen vándor, aki szótlanul csatlakozik hozzájuk az úton, nem jelenti ki: ‘Én vagyok Jézus, nem ismertek fel?’ Csendben várja, hogy az ember ismerje fel őt, az ember maga győződjön meg arról, hogy valóban feltámadt, hogy valóban Ő a Messiás, az Isten Fia. Jézus nem csak Megváltója, tökéletes Mestere, Nevelője is az embernek, aki más alkalommal is ugyanígy cselekszik. Gondoljunk Mária Magdolna történetére, aki „a sírbolton kívül állt és sírt”. Akinek Jézus ugyanúgy nem mondja: ‘Nem látod, én vagyok, Jézus’. Hanem csak ennyit mond:

„Asszony, miért sírsz? Kit keresel?”

Mária Magdolna azt gondolta, hogy a kertész az, ezért így szólt hozzá:

„Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom.” Jézus ekkor nevén szólította: „Mária!” Az megfordult, ő maga ismerte fel őt, és így szólt hozzá: „Rabbuni!” (Jn 20,11-16)

Vagy gondoljunk Jézusnak a Tibériás-tengernél történt megjelenésére, ahol ezt olvassuk:

A tanítványok közül senki sem merte őt megkérdezni: ki vagy te? Tudták ugyanis, hogy az Úr ő. (Jn 21,12)

Térjünk vissza Lukács evangéliumához, mert még nem fejtettük meg a titkot:

Látásukat azonban valami akadályozta és nem ismerték fel őt.

Hogy ismerhetnék fel, amíg egymással vitatkoznak? Hogyan ismerhetnék fel, amíg hiányos a szentírási ismeretük Istenről és Messiásáról? Ámde azért sem ismerhették fel, mert minden tudatlanságuknak napvilágra kellett kerülnie, az egész sebnek fel kellett tárulnia, mert a gyógyulás csak ezután következhet be:

Ő pedig így szólt hozzájuk: „Miről beszélgettek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak.

Beszélgettek? Vagy inkább vitatkoztak? Azt szégyellték volna mondani, ‘Én azt mondtam, nem lehet, hogy mégis ő volt a Messiás, mire ő azt válaszolta, hová gondolsz, hogyan lehetne a keresztfán függő halott a Messiás?’ Ehelyett „szomorúan”, „mogorva” arccal álltak meg. Majd megszólalt az egyik, név szerint Kleofás, és ezt mondta:

„Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod mi történt ott ezekben a napokban?”

Lám, közvetve elárulják, miről is vitatkoztak eddig!

„Mi történt?” — kérdezte tőlük az ismeretlen gyanútlanul.

Azok így válaszoltak:

„Az, ami a názáreti Jézussal esett, aki próféta volt, tettben és szóban hatalmas Isten és az egész nép előtt; hogyan adták át a főpapok és a főemberek halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg.”

Remény és reménytelenség fogalmazódik meg ebben a válaszban. Nem hitetetlen emberek szavai ezek! Hisznek Istenben és hisznek Jézusban, mint „prófétában”. Ebben még a keresztre feszítés sem tudta megingatni őket. Arra is emlékeznek, milyen példát adott nekik: első a „tett”, csak azután következik a „szó”. És elsősorban Istennek kell tetszeni mindenben, és csak utána az embernek. Elhatárolják magukat a főpapok és a főemberek vallásától és tetteitől, már nem tartoznak közéjük, ám a szó valódi értelmében még nem is keresztények. Hiszen így szólnak:

„Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt.”

Mintha ezt mondanák: „Igen nagy a csalódásunk! Az volt a reményünk, hogy ő lesz a nép Megváltója, és lám, önmagát sem volt képes megmenteni.”

Így folytatják:

„De ma már harmadik napja, hogy ezek történtek. Ezenfelül néhány közülünk való asszony is megdöbbentett minket, akik kora hajnalban ott voltak a sírboltnál, de nem találták ott a testét; eljöttek és azt beszélték, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt hirdették, hogy ő él. El is mentek néhányan a velünk levők közül a sírhoz, és mindent úgy találtak, ahogyan az asszonyok beszélték; őt azonban nem látták.”

A lélek – ősi hagyomány szerint – három napig marad a test közelében, majd végleg elválik tőle. És már itt a harmadik nap! Teljes a zavar a két tanítvány lelkében. Hit és a hitetlenség, remény és reménytelenség küzd egymással. Mégis, mintha arra várnának, hogy az ismeretlen vándor mond valami bíztatót, amibe belekapaszkodhatnak. Mert a reménytelenség elviselhetetlen…

Akkor ő így szólt hozzájuk: „Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek arra, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták!”

„Esztelenek, értelmetlenek”, hamis reményben és várakozásban éltetek! Nem csak egyes próféciákat, hanem kivétel nélkül mindent el kell hinni, amit a próféták megjövendöltek. Nemcsak a Messiás dicsőségét kell elhinni, hanem ezt megelőző szenvedését, megaláztatását is:

„Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?” És Mózestől, meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt. Így értek el ahhoz a faluhoz, amelybe igyekeztek. Ő azonban úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok unszolták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már!”

Szinte erővel tartóztatták. Talán ruhájánál fogva is megragadták. Még nem tudták, kicsoda ő valójában, ám volt valami megmagyarázhatatlan sejtésük, valami, amit maguknak sem tudtak megfogalmazni. Az ismeretlen vándort nem szabad elengedni, mert akkor mindennek vége! A teljes reménytelenség után ismét mégis megcsillant valamilyen remény!

Bement hát, hogy velük maradjon.

Jézus, a titokzatos vándor, a titokzatos vendég, aki betér tanítványaihoz.

Máté evangéliumában így szól:

„A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” (8,20)

Vajon a keresztény ember szívében van-e alkalmas hely arra, hogy az Emberfia a fejét ott lehajthassa?

A Jelenések Könyvében ezt mondja:

„Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” (3,20)

Ámde olvassuk tovább a történetet:

Amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. Erre megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük. Ekkor így szóltak egymásnak: „Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat?” Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. Ők elmondták, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről.

Hol van tehát az a pillanat, amikor egy ember keresztény lesz? Ott, amikor felismeri, elhiszi, és meg is vallja, hogy „valóban feltámadt az Úr”, valóban Ő a Messiás, valóban Ő az Úr és Isten. És nemcsak felismeri, elhiszi, és megvallja, hanem belé kapaszkodik, életét Hozzá igazítja.

Ettől a pillanattól kezdve a Feltámadottal történt találkozás valósága világít meg minden ószövetségi próféciát. Nemcsak az ószövetségi próféciák nyomán hiszi el, hogy Jézus a Messiás, hanem fordítva: a megtapasztalt hit, a látás, a találkozás a Feltámadottal az, ami a hívő ember számára teljes bizonyossággal megvilágít, és helyesen értelmez minden próféciát.
Ez jelenik meg Péter apostol első pünkösdi prédikációjában. A Cselekedetek Könyvében olvassuk:
Ekkor előállt Péter a tizeneggyel, felemelte a hangját, és így szólt hozzájuk: „Ezt a Jézust támasztotta fel az Isten, aminek mi valamennyien tanúi vagyunk. Tudja meg tehát Izráel egész háza teljes bizonyossággal, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten: azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek.” (2,14-36)

A kereszténység titka ─ a Húsvét. Valójában Isten titka, amely a Krisztusban öltött testet. Pál apostol írja:

Szeretném, ha tudnátok, mennyit küzdök értetek és a laodiceaiakért; és mindazokért, akik engem nem ismernek személyesen, hogy szívük felbátorodjék, összeforrva szeretetben, és eljussanak a teljes bizonyossághoz vezető ismeret egész gazdagságára: az Isten titkának, Krisztusnak ismeretére. (Kol 2,1-2)

A Húsvétkor Feltámadott Krisztusnak az ismeretére.

prot. I. Tibor

+

2013 Nagyböjtjére

“Amikor böjtöltök…”

(Mt. 6.16)

Tiszta Hétfővel elkezdődött nagyböjti zarándoklatunk. „Lelki tavaszunk”, ahogy szent atyáink mondják. Ősi szokás, hogy amikor a böjti időszak elérkezik, így köszöntjük egymást:

─ Áldott Nagyböjtöt!

Ám hogyan fogjunk neki a böjtölésnek?

Aki Vajhagyó Vasárnap templomban volt, részt vett a szent liturgián, hallotta a felolvasást Máté evangéliumából a böjt három feltételéről.

Mindenekelőtt meg kell bocsátanunk egymásnak:

„Mert ha megbocsátjátok az embereknek vétkeiket, nektek is meg fog bocsátani mennyei Atyátok. De ha nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem fogja megbocsátani nektek a ti vétkeiteket.” Mt 6,14-15

Ámde miért ez az első feltétele a böjtnek? Ahhoz, hogy ezt megértsük, fel kell idéznünk, mi is történt a paradicsomban.

Isten Törvényt adott az embernek, az „első”, „paradicsomi” törvényt. Törvény nélkül nem élhet az ember. A törvény fegyelemre és alázatra szorítja. Emlékezteti arra, hogy nem korlátlan ura önmagának, embertársának, vagy a világnak. Fölötte van a Törvény, maga Isten, akinek számot kell adnia tetteiről:

„A kert minden fájáról ehetsz, de a jó és gonosz tudásának fájáról ne egyél, mert azon a napon, amelyen eszel róla, meg kell halnod!” Ter 2,16-17

Azaz, ne akard magad eldönteni, mi a jó és mi a rossz! Hallgass Istenre, az isteni törvényre, az megmondja neked, mi a jó vagy mi a rossz. Ne magad akard eldönteni, mert annak a vége halál!

Ha Dávid király nem maga döntött volna, jó lesz-e, ha elveszem az Úriás feleségét, nem esett volna a házasságtörés, majd a gyilkosság bűnébe. Ha Ácháb tanácsot kért volna, jó lesz-e, ha elveszem a Nábót szőlőjét, nem folyamodott volna esztelen vágya miatt gyilkossághoz. Ha Geházi megkérdezte volna Elisszeus prófétát, jó lesz-e, ha Námán után futok, nem a lepra lett volna a dolog vége.

Ám az ember, a Sátán sugallatára, Isten nélkül akar dönteni. Méghozzá a hiúság és a nagyravágyás a síkos talaj, amelyen elcsúszik:

A kígyó erre azt mondta az asszonynak: „Dehogy is haltok meg! Csak tudja Isten, hogy azon a napon, amelyen arról esztek, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok a jót és a rosszat!” Ter 4-5

És mi az első következménye a paradicsomi törvény megszegésének? Az hogy ember ember ellen, sőt Isten ellen fordul. Embertársát, magát Istent és a Sátánt hibáztatja mindenért! Csak önmagát nem! Ugye, milyen ősi, egyetemes, „emberi” történet és gondolkodásmód…

„Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és ettem.”

„A kígyó rászedett és ettem.”

Nincs bűnbánat! A bűn másra van hárítva… A másikra, Istenre, az Ellenségre.

A Nagyböjt megkezdésének első feltétele, gyógyulásunk első állomása tehát a kölcsönös és feltétlen megbocsátás egymásnak:

„Ha megbocsátjátok az embereknek vétkeiket, nektek is meg fog bocsátani mennyei Atyátok.”

Hogyan tudnánk Tiszta Hétfővel Nagyböjtöt kezdeni, megbékélni Istennel, akit nem látunk, ha nem békültünk meg embertársunkkal, akit látunk? Sorsunk a saját kezünkben van! Ha mi megbocsátottunk, mennyei Atyánk is megbocsát nekünk. Ha mi nem bocsátottunk meg egymásnak, Atyánk sem bocsátja meg a mi vétkeinket.

Ámde ha megbocsátottunk, akkor következhet a böjt megtartása:

─ Íme, Atyánk, megbocsátottunk, Te is bocsáss meg nekünk! Felejtsd el ősi lázongásunkat, engedetlenségünket, önfejűségünket, nagyravágyásunkat, és fogadd el engedelmességünk bizonyságát, a böjtöt. És segíts úgy böjtölni, ahogyan Te magad tanítottál bennünket.

„Amikor böjtöltök, ne legyetek bús képűek, mint a képmutatók. Ők ugyanis elváltoztatják az arcukat, hogy böjtölésükkel feltűnjenek az emberek előtt. Bizony, mondom nektek: ők megkapták már jutalmukat. Te, amikor böjtölsz, kend meg a fejedet, az arcodat pedig mosd meg. Ne lássák az emberek, hogy böjtölsz, csak Atyád, aki a rejtekben van; és Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked.” Mt 6,16-18

Ne felejtsük el, hogy nem az emberek dicsérete miatt böjtölünk! És azt sem, hogy a szeretet törvénye magasabb rendű a böjt törvényénél. Ahogy az ima törvényénél is. Ha valaki böjti időben, szeretetből és ártatlanul, megkínál valami finom, nem böjtös étellel, vegyük el jó szívvel, fogyasszuk el, legyünk hálásak érte ─ és hallgassunk. Nehogy azt találjuk mondani: „Most böjt van, ne haragudj, nem ehetek ebből.” Majd böjtölünk, amikor a magunk urai leszünk, és testvérünk nem lát bennünket.

És végül, a Nagyböjt a „menyei kincsek gyűjtésének” az ideje:

„Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol moly és rozsda emészt, ahol a tolvajok betörnek és lopnak. Gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem moly, sem rozsda nem emészt, és ahol tolvajok nem törnek be és nem lopnak. Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.” Mt 6,19-21

Eljött a mennyei kincsek, a testi és lelki kincsek gyűjtésének az ideje.

Először is a bűnbánat ideje, a lélek megtisztításának ideje, az Istenhez visszatérésnek az ideje:

„Vizsgáljuk meg útjainkat, kutassuk át, és térjünk vissza az Úrhoz! Emeljük fel szívünket kezünkkel együtt Istenhez, aki az égben van!” Siralm 3,40-41

Eljött az igazságosság és az irgalmasság cselekedeteinek az ideje. Nem erről énekelünk Nagyböjt első szerdáján, az esti vecsernyén?

„Testileg böjtölve, ó, testvérek, lelkileg is böjtöljünk: oldozzuk fel az igaztalanság minden kötelékét, minden igaztalan írást tépjünk szét, adjunk kenyeret az éhezőknek, és a hajléktalan szegényeket vezessük be a házunkba.” (Ézs 58, 3-10)

A sorrend tehát: elfordulni a rossztól, „minden igaztalan írást széttépni”, és utána cselekedni a jót, az irgalmasságot, „kenyeret adni az éhezőknek”:

„Fordulj el a rossztól és tégy jót…!” LXX, Zsolt 33,15 (34,15)

Mert vajon mit ér, ha valaki jótékonykodik a vagyonából, ám továbbra is maffiózó marad? Zákeus jól tudta ezt, ezért tette fogadalmát az Úr előtt:

„Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megcsaltam, négyannyit adok helyette.” Lk 19,8

Áldott Nagyböjtöt kívánok minden keresztény testvéremnek!

prot. I. Tibor