Filokália – Fejezetek a Szent józanok Filokáliájából

Kedves Híveink, Olvasóink!
Most kezdődő sorozatunkkal a „A szent józanok Filokáliájából” (Velence 1782 – Athén 1982; Dobrotoljubije 1895 – Áthoszi Szent Panteleimon monostor), a „Szép és jó szeretetéből” szándékozunk válogatott tanításokat, mondásokat közzé tenni. A görög kiadást több helyen bővíti az áthoszi orosz, amit itt következő válogatásunkban is figyelembe vettünk. Reméljük, hogy mindaz a szépség és jóság, amit a szent józanok, Krisztus követői gyakoroltak és tanítottak, mások számára is hasznosnak bizonyul.

I.

Egyiptomi Szent Antal

Szent Pál és Szent Antal találkozása

„Akik ismerik Istent, eltelnek minden jósággal, szeretettel, és a mennyiek után vágyakozva nem törődnek életükkel: ám az ilyenek nem sokak tetszését keresik, nem is sokaknál találnak tetszésre.”

„A krisztusi életről, a jó erkölcsről és más mondások”
Kik az értelmes emberek?
Az emberek helytelenül azt gondolják, azok az értelmesek, akik áttanulmányozták a régi bölcsek írásait, könyveit. Ámde valójában azok rendelkeznek értelmes lélekkel, akik meg tudják különböztetni, hogy mi a jó és mi a rossz: menekülnek attól, ami a léleknek rossz és káros, de buzgón gyakorolják azt, ami jó és a léleknek hasznos. Csak az ilyen embereket lehet igazából értelmesnek nevezni.
Kinek tárjuk fel gondolatainkat, kivel osszuk meg rejtett gondjainkat?
Nem kell bárki előtt feltárni a gondolataidat, hanem csak azok előtt, akik orvosolni tudják a lelkedet.
Hogyan válasszunk lelki vezetőt?
A jó lelki vezető legfőbb ismérve tanításának tisztasága, azaz, szavai összhangban vannak a Szentírás szavaival; egyúttal pedig életének tisztasága. (Az ariánusok és más eretnek tanítások képviselői épp az istenfélő és szigorú erkölcsök látszatával gyakoroltak sokakra vonzerőt!)
Kálisztosz, aki később konstantinápolyi pátriárka lett és Ignátiosz Xantopulosz is tanít arról, hogyan válasszunk igazi lelki vezetőt:
Neked kell megkeresned, erőfeszítést tenned, hogy jó lelki vezetőt találj. Élete és szavai között legyen összhang. Értelme legyen emelkedett, de a szíve alázatos. Ámde vigyázz a hitetlenségre és a gőgre, mert az Ellenség, aki minden szépséget és harmóniát gyűlöl, e gyöngeségek alapján megpróbálhat ellentétet támasztani kettőtök között.
Ehhez a témához kapcsolódnak még Egyiptomi Szent Antal következő mondásai:
Minden testvérhez légy kedves, de ne legyen mindenki a tanácsadód.
A barátot tedd előbb próbára, ne engedj bárkit közel magadhoz, ne bízd rá magadat bárkire. Ha lehet, válassz magadnak egyetlen barátot, de az istenfélő legyen. Ámde mindennél jobb, ha Istenhez ragaszkodsz, ahogy egy gyermek ragaszkodik az apjához.
Ha valamilyen feladatot vállalsz az egyházi közösségben, oktatást, betegápolást, betegek látogatását, éneklést, hogyan végezd?
Végezd engedelmességgel, szívesen és szeretettel. Így két jutalmat kapsz Istentől: egyiket az engedelmességért, másikat azért, mert a feladatot szeretettel, szívesen végzed.
Ha a buzgóság kihűlt bennünk, ha langyosak, közömbösek vagyunk, mivel serkentsük a lelkünket?
Nem jó ezzel az állapottal megbékélni, nehogy a lámpás végleg kialudjon bennünk.
Serkentsük magunkat az elmúlásra való emlékezéssel. Mit mondott Isten a példabeszédben az esztelen gazdagnak?
„Bolond, még ez éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit felhalmoztál?”
Mi lesz a halál után? Mindez fölkelti az istenfélelmet.
Buzgóságunkat belülről is kell serkenteni, hogy valóban belülről, a szívünkből fakadjon. Hogyan? Emlékezz az Isten iránti első szeretetre:
„Az efezusi gyülekezet angyalának írd meg:…Tudom, hogy van benned állhatatosság, terhet viseltél az én nevemért, és nem fáradtál meg, de az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet” (Jel 2,1-4).
„Harmadszor is szólt hozzá: »Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?« Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte tőle: szeretsz-e engem? Ezért ezt mondta neki: »Uram, te mindent tudsz; te tudod, hogy szeretlek téged. « Jézus ezt mondta neki: »Legeltesd az én juhaimat! «” (Jn 21,17)
Mit tegyek, ha nem tudok szabadulni valamilyen szenvedélyemtől, netán vétkes szokásomtól? Kövesd Ezékiást, Péter apostolt és a rosszhírű asszonyt:
Emlékezz Ezékiás királyra, aki könnyeiért nemcsak a betegségtől való gyógyulást kapta meg, hanem még tizenöt évet az életéhez:
„Azokban a napokban Ezékiás halálosan megbetegedett. Akkor bement hozzá Ézsaiás próféta, Ámosz fia, és azt mondta neki: »Így szól az Úr: Rendelkezz házadról, mert meghalsz, nem maradsz életben!« Erre Ezékiás a fal felé fordította arcát, és imádkozott az Úrhoz. Ezt mondta: »Ó, Uram, emlékezzél meg, kérlek, arról, hogy hűséggel és egész szívvel jártam színed előtt, és azt tettem, ami jó a te szemedben!« És sírt Ezékiás, hangos sírással. Ekkor szólt az Úr szava Ézsaiáshoz: »Menj, és mondd meg Ezékiásnak: Így szól az Úr, atyádnak, Dávidnak Istene: Meghallgattam imádságodat, láttam könnyeidet; íme, megtoldom napjaidat tizenöt évvel. Asszíria királyának kezétől megmentelek téged és ezt a várost… «” (Iz 38,1-6).
Mit tett Péter apostol, miután háromszor azt vallotta, hogy nem ismeri az Urat?
„Péter visszaemlékezett Jézus szavára, aki azt mondta neki: »Mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem.« Aztán kiment onnan, és keserves sírásra fakadt” (Mt 26,75). (Olyannyira megszabadult a félelem szenvedélyétől, hogy Néró idejében a vértanúságtól sem riadt vissza, megvallotta Krisztust, és kérte, hogy fejjel lefelé feszítsék meg, mivel nem méltó arra, hogy ugyanúgy haljon meg, mint a Mestere.)
Mit tett a rosszhírű asszony, aki eljött a farizeus házába, hogy megkenje Jézust a kenettel?
„Megállt mögötte a lábánál sírva, és könnyeivel kezdte öntözni a lábát…” (Lk 7,37-38).
Mit tegyek, ha úgy érzem, válaszút elé értem, itt van karnyújtásnyira a boldogság – tegyük hozzá, kétes boldogság – megragadhatnám, de Krisztust sem akarom elveszíteni?
Az Úr Jézus azzal mutatta meg számunkra kivételes irgalmát és szeretetét, hogy értünk elviselte a kereszthalált. Ha ezt megértjük és átérezzük, akkor az apostollal együtt ki tudjuk mondani, hogy elsősorban nem önmagunknak élünk:
„Krisztus szeretete ugyanis sürget minket. Mert azt gondoljuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor valamennyien meghaltak; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, már ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt” (2Kor 5,14-15).
Jézus keresztje számunkra a tökéletes türelem mintaképe is:
„Gondoljatok őrá, aki a bűnösök részéről ekkora ellentmondást viselt el, hogy ne lankadjatok, és bensőleg el ne csüggedjetek” (Zsid 12,3).
Ha elfogadjuk, hogy nem önmagunknak élünk, hanem Krisztusnak, ha magunkévá tesszük Krisztus Urunk türelmét, amelyet a kereszten mutatott nekünk, ezt az ígéretet kapjuk:
„Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya” (Jn 12,26).
„Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róm 8,32)
„Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is” (2Tim 2,12).
„Vigyázzatok, testvéreim, senkinek se legyen közületek hitetlen és gonosz szíve, hogy elszakadjon az élő Istentől. Sőt buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy meg ne keményedjék közületek valaki a bűn csábításától. Mert részeseivé lettünk a Krisztusnak, ha azt a bizalmat, amely kezdetben élt bennünk, mindvégig szilárdan megtartjuk” (Zsid 3,12-14).

+

II.

Egyiptomi Szent Makariosz

“Beszédek a keresztény életről”
„Fussunk oda buzgón a bennünket hívó Krisztushoz, öntsük ki előtte szívünket, és ne essünk gyáván kétségbe üdvösségünk felől. Mert a gonosz csalárd fortélya, hogy korábbi bűneink felidézésével a kétségbeesés útjára taszítson.”
Szent Makariosz atyánk tanításának nagyon egyszerű a foglalata:
Lefesti az ember eredeti, boldog állapotát; a bukott lét tragikumát, és kimondja: egyedüli megmenekülés, üdvösség csak az Úr Jézus Krisztusban van. Ezért az embernek nincs más választása, mint szilárd elhatározást tenni, hogy az Urat fogja követni. Mindez viszont erőfeszítéssel, lemondással és megpróbáltatásokkal jár, mivel az ember arra kapott elhívást, hogy itt, a földön a lehető legteljesebb keresztény életet élje:
„Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes”  (Mt 5,48).
Ám, ha komoly és őszinte az igyekezet, Isten kegyelme nem marad el. Ezért mindig szem előtt kell tartani, hogy az ember úgy tud igazán hatékonyan cselekedni, ha sohasem feledkezik meg végső céljáról, halála utáni sorsáról és az általános feltámadásról.
Isten és az emberi lélek közelsége
Nincs ahhoz fogható közelség és kölcsönösség, mint ami az emberi lélek és Isten, Isten és az emberi lélek között áll fenn. A mennyet és a földet Isten az ember számára teremtette, hogy számára lakásul szolgáljon. Ugyanígy, az ember testét és lelkét azért teremtette, hogy benne lakást vegyen, és ott, mint saját otthonában megpihenjen. Úgy szereti a lelket, amelyet saját képére teremtett, mint szépséges menyasszonyát. És ahogy az eljegyzett menyasszony, bármilyen ajándékokat is kapjon a házasságkötés előtt, nem talál megnyugvást, míg létre nem jön a frigy, ugyanígy a lélek sem talál megnyugvást, amíg teljességgel rá nem talál az Úrra. Vagy vegyük például az éhes csecsemőt, aki nem nyugszik meg sem a csörgőre, sem a puha, új ruhára, csakis az anya tápláléka után vágyódik, és csak akkor nyugszik meg, ha a tejet megkapja. Csak még gyönge, nem tud az anyjához menni, ám hadonászni, kiáltozni, sírni tud. Az anya pedig örül, látva gyermeke keresését, erőfeszítését, megesik rajta a szíve, maga megy oda hozzá, táplálja és megnyugtatja. Így kell gondolkozni a lélekről is, egyedül Istenben találja meg táplálékát és megnyugvását.
Vágy, akarat, erőfeszítés
A bukott lét tragikuma és a felismerés, hogy a megmenekülés, a megváltás egyetlen lehetősége Jézus Krisztusban van, Jézus keresésére és követésére ösztönzi a lelket. Ezen az úton nélkülözhetetlen, döntő az ember saját vágya, akarata, erőfeszítése. Mi az, ami lendületet és reménységet ad ennek a vágynak és erőfeszítésnek? Íme, három kép a Szentírásból:
a) Krisztus azért vállalta a sok szenvedést, azért adta át magát a halálnak, hogy így férjen közel a lelkünkhöz, és benne lakást vegyen. Mert étele, itala, ruhája, takarója, megnyugvása a mi lelkünkben van. Ezért szüntelenül zörget lelkünk ajtaján. Fogadjuk hát, vigyük lelkünk bensejébe, mert számunkra is Ő az étel, az ital, az örök élet:
„Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem” (Jel 3,20).
b) A vérfolyásos asszony nem tudott kigyógyulni betegségéből, de képes volt saját akaratából használni a lábait, hogy az Úrhoz menjen és meggyógyuljon (Mt 9,20-22).
c) A vak Bartimeus nem tudott az Úrhoz menni, de képes volt saját akaratából kiáltani, könyörögni,: „Dávid fia, könyörülj rajtam” (Mk 10,47) – és így meggyógyult.
Az Úr követése tehát erőfeszítéssel, lemondással és megpróbáltatásokkal jár.
Ezért, mindenekelőtt, figyelembe kell venni az időtényezőt, és türelmet kell tanulni. Erre figyelmeztet az Úr:
„Állhatatosságotokkal nyeritek meg majd lelketeket”  Lk 21,19).
A teremtett világtól is tanulhatunk:
Aki földet művel, szőlőt ültet, vagy magot vet, nem azzal kezdi-e, hogy földjéről eltávolítja a tövist, a tönköket, a tarackot, és csak utána fog hozzá a vetéshez? És, aki szőlőt ültet, azonnal szüretel-e? Aki magot vet, azonnal arat-e?
Aki pedig a kegyelem gyümölcseit várja, meg kell előbb tisztítania lelkét és testét, hogy a Lélek magja megfoganjon, és gyümölcsöt érleljen benne.
Jézus Isten Fia volt és Isten. Mégis, milyen dicsőségből szállt le, és milyen szenvedésekig ereszkedett alá? Megalázkodása által viszont mindenek fölé emelkedett, és az Atya jobbjára ült.
Ezt követően fel kell készíteni a lelket mindenfajta megpróbáltatásra: csapásokra, kudarcokra, testi betegségekre, sértésekre, szidalmakra, a láthatatlan Ellenség támadásaira.
Sirák Bölcsességében ezt olvassuk:
„Fiam, ha Istennek szolgálni kívánsz, légy állhatatos a jámborságban és az istenfélelemben, és készülj fel a megpróbáltatásra!
Alázd meg szívedet és légy állhatatos, hajtsd füledet a bölcs igék befogadására; ne légy elhamarkodott a kísértés napján!
Viseld el, ha Isten késni látszik; ragaszkodj Istenhez és tűrj, hogy végül is gyarapodjon életed!
Fogadd el mindazt, ami rád ki van szabva, tűrd el, szenvedve bár, és viseld békével megaláztatásodat,
mert az aranyat és ezüstöt tűzben teszik próbára, a kedves embereket pedig a megaláztatás kemencéjében.
Bízzál Istenben, ő majd gondodat viseli; remélj benne, akkor egyenes úton járhatsz, maradj félelmében, és öregedjél meg benne!
Akik félitek az Urat, várjátok irgalmát; el ne pártoljatok tőle, hogy el ne essetek!
Akik félitek az Urat, higgyetek benne, akkor nem marad el jutalmatok;
akik félitek az Urat, bízzatok benne, akkor gyönyörűségetekre lesz az ő irgalma;
akik félitek az Urat, szeressétek őt, akkor szívetek felderül!
Nézzétek, fiaim, az előbbi nemzedékeket, és véssétek eszetekbe: senki sem vallott szégyent, aki bízott az Úrban!
Volt-e, aki parancsai mellett kitartott, és szégyenben maradt. Volt-e, aki hozzá kiáltott, és ő elnézett fölötte?
Mert Isten kegyes és irgalmas, megbocsátja a bűnöket a szorongatás napján, és megvéd mindenkit, aki őt igazságban keresi.
Jaj a megosztott szívnek, a bűnös ajaknak, a gonosz kéznek, a földön két úton járó bűnösnek!
Jaj a lankadt szívűeknek, akik nem bíznak Istenben! Nem is találnak ezért nála oltalmat!
Jaj azoknak, akik elvesztették türelmüket, akik elhagyták az egyenes utakat, és gonosz utakra tértek!
Mitévők lesznek, ha az Úr elkezdi a vizsgálatot?” (Sír 2,1-17)
Arról sem szabad megfeledkezni, hogy mindig lesznek, akik ellenállnak az igazságnak. Maga az Úr mondta:
„Emlékezzetek arra az igére, amelyet én mondtam nektek: Nem nagyobb a szolga az uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak, ha az én igémet megtartották, a tieteket is meg fogják tartani” (Jn 15,20).
Az apostol is előre figyelmeztetett bennünket:
„Mindazokat, akik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, szintén üldözni fogják” (2Tim 3,12).
Ez a kereszténység útja. Ahol a Szentlélek van, ott, mint árnyék, megjelenik az üldözés is. Az ószövetségi prófétákat is üldözték, akikben Isten Lelke volt, és számtalan ószövetségi igazat üldöztek. Az Úr Jézust és az apostolokat is, mivel a Szentlélek költözött beléjük. És attól fogva kiváltképp a keresztényeket üldözték, a keresztények lettek vértanúk.
Az igazság tehát üldöztetést szenved.
+
 III.
Remete Ézsaiás (370)
„Fejezetek az elme megőrzéséről és más beszédek,  mondások”
A természetes törvényről, amely belénk van plántálva
Él bennünk egy természetes vágy Isten iránt, ámde ez a vágy önző és testi vággyá alakult át.
Az elmében van természetes buzgóság Isten iránt, ami nélkül nincs fejlődés a lelki életben, ahogyan az Apostol írja:
„törekedjetek a fontosabb kegyelmi ajándékokra”  (1Kor 12,31),
ám ez a természetes buzgóság természetellenesre változik, amikor egymásra féltékenykedünk vagy irigykedünk.
Az elmében van természetes harag és gyűlölet, amikor az ember haraggal fordul szembe minden olyan dologgal, amit az ellenség sugall és ellenkezik Istennel – ami nélkül nem lehet szert tenni lelki-testi tisztaságra sem –, vagy gyűlöl mindent, ami hamisság és hazugság Istennel szemben, ámde ez a harag természetellenesre változik, amikor haragszunk felebarátunkra, méghozzá gyakran szükségtelen és haszontalan dolgok miatt, vagy magát a felebarátunkat gyűlöljük.
Van bennünk egy természetes büszkeség is ellenfeleinkkel szemben. Ezt látjuk Jób esetében:
„Most pedig olyanok űznek belőlem csúfot, akik korban utánam vannak, akiknek atyáit nem tartottam arra érdemesnek, hogy nyájam kutyái közé állítsam (Jób 30,1)!”
Ezzel szemben mi történik? Az ember megalázkodik ellenfeleivel szemben és gőgösen viselkedik felebarátjaival szemben.
Önvizsgálat Krisztus példája nyomán
Vizsgáld meg magad, aki Krisztus halálára és feltámadására keresztelkedtél meg!
Milyen halál volt az, amellyel meghalt, mert ő bűntelen volt!
Szegénységben élt, te pedig nem viseled el a szegénységet!
Neki „nem volt hol a fejét lehajtania” (Mt 8,20), te pedig nem viseled el a nélkülözéseket!
Mindenfajta megaláztatást elviselt, te pedig egyet sem vagy képes elviselni!
Ő, amikor szenvedett, nem jött indulatba, te pedig indulatoskodsz, annak ellenére, hogy másoknak gyakran terhére vagy!
Alázatos volt, még a bűnösöket is magához hívta, te pedig még azokat is képes vagy vérig sérteni, akik szeretnek téged!
Ő szelíd volt azokkal szemben, akik bűnbe estek, te pedig gőgösen mások fölé emeled magad!
Ő életét adta azokért, akik a szeme előtt vétkeztek, hogy megváltsa őket, te pedig még azokért sem vagy képes az életedet adni, akik szeretnek téged!
Ugyanígy tettek az apostolok, szentek, vértanúk is. Hosszan tűrők voltak, nem fizettek rosszal a rosszért, nem indulatoskodtak. Miért? Mivel tudták, hogy nem emberi akarat van mögötte, hanem a Sátán hamissága. Ezért nem viszonozták a dühöt dühhel, hanem imádkoztak értük.
Erényekről, szenvedélyekről
Az istenfélelem minden erénynek anyja! Mi a jele annak, van-e bennem istenfélelem vagy nincs? Nincs benned istenfélelem:
Ha anyagi kárt szenvedsz és bánkódsz miatta;
ha valaki megdicsér, te pedig magadra veszed a dicséretet;
ha leszidnak, és emiatt bánkódsz;
ha a rangos emberek társaságát, kapcsolatait keresed;
ha vitába keveredsz valakivel és újra csak a magadét hajtogatod;
ha lenézik, nem értékelik azt, amit mondasz, és emiatt bánat fog el!
„Nem hagylak titeket árván, eljövök hozzátok”, mondta az Úr Jézus (Jn 14,18). Ha azt akarjuk, hogy az Úr eljöjjön hozzánk, nem akarunk árván maradni, akkor igyekezzünk mindent megtartani, amit Krisztus parancsolt nekünk, és eljön hozzánk.
Három olyan erény van, amely a keresztény ember elméjét megvilágosítja:
Ha nem lát semmi gonoszságot a másik emberben;
ha jót tesz azzal, aki vele rosszat tesz;
ha minden váratlan megpróbáltatást lelki nyugalommal visel el.
Ez a három erény újabb három áldást hoz:
Ha a szeretet útjára akarsz lépni, szabadulj meg először is attól a gondtól, hogy embertársaid jók-e vagy rosszak! Ha nem látsz a másikban gonoszságot ― szeretetet szül benned;
ha jót teszel azzal, aki veled rosszat tett ― békességet hoz neked;
ha a váratlan megpróbáltatást elviseled ― szelídséget teremt benned.
Mi a belső csend? Ha nem kíváncsiskodsz azzal kapcsolatban, ami nem tartozik rád.
Az indulattól sokat szenved mind az ember, mind a környezete. Mi az, ami különösképpen kiváltja?
Az, amikor adnunk kell valamit másnak, vagy éppen annak során, amikor kapunk valamit;
az, amikor a saját akaratunkhoz feltétlenül ragaszkodunk;
az a vágy, hogy másokat tanítsunk;
az, hogy okos embernek tartjuk magunkat.
Az irigységtől is sokat szenvedünk. Ha elfog az irigység, emlékezz rá, hogy mindnyájan Krisztus tagjai vagyunk, és ha felebarátunk megtiszteltetésben részesül,  vagy éppen megaláztatásban, az mindnyájunk számára megtiszteltetés vagy megaláztatás.
Ha valamilyen bűntől akar az ember szabadulni, vagy törvénytelen kapcsolattól (vagy jóindulatú, ill. nem jóindulatú eretnekségtől), hogy az Úr Jézust kövesse, nem szabad visszafordulni, és „megbeszélni”, „rendezni”, netán „tanácsot kérni”. Az Úr jól tudta, hogy egy ilyen „visszatérés”, „megbeszélés” az elhatározásunkat befolyásolhatja, ezért mondta annak, aki követni akarta:
„Követlek, Uram, de előbb engedd meg, hogy búcsút vegyek házam népétől.” Jézus pedig így felelt: „Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára Lk 9,61-62).”
Valamilyen kínzó szenvedély szorongat bennünket, amivel küzdenünk kell
Amikor azért imádkozol Istenhez, hogy szabadítson meg valamilyen szenvedélytől, és nem hallgat meg, ne csüggedj, ő jobban tudja, mi az, ami hasznos a számodra. Hanem így imádkozz hozzá:
„Uram, Jézus Krisztus, segíts rajtam, ne engedd, hogy vétkezzek ellened, mert eltévelyedtem. Ne engedd, hogy saját akaratomat kövessem, ne engedd, hogy elvesszek vétkeimben. Légy könyörületes teremtményedhez, ne vess meg engem, mert erőtlen vagyok, ne hagyj el engem, mert hozzád menekülök, gyógyítsd meg lelkemet, mert vétkeztem ellened. Előttem van mindaz, ami gyötör, rajtad kívül nincs más menedékem. Könyörületes Uram, ments meg engem, hadd szégyenüljenek meg mindazok, akik ellenem támadnak, el akarják venni lelkemet. Hiszen a te erőd, Uram, mindent felülmúl, általad dicsőítjük az Istent és Atyát és a Szentlelket.”
Lelkiismereted megsúgja majd szívednek, mi az a dolog, ami miatt Isten még nem hallgat meg. Lehetetlen ugyanis, hogy Isten ne hallgassa meg az embert, amikor az mindenben engedelmeskedik neki!
Ne kívánj magasabb rendű karizmákban részesülni Istentől addig, amíg azért imádkozol, hogy valamilyen bűntől, szenvedélytől szabadítson meg téged. Isten ajándéka ugyanis magától elérkezik hozzád, mihelyt magadban tiszta helyet készítettél számára.
 Nem egészséges bűntudat
Őszinte bűnbánatot tartottál, de kételkedsz, Isten megbocsátott-e, továbbra is gyötör a lelkiismeret. Gondolj a tékozló fiúra. Amint elhagyta a „sertések eledelét”, megtért az atyai házba és megvallotta bűneit, az atya azonnal kihozatta a legszebb ruhát, hogy adják rá. Ugyanilyen örömmel és azonnal fogadja be Isten a megtérőt, és nem emlékezik többé korábbi bűneire!
Ha tanácsot kér valaki tőled valamiben, te pedig, miután jól megfontoltad, elmondod neki, hogyan szabadulhat meg attól, ami nyomasztja, ő pedig újra eljön hozzád, ugyanazokkal a szavakkal, és semmit sem teljesít abból, amit mondtál neki, tartsd a továbbiakban távol magadat tőle, mert halálra fogja gyötörni lelkedet.
Mindennapi és hasznos tanácsok a keresztény közösségi élettel kapcsolatban
A beszédről és a beszéd fogadásáról
Semmiről se vitatkozzatok egymással, senkit meg ne szóljatok, senkit meg ne ítéljetek, senkit meg ne alázzatok, se szóval, se a szívetekben, és senki ellen se zúgolódjatok. Hazugság ki ne jöjjön a szátokon, és ne kívánjatok semmi olyat mondani, vagy hallani, ami nem hasznos számotokra.
Ha valaki durván szól hozzád, ne támadj rá, inkább hajtsd meg magad előtte, nehogy iránta harag szülessen benned. Gondolj arra, hogy amit mondott, ostobaságában mondta.
Ha valaki ok nélkül leszid, ugyancsak hajtsd meg magad előtte, akkor is, ha az a bizonyos dolog nem helytálló, és mondd: „Bocsáss meg, máskor igyekszem ezt elkerülni…”
Ha valaki hibáztat téged valamiben, amit vagy megtettél, vagy nem, amennyiben hallgatsz, Jézus követve cselekedtél. Ha viszont így válaszolsz: „Mit csináltam én?”, akkor nem Jézus szerint cselekedtél. Ha pedig minden szónak ellene mondasz, Jézus ellenére cselekedtél.
Ha meghallod, hogy valaki rosszat mondott rólad, és találkozol vele, vagy eljön hozzád, amennyire tőled telik, fogadd örömmel és jóakarattal, semmit se szólj neki azzal kapcsolatban, amit hallottál, és ne ródd fel neki: „Miért mondtad ezt rólam?”, mivel meg van írva a Példabeszédekben: „Aki a rosszat számon tartja, törvényszegő”.
Ha felebarátod bűnéről hallasz, senkinek se mondd tovább, mert ez méreg a lelkednek.
Ha valaki folyamatosan megszólja, vagy szidja a barátját előtted, ne szégyelld leállítani, és ne higgy neki. Inkább mond szelíden: „Bocsáss meg, testvérem, magam is esendő ember vagyok, és amiről beszélsz, engem is érint, nem tudom elviselni.”
Ha haszontalan, káros beszédeket hallgatsz, menj el onnan, vagy ne figyelj oda, vagy ha egyik sem lehetséges, állítsd meg az illetőt, aki beszél. Ne felejtsd el, nem vagy nagyobb az elsőnek alkotott embernél, akinek szintén kárára vált a hamis beszéd hallgatása.
Tárd fel bátran rejtett gondolataidat a tapasztalt öreg előtt, de csak annak, akiről tudod, hogy megbízható és megtartja titkodat. Ámde előtte imádkozz Istenhez az öregért:
„Istenem, könyörülj rajtam, és sugalld atyámnak azt, amit felőlem dönteni kívánsz…” Ezután, bármit mond, hittel tedd meg.
Vendégfogadásról, vendégségről
Ha távoli vendég érkezik hozzád, fogadd örömmel, illendő módon és Isten félelmével köszöntsd. Ne faggasd semmiről, ami számodra nem lehet hasznos, ám kérd meg, hogy imádkozzon veled. Amikor leül, lepihen, kérdezd meg, hogy érzi magát, és legyen ennyi elég a faggatózásból. Azután kínáld meg valamilyen könyvvel, hogy
foglalja el magát. Ha nagyon fáradt, készíts neki pihenőhelyet, mosd meg a lábait.
Ha beszédbe elegyedik veled és illetlen szavakat használ, kérdd meg szeretettel. „Bocsáss meg, gyönge vagyok, nem tudom ezt elviselni.” Ha gyöngélkedik és szennyes a ruhája, mosd ki azokat. Ha egyszerűbb ember, és a ruhája szakadt, varrd meg. Ha viszont olyan, aki egyik helyről haszontalanul a másikra jár, nálad viszont hívő testvérek vannak, ne vidd be közéjük. Ha viszont olyan testvér, aki Isten nevében és Isten ügyében van útban, és úgy tért be hozzád megpihenni, ne fordulj el tőle, és engedd be a nálad lévő testvérekhez is. Ha szegény, ne engedd el üres kézzel, adj neki az áldásból, amiben részesültél, hiszen tudnod kell, amivel rendelkezel, nem a tiéd, Isten adománya.
Ne tarts fenn barátságot olyan emberrel, akivel félsz egy társaságban mutatkozni.
Ha be akarsz valakihez térni, ne várd előre, hogy majd nagy örömmel fogadnak, ám ha így fogadnak, adj hálát Istennek.
Ha betérsz valakihez, és ő magadra hagy a házában, ne jártasd körbe a szemed, hogy szemügyre vedd, mi mindene van, ne nyitogass ki semmit, se edényt, se szekrényt, se könyveket. Inkább mondd neki, amikor kimegy: „Hadd csináljak valami hasznosat a házadban, amíg visszajössz.”
Ne dicsérd meg előtte azt, amit nem láttál, amit pedig hallottál, arról se beszélj úgy, mintha láttad volna…
Amikor asztalnál ülsz, csak azután nyúlj, ami előtted van, ami mások előtt, azután ne…
Ha valamit főz és az nem túl jó, ne oktasd ki, hogy rosszul készítette el az ételt.
Ha valami nem böjtöset, vagy olyat tesznek eléd, amit nem szeretsz, ne mondd, elnézést, én ebből nem eszem. Az Úr Jézus ugyanis azt mondta: „Cselekedj titokban és mennyei Atyád megfizet neked nyilván.”
Ha valamire szükséged van, és szeretnéd megkapni, ne zúgolódj magadban testvéred ellen, miért nem vette észre, miért nem találta ki magától, hogy neked szükséged van rá, és miért nem adta oda magától. Inkább mondd neki bátran, egyszerű szívvel: „Légy szeretettel irántam, add nekem ezt oda, szükségem van rá.” Ez a szívbéli tisztaság és egyenesség jele…!
Ha valamilyen szentírási részről kezdtek beszélgetni, és te máris tudod a választ, engedd át testvérednek, hogy békesség és öröm legyen a szívében.
A Szentírás kíváncsiskodó kutatása ― miért mondja az Írás ezt és ezt ― csak vitát szül. Káros, sőt csapda az ember számára, ha enged ennek, mielőtt megtanult volna ügyelni magára, uralkodni magán, vagy megszabadulni a szenvedélyeitől.
Ne értelmezd a Szentírás szavait saját felfogásod alapján, és ne ragaszkodj saját értelmezésedhez, mert ezzel elárulod, hogy nem ismered Isten dicsőségét és gazdagságát. Inkább mondd: „Ember vagyok, nem tudom…” Ezzel adod meg Istennek a dicsőséget.
Ha valahol, valamelyik közösségben le akarsz telepedni, menj el előtte próbaidőre, hogy megismerd az ottani szokásokat és életet, és megtudd, nincs-e ott valami olyan dolog, ami számodra megütközést okozna. Ha valami olyasmit látsz, ami lelked számára káros, ne leplezd le őket, hanem ha nem akarsz ott maradni, menj másik helyre.
Ha szobádat vagy házadat egy időre átadod valakinek, ne viselkedj vele szemben úgy, mintha beosztottad lenne.
Az eretnekekről
Őrizkedj attól, hogy a hit védelmében eretnekekkel beszédbe elegyedj, nehogy a méreg neked magadnak is ártson.
Ha gyanús könyvet találsz, amiről feltételezed, hogy eretnek tanítást tartalmaz, ne kívánd elolvasni. Inkább azzal foglalkozz, amivel kapcsolatban világos tanítást kaptál, ahhoz semmi hozzá ne tégy, belőle semmit el ne vegyél.
Ha a testvéredet a tudatlansága miatt eretnekek térítették el az igaz hittől, majd megtér, ne vesd meg őt.
A közös akaratról
Amikor szeretnéd, hogy valami megtörténjen, ámde az, akivel együtt élsz, nem akarja, mondj le miatta vágyadról.
Közös munka vagy valamilyen közös  szolgálat
Ha együtt laktok, és valaki át akarja építeni a saját lakrészét, vagy be akarja rendezni, vagy bármi mást akar, hagyd, hadd csinálja úgy, ahogyan kívánja. Ám ha megkér, tanítsd meg, mivel nem ért hozzá, és te, vagy valaki közöttetek ért a dologhoz, segíts neki, ne utasítsd vissza álszerénységből.
Ha úgy végez el valamilyen munkát, amiről látod, hogy nem jó, ne mondd neki, hogy elrontotta a dolgot. Ám ha megkér, hogy segíts neki, ne utasítsd vissza.
Ha gyöngébb testvérrel dolgozol együtt, ne kívánj versengeni vele és megmutatni, hogy te többet tudsz nála elvégezni.
Ha együtt énekeltek, és valaki téved, kihagy egy szót, ne hozzátok zavarba, inkább maradjon ki az a szó. Ám ha előre mondja, hogy figyelmeztessétek erre, ne tagadjátok meg tőle a segítséget.
Közös utazás, zarándoklat
Amikor úton vagytok, ügyeljetek rá, van-e valaki gyöngébb közületek, és engedjétek magatok elé, hogy amikor kívánja, hadd pihenjen meg és hadd egyen.
Ha úton vagy testvéreddel és betérsz egy barátodhoz, hogy valamilyen fontos ügyben pár szót válts vele, ő pedig hellyel, majd étellel kínál, semmit se nyelj le addig, amíg a veled lévő testvért be nem hívtad, hogy ő is veled együtt felüdüljön…
+
IV.
Iszíkhiosz presbiter
„A léleknek hasznos és üdvös tanítás a józanságról és az imáról”
Az újabb fejezetet a Filokália tanításaiból egy idézettel kell kezdenünk Pál apostolnak Timóteushoz írt első leveléből:
„Igaz beszéd ez: aki püspökségre vágyik, derék dolgot kíván.”
Mielőtt folytatnánk az idézetet, és rátérnénk a „józanságról” szóló tanításra, tegyünk egy rövid kitérőt a „derék dologgal” kapcsolatban. Aranyszájú Szent János atyánk úgy magyarázza, hogy a „derék dolog” mögött valójóban „derék munkát” (kalon ergon) kell értenünk. Ezért, mondja, ne kívánd a püspöki hivatalt, mivel kemény munkáról, nagy felelősségről szól.
„Éppen azért a püspöknek feddhetetlennek, egyszer nősült férfinak, józannak, megfontoltnak, tisztességesnek, vendégszeretőnek, tanításra alkalmasnak kell lennie. Nem iszákosnak és verekedőnek, hanem szelídnek, nem viszálykodónak és kapzsinak, hanem olyannak, aki házát jól vezeti, fiait engedelmességben és mindenképpen tisztességben tartja, hiszen aki a maga házát nem tudja vezetni, hogy tudná gondját viselni Isten egyházának? Ne legyen újonnan megtért ember, nehogy felfuvalkodjék, és ugyanaz az ítélet érje, mint az ördögöt. A kívül levőktől is jó tanúságot kell kapnia, nehogy gyalázatba és az ördög kelepcéjébe essék (1Tim 3,1-2).”
A ”józanság” első és legegyszerűbb értelme az, hogy egy püspöknek nem szabad bortól befolyásolt állapotban lennie. Ámde a püspökjelölt személyét tekintve az is a józanságnak, a „népszisznek” komoly ismérve, ha szelíd, nem viszálykodó, azaz uralkodni tud az akaratán.
 
Iszíkhiosz atyánk már a legelső, rövid fejezetben a „szent” vagy „lelki józanság”, a „népszisz” pontos meghatározását adja, és ezzel egész tanításának a lényegét fogalja össze. Sokkal többről van szó, mint amit a „józanság” szavunk magában rejt. Ugyanis, ahogy Szent Photiosz pátriárka írja rövid méltatásában, vannak, akik minden igyekezetüket a testi cselekedetekben való tökéletesedésre fordítják, és a szellemi küzdelmeknek kevés figyelmet szentelnek.
Minden művészetet szorgalmas munkával és állhatatossággal lehet csak elsajátítani. Ilyen a józanság is: olyan lelki művészet, amelyet, ha hosszasan, kitartóan és állhatatosan gyakorol valaki, Isten segítségével teljesen megszabadítja a gondolatban, szóban vagy cselekedetekben jelentkező vétkektől. Röviden: a józanság – a „szív tisztasága”, amely manapság, figyelmetlenségünk és nemtörődömségünk következtében igen ritka a keresztények között. Ezért oda kell figyelnünk a Példabeszédek szerzőjének intelmére:
„Óvd a szívedet minden gonddal, mert az élet ebből fakad (Péld 4,23)!”
Gyakran felteszik a kérdést, honnan lehet megismerni egy embert? A szívbéli gondolatokból, hiszen a szív – Az Úr Jézus tanítása szerint – a jó és a rossz gondolatok kiindulópontja:
„A jó ember jót hoz elő szívének jó kincséből, és a gonosz ember a gonoszból gonoszat hoz elő; mert a szív bőségéből szól a száj (Mt 15,18-19; Lk 6,45).”
„Ami a szájból kijön, a szívből származik, és ez teszi tisztátalanná az embert. Mert a szívből származnak a rossz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, erkölcstelenségek, lopások, hamis tanúskodás, káromkodások. Ezek teszik tisztátalanná az embert (Mt 5,8).”
Az Úr Jézus „boldognak” mondja azokat, akik „szívükben tiszták, mert ők meglátják az Istent (Mt 5,8).”
A léleknek van három képessége: az értelmi, az érzelmi-vágyódó és az indulati-akarati képesség. A józanság épp arra nevel, hogyan kell a lélek e három képességét helyes irányba terelni. Ezekkel a képességekkel ugyanis igen gyakran helytelenül élünk. Indulatunkat-akaratunkat nem a másik ember, hanem a bűn és a sátán ellen kell terelnünk. Írva van ugyanis: „Ha haragusztok is, ne vétkezzetek, a nap ne menjen le a ti haragotokkal (Ef 4,26; Zsolt 4,5).” Ez két dolgot jelent: elsősorban azt, hogy ne feküdjünk le úgy, hogy valakivel haragba maradtunk, mert, ahogy az Atyák mondják, az éjszaka közénk állhat, de azt is, hogy a haragot ne helytelen, hanem helyes irányba tereljük. A lelkünk indulati képességét mindig elsősorban a helytelen, rossz gondolat ellen kell fordítanunk. Lelkünk vágyódó képességét mindenekelőtt Isten és az erényes keresztény élet, értelmi képességünknek pedig mind a kettőt irányítania kell, tehát meg kell ítélnie, mi a helyes, Isten szerint való „érzelem-vágyódás”, és mi a helyes „indulat-akarat”. Mert, emlékezzünk csak, az a bizonyos alma „csábító, szemre szép és kívánatos” volt, de csak rosszat szült!
A józanság, e mindent átfogó erény első megfogalmazása valójában Mózestől származik, aki arra is megtanít, mivel kell a gyakorlását kezdeni. Természetesen a szívvel:
„Vigyázz, nehogy istentelen gondolat támadjon benned, szívedben (MTörv 15,9).”
Miért fontos a józanság elsajátítása nemcsak cselekedeteinkben, hanem szavainkban, gondolatainkban is? Azért, mert a fentről jövő isteni kegyelem nem tudja elérni azt, aki nem akar megszabadulni nemcsak az Istennek nem tetsző cselekedetektől, hanem a szavaktól sőt gondolatoktól is.
Beszéljünk a józansággal kapcsolatban a „figyelemről” is, amit Iszíkhiosz presbiter „proszokhénak” nevez. A figyelem minden megkörnyékező gondolat kizárása, és az Istenhez intézett ima szavaira való összpontosítás. Ezzel kapcsolatban is ad két fontos figyelmeztetést. Ha Isten kegyelemmel válaszol az imára, és az Úr Jézus költözik az ember szívébe, nem szabad vele kérkedni, nem szabad az emberek előtt feltárni, nehogy az ellenség ellopja a közszemlére kitett kincset. A másik, hogy az Úr Jézus nevének állhatatos segítségül hívása nélkül, bármilyen erőfeszítést is teszünk, lehetetlen az embernek megtisztítania a szívét mindattól, ami szemben áll Istennel.
Nagy segítséget jelent a józanság gyakorlásában, ha a nap végén lelkiismeretvizsgálatot végzünk, és sorra vesszük, mi az amiben vétettünk, és mi az, amiben helyesen cselekedtünk.
Sok fölösleges szenvedést okozunk magunknak azzal, hogy a szó negatív értelmében igényesek és rátartiak vagyunk. Iszíkhiosz atyánk ezt írja erről:
A józanságot gyakorló, de úgy is mondhatjuk, a vallásos, istenfélő ember egyik legelső jellemzője az egyszerűség (szó szerint: „olcsóság”) és az alázat. Ez egyben Krisztus tanítványainak is kivételes ismertető jele, hiszen Krisztus Urunk maga mutatott példát erre: „az Emberfiának nincs hová lehajtania a fejét (Mt 8,20).” És másutt: „Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig (Fil 2,8).”
A „szent”, vagy „lelki józanság” a szent áldozásra is vonatkozik. Miután kellően fölkészültünk és „isteni félelemmel és hittel közeledtünk” az Úr Jézus legtisztább Testéhez és Véréhez, utána álljunk is őrt a szívünk ajtaján, az elménket is őrizzük, hogy ez az isteni tűz, a belénk költözött Úr Jézus Krisztus valóban meg tudjon tisztítani minket minden gyarlóságunktól. Így, amikor újra és újra részesülünk Testéből és Véréből, egyre jobban és jobban megtisztítja elménket.
+
V.
Márk, az Aszkéta (400 k.):
“Azokról, akik azt gondolják, hogy cselekedetek által megigazulhatnak, 226 fejezet”
Hogyan fogjuk fel a kísértéseket?
  1. A ránk törő váratlan kísértések a gondviselés tanítói, hogy szeressük a fáradságot, és akaratlanul bűnbánatra sarkallnak.
  2. A bennünket érő szorongatások saját vétkes tetteink szülöttjei. Ám ha imádsággal elviseljük, meglátjuk, a jó ismét gyarapodásnak indul.
  3. Türelemmel és imádsággal menekülj a kísértéstől. Ha enélkül akarsz szembeszállni vele, még hevesebben támad rád.
  4. Amikor azt látod, hogy valakit elönt a fájdalom a sok megvetés miatt, tudd meg, hiú dicsőségvágy gondolatai lepték el, és most keserűséggel kötözi a szívébe vetett magok kévéit.
  5. Ne annak örülj, ha jót teszel valakivel, hanem annak, ha rosszallás nélkül elviseled a jótettet követő ellenkezést. Mert amiként az éjjel követi a nappalt, úgy követi a rossz a jót.
  6. Ha valamilyen kísértés ér, ne kutasd, miért vagy kinek a révén ért téged, csak arra ügyelj, hogy hálával, szomorúság és haragtartás nélkül viseld el.
  7. Ha Péter nem vallott volna kudarcot az éjjeli halfogásban, nappal sem tett volna szert zsákmányra.[2] Ha Pál nem vakult volna meg a szemére[3], lelki szemei sem nyíltak volna meg. Ha Istvánt nem rágalmazták volna meg, nem látta volna meg Istent az előtte megnyíló egekben.[4]
  8. A bölcsesség nemcsak abban áll, hogy a maga logikai sorrendjében ismerjük az igazságot, hanem abban is, hogy a bennünket ért sérelmeket sajátunkként elviseljük, mint amire rászolgáltunk. Akik megrekedtek az előbbinél, felfuvalkodtak gőgjükben, akik pedig elérték az utóbbit, alázatra tettek szert.
 Tudás és cselekedet összefüggése
  1. Az ismeret, akkor is, ha igaz, a benne fogant cselekedetek nélkül még nem szilárd. Minden dolog ugyanis cselekedetek által szilárdul meg.
  2. Gyakran megesik, hogy a cselekvés elhanyagolása miatt az ismeret is megfakul. Mert amit az ember tévesen elfelejtett megtenni, annak emléke is fokozatosan elhalványul.
  3. Amikor valaki meg akar tenni valamit, de nem áll módjában, a szíveket ismerő Isten úgy veszi, mintha megtette volna. Ez mind a jó, mind pedig a rossz tettekre érvényes.
  4. Vannak, akik nem teljesítik a parancsolatokat, mégis úgy vélik, helyesen hisznek; mások teljesítik, de járandó fizetségként várják az Országot. Mind ezek, mind pedig amazok eltévelyedtek az igazságtól.
Mit jelent: lesznek az utolsókból elsők és az elsőkből utolsók?
  1. Amikor azt hallod, hogy az utolsókból elsők lesznek, az elsőkből pedig utolsók (Mt 19,30), azokra gondolj, akik erényekre, és azokra, akik szeretetre tettek szert. A szeretet, jóllehet utolsó az erények rendjében, méltóságát tekintve összes között az első, s ezáltal maga mögött hagyja, ami nála korábban született.
„Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl az ő keresztjét és kövessen engem.”
  1. Semmit sem veszítesz el abból, amit az Úrért elhagytál, sokszorosan megtérül neked a maga idejében.
A keresztség, annak, aki fölvette, egy életre titkos segítség
  1. Akik Krisztusban megkeresztelkedtek, titokzatos kegyelemben részesültek, ám a kegyelem a parancsolatok teljesítése mértékében hat. Nem szűnik meg titokban segíteni bennünket, de rajtunk múlik, tenni akarjuk-e a jót erőnkhöz mérten.
  2. Először is Isten sugallatára felébreszti a lelkiismeretet. Ennélfogva még azok is, akik gonoszt cselekedtek, bűnbánatot tartottak és Istennek tetsző életre tértek[5].
Ne várjuk a Szentlélek ajándékait, mielőtt nem fogtunk bele a krisztusi parancsolatok teljesítésébe
  1. Aki a parancsolatok teljesítése előtt várja a Lélek tevékeny közreműködését, ahhoz a pénzen vásárolt rabszolgához hasonlít, aki az üzlet megkötése alkalmával azt kívánja, hogy a vételár kifizetésével együtt szabadságlevelét is írják alá.
Hogyan fogadjuk a dicséretet?
  1. Ha Isten jóakarata folytán emberek sokasága dicsér téged, ne vegyíts semmi hivalkodást az isteni gondviseléshez, nehogy egy váratlan fordulat az ellenkezőjét hozza rád.
  2. Az Istent szerető tanítvány mindkét esetben haszonra tesz szert: ha erényes dolgait elismerik, még buzgóbb lesz, ha vétkeit leleplezik, bűnbánatra kényszerül. Előrehaladásunk mértékéhez kell tehát igazítani életünket is, és ahogyan élünk, aszerint kell imáinkat Isten elé vinnünk.
„Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nálam nélkül semmit sem tehettek” (Jn 15,5).
  1. Bármibe is fogsz, imádkozz állandóan, mivel Isten segítsége nélkül semmit sem tudsz véghez vinni.
  2. Semmi sem hatékonyabb az imádságnál Isten közreműködésének elnyerésében, és semmi sem hasznosabb nála jóakaratának megszerzésében.
Ha valaki megkérdez bennünket, segítségére lehetünk szóval, de még jobb imával és erényes élettel
  1. Jó dolog szóval hasznára lenni annak, aki kérdez bennünket, ámde még jobb imával és erénnyel támasz lenni a számára. Mert ha valaki ezek révén ajánlja fel magát Istennek, a tőle nyert segítség által felebarátjának is segítségére lesz.
  2. Ha röviden akarsz szólni ahhoz, aki tudásra vágyik, mutass rá az imára, az igaz hitre és a türelemre a ránk törő dolgok elviselésében. Minden egyéb jó ugyanis ezek által szerezhető meg.
Ne harcoljunk tovább felebarátunkkal azért, amit egyszer Isten kezébe helyeztünk
  1. Ha valaki egyszer bizonyos dolgok felől Istenbe helyezte reményét, nem fog többé miattuk felebarátjával hadakozni.
Vétkeinkről és erényeinkről
  1. Ha azt akarod, hogy az Úr eltakarja bűneidet[7], ne tárd az emberek szeme elé, ha valamilyen erény birtokába jutsz. Mert ahogy az utóbbiakkal bánunk, úgy tesz az Úr az előbbiekkel is.
Helytelen és helyes bűnbánat
  1. Miután az önmegtagadás révén az értelmet szilárd reménység uralja, az ellenség, bűnvallás ürügyén, felidézi előtte egykor elkövetett bűnei képét, hogy az Isten kegyelméből elfelejtett szenvedélyeket újraélessze, és tudtán kívül ártson az embernek. Így az értelem, akkor is, ha már szilárd és gyűlöli a szenvedélyeket, szükségképpen elhomályosul, mivel az elkövetett dolgok összezavarják. Ha pedig még köd borítaná és élvezetek rabja lenne, teljességgel elmerül és szenvedélyes társalgásba kezd az őt megérintő képekkel; így az ilyenfajta emlékezés bűnös képzetek felidézése és nem bűnök megvallása lesz.
  2. Ha kifogástalan gyónással akarsz Isten elé járulni, ne idézd fel vétkeid képét, hanem viseld el férfiasan a csábításait és az egykor elkövetett vétkek következményeit.
A tanító és hallgatósága, ill. a nevelő és tanítványa
  1. Ha arra kaptál megbízást, hogy taníts az Úrban, és nem figyelnek rád, csak lelkedben bánkódj, nyíltan ne háborogj. Ha ugyanis így bánkódsz, nem esel ítélet alá azzal együtt, aki nem figyel rád. Ám ha háborogsz, te is ugyanabba a kísértésbe fogsz esni.
  2. Amikor magyarázol, ne hallgass el semmit a jelenlévők előtt a rájuk tartozó dolgokból: a vonzó dolgokat világosan tárd elő, a kemény dolgokat viszont talányos módon.
  3. Ha olyan valakivel állsz szemben, aki nincs alád rendelve, ne hányd szemére vétségét, mert ez inkább hatalomról, mint tanácsadásról árulkodik.
  4. Ha valamit többesszámban mondunk, mindenkinek hasznos, mert minden egyes embernek lelkiismerete szerint tárja fel azt, ami rá vonatkozik.
  5. Ne vitatkozz azokkal, akik nem fogadtak neked engedelmességet, és ellenállnak az igazságnak, nehogy gyűlöletet ébressz, amint az Írás mondja (vö. 2Tim 2,23.).
  6. Aki istenfélelemmel inti vagy neveli a vétkest, a vétséggel ellentétes erényt szerzi meg magának. Ám aki haragtartó és rosszakaró módon szidja, a lelki törvény szerint ugyanannak a szenvedélynek lesz a fogja.
  7. Van aki igazságot szól, amiért az esztelenek gyűlölik[8], és van, aki képmutató módon beszél, amiért viszont szeretik. Ámde egyik viszonzás sem bizonyul hosszú életűnek, mivel az Úr mindegyiknek megadja a maga idejében azt, amit megszolgált.
  8. Ha Isten azt szánta neked, hogy testvéreidet igazgasd, ügyelj tisztségedre, és az ellenvetők miatt ne hallgasd el azt, amit meg kell tenni. Amiben engedelmeskednek neked, azért jutalmat nyersz erényük miatt. Amiben pedig nem engedelmeskednek, bocsásd meg nekik, és ugyanúgy jutalmat kapsz attól, aki azt mondta, „bocsássatok meg, és ti is bocsánatot nyertek”[9].
  9. Ne kényszerítsd vitával azt, aki első szóra nem engedelmeskedik neked, hanem szerezd meg magadnak azt a nyereséget, amelyet elvetett. Béketűrésed több hasznodra lesz, mintha őt kijavítanád.
  10. Amennyiben egy valakinek a kára sokakra átterjed, nem szabad hosszantűrést gyakorolni, vagy a „saját hasznunkat keresni, hanem sokakét, hogy üdvözüljenek (1Kor 10,33)”. A közös erény ugyanis hasznosabb, mint az egyéni.
Kusza ügy megoldása
  1. Ha valamilyen kusza ügyet akarsz megoldani, keresd azt, ami Istennek tetsző, és megtalálod a hasznos megoldást.
Befejezés
  1. Krisztus minden szava Isten irgalmának, igazságosságának és bölcsességének kinyilatkoztatása, aminek erejét, akik szívesen hallgatják, befogadják. Ezért, akik nélkülözték az irgalmat és az igazságot, akik nem szívesen hallgatták, nem tudták megismerni Isten bölcsességét, és még tanítóját is keresztre feszítették. Vizsgáljuk meg mi is magunkat, szívesen hallgatjuk-e őt (vö. Mk 12,37). Mivel ő mondta: „Aki szeret engem, megtartja parancsaimat, azt Atyám is szeretni fogja, én is szeretni fogom, és kijelentem neki magam (vö. Jn 14,21).” Látod, a parancsaiba rejtette, hogy kijelenti magát! Minden parancs egybefoglalása pedig Isten és a felebarát szeretete, ami az anyagi dolgokról való lemondásból és a gondolatok csendjéből születik.
    +++

    VI

    Szent Barszanufiosz és János

    „Tanácsok a lelki küzdelmeket vívóknak”

    Szent Barszanufiosz, palesztinai aszkéta (563. k.) és tanítványa, „Próféta” Szent János (550. k.) egy Gáza városa melletti monostorban éltek. A lelki élet igen magas fokára jutottak, csodatévők, lélekbe- és jövőbelátók lettek. Tanításuk kérdések és az erre adott válaszok alapján maradt fenn.  

    Két epizódot szeretnék csupán e szentek életéből felidézni, hogy lássuk, lelki tanácsaik milyen tekintéllyel bírnak számunka.

    Amikor a Nagy Barszanufiosz elkezdett tanácsokat adni, magához hívta Szeridosz atyát, elmondta neki a válaszokat, és meghagyta, hogy írja le őket. Szeridosz atya attól tartott, hogy nem tud ilyen sok szót megőrizni az emlékezetében, és úgy gondolta, a szent tintát és papírt akart hozatni vele, hogy amit hall, szó szerint le is jegyezze. Szent Barszanufiosz a neki adományozott kegyelem folytán megtudta Szeridosz atya titkos szándékát, az arca mint a tűz felragyogott, és így szólt: „Menj, írj le mindent és ne félj. Ha sok mindent mondok is most neked, írd le, és tudd meg, a Szentlélek, még ha akarnád se engedné meg neked, hogy egy szóval is többet vagy kevesebbet írj le, hanem vezetni fogja a kezedet, hogy mindent úgy írj le, ahogyan elhangzott.”

    Próféta Jánosról pedig többek között ez maradt fenn:

    A jövőbelátás adománya folytán ez a szent sok mindent előre megmondott, így a halála napját is előre jelezte a közösségnek. Az új, kinevezett apát még fiatal volt, nemrég nyírták fel és tették meg a monostor elöljárójává. Mivel nem ismerte a monostori szabályokat és azt, hogyan kell igazgatni egy közösséget, így kérlelte Szent János atyát: „Adj nekem még csupán két hetet, hogy kikérdezhesselek a monostorról és a testvéri közösség kormányzásának dolgairól.” A szentnek megesett rajta a szíve, és a benne élő Szentlélektől indíttatva így válaszolt: „Rendben van, még két hétig veled maradok.” A fiatal apát pedig kifaggatta mindenről, ami a közösség kormányzásával volt kapcsolatban. Amikor a két hét eltelt, a szentéletű magához hívta az egész testvériséget, mindenkit egyenként köszöntött, majd visszaküldött a cellájába, és békében átadta lelkét Isten kezébe.

     +
    Vigasztalás, illetőleg felkészítő vigasztalás, ha lelki vagy testi megpróbáltatásokkal kell szembenéznünk

    1. Tanítsd magad arra, hogy hálát adj Istennek mindenért, ahogyan az apostol mondja:

     

    „ Mindenért adjatok hálát, mert ezt várja Isten mindnyájatoktól Krisztus Jézusban” (1Thessz 5,18)[1]

    Ha szükség, szorongatás, betegség ér el bennünket, vagy sok testi-lelki fáradozással kell szembenéznünk, adjunk hálát Istennek, hiszen így olvassuk a Cselekedetek Könyvében Pálról és Barnabásról, amikor Derbéből visszatértek Lisztrába: „Útközben megerősítették a tanítványok lelkét, és intették őket, hogy maradjanak meg a hitben. Elmondták, hogy sok viszontagságon át kell bemennünk az Isten országába” (14,22). Ezért soha ne csüggedjen el a szívünk, hanem emlékezzünk az apostoli szóra:

    „Nem veszítjük el bátorságunkat, mert bár a külső ember romlásnak indult bennünk, a belső napról napra megújul” (2Kor 4,16).

    1. Meg akarsz szabadulni a fájdalmak terhétől? Készítsd a lelked nagyobbakra, és megnyugszol.
      23. Az Úr megmutatta nekünk, hogyan kell megszereznünk a teljes lelki békét:

    „Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek” (Mt 11,29). Meg kell tanulnunk tőle az alázatos gondolkodást. Ne felejtsük el, mit szenvedett el az Úr, és mi is legyünk készek tűrni, és ne saját akaratunkat követni. Maga az Úr mondta:

     „Nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött engem”(Jn 6,38).

    Az Urat is megalázták, elvetették, és sok mást kellett eltűrnie, ezért, aki őt követi, többé semmi sem zaklatja fel, akkor sem, ha az egész világ sértegeti.

    1. A betegség által Isten akar bennünket észre téríteni, és lelki hasznunkra válhat, ha hálaadással fogadjuk. Jób talán nem volt Istennek hű szolgája? Mégis, mit el nem kellett szenvednie, és közben hálát adott és áldotta Istent! A türelem végül példátlan dicsőséget szerzett neki. Azért pedig ne bánkódj, hogy betegen nem tudsz böjtölni. Isten senkitől sem kívánja, hogy erején felüli terheket hordozzon. Mert mire is szolgál a böjt? Arra, hogy alázatossá tegye az egészséges testet, megtisztítsa a szenvedélyektől. A betegség pedig magasabb rendű észre térítés Istentől, nagyobb is az értéke Isten előtt, ha valaki türelemmel és hálaadással viseli el.

    46-47. Ne engedjük meg, hogy lelkünk ellensége felzaklasson, ha valamilyen bánat ér bennünket. Talán van olyan kísértés, amely ne Isten engedélyével történne az életünkben? Nincs. Isten a mi lelkünk hasznára engedi meg a kísértést, lelkünk ellensége viszont más tükörben mutatja meg nekünk e dolgokat, akárcsak egykor, amikor az ősszülők kiűzettek a paradicsomból. Ámde ne figyeljünk rá, megfeledkezve arról, hogy a bánat Isten engedélyével ért el bennünket, azért, hogy megtisztuljunk lelkünk-testünk foltjaitól… Ne is vádoljunk a bánatért senkit, senkiről se gondoljunk rosszat, mert ezáltal mi is rosszakká válunk… Talán elítéljük az ördöngösöket, akik a földre vágódnak és habzik a szájuk? Éppígy nem szabad elítélnünk azokat, akiket az Ellenség arra ösztönöz, hogy szembeszálljon velünk vagy megsértsen bennünket.

     

    A cél szentesítheti az eszközt?
    1. Vigyázz a következő kísértésre, mert méreg van benne: Soha, senki nem tehet jót a rossz eszközével. Ellenkezőleg, ezt mondja az apostol:

    „Ne hagyd, hogy a rossz legyőzzön téged; te győzd le a rosszat jóval!” (Róm 12,21)

     

    A dicséretről. A dicséret meghallása vagy elvárása nem veszélytelen dolog. A dicséret ugyanis lehet őszinte is, de nem mindig az, ha pedig elvárjuk, még nagyobb az esélye, hogy nem lesz őszinte
    1. Ha dicséretet hallasz, emlékezz az Írás szavára:

    „Én népem, akik boldognak mondanak titeket, ámítanak benneteket, és lépteitek ösvényét megzavarják” (LXX Iz 3,12).

    A dicséret elvárása Isten hitétől is elszakíthat:

    „Hogyan is tudnátok hinni ti, akik egymástól kaptok dicsőséget, de azt a dicsőséget, amely egyedül Istentől van, nem keresitek?” (Jn 5,44)

    1. Az apostol ezt mondja: „Aki pedig dicsekszik, az Úrban dicsekedjék” (2Kor 10,17). Hiszen, ha valami Isten szerinti jót tettünk, az Isten segítségével történt. Ezért az apostol is, bár igen nagy szolgálatot vitt véghez, nem önmagát dicséri, hanem Istent:

    „Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok” (1Kor 15,10).

    1. Ha valami helytelen dolgot tettél, de utána kijavítottad, vigyázz, ne fuvalkodj fel. Mert ha a helyes cselekedet után nem szabad felfuvalkodnunk, még kevésbé szabad, amikor a helytelent kijavítottuk. Nagy oktalanságra vall ugyanis azért várni dicséretet másoktól, mert nem vétkezünk.

     

    A lelkünket zaklató gondolatokról
    1. Kit kérdezzünk meg a (kísértő) gondolatokról? Helyes-e, miután megkérdeztünk valakit, mást is ugyanarról megkérdezni?

    Azt kell megkérdezni, akihez bizalmad van, hiszel neki, és tudod, hogy képes bármiféle gondolatot elviselni. Mást is megkérdezni ugyanazzal a gondolattal kapcsolatban hitetlenségről és kíváncsiskodásról árulkodik. Amennyiben hiszed, hogy Isten üzen neked az ő szolgáján keresztül, miért akarod ezt kivizsgálni, vagy kísérteni Istent azzal, hogy ugyanarról a gondolatról mást is megkérdezel?

    1. Minden kisértő gondolatról meg kell kérdeznünk lelkiatyánkat?

    Nem minden kísértő gondolattal kapcsolatban kell tanácsot kérnünk, csak azokat kell megkérdeznünk, amelyek sokáig lelkünkben maradnak és zaklatnak bennünket.

    1. Kérdezzük meg lelki vezetőnket, mert akkor Krisztust utánozzuk, aki „megalázta magát és szolgai alakot öltött magára” (Fil 2,7-8). A keresztény, ha tanács nélkül él, ellensége saját magának, ahogy az Írás mondja:

    „Kerüli a bűnös ember az útbaigazítást, és kedve szerint magyarázgat” (Sir 32,21).

    1. Ellent kell mondanunk a bennünket zaklató rossz gondolatnak?

    Ne mondjunk ellene, mert lelkünk ellenségének épp ez a célja, és az ellentmondást látva újra csak zaklatni fog. Ehelyett imádkozzunk miattuk az Úrhoz, vessük elé gyöngeségünket, és ő nemcsak arra képes, hogy elűzze, hanem teljesen el is tudja tüntetni őket.

    77-78. Ha nem tudunk senkit sem megkérdezni egy bizonyos gondolat felől, hányszor kell imádkoznunk, hogy Istentől biztos választ kapjunk?

    Három ízben kell imádkoznunk, és utána megfigyelnünk, merre hajlik, akárcsak egy hajszállal is a szívünk, és aszerint kell cselekednünk. Ha van rá időnk, imádkozzunk háromszor, három napon át. Ha nagy szükségben vagyunk és nincs időnk, gondoljunk arra, mit történt, amikor az Urat elárulták, a Gecsemáné kertben elvonult és három ízben imádkozott ugyanazokkal a szavakkal. Ez legyen számunkra a példa (Mt 26,44).

     

    Az előbbiekkel kapcsolatban egy fontos intelem a tanácsot adóhoz

    93. A hallgatás minden beszédnél jobb. Ámde mivel ez a tökéletesek útja, mi pedig távol vagyunk ettől, beszéljünk csak arról, ami a másik hasznára van. De inkább hivatkozzunk szentéletű elődeink szavaira, mint azonnal a Szentírást kezdjük magyarázni.

     

    A valóban jó és a látszólag jó elhatározásról
    1. Valamilyen Isten szerinti jó cselekedet gondolata születik bennünk, de egy kísértő gondolat akadályozni próbálja. Ebből tudjuk meg, hogy a szándék Istentől van. Ámde tegyünk hozzá imádságot, és ha imádkozunk, és a jó szándék növekszik szívünkben, nem csökken, vegyük biztosra, hogy a szándék Istentől van, mert a kísértő gondolat törvényszerűen követi a jót. Ám ha a jó szándék csak látszólag jó, de ugyanúgy követi az ellenkezés, imádkozzunk érte, és ha a látszólag jó szándék és vele az ellenkezés is fogyatkozik, ez annak jele, hogy csak ámítással van dolgunk.
      96.       Ha bármilyen szándékunkban zaklatottságot tapasztalunk, és miután Isten nevét segítségül hívtuk, ha hajszálra is, de megmarad a zaklatottság, erről ismerhetjük fel, hogy a szándék nem Istentől van. Mindaz dolog ugyanis, amiben megmarad a zaklatottság, nem Istennek tetsző.

     

    Imáról, kérő imáról
    1. Érzéketlenséget tapasztalunk az imádságban?

    Emlékezzünk a vétkeinkre. Ezenkívül, ha Szentírást vagy zsoltárokat olvasunk, igyekezzünk figyelni az olvasott szavak értelmére, és fogadjuk szívünkbe a bennük rejlő erőt.

    1. Az Úr Jézus ezt mondta:

    „Eddig semmit sem kértetek az én nevemben. Kérjetek, és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen” (Jn 16,24).

    Ám ennek van egy feltétele: Készítsük elő a kérésre lelkünk házát, azaz, gondosan tisztítsuk meg, hogy kész legyen Isten ajándékainak a befogadására.

     

    A jócselekedetekről

    81. Minden jó dolgot Isten iránti szeretetből kell megtennünk, ne vegyítsük más megfontolással, hogy a jó tett tiszta maradjon. Példa rá az ószövetségi törvény, amely előírta:

    „Ne szánts egyszerre marhával és szamárral. Ne öltözz gyapjúból és lenből vegyesen szőtt ruhába” (MTörv 22,9-11).

     

    Boldogok a békéltetők…
    1. Először a saját szívünkben kell békességet teremtenünk. Nem mindenki alkalmas a civakodók megbékéltetésére. Csak az alkalmas erre, aki ezt lelke kára nélkül tudja megtenni, és csak azok között munkálja a békét, akiket Isten szerint szeret.
    2. Valaki megbántott engem, mit tegyek? Tégy neki jót.

     

    Teológiai vita a hitről
    1. Ha nem tudsz teológiai vitát folytatni a hitről, akkor ne folytass. Aki szilárd a hitben, ha eretnekekkel vagy hitetlenekkel is folytat vetélkedést, soha nem indul fel, mert a lelkében hordozza Krisztust, a béke és a csendesség Forrását. Az ilyen keresztény, a békés vetélkedés után sok eretneket és hitetlent képes a mi Üdvözítőnk, Jézus Krisztus ismeretére vezetni.
      127. (Jobb dolog azonban egyáltalán nem vitázni.) Ne vitatkozz a hit dolgairól, Isten ezt nem kívánja tőled, csak azt, hogy igaz módon higgy, ahogyan a Szent Egyháztól átvetted, és parancsolatait megtartsd. Ha valaki mégis kérdőre von, válaszold azt, bocsássatok meg, de ez túl magas nekem.
      130. (Eretnekkel való vita.) Ha közel áll hozzád, intsd meg, hogy ismerje meg az igaz hitet, de ne vitatkozz vele, ne kívánd hallani, hogyan hisz, nehogy ez kárt okozzon lelkedben. Ám ha nem akar hallgatni rád, az apostol szavai szerint „két vagy három intés után kerüld” (Tit 3,10).

    [1] A lelki tanácsok rövidebb-hosszabb fejezetekre vannak osztva, igyekeztem ezeket az áttekinthetőség kedvéért tematikus rendbe gyűjteni, megjelölve a témát, és az elején feltüntetve az eredeti a fejezetszámot az orosz kiadású Filokáliából. («Добротолюбие, том второй, Святые преподобные отцы Варсануфий и Иоанн», Свято-Троицкая Сергиева Лавра, 1992., 555-598. old.)

Ford.: I. T.

2023. január 23.

[2] Lk 5,5-6.

[3] Csel 9,8.

[4] Csel 6,11-15; 7,55-56.

[5] Ld. Etióp vagy „Fekete” Mózes (400 k.), aki rablóvezér lett, de életrajza szerint „csak Isten tudja hogyan”, bűnbánatot tartott, megtért és szent életet élt.

[7] LXX Zsolt 31,1.

[8] Vö. Jn 8,40.

[9] Vö. Mt 6,14.

+
VII.
Dórotheosz abba: „Hasznos tanítások a lélek számára.
Második tanítás: „Az alázatról”

(Szvjato-Troickaja Szergijeva Lavra, 1900.)

Dórotheosz abba Szent Barszanufiosz, palesztinai aszkéta (563. k.) és „Próféta” Szent János (550. k.) tanítványa volt. A 6. sz. végén és a 7. sz. végén élt Szeridosz atya monostorában, a palesztinai Gáza városa mellett. Fiatalkorában buzgón tanulmányozta a világi tudományokat. Ugyanilyen buzgósággal fogott hozzá később a Szentírás és az egyházatyák műveinek tanulmányozásához, amelyeket még mélyebben megismert. Nem tudjuk, mi késztette Szent Dórotheoszt arra, hogy elhagyja a világot és a szerzetességet válassza, de ha megismerkedünk tanításaival és lelkiatyáinak feltett kérdéseivel, feltételezhetjük, hogy egyetlen cél vezette: elérni az evangéliumi élet teljességét Isten parancsainak teljesítése által. Amint belépett Szeridosz atya monostorába, azonnal teljes engedelmességet fogadott „Próféta” Szent Jánosnak, semmit sem tett annak áldása és tanácsa nélkül. Belső, lelki életét a két szent öregnek feltett kérdésekből és saját tanításaiból is megismerhetjük:

Mindig saját magát vádolta mindenben, felebarátai gyarlóságait igyekezett szeretettel eltakarni. A vele szemben elkövetett vétkeket kísértésnek vagy az elkövető jó szándékú egyszerűségének tudta be. Ő viszont még szóval sem bántott meg senkit. A szolgálata, amelyet Szeridosz atya, az apát szabott meg számára, a zarándokok fogadásában és ellátásában állt, amelyet éjjel-nappal buzgón végzett. Később a monostori kórház vezetését is rábízták, ő pedig fáradhatatlanul gyógyított minden lelki és testi betegséget. Minden megkülönböztetés nélkül szolgált gazdagokat és szegényeket, művelteket és műveletleneket, nőket és férfiakat, öregeket és fiatalokat, bánkódókat és örvendezőket, világiakat és szerzeteseket, hatalomban lévőket és alattvalókat, szolgákat és szabad embereket. „Mindenkinek mindene lett”, és így igen sok embert megnyert Krisztusnak.

***

Ismerkedjünk meg “második tanításával”:

 

Második tanítás: „Az alázatról”

(„Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű,

és nyugalmat találtok lelketeknek”- Mt 11,29)

A szentatyák közül valaki ezt mondta: „Mindenekelőtt alázatra van szükségünk, hogy készek legyünk minden szóra, amit hallunk, ezt válaszolni: ’Bocsáss meg’, és cselekedni” (Varszanufiosz és János atyák).

Miért nem az önmegtartóztatás a fontos, hiszen Pál apostol ezt mondja:

„A versenyzők valamennyien megtartóztató életet élnek minden tekintetben” (1Kor 9,25).

Vagy, hogy mindenekelőtt az Isten félelme a fontos? Hiszen így olvassuk:

„A bölcsesség kezdete az Úr félelme” (Péld 1,7), és: „Az Úr félelme által bárki elkerüli a gonoszságot” (15,27).

Vagy mindenekelőtt az irgalmasság és a becsületesség a fontos, hiszen:

 „Az irgalmas tettek és a becsületesség megtisztít a bűnöktől” (LXX Péld 15,27).

Vagy pedig:

„Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni” (Zsid 11,6).

Miért kell minden egyes, ilyen fontos erény elé helyezni az „alázatot”?

Azért, mert készen kell lennünk arra, hogy minden (jó) szóra, amit hallunk, azt mondjuk: „Bocsáss meg”, és cselekedjünk.

Azért is, mert Ellenségünk és Ellenlábasunk ellenünk szegül minden jóban, amit végre akarunk hajtani:

Imádkozni akarunk, és ellenünk szegül rossz gondolatokkal, csüggedéssel;

alamizsnát akarunk adni és megakadályozz a kapzsisággal;

Éberek akarunk lenni, templomba jönni, és ránk hozza a lustaságot és a nemtörődömséget.

Megharagszunk valamiért, vagy megharagítunk valakit és ez akadályozza meg a jó cselekvését. Ha viszont alázat van bennünk, senkire sem haragszunk meg és senkit sem haragítunk meg.

Ha az alázatos emberrel történik valami szomorú dolog, magába fordul, magát ítéli el, hogy méltó volt rá, és nem vádol mást, nem hárítja másra a hibát, ezért azt, ami érte, lelki békével, bánkódás nélkül elviseli.

Alázattal mindezeket le lehet győzni. Ezért szükséges mindenekelőtt alázatot tanulnunk.

Lássuk először a gőg két formáját:

Az első formája, amikor valaki vádolja a testvérét, elítéli, megszégyeníti, magát nála többre tartja. Ha nem tér észre, óhatatlanul eljut a gőg másik formájához: gőg fogja el Istennel szemben is, azaz, eredményeit, erényeit magának és nem Istennek fogja tulajdonítani. Ezért kell védekeznünk az első gőggel szemben, hogy ne essünk bele fokozatosan a másodikba.

Az alázat első válfaja: ha a testvérünket magunknál mindenben feljebbvalónak tartjuk.

A második: hogy minden jó eredményünket, erényünket Istennek tulajdonítjuk. Egyes gyümölcsfák esetében megtörténik, hogy amikor sok rajtuk a gyümölcs, maguk a gyümölcsök hajlítják meg az ágakat és húzzák lefelé. Azok az ágak viszont, amelyen nincsenek gyümölcsök, egyenesen, felfelé törekednek. Ha viszont kövek súlyával lefelé húzzuk az ágakat, nemsokára megjelennek rajtuk a gyümölcsök. Így van a lélekkel is: ha megalázkodik, gyümölcsöt terem, és minél több gyümölcsöt terem, annál jobban megalázkodik. Ezért van az, hogy az igazak, a szentek, minél közelebb kerülnek Istenhez, annál gyarlóbbnak látják önmagukat.

Forduljunk a Szentíráshoz, hogy megértsük, ez valóban így van:

Emlékezzünk, hogyan látta meg Ábrahám az Urat Mamre tölgyesében:

„Ezután az Úr megjelent neki Mamre tölgyesében (LXX), amikor a legforróbb napszakban éppen a sátra nyílásában üldögélt…”. Majd így szólt:

„Ha már egyszer elkezdtem, hadd szóljak Uramhoz, noha por és hamu vagyok” (Ter 18,1-27).

Izajás ezt mondta, miután megpillantotta az Urat a látomásban:

„Abban az esztendőben… láttam az Urat, amint magas és kiemelkedő trónuson ült, és ruhájának uszálya betöltötte a templomot. Szeráfok álltak mellette; hat-hat szárnya volt mindegyiknek: kettővel befödték arcukat, kettővel befödték lábukat, és kettővel repültek.

Az egyik így kiáltott a másiknak:
»Szent, szent, szent a Seregek Ura,
betölti az egész földet dicsősége!«

Megrendültek a küszöbök alapjai a kiáltó hangjától, és a ház betelt füsttel.

Ekkor így szóltam:
»Jaj nekem, végem van!
Mert tisztátalan ajkú ember vagyok,
és tisztátalan ajkú nép között lakom,
mégis a Királyt, a Seregek Urát látták szemeim!«” Iz 6,1-5).

Dániel prófétának, amikor az oroszlánok vermében volt, Habakuk próféta vitt eledelt,

»Dániel, Isten szolgája! Vedd az ebédet, amit Isten küld neked!«

mire Dániel így szólt:

»Megemlékeztél rólam, Istenem, mert nem hagyod el azokat, akik szeretnek téged« (Dán 14,37-38).

Milyen alázat volt a szívében annak, aki hét nap múltán is sértetlenül ült az oroszlánok között!

Ilyenek voltak és ilyenek ma is a szentek. (A valódi szentséget mindig az alázatról lehet felismerni!)

Az alázatot nemcsak lelki-szellemi gyakorlattal lehet elérni. A fizikai munka igen hasznos az alázat megszerzésében, mivel alázatra szorítja a testet. A testtel együtt pedig a lélek is megalázkodik. Tapasztalatból tudjuk ugyanis, hogy más a lelkiállapota az egészséges embernek, és más a betegnek. Más annak, aki egy magas, díszes emelvényen ül, és annak, aki a földön. Más annak, aki szép ruhába öltözik, és megint más annak, aki szegényes öltözetet hord. Ami a testtel történik, az tehát a lélekkel is történik.

A jóságos Isten ajándékozzon meg bennünket alázattal, amely megment sokféle rossztól és megőriz számos kísértéstől!

Ford.: I. T. 2023. április 3.

+
Harmadik és negyedik tanítás: „A lelkiismeretről és az Isten félelméről”
„A lelkiismeretről”

Amikor Isten az embert megteremtette, egyfajta isteni dolgot ültetett belé, fényt, amely megvilágítja az értelmet és megmutatja számára, mi a jó és mi a rossz: a lelkiismeretet, amelyet „természeti törvénynek” is hívunk:

Amikor a pogányok, kiknek nincs törvényük, természettől vezérelve megteszik a törvényben foglaltakat, akkor – noha törvényük nincsen, ők maguk a törvény maguknak, és így megmutatják, hogy a törvény követése a szívükbe van írva. Lelkiismeretük tesz nekik erről tanúságot, és a gondolataik, amelyek hol vádolják őket, hol pedig felmentik azon a napon, amikor Isten ítélkezni fog Jézus Krisztus által az emberek rejtett dolgairól az én evangéliumom szerint (Róm 2,14-16).

Ezt a törvényt, azaz a lelkiismeret törvényét követték az ószövetségi pátriárkák, minden szentek és igazak, akik a Törvény előtt éltek és Istennek tetsző életet éltek. Ámde mivel az emberek a bűnbeesés által csaknem eltemették a lelkiismeret törvényét, szükségessé vált az írott Törvény, a szent próféták megjelenése, és az idők végén szükségessé vált a mi Urunk, Jézus Krisztus eljövetele, hogy a lelkiismeret egykor betemetett szikráját újra meggyújtsa, és bennünket az ő szent parancsai megtartására buzdítson.

Most pedig a mi hatalmunkban van, hogy ismét betemessük, vagy újra felragyogjon bennünk, ha neki engedelmeskedünk. A lelkiismeret ugyanis megszólít bennünket, és valamire buzdít bennünket, de ha figyelmen kívül hagyjuk, újra megszólít, és ha újra figyelmen kívül hagyjuk, akkor valójában eltemetjük, és már csak homályosan, mintegy függöny mögött világító lámpásként működik tovább.

Ám nincs ember, akinek ne lenne lelkiismerete, mert, ahogy mondtuk, a lelkiismeret szikrája Istentől való, és, mindig emlékeztetni fog bennünket, akkor is, ha eltompult az iránta való érzék bennünk.

Erre figyelmeztet bennünket a következő evangéliumi ige, amely, egy mélyebb értelem szerint, a lelkiismeretről szól:

Egyezz meg ellenfeleddel gyorsan, amíg vele vagy az úton; nehogy ellenfeled átadjon téged a bírónak, a bíró pedig a törvényszolgának, és börtönbe vessenek. Bizony, mondom neked, semmiképp sem jössz ki onnan, amíg meg nem fizeted az utolsó fillért (Mt 5,25-26).

Miért nevezi az Úr „ellenfélnek”? Mert a lelkiismeret ellene szegül a mi rossz akaratunknak, emlékeztet arra, amit meg kellene tennünk, de nem tesszük meg.[1]

„Amíg vele vagy az úton.”  Az „út” ez a világ, ez az élet, tehát még ebben az életben egyezz meg lelkiismereteddel!

Ne engedjünk a kísértésnek, hogy a kisebb dolgokban elhallgattassuk a lelkiismeretünket, mert akkor félő, hogy a nagyobb dolgokban is el fogjuk hallgattatni.

Ugyanis mind az erények, mind a szenvedélyek, vétkek kisebb dolgokkal kezdődnek, és idővel nagy jó, ill. nagy rossz is születhet belőlük.

A lelkiismeret felett való őrködés háromféle kell, hogy legyen:

Őrködnünk kell fölötte Istennel, a felebarátunkkal és a dolgokkal, tárgyakkal  kapcsolatban is.

Istennel kapcsolatban akkor őrizzük meg a lelkiismeretünket, ha nem hanyagoljuk el parancsolatait. De nemcsak abban, amit látnak az emberek, hanem abban is, amit mások nem látnak és nem is követelnek meg tőlünk. Tehát, a nem látható, titkos dolgokban is, amit senki se lát, csak Isten, meg kell őriznünk Isten iránt a lelkiismeretünket.

Felebarátunkkal kapcsolatban akkor őrizzük meg a lelkiismeretünket, ha semmi olyat nem teszünk, amiről tudjuk, hogy megsértjük, vagy kísértésbe visszük: akár valamilyen cselekedettel, akár valamilyen szóval vagy éppen tekintettel. Mert tekintetünkkel is meg tudunk valakit sérteni.

A dolgokkal, tárgyakkal kapcsolatban úgy őrizzük meg a lelkiismeretünket, ha nem bánunk velük hanyagul, nem rontjuk el, nem dobjuk el. Vagy ha meglátunk valami eldobott dolgot, felemeljük és a helyére tesszük. És a ruházatunkkal is gondosan bánunk.

„Az Isten félelméről”

A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár. Aki pedig fél, nem tökéletes a szeretetben (1Jn 4,18).

Milyen szeretetről és milyen félelemről beszél nekünk az apostol? Hiszen Dávid így szól a zsoltárban:

Féljétek az Urat, ti szentjei (33,10).

És sok ehhez hasonló kijelentést találunk a Szentírásban.

Szent János apostol azt akarja velünk megértetni, hogy kétféle félelem van:

a „kezdők” félelme és a „tökéletességre” jutottak félelme, akik eljutottak a teljes szeretetre.

Az első, a kezdők félelme az, amikor valaki az evilági és az örök büntetések félelme miatt teljesíti Isten akaratát. A másik viszont azért teljesíti Isten akaratát, mert szereti Istent, és mivel szereti, mindenben kedvébe akar járni. Ez utóbbi az a szeretet, amelyet az apostol „tökéletesnek” nevez. Már nem a büntetéstől való félelem miatt teljesíti Isten akaratát, hanem megízlelve az Istennel való közösség édességét, fél, nehogy meg legyen fosztva tőle.

Egyiptomi Szent Antal mondta: „Én már nem félem az Istent, hanem szeretem őt.”

Mi történt Ábrahámmal? Amikor a fiát vitte fel a hegyre áldozatul Istennek, Isten így szólt hozzá:

Ne nyújtsd ki a kezedet a fiú felé és ne árts neki. Most már tudom, hogy féled az Istent és egyetlen fiadat sem tagadtad meg tőlem (Ter 22,12).

Ezzel azt a tökéletes félelmet fejezi ki az Írás, amely a szeretetből fakad: „Most már tudom, hogy féled az Istent…” Pedig mi is történt korábban? Hányszor engedelmeskedett már Ábrahám Istennek: idegen országba költözött, idegen néphez, bálványimádókhoz, ahol nyoma sem volt az igaz Isten tiszteletének. Mégis, csak most mondja neki Isten: „Most már tudom…!”  Tehát az Úr itt már arról a félelemről beszél, amely a szentek sajátossága. Ámde erre a tökéletes félelemre csak a „kezdők” félelmének gyakorlása és megszerzése után lehet eljutni.

Így szól az Írás:

A bölcsesség kezdete az Úr félelme (Péld 1,7).

Itt nyilván a „kezdők” félelméről van szó. Ez a „kezdete a bölcsességnek”, ez őrzi meg a lelkünket minden gonosz dologtól:

Az Úr parancsa az élet forrása a halál hálójának elkerülésére (Péld 14,27).

A bölcsesség kezdete félni az Urat. (Sir 1,14).

Lássunk egy másik fontos buzdítást is az Úr félelmére (Zsolt 33,12-16):

„Gyertek, fiaim, és hallgassatok rám,

az Úr félelmére tanítalak titeket,

Ki az, aki élni akar ? Ki kíván sok évet, hogy élvezze a boldogságot?”

Őrizd nyelvedet a gonoszságtól, s ajkadat az álnok beszédtől”

„Hagyd el a rosszat és válaszd a jót.”

„Keresd a békét és járj a nyomában!” 

…

„Gyertek, fiaim, és hallgassatok rám!” Ez a szentek bátorsága! Mi, amikor mondani akarunk valami jót, így szólunk: „Ha akarjátok, beszélgetünk egy keveset az Isten félelméről, vagy valamilyen más erényről.” A szent próféta nem így szólít meg, hanem bizalommal és bátorsággal. És mintha hallaná a választ a lelki gyermekei részéről: „Igen, itt vagyunk, taníts minket.” És akkor így szól:

Ki az, aki élni akar…?”

Így folytatja:

Őrizd nyelvedet a gonoszságtól, s ajkadat az álnok beszédtől.”

Először egyes, sajátos vétkektől akar megóvni bennünket: a megszólástól, a rágalomtól, a káromlástól, a félrevezetéstől, amit a nyelvünkkel követhetünk el.

Majd tovább megy, és hozzáteszi:

„Hagyd el a rosszat és válaszd a jót.”

Most már általában, mindenféle rosszra utal, ami vétekhez vezethet. De hozzáteszi: „és válaszd a jót.”

Előfordul ugyanis, hogy az ember nem tesz már rosszat, de jót sem tesz. Nem bánt meg senkit, de nem is keresi, hogy irgalmasságot cselekedjen valakivel. Nem gyűlöl senkit, de nem is szeret.[2]

A zsoltár így folytatódik:

„Keresd a békét és járj a nyomában!” 

Ne csak keresd, hanem szó szerint „üldözd”, hogy el is érjed. Mit akar itt a szent próféta mondani?

Aki Isten kegyelméből elhatárolta magát a rossztól, és elkezdte cselekedni a jót, működésbe lépnek a látható és láthatatlan ellenfelek, amelyek a jó cselekvését ellenzik, támadják, így a hívő embernek erőfeszítéseket kell tennie, meg kell küzdenie a jó cselekvéséért, küzdelmek árán cselekszi meg a jót.[3] Ámde miután megérzi Isten segítő kegyelmét, és már gyökeret vert a jó cselekvésében, békességet is nyer lelkében, a küzdelmek után megérzi a békesség örömét. Ezután már ezt a békességet keresi, nem lankad a keresésében, hanem a nyomában jár, „üldözi”, hogy végleg a lelkébe költözzön.

Beszéltünk tehát a „kezdők” istenfélelméről, amelynek megszerzése meg kell, hogy előzze a „tökéletes szeretetet”, amely már kiűzi a „kezdők” istenfélelmét.

Most arról is beszélnünk kell, hogyan szerezzük meg az istenfélelmet:

(Vegyük komolyan, amit az istentiszteleten imádkozunk: „Hogy életünket keresztény módon, fájdalom nélkül, tisztességesen és békességesen fejezhessük be, és arról Krisztus félelmetes ítélőszéke előtt jól adhassunk számot, kérjük az Úrtól.”)

Tartsunk a nap végén lelkiismeretvizsgálatot.

Egy szentéletű lelki vezető mondta: „Menj, és ne azok társaságát keresd, akik nem félik az Istent, hanem csatlakozz olyan emberhez, aki féli az Istent, látni fogod, hogyan él, és ez téged is megtanít az Isten félelmére.”

Legyünk bátrak cselekedetben és szóban, de kerüljük a vakmerő, arcátlan beszédet, magatartást, mert a vakmerőség, a kihívó viselkedés minden másnál jobban kiűzi belőlünk az istenfélelmet.

Ha a vakmerőség a fő akadálya az istenfélelem megszerzésének, akkor szóljunk pár szót róla:

Lehet valaki vakmerő a szavaiban, a másik ember megérintésében, de a tekintetében is:

A beszédben: ha fölöslegesen, és világi, vagy hiábavaló dolgokról beszél, ha nevetséges dolgot cselekszik, vagy másokat illetlen nevetésre késztet.

Az érintésben: ha szükségtelenül megérinti a másik embert, meglöki, taszigálja vagy kivesz valamit a kezéből.

Tekintetében: ha vakmerően, szégyenkezés nélkül néz valakire.

Mindezeknek a dolgoknak az az oka, hogy nincs bennünk istenfélelem, és akkor félő, hogy Istennel szemben is ezt a magatartást fogjuk tanúsítani.

Ámde ha azt látjuk, hogy valaki valamiben nyilvánvalóan vétkezik, mit tegyünk?

Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, de nem is kell szidalmaznunk, becsmérelnünk, elítélnünk, lelepleznünk, hanem együttérzéssel és istenfélelemmel vagy szólni annak, aki képes őt korrigálni, vagy ha nincs ilyen, szeretettel és alázattal mi magunk is figyelmeztethetjük: „Bocsáss meg, testvérem, ha nem tévedek, itt valamit nem jól csinálunk.” Ha viszont nem hallgat ránk, szóljunk olyan valakinek, akiről tudjuk, hogy nagyobb bizalma van hozzá. De mindenképpen ügyeljünk arra, hogy a kérdéses ügyet vitatkozás és a lelkek felkavarása nélkül intézzük el.

Ám ha olyan dologról van szó, ami nem vétek, csak valamilyen nem káros hiba,  felebarátunk másként látja a dolgot, és ellenkezésünk miatt elszomorodik, megbántódik, akkor ne törekedjünk a tökéletességre, ne ragaszkodjunk mindenáron a saját akaratunkhoz, legyen úgy, ahogy kívánja. Nehogy a „tökéletes” megvalósítása a másik lelkének megbántása, felzaklatása árán történjen meg. Mert milyen haszon származik abból, ha nem alázkodunk meg egymás előtt, hanem ellenkezőleg, felzaklatjuk, megsértjük egymást!

[1] Egyezz meg ellenfeleddel… Első olvasásra ennek az intelemnek van egy egyszerű értelme is: valóságos ellenfélről, perbeli ellenfélről van szó. Ha valaki „perelt” az Úrral, akkor az Saul volt, aki tűzzel-vassal üldözte a keresztényeket. Az Úr, feltámadása után, elpusztíthatta volna szája leheletével, de nem tette, megegyezett vele, örök példát adva nekünk azzal, hogy még az élet útján bűnbántra hívta, a vele való kiengesztelődésre és szolgálatára. Ő pedig ezek után befutotta az egész világot a feltámadott Krisztusról szóló igehirdetésével, nemzeteket térített meg és egészen a vértanúságig jutott Krisztusért. Ellenfelünk legyőzésénél van tehát egy nagyobb győzelem is: annak meggyőzése, sőt, megnyerése.

[2] Emlékezzünk az Utolsó Ítéletről szóló tanításra (Mt 25. fejezet). Az Úr Jézus bal oldalára kerülők nem tettek semmi rosszat, de jót sem tettek: „Éheztem és nem adtatok enni, szomjaztam és nem adtatok inni, …mezítelen voltam és nem öltöztettetek föl, beteg voltam és fogságban, és nem látogattatok meg engem.”

[3] Így válik a jó cselekvése kipróbált „jóvá”.

( Szvjato-Troickaja Szergijeva Lavra. 3. és 4. tanítás. 1900.)

(Ford. I. T., 2023. május 8.)

+

Ötödik tanítás: „Arról, hogy ne hagyatkozzunk saját értelmünkre”

„Akiknek nincs vezetőjük, lehullanak, mint a falevél, de ahol sok tanács van, ott biztonság van.” (LXX Péld 11,14)

A Szentírás arra figyelmeztet, hogy ne tartsuk magunkat értelmeseknek, ne higgyük, hogy egyedül is tudjuk magunkat kormányozni, szükségünk van segítségre, olyanokra, akik Isten szerint a helyes úton vezetnek bennünket.

A falevél ugyanis kezdetben zöld, virít, majd lassan elszárad és lehullik. Így jár az, akit senki sem vezet: eleinte buzgó az erények megszerzésében, kitart az imádságban, a böjtben, az engedelmességben, ám buzgósága lanyhulni kezd, nincs, aki vezesse, támogassa, újra felszítsa benne buzgóságát, és a falevélhez hasonlóan elszárad, lehullik.

„… ahol sok tanács van” – mondja az Írás.

Tehát, nem „sokak tanácsában” van a biztonság, hogy valaki mindenkivel tanácskozzon, hanem azzal, akihez bizalma van, és nem úgy, hogy egyes dolgokat feltár, másokat elhallgat, hanem mindent feltár, és mindenben tanácsot kér. Így van „biztonság sok tanácsban”.

Hatodik tanítás: „Arról, hogy ne ítéljük el felebarátunkat”

Vannak jelentéktelennek tűnő vétkek, melyre az ember azt mondja: „Ez vagy az talán nagy dolog?” „Nagy dolog, ha utánajárok, mit csinál a felebarátom?” Ezáltal elhagyjuk, hogy magunkat javítsuk ki, és felebarátunk vétkeivel kezdünk foglalkozni. Majd elítéljük, és óhatatlanul beleesünk abba, amit elítéltünk.

Van úgy, hogy megszóljuk, megfeddjük a másikat, „ez és ez hazudott, düh fogta el, valamilyen testi bűnt követett el”.

De van úgy is, hogy elítéljük, azaz ezt mondjuk, „ez hazug ember, haragos vagy házasságtörő”. Ez már súlyosabb, mert a másik egész lelkét ítéljük el, egész élete fölött mondunk ítéletet. Mert nem ugyanaz, ha azt mondjuk a másikról, hogy „düh fogta el”, mint azt mondani, „dühös ember”.

Krisztus ezt mondja:

„Képmutató! Vesd ki előbb a magad szeméből a gerendát, és majd látni fogsz, hogy kivehesd a szálkát testvéred szeméből!” (Lk 6,42)

Azaz, a felebarát vétkét hasonlítja szálkához, ítélkezésünket pedig a gerendához.

A farizeus sem azért marasztaltatott el, mert hálát adott Istennek erényeiért, hanem azért, mert a vámos felé fordulva ezt mondta: „Hálát adok Neked, hogy nem vagyok olyan, mint ez a vámos is.” (Lk 18,11) Az egész embert, az egész személyt ítélte el. Ezért ment „ez megigazultan haza, amaz pedig nem.”

Csakis Istennek van hatalma arra, hogy valakit felmentsen vagy elítéljen, hiszen egyedül ő ismeri az egyes ember lelki alkatát, erejét, neveltetését, egészségét, képességeit, és mindezt figyelembe véve ítél meg minden embert.

Egy régi történet szerint nem egyforma ítélet alá esik az a két árva kislány, amikor az egyiket egy szentéletű szűz vette magához, egész életében csak jó példát látott és jót hallott, a másikat pedig egy prostituált vette örökbe, és csak rosszat látott és rosszat hallott. Ha érett korba jutnak, vajon Isten egyformán fogja őket megítélni? Ha mindketten valamilyen vétekbe esnek, lehet-e azt állítani, hogy egyforma isteni megítélés alá esnek?

Nem ismerjük Isten útjait. Lehet, hogy felebarátunk vétkezik, de valamilyen olyan jó dolgot visz véghez, ami igen kedves Isten előtt, és egész addigi élete feledésbe merül.

Ráadásul Isten látta küzdelmét vétkei előtt, majd könnyeit, töredelmét, mi pedig csak vétkeit láttuk, küzdelmeit, töredelmét, bűnbánatát nem.

Vajon miért esünk az ítélkezés vétkébe? Nem azért, mert nincs bennünk szeretet? Ha lenne bennünk szeretet, fájdalommal, együttérzéssel tekintenénk felebarátaink gyarlóságaira, ahogy az apostol mondja:

„Mindenekelőtt pedig kölcsönös szeretettel legyetek egymás iránt szüntelenül, mert a szeretet sok bűnt eltakar!” (1Pt 4,8)

Pál apostol ezt írja:

„A szeretet… nem rója fel a rosszat…, mindent elfedez.” (1Kor 13,5)

Ha lenne bennünk szeretet, ez a szeretet betakarna minden vétket, ahogy a szentek is teszik. Talán a szentek vakok és nem látják a bűnöket? Dehogynem. Vajon kik gyűlölik jobban a bűnt mint a szentek? Mégis, nem fordulnak el a bűnöstől, hanem együtt szenvednek vele, bánkódnak fölötte, észhez térítik, vigasztalják, orvosolják, mint beteg tagot, mindent megtesznek, hogy megmentsék.

Így tesznek a halászok is. Amikor nagy halat fognak, és érzik, hogy vergődik, hadakozik, nem rántják meg hirtelen a zsinórt, mert elszakadna, a hal is eltűnne, hanem utánaengedik, hadd ússzon, ahogyan tud, és amikor látják, hogy már fárad, nem vergődik tovább, akkor kezdik fokozatosan a csónakhoz húzni. Így tesznek a szentek is, amikor nagy türelemmel és szeretettel vonzzák testvérüket, nem fordulnak el és nem viszolyognak tőle.

 Legyen hát bennünk szeretet, segítsünk egymásnak, mint saját tagjainknak. Ha kezünkön vagy lábunkon, vagy bármilyen testrészünkön seb keletkezik, még ha el is van fertőződve, rossz szagot áraszt, nem teszünk-e meg mindent, hogy megtisztítsuk, sebtapaszt tegyünk rá, bekötözzük, és meghintjük szentelt vízzel. Így kell nekünk is együtt szenvednünk a másikkal, és segítenünk rajta.[1] Nem ezt mondja az apostol?

„Ha tehát az egyik tag szenved, vele együtt szenved valamennyi tag; vagy ha az egyik tag tiszteletben részesül, együtt örvendezik vele valamennyi tag. Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként tagjai.” (1Kor 12,26-27)

(Szvjato-Troickaja Szergijeva Lavra, 1900.)

(Ford. I. T., 2023. június 15.)

[1] A szentéletű abba itt nem mondja ki, de nyilvánvaló, ha egy tag romlása olyan stádiumba jut, hogy az egész test romlását okozhatja, fájdalommal, de el kell távolítani. A különbség az, hogy míg a test részét képező tag eltávolítása után nincs lehetőség annak visszatérésére, Krisztus teste tagjának, míg él, van lehetősége bűnbánatra és visszatérésre.

+

Hetedik tanítás: „Arról, hogy ne a felebarátunkat, hanem magunkat feddjük meg”

(Folytatás – Felnőtt katekézis – 2023. szeptember 18.)

Hogyan reagálunk arra, ha bántó, sértő szót hallunk?

a) Olykor figyelembe sem vesszük, nem okoz lelki felindulást, mintha nem is hallottuk volna;

b) Máskor viszont, alighogy meghalljuk, felindulást érzünk a lelkünkben.

Mi ennek az oka?

Látni fogjuk majd, többféle oka lehet, de végül is egyetlen okra vezethető vissza.

  1. Kiváltságos pillanatokat élünk, imádságos lelkület, kegyelmi állapot tölt el bennünket, ezért könnyen elfogadjuk felebarátunk gyöngeségét, bántó szavai nem okoznak bennünk felindulást.
  2. Máskor rossz lelki hangulatban vagyunk, ezért a sértésre könnyen indulatba jövünk.
  3. Az is előfordul, hogy valakihez jobban, sőt szenvedéllyel vonzódunk, mint másokhoz, ezért megbántódás nélkül elfogadunk mindent, ami tőle származik.
  4. Van, akivel szemben eleve ellenszenvet érzünk, ezért zúdulunk fel sértő szavaira.
  5. Az is megtörténik, hogy valaki egyszerűen lenézi, megveti azt, aki sértegetni akarja, szinte emberszámba sem veszi, ezért ügyet sem vet a sértő szavakra. Ez viszont súlyos lelki vétség.
    Ám, ahogy említettük, az egyetlen fő oka mindenfajta lelki békétlenségnek, felindulásnak az, hogy elfelejtjük, magunkat kellene megfeddnünk.

Ha valaki megfeledkezik e fő okról, hiába szerez meg számos erényt, továbbra is, újra és újra meg fog sértődni vagy sérteni másokat, ami által a több erény is haszontalanná válik.

Mi történik, ha megsértenek, de önvizsgálatot tartva, azt találom, hogy nem adtam erre semmiféle okot? Ám lehet, hogy máskor, máshol, régebben megbántottam valamivel, vagy ha nem őt, más valakit.

Előfordul, hogy békességben, nyugalomban érezzük magunkat, és akkor valaki váratlanul, keresetlen szavakkal megsért bennünket. Megharagszunk rá, és azt mondjuk: Eddig nyugalomban és békességben voltam, most pedig idejön ez, és felzaklat. Nem ő zaklatott fel bennünket! Talán ő ültette belénk a szenvedélyeinket? Csak előhozta azt, ami már a lelkünkben szunnyadt, hogy így, napvilágra kerülve, lelkünk baja gyógyulást nyerhessen. Olyan ez, mint a kenyér, amely kívülről jónak látszik, de ha megtöröd, látod, hogy már enyészetnek indult. Hálásnak kellene inkább lenni felebarátunknak, hogy napvilágra hozta lelkünk baját.

Ezért tehát, bármi is történjék velünk, elsősorban magunkat hibáztassuk, ne valaki mást, mert ez nagy jónak és békességnek a forrása lesz bennünk. Annál is inkább így kell tennünk, mert tudjuk, hogy Isten gondviselése nélkül semmi sem történik az életünkben.

+

Nyolcadik tanítás: „A haragtartásról” 

(Folytatás – Felnőtt katekézis – 2023. október 30.)

Amint az izzó parázs, miután kialszik és összeszedik, hosszú évekig változatlanul megmarad, és ha leöntjük vízzel, akkor sem indul romlásnak, így van a haraggal is: ha megcsontosodik, haragtartás lesz belőle, amelytől az ember csak akkor szabadul meg, ha „vért izzad”.

Mi a megoldás?

  1. Az első inkább egy tapasztalat, amit jó megszívlelni: a szenvedélyektől csírájukban kell megszabadulni, amíg frissek, mielőtt gyökeret vernek bennünk és kínozni kezdenek bennünket. Könnyebb egy fiatal hajtást a kertből eltávolítani, mint egy nagyra nőtt fát.
  2. Az is előfordul viszont, hogy az ember, ha valaki megsérti, egyszerűen meghajtja magát előtte és kibékülnek, hosszabb idő is eltelik, majd ismét egy sértés, és ezúttal még az első sértés emléke is fellángol. Olyan ez, mint egy seb, amely ugyan már behegedt, be is gyógyult, de helye még fáj, és ha valaki véletlenül odaüt, felszisszen rá, talán ki is vérzik. A seb akkor gyógyult be igazán, ha még a helye is eltűnt, és nem lehet látni, hogy ott valaha seb volt.

Mi tehát a további megoldás e búvópatak gyanánt újra felszínre került szenvedélyre?

Teljes szívből el kell kezdeni imádkozni azért, aki megsértett bennünket:

„Istenem, segíts a testvéremnek, és nekem is az ő imái által.”[1]

Ily módon imádkozunk is felebarátunkért, együttérzésnek és szeretetnek a jelét adjuk, és alázatnak is jelét, hiszen az ő imái által kérünk magunknak segítséget. Ahol viszont együttérzés, szeretet és alázat van, ott milyen harag, haragtartás vagy bármilyen más szenvedély virulhat tovább? Ahogy az atyák mondják: „Aki imádkozik a felebarátjáért, megszabadul a haragtartástól.”

[1] Hogy imádkozik-e értünk vagy sem, azt nem a mi dolgunk eldönteni, de alázatra vall, ha hiszünk benne.

+

Tizedik tanítás: „Arról, hogy Isten útján okosan és figyelmesen kell járni”

Ha Isten útjára lépünk, a kezdetektől fogva ösztökéljük magunkat tovább, buzgósághoz buzgóságot téve, és így járjuk fokról-fokra az erények útját. Isten pedig, látva, hogy ösztökéljük magunkat, segítségét is elküldi. Még távolról sem értünk a tökéletesség közelébe, de már maga az erre való vágyakozás az üdvösség útjának a kezdete. Ettől a vágytól hajtva kezdünk Isten segítségével egyre előrébb jutni Krisztus követésében.

Ha belefogunk egy mesterség elsajátításába, állandóan foglalkoznunk kell vele, naponta elgondolkodnunk azon, hogyan sajátítsuk el sikeresen. Aki tehát nem ügyel magára, nem tesz újabb és újabb erőfeszítéseket, könnyen letér az erények útjáról. Fontos szabály, hogy az erények útját az arany középszer szerint kell járni, ahogy az Írás is mondja:

„Ne térj le se jobbra, se balra, hanem a királyi úton haladj” (MTörv 5,32).

Ez Nagy Szent Vazul atyánk szerint olyan, mint a középút a mértéktelenség és a nincstelenség között.

Ezt a szabályt a testi betegségeknél is megtapasztaljuk: amikor valaki rendszertelenül él nem védi egészségét, akkor vagy túlzó fölösleg, vagy kóros hiány keletkezik a testben, és az ember megbetegszik. Pedig azt megelőzően nem is létezett számára a betegség. És fordítva: amint észhez tér és az arany középutat választja életmódjában, a betegség eltűnik, nyoma sem marad. Ugyanígy tűnik nyoma a bűnnek is, mivel a bűn nem valamiféle önmagában való dolog, hanem a lélek betegsége, amely megfosztja őt a természeténél fogva hozzá tartozó egészségtől, az erényes élettől.

Isten útján, az erényes élet útján nemcsak a figyelmetlenség vagy az erőfeszítések hiánya jelent számunkra veszélyt, hanem, ami ezzel már könnyen együtt jár, a megkörnyékező szenvedélyek.

Az ember lelkében háromféle magatartás van a szenvedélyekkel kapcsolatban:

Van, aki teljesen átengedi magát a szenvedélyeknek;

a másik ember ellenáll a szenvedélyeknek;

a harmadik pedig végez is velük.

Az engedte át magát a szenvedélyeknek, aki már a szenvedélyek szerint is cselekszik, és az erre irányuló vágyak eluralkodtak benne.

Az áll ellen a szenvedélyeknek, aki már nem hajtja végre, amire a szenvedélye ösztökéli, küzd ellene, de lelkében még nem szabadult meg tőle. A szentatyák azt tanítják, minden olyan dolog, amit a lélek nem kíván és szabadulni akar tőle, az rövid életű lesz. Ám az embernek meg kell vizsgálnia magát, végleg meg akar-e szabadulni egy bizonyos szenvedélytől, vagy, ha nem is hajtja végre, amire az ösztökéli, még mindig olyan lépéseket tesz, amelyekkel a szenvedélynek szolgál.[2] Ellenáll a szenvedélyeknek az, aki már eljutott oda, hogy másokat nem kritizál, nem sért meg, de ha őt éri kritika vagy sértés, nem tudja elviselni, vitatkozik, visszavág, legjobb esetben is magában forrong, miért nem mondta meg neki még ezt is meg azt is, mert igen helyénvaló lett volna.

Az tudja csak végleg legyűrni a szenvedélyeit, aki az ellenkezőjét teszi annak, mint amire az őt buzdítja.[3]

Fontos szabály az erényes úton mellénk szegődő szenvedéllyel kapcsolatban, hogy igyekezzünk minél hamarabb megszabadulni tőle, mielőtt az megrögzött szokásunkká válna!

+

(És ha az említett szabályt nem sikerült betartanunk, igen jó tanácsot találunk a szabadulásra Miklós zsicsai püspök egyik levelének itt következő részletében:)

Egy embernek, akinek rosszal fizetnek a jóért[4]

… Szomszédaid, ahogy írod, nem szeretnek. Akármilyen jót teszel, kinevetnek és félremagyarázzák. Egymás között gúnyos szavakkal illetnek. Te pedig szomorúan kérded: Miért van ez így? Meddig még? Azért van, mert nem ismerik és nem keresik az igazságot, és nem is vágynak rá… Az Úr azt mondta: Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket (Jn 8,32). Ez a szomszédaidra is igaz. Ha megismernék az igazságot, úgy örülnének a benned lévő jónak, mint ha sajátjuk lenne. Akkor nem lennének rabjai annak, akit a Megváltó a hazugság atyjának (Jn 8,44) nevez, hanem az isteni szabadság működne bennük, hogy tisztán lássanak, helyesen ítéljenek, és örömet érezzenek minden jó ember felett. De rád is igaz, hogy be kell fogadnod Krisztusnak az igazság megismeréséről mondott szent szavait, mint a szabadság feltételét …

A régi idők egyik bölcsének tanítványai között volt egy gazdag, ám gőgös fiatalember, aki egyetlen sértő szó miatt képes volt vérre menő párbajt vívni. A bölcs, hogy kinevelje tanítványából a gőgöt és az indulatosságot, a következő büntetést szabta neki: három éven át kell járnia a világot, és fizetnie mindenkinek, aki rááll, hogy sértő szóval illesse. Az ifjú elfogadta mestere ítéletét, és útjára indult. Járta a világot és mindenkinek fizetett, aki csak hajlandó volt rá, hogy becsmérelje. Miután letelt a három év, visszatért mesteréhez. Ám ahogy a kapuhoz ért, találkozott a kapuőrrel, aki, mivel dühös volt valakire, nekitámadt az ifjúnak, és rettentően összeszidta. Az ifjú azonban, ahelyett, hogy megsértődött volna, jóízűen elnevette magát. Ezt látva a kapuőr meglepődött és megkérdezte: „Hát te mit nevetsz?” A tapasztalt ifjú így válaszolt: „Három éve mindenkinek pénzt adok a legkisebb gúnyos szóért; te pedig most, anélkül, hogy bármit is kaptál volna, jobban összeszidtál, mint azok együttvéve!” Amikor a bölcs látta, hogy a tanítvány jó útra tért, és mindenről értesült, ami vele történt, nagyon megörült, és mindenki előtt megdicsérte.

(Ford. I. T.)

(Folytatjuk)

+

Tizenharmadik tanítás: „Arról, hogy a kísértéseket hálával és lelki zaklatottság nélkül kell elviselnünk”

Jól mondta Poimén abba, hogy a lelki „sikerek” valójában a kísértések során mutatkoznak meg. Sirák fia Könyvének második fejezetében olvassuk:

1Fiam, ha Istennek szolgálni kívánsz,
légy állhatatos a jámborságban és az istenfélelemben,
és készülj fel a megpróbáltatásra!

2Alázd meg szívedet és légy állhatatos,
hajtsd füledet a bölcs igék befogadására;
ne légy elhamarkodott a kísértés napján!

3Viseld el, ha Isten késni látszik;
ragaszkodj Istenhez és tűrj,
hogy végül is gyarapodjon életed!

4Fogadd el mindazt, ami rád ki van szabva,
tűrd el, szenvedve bár,
és viseld békével megaláztatásodat,

5mert az aranyat és ezüstöt tűzben teszik próbára,
a kedves embereket pedig a megaláztatás kemencéjében.

6Bízzál Istenben, ő majd gondodat viseli;
remélj benne, akkor egyenes úton járhatsz,
maradj félelmében, és öregedjél meg benne!

7Akik félitek az Urat, várjátok irgalmát;
el ne pártoljatok tőle, hogy el ne essetek!

Így tehát, bármi is történjék velünk, nem szabad csodálkoznunk, lelkünkben felindulnunk amiatt, ami velünk történik, hinnünk kell abban, hogy semmi sem ér bennünket Isten gondviselése nélkül. Ahol pedig Isten gondviselése van, ott minden jó és lelkünknek hasznára válik, mert mindaz, amit Isten velünk tesz, a mi hasznunkra teszi, mivel szeret bennünket és megkönyörül rajtunk. Úgy illő tehát, hogy „mindig, mindenért hálát adjunk”, ahogy az apostol mondja (Ef 5,20), hálát adjunk jóságáért, semmi miatt ne bánkódjunk, ne essünk kétségbe azért, ami velünk történik, hanem fogadjunk mindent alázatos szívvel, Istenbe vetett reménnyel.

Ha például van egy barátunk, és biztosak vagyunk abban, hogy szeret bennünket, akkor, ha valamit el is kell tőle szenvednünk, gondoljunk arra, hogy ezt szeretetből teszi, és soha ne tételezzük fel, hogy ártani akar nekünk. Mennyivel inkább így illő tehát gondolnunk Istenre -, aki bennünket teremtett, aki a nem létből a létbe hívott minket, érettünk megtestesült, meghalt érettünk -, hogy mindent az ő jósága szerint cselekszik velünk, hiszen szeret bennünket.

Egy barátról továbbá még fel lehet tételezni, hogy ő is szeretetből és könyörületből cselekszik, ám nincs annyi józan belátása, hogy egészen jól rendezze a dolgokat, ezért akaratlanul is árt nekünk. Istennel kapcsolatban viszont ugyanezt nem tételezhetjük fel, hiszen ő minden bölcsesség forrása, mindig tudja, mi az, ami nekünk hasznos, és ehhez képest rendezi dolgainkat.

Egy barátról ugyanúgy azt is fel lehet tételezni, hogy szeret és sajnál bennünket, eléggé értelmes is, hogy helyesen intézze dolgainkat, de meghaladja az erejét, hogy segítsen rajtunk abban, amiben hasznunkra lehetne. Ámde Istenről ezt nem lehet állítani, mivel számára minden lehetséges:

„Isten hűséges, és nem engedi meg, hogy erőtökön felül szenvedjetek kísértést” (1Kor 10,13).

Mi azonban türelmetlenek vagyunk, még a keveset sem tudjuk elviselni, nincs bennünk alázat, ezért nagy terhet érzünk a vállunkon, és minél jobban akarunk szabadulni a megpróbáltatástól, annál jobban gyötör bennünket, kifáradunk, s nem vagyunk képesek megszabadulni tőle.

Vegyünk most egy másik példát:

Akiknek például, valamilyen szükség folytán, a tengerben kell úszniuk és ismerik az úszás fortélyait, amikor hullámmal szemben kell úszniuk, lebuknak alá, míg el nem megy fölöttük, és ezután akadálytalanul folytatják az úszást. Ám ha szembe akarnak szállni a hullámmal, akkor messzire elveti őket. Ha folytatják az úszást, és újabb hullámmal találják szembe magukat, és ismét szembeszegülnek vele, újból messzire eldobja őket. Csak kimerítik magukat, eredménytelenül.

Ugyanez érvényes a kísértésre is: ha valaki türelemmel és alázattal elviseli, elmúlik, anélkül, hogy neki kárt okozna. Ám, ha elcsügged, lelke felkavarodik, mindenkit elítél, akkor csak növekszik a rá nehezedő teher, és semmi haszna sem származik belőle.

+

Tizennegyedik tanítás: „Arról, hogyan építjük az erények lelki házát”

(Senki ne gondoljon most valamilyen iskolás „rendszer” felmutatására az erényekkel kapcsolatban.

Abba Dórotheosz egész másként, a mindennapi gyakorlat, az előre várt és nem várt események felől közelíti meg ezt a kérdést.)

Az erények lelki házának, akárcsak egy valódi háznak az építésébe úgy fogunk bele, hogy először is alapot vetünk. Ez a fundamentum pedig a hit, ahogy az apostol mondja:

Hit nélkül senki sem lehet kedves Isten előtt (Zsid 11,6).

Erre az alapra kell emelni, egyforma mértékkel, az erények épületét, méghozzá a feladatokhoz, az előre várt, vagy előre nem várt eseményekhez igazodva.

Feladatot kaptunk? – gyakoroljuk az engedelmességet.

Megbántottak valamivel bennünket? – gyakoroljuk a türelmet és a szelídséget.

Eljött a böjt ideje? – gyakoroljuk a mértékletességet.

Szembe találjuk magunkat a másik ember bánatával, megpróbáltatásaival? – gyakoroljuk az együttérzést.

Más akarattal találkozunk, amely ellenkezik a miénkkel? – gyakoroljuk a saját akaratunkról való lemondást (kivéve, ha valami baj származna ebből).

Ha olyan feladat áll előttünk, ami nem haladja meg erőnket, képességeinket, felkészültségünket, de oktalan félelem fog el bennünket – gyakoroljuk a bátorságot.

Az eddig elmondottak a „téglák”, amelyeket egyforma mértékkel kell egymásra raknunk.

Ám tudjuk, hogy a téglák mész, habarcs nélkül elcsúsznak, kilazulnak, az épület pedig összedőlhet. A téglák – azaz erények – kötőanyagja az alázat. Bármilyen erény, amelyet alázat nélkül viszünk véghez, nem nevezhető erénynek.

Ámde, ha már házat építünk, nemcsak az erények „tégláit” kell egymásra raknunk, falakat emelnünk, hanem a falakat szilárdan össze is kell kötnünk. Ami a téglafalakat összeköti, az a megkülönböztetés (szétválasztás, megítélés) képessége és erénye, a diakriszisz.

(Διάκρισις, discretio, разсуждение, amelyet már az ókori filozófusok és az egyházatyák is jól ismertek. Egy pár példa arra, hogyan használták az egyházatyák ezt a fogalmat:

„A halál a lélek elválása a testtől”; „a hívők elválnak a hitetlenektől”; „közösség és a megkülönböztetés a Szentháromság-egy-Istenben, ahol a közösség felülmúlja a különbözőséget”; „a megkülönböztetés képessége minden erény forrása és köteléke és minden erény királynője.”)

Mindig élnünk kell tehát a megkülönböztetés képességével és erényével, meg kell különböztetnünk a jót a rossztól, az igazat a hamistól, a látszatra jót a valódi jótól, a lelki tanácsot a nem lelki tanácstól, a hiteles tanítót a nem hitelestől, a prófétát az álprófétától és így tovább.

Végül, az épület teteje – a szeretet, amely az erények csúcsa, ahogy a tető is a ház legfelsőbb része. Ezt mondja az apostol is:

„Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet” (1Kor 13,13).

(Most éppen a 2023. év karácsonyi böjtjében vagyunk. Az irgalmasság hozta le az első karácsonykor Istent a földre. Ezért, a keresztény ember megkülönböztető jele: az irgalmasság. Abba Dórotheosz most arról beszél, hogyan gyakoroljuk az irgalmasságot egy beteg ember felé):

Van, aki buzgón szolgál a betegeknek, de hálát, dicséretet, jutalmat vár érte. És ha valamilyen sértés éri, könnyen felhagy az irgalmasság gyakorlásával, így értelmetlenül gyakorolja az irgalmasságot. (Emlékezzünk itt a „Kishitű hölgyre” a „Karamazov Testvérek” c. Dosztojevszkij regényből. Az értelmes keresztényi szolgálat az, hogy nem csupán egy másik embernek szolgálok, hanem magának Krisztusnak, aki egykor az ember minden szenvedését magára vette és most is magára veszi. Honnan tudjuk ezt? Két jól ismert tanítás is van ezzel kapcsolatban a Szentírásban:

„A király így szól a jobbja felől állóknak: ‘Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta. Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok engem, mezítelen voltam és felöltöztettetek, beteg voltam és meglátogattatok, fogságban voltam és eljöttetek hozzám” Mt 25,34-36.

És van egy másik, ellenkező előjelű tanítás az Apostolok Cselekedeteiből. Amikor Saul Krisztus tanítványait üldözte, magát Krisztust üldözte:

„A földre zuhanva hallotta, hogy egy hang így szól hozzá: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” ApCsel 9,4) 

Az irgalmasság gyakorlása akkor értelmes, ha azért is szolgálok a betegnek, rászorulónak, hogy így szerezzek (érzéketlen, főleg magamra figyelő és önző szívem helyett) irgalmas és együttérző szívet.

Az irgalmasság gyakorlása akkor értelmes tehát, ha tudatában vagyok annak, sokkal inkább a beteg, a rászoruló tesz jót velem, mint én ővele.

(Ugyanez a gondolkodás érvényes az adakozásra is. Mit mond róla az Írás?

„Aki megkönyörül a szegényen, az Úrnak ad kölcsön, s ő megfizet neki ajándéka szerint” LXX Péld 19,17. Tehát, amikor egy szegénnyel szemben az irgalmasságot gyakorlom, az Úr akar adósom lenni!)

(A következő figyelmeztetés ugyancsak aktuális most, a karácsonyi böjtben. A böjtöt is lehet értelmetlenül és értelmesen gyakorolni.)

Ha a böjthöz hiúság keveredik, mert erényemért az emberek dicséretét várom el, „magasabb rendű” kereszténynek gondolom magamat, és tudatosan vagy öntudatlanul megítélem felebarátomat (aki vagy elhagyta a böjtöt, vagy soha nem is böjtölt), a böjtöm értelmetlenné válik.

Ha az erényeket (irgalmasságot, adakozást, böjtöt) Isten segítségével jól akarjuk gyakorolni, akkor ne mondjuk azt, hogy ezek magas erények, lehetetlen ide eljutni, mert ez azt jelenti, hogy egyrészt kishitűek vagyunk, nem hiszünk Isten segítségében, másrészt restek vagyunk arra, hogy valami igazán jónak szenteljük magunkat.

Vegyünk például egy parancsolatot, vizsgáljuk meg, és meglátjuk, csak tőlünk függ, hogy akarjuk-e teljesíteni. Vegyük a felebarát szeretetét. Mit mond róla a Szentírás?

Egy törvénytudó, hogy próbára tegye, megkérdezte tőle: »Mester, melyik a legnagyobb parancs a törvényben?« Ő azt felelte neki: »Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből«. (MTörv 6,5) Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló ehhez: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. (Lev 19,18) 

Ne gondoljunk most arra, hogy milyen messze vagyunk ennek az erénynek, valójában parancsolatnak a teljesítésétől. Nehogy elfogjon bennünket a félelem: ’Hogyan tudnám felebarátomat úgy szeretni, mint saját magamat? Hogyan tudnám az ő fájdalmait úgy fogadni, mintha sajátjaim lennének, különösen szívének rejtett bajait, amelyeket nem is látok, amelyeket nem is ismerek? Ne gondolj rögtön arra, hogy ez a parancsolat meghaladja az erődet, lehetetlen teljesíteni! Csak fogj bele a teljesítésébe, Istenbe vetett hittel, tárd elő jó szándékodat, igyekezetedet, és meglátod, mennyire segíteni fog. Képzelj magad elé két létrát: az egyik az égbe vezet, a másik a pokolba, te pedig a két létra között a földön állsz. Nem mondd magadban: ’Hogyan tudnék én a földről a létra tetejére, vagyis az égbe repülni?’  Ez lehetetlen, de Isten nem is kívánja ezt tőled, hanem azt, hogy legalább ne menj lefelé, az ellenkező irányba: ne tégy rosszat felebarátodnak, ne bántsd meg, ne rágalmazd meg, ne szidd, ne korhold és ne alázd meg. Ha így cselekszel, akkor lassan, fokozatosan jót is fogsz tenni felebarátodnak: vigasztalni fogod szavaiddal, együttérző leszel vele szemben, beszerzed neki, ha valamire szüksége van, így a létra egyik fokáról a másikra lépsz és egyre feljebb jutsz rajta. Azért, mert ahogy fokozatosan segítesz rajta, oda is eljutsz, hogy mindenben úgy kívánd a javát, ahogy a sajátodét, és úgy kívánd a sikerét, mint a saját sikeredet. Mert ez jelenti azt, hogy ‘Szeresd felebarátodat, mint önmagadat’. Keressük, kérjük Isten segítségét, és akkor meg is kapjuk:

Kérjetek, és adnak nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek! Mt 7,7)

Isten embere… minden jótettre kész legyen. 2Tim 3,17)

Ismerjétek fel, mi az Isten akarata, mi a jó, neki kedves és tökéletes. Róm 12,2)

Tehát, legyünk „készen minden jótettre”, ismerjük fel, és legyünk készen arra, hogy értelmesen teljesítsük Isten akaratát, ahogy ő akarja és ahogy neki kedves.

Senki sem mondhatja: ’Szegény vagyok, nincs miből adakoznom’. Mivel, ha nem is tud annyit adni, mint a gazdagabbak, akik a templom kincstárába dobták ajándékaikat, akkor a szegény özvegyasszony példájára dobja be két fillérét (Mk 12,42), és Isten szívesebben elfogadja tőle, mint a gazdagok ajándékát. De ha valaki ezzel sem rendelkezik, van testi ereje, és ezzel a szolgálatával irgalmasságot gyakorolhat felebarátjával szemben. Ám ha erre sem képes, akkor gyakorolja az irgalmasságot vigasztaló szóval, figyeljen arra, mit is mond az Írás:

Nemde a harmat enyhíti a hőséget!?
Így a szép szó jobb még az ajándéknál is.

Nem ér-e többet a szép szó a jó adománynál?
De a jótékony ember mindegyikkel szolgál. (Sir 18, 17-17)

(Ugyanitt kell egy fontos figyelmeztetésre emlékeztetni azt, aki irgalmasságot gyakorol:

Fiam! Ne toldd meg a jótettet szemrehányással,
és ne fűzz bántó, rossz szót semmilyen adományodhoz. Sir 18,15)

Ámde, ha még szóval sem tudunk felebarátunkon segíteni, akkor gyakoroljuk az irgalmasságot úgy, hogy ha valaki megharagszik ránk, viseljük el zaklatottságát, hiszen közös ellenségünk kísértette meg. És ahelyett, hogy ingerülten visszavágnánk, s még jobban felzaklatnánk, inkább hallgassunk, így legyünk hozzá irgalmasok. Bocsássuk meg vétkét, hogy mi is bocsánatot nyerjünk Istentől, mert írva van:

Bocsássatok meg, és bocsánatot fogtok nyerni! (Lk 6,37)

Látjuk, hogy senki sem mondhatja, ’Én nem tudok irgalmasságot gyakorolni’, mivel bárki tud ereje és lelki alkata szerint. Csak az a fontos, hogy mindenki azt a jót, amit tesz, ahogy fentebb is szó volt róla, értelmesen tegye minden erény és parancsolat tekintetében. 

(Ford. I. T.)

[1] Hogy imádkozik-e értünk vagy sem, azt nem a mi dolgunk eldönteni, de alázatra vall, ha hiszünk benne.

[2] Pl. valaki egy bizonyos személlyel, férfival vagy nővel, szívesebben beszél, szívesebben van társaságában, mint másokkal, holott, hivatásánál fogva – tanító, tanár, szociális munkás, ápoló, orvos vagy pap – egyformán kellene bánnia mindenkivel, egyformán kellene szolgálnia mindenkit.

[3] Pl. ha valakit az alkohol tart fogva, nem vesz és nem tart otthon alkoholt, ha valamilyen drog, megsemmisíti és telefonjából is kitörli a közvetítő számát, ha a sok beszéd a kísértés, szándékosan keresi a magányt, ha egy személy, férfi vagy nő jelenti a szenvedélyt, megalázza magát Isten és ember előtt, és arra gondol, hogy csak földből van és föld is lesz, és így tovább.

[4] Miklós zsicsai püspök: „Egy hittérítő levelei” – 85. levél”, részlet. (Vál. Imrényi Tibor, ford. Tatárka Krisztián), Odigitria – Jel, 2021.

(Szvjato-Troickaja Szergijeva Lavra, 1900.)

+

Tizenhetedik tanítás: „A nevelőnek arról, hogyan kell a testvért nevelni”

Ha te egy testvér vagy egy egész közösség elöljárója, nevelője vagy, gondoskodj róluk töredelmes szívvel, együttérző irgalommal, neveld őket az erényekre mind tetteiddel, mind szavaiddal, de inkább tetteiddel, mert a jó példa hatékonyabb a szavaknál. Ha még erődnél vagy, adj jó példát testi, fizikai erőfeszítéseiddel, ám ha már nem vagy olyan jó erőben, jó lelki megatartással és a Léleknek az Apostol által felsorolt gyümölcseivel:

szeretettel, örömmel, békével, hosszantűréssel, jósággal, könyörülettel, hittel, szelídséggel, minden szenvedélytől való tartózkodással (Gal 5,22-23).

Ha valamilyen vétket követ el az, akit nevelsz, ne méltatlankodj mértéken felül, hanem minden zaklatottság nélkül mutass rá arra a kárra, ami a vétekből származik. Ne ítéld meg túl szigorúan a kisebb vétkeket, mintha te magad tökéletes lennél és ne túl gyakran élj a feddéssel, mert ez terhes dolog és akit nevelsz, hozzászokik a feddéshez, ez pedig érzéketlenséget és nemtörődömséget eredményez. Ne utasíts senkit parancsolva, hanem alázattal, mintegy tanácsot adva egy testvérnek, mert az ilyen szót sokkal könnyebb elfogadni, sokkal meggyőzőbb, és meg is nyugtatja felebarátodat.

Ha azonban valamilyen vita támad, ha a testvéred ellentmond neked, vigyázz a nyelvedre, semmit se mondj haraggal, ne engedd, hogy a szíved testvéred fölé emelkedjen, hanem emlékezz arra, hogy ő a te testvéred, Krisztus tagja, Isten képe, akit közös ellenségünk kísértett meg. Szánd meg őt, hogy az ördög, aki megsebesítette az indulatossággal, ne kerítse a hatalmába, ne bénítsa meg a haragtartással, és a mi figyelmetlenségünk miatt ne vesszen el egy lélek, akiért Krisztus meghalt. Emlékezz arra, hogy Isten tőled is számon kéri a harag vétkét, és saját gyöngeségeidre emlékezve érezz együtt testvéreddel, adj hálát, hogy Isten alkalmat adott neked a megbocsátásra, hogy te is bűnbocsánatban részesülhess jelentősebb és számosabb vétkeidért. Hiszen meg van írva: „bocsássatok meg, és ti is bocsánatot nyertek” (Lk 6,37).

Lehet, hogy azt gondolod, testvérednek baja származik abból, ha te hosszantűrő vagy! De hiszen maga az Apostol parancsolja, hogy a rosszat jóval győzzük le, és nem azt, hogy a jót rosszal (Róm 19,21). Az Atyák is ezt mondják: Ha te haragra gyúlsz, miközben mást megfeddsz, akkor csak a saját szenvedélyed szerint cselekszel, és egyetlen értelmes ember sem rombolja le a saját házát azért, hogy a felebarátjáét felépítse. Tudd meg, hogy saját békéd megőrzésével az ő szívét is megbékélteted. Ezért semmi se szakítson el téged Krisztus parancsolatától: „Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek” (Mt 11,29).

Váratlan megpróbáltatások

Hidd el, hogy mindaz, ami velünk történik, a legkisebb dolog is, Isten gondviseléséből történik, és akkor lelki zaklatottság nélkül fogod elviselni mindazt, ami téged ér. Higgy abban, hogy a megszégyenítések, a szemrehányások mind gyógyszerek, amelyek lelked büszkeségét orvosolják, és úgy imádkozz azokért, akik neked szemrehányást tesznek, mint lelked valódi orvosaiért. Adj hálát mindenért, és szerezz magadnak jóságot és szent szeretetet.

Vigyázzunk a lelkiismeretünkre mindenben, Istennel, felebarátainkkal és minden dolgunkkal kapcsolatban. Mielőtt pedig mondunk vagy teszünk valamit, vizsgáljuk meg, összhangban van-e Isten akaratával.

Rövid mondások, tanítások

Aki önmagát okosnak tartja, vagy másképpen: aki csak saját értelmére, ítéletére támaszkodik, az nem tudja megszerezni az engedelmesség erényét, és nem tud jó szolgálatot tenni felebarátjának.

Amíg szenvedélyek tartanak bennünket fogva, ne higgyünk a szívünknek, mert a görbe szabály az egyenest is elgörbíti.

Nem nagy dolog, ha nem ítéljük el azt, vagy együttérzünk azzal, aki szenved és engedelmes velünk szemben. Az a nagy dolog, ha nem ítéljük el azt, aki ellentmond nekünk és nem értünk egyet azzal, akik őt elítéli, s együtt örülünk azzal, akit nálunk többre tartanak.

Ne követelj szeretetet felebarátodtól, mert így csak felzaklatod magad, ha nem kapod meg. Inkább te magad mutass szeretetet felebarátod részére, mert így megnyugszol, s őt is szeretetre indítod.

Aki Istennek tetsző dolgot hajt végre, azt óhatatlanul megkörnyékezi a kísértés, mert minden jó dolgot vagy megelőz, vagy követ a kísértés. Azért, mert amit Isten kedvéért teszünk, nem tud megszilárdulni, csak akkor, ha kiállja a kísértés próbáját.

Semmi sem köti össze egymáshoz jobban az embereket, mint amikor ugyanannak a dolognak együtt örvendeznek, és egyformán gondolkodnak.

Alázatra vall, ha nem nézzük le felebarátunk ajándékát, és hálával fogadjuk, akkor is, ha kicsiny vagy jelentéktelen dologról van szó.

Minden dologgal kapcsolatban jó, ha mi magunk gondoskodunk arról a kevésről, amire szükségünk van, nem hasznos ugyanis, ha mindenestől gondtalanok vagyunk.

Nem illő, hogy abban a pillanatban tegyük helyre felebarátunkat, amikor az vétkezik ellenünk, de az sem illő, hogy más időpontban azért tegyük, hogy bosszút álljunk magunkért.

Az Isten szerinti (Istentől elnyert) szeretet erősebb a természetes szeretetnél.

Még tréfából se tégy rosszat, mert előfordul, hogy valaki előbb csak tréfából teszi a rosszat, később pedig már akaratlanul is vonzódik hozzá.

Ne csak azért akarj megszabadulni egy szenvedélytől, mert szenvedésed származik belőle, hanem azért, mert teljesen meggyűlölted, ahogy az Írás mondja:

„Teljes gyűlölettel meggyűlöltem őket, ellenségeimmé lettek” (LXX Zsolt 138,22).

Harag csak akkor önthet el bennünket felebarátunkkal szemben, ha előbb szívünkben gőggel fölébe emelkedtünk, megaláztuk, és magunkat vele szemben felsőbbrendűnek ítéltük.

Mi a jele annak, hogy valakit valamilyen szenvedély vezérel, méghozzá a saját akaratából? Az, hogy a lelke felindul, amikor a szenvedélye kapcsán leleplezik vagy helyreigazítják.

(Szvjato-Troickaja Szergijeva Lavra, 1900.)

(Ford. I. T.)

+

Levelek „az érzéketlenségről és a szeretet kihűléséről”
Amikor a lelkünk érzéketlenné válik, igen hasznos
a Szentírás olvasása, az istenhordozó atyák megindító írásainak gyakori olvasása, valamint elmélkedés az Utolsó Ítéletről és az örök szégyenről Isten angyali előtt:
„Amikor az Emberfia eljön dicsőségében, és vele együtt az angyalok mindnyájan, akkor leül majd dicsőséges trónjára. Összegyűjtenek eléje minden nemzetet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől.” (Mt 25,31-32)
Az érzéketlenség leküzdésére jó hatással van, ha felidézzük lelkünk testünkből történő eltávozását és az emberiség nagy megpróbáltatásait, hogy legalább így lágyuljon meg érzéketlen lelkünk és ébredjen rá saját vétkes voltára[1].

Itt tehetjük hozzá ─ saját emberi tapasztalatunk alapján ─, hogy érzéketlenségünk gyógyításában, az emberiség nagy megpróbáltatásai felidézése során igen hasznos a vértanúk hősies küzdelmeinek az olvasása.

Idézzük fel például Szent Aréthász vértanú és háromszáznegyven társa küzdelmét (október 24.). Aréthász követői között volt egy anya, akit a napi kalendárium csak „szent asszonyként” említ, akit a többiekkel együtt elítéltek, máglyára, és amikor a tömegben elrejtőzött kisfia ezt látta, kiszabadult őrzői közül, és anyja után futott, a máglya közepébe.

Vagy emlékezzünk Szent Balázs, csodatevő szevasztei vértanú püspök (február 11.) szenvedéstörténetére. Hét istenfélő asszony követte a püspököt, gyűjtötték vércseppjeit, amelyek a földre hullottak, arcukra kenték vele, illatozó parfümként. Miután egy kétgyermekes anya a hittagadók számára csábítóan kitett ékszereket megragadta és a tűzbe dobta, gyermekei így bátorították: „Ne hagyj el bennünket! Ahogyan anyatejeddel tápláltál minket, hagyd, hogy kövessünk téged, hogy a mennyek országát örököljük!”

Hétköznapi példával is élve, jusson eszünkbe az a zöldségárus, aki a minap a piacon kiszolgált bennünket, és észrevettük, kezének mind a tíz ujja be van már görbülve a sok éves szedéstől. Szívünk meglágyul, nem fogunk vele alkudozni.

Ámde ─ folytatva Dórotheosz abba tanítását ─, szeretetünk kihűlésének fő oka az, hogy gyanakvó gondolatokat fogadunk be felebarátunkkal kapcsolatban.
Nem szabad senki felett ítélkezzünk, nem szabad senkit megalázzunk. Nem szabad senkinek olyan dolgokat tulajdonítani, amiről nincs megbízható tudomásunk, mert ez egyenlő lelkünk bukásával.
Tegyük hozzá, ezt kérjük Aranyszájú Szent János atyánknak a nap huszonnégy órájára írt imádságában, amikor a tizenötödik órában így fordulunk Urunk Jézus Krisztushoz:
„Uram, adj nékem jó gondolatot!”
A másik oka szeretetünk kihűlésének ─ mondja Dórotheosz abba ─, hogy semmit sem vagyunk hajlandók elviselni abból, ami ellenkezik az akaratunkkal. Nem ismerjük Isten gondviselésének útjait, ezért rá kell bíznunk magunkat, hogy ő alakítsa mindazt, amit nekünk szán. Mert ha pusztán emberi megfontolások szerint akarjuk megítélni, ami velünk kísértés gyanánt történik, ahelyett, hogy gondunkat Istenre bíznánk, akkor ezek a gondolatok csak kínozni fognak bennünket. Ha tehát, valamilyen kísértés, megpróbáltatás idején a lázadás gondolata fogan meg bennünk, szorongat minket, kiáltsunk így Istenhez:
„Uram! Ahogyan akarod, ahogyan tudod, úgy intézkedj ebben a dologban!”
Isten gondviselése ugyanis képes olyat tenni, ami messze meghaladja megfontolásainkat és reményünket.
A kísértések, megpróbáltatások idején két dologra van szükségünk: hosszantűrésre és imádkozásra. Nem szabad arra törekednünk, ahogyan már mondtuk, hogy emberi gondolatokkal gyűrjük le az Ellenségtől származó gondolatokat.
Tegyünk hát félre minden személyes gondolatot, akkor is, ha ezek értelmeseknek tűnnek, és vessük reményünket Istenbe, aki összehasonlíthatatlanul többet tud tenni annál, mint amit mi kérünk vagy várunk:
Annak pedig, aki a bennünk munkálkodó erőnél fogva mindent megtehet bőségesen azon túl is, amit mi kérünk vagy megértünk, dicsőség legyen az egyházban és Krisztus Jézusban minden nemzedéken át örökkön-örökké! (Ef 3,20)
Azután emlékezzünk arra is, amit az Úr mondott:
„Sok szorongatás közepette kell nekünk bejutnunk az Isten Országába” (ApCsel 14,22).
Nem határozta meg, hány és milyen fajta szorongatásokkal, hanem csak így, meghatározatlanul mondta: „sok szorongatás közepette”. Ezért tehát hálaadással és értelmesen viseljük el mindazt, ami bennünket ér: ha bűneink vannak, akkor e szorongatások legyenek számunkra édesek, de ha nincsenek, vegyük úgy, hogy a szorongatások megtisztítanak a szenvedélyektől és előttünk járnak, hogy elnyerjük a mennyek országát:
Jézus, Sirák fiának Könyvében ezt olvassuk:
Fiam, ha Istennek szolgálni kívánsz,
légy állhatatos a jámborságban és az istenfélelemben,
és készülj fel a megpróbáltatásra!
Alázd meg szívedet és légy állhatatos,
hajtsd füledet a bölcs igék befogadására;
ne légy elhamarkodott a kísértés napján!
Viseld el, ha Isten késni látszik;
ragaszkodj Istenhez és tűrj,
hogy végül is gyarapodjon életed!
Fogadd el mindazt, ami rád ki van szabva,
tűrd el, szenvedve bár,
és viseld békével megaláztatásodat,
mert az aranyat és ezüstöt tűzben teszik próbára,
a kedves embereket pedig a megaláztatás kemencéjében.
Bízzál Istenben, ő majd gondodat viseli;
remélj benne, akkor egyenes úton járhatsz,
maradj félelmében, és öregedjél meg benne!
Akik félitek az Urat, várjátok irgalmát;
el ne pártoljatok tőle, hogy el ne essetek!
Akik félitek az Urat, higgyetek benne,
akkor nem marad el jutalmatok;
akik félitek az Urat, bízzatok benne,
akkor gyönyörűségtekre lesz az ő irgalma;
akik félitek az Urat, szeressétek őt,
akkor szívetek felderül! (2,1-10)
Dórotheosz abba így folytatja egyik levelében a kérdező testvér buzdítását:
Győzzük meg szívünket arról, hogy mi magunk szolgáltattunk alkalmat a kísértésre, jóllehet a jelenlegi esetben sehol sem találjuk ennek okát. Az pedig, akit még nem próbáltak meg a kísértések, az nem kipróbált ember:
„Kitartástokkal megmentitek lelketeket” (Lk 21,19) – mondja az Úr.
„A világban megpróbáltatások érnek titeket, de bízzatok, én legyőztem a világot” (Jn 16,33).
Isten hűséges ─ mondja az Apostol ─, és nem engedi meg, hogy erőtökön felül szenvedjetek kísértést, hanem a kísértéssel együtt a szabadulást is megadja, hogy elviselhessétek.” (1 Kor 10,13)

[1] Ld. Áthoszi Szent Sziluán tanítását ugyanerről:

A keresztény szeretet és az emberi igazságosság különbségéről:

Az emberek jogi értelemben beszélnek az igazságosságról. Nem tartják jogosnak, hogy valaki bűnéért más feleljen. Nem illik bele az ember jogi szemléletébe. Ám a krisztusi szeretet lelkülete mást mond: eszerint részben vagy teljesen átvállalni a felelősséget annak a vétkéért, akit szeretünk, nemhogy nem idegen, hanem ellenkezőleg, a legtermészetesebb következménye ennek a szeretetnek. Sőt, mi több, a szeretet valódisága éppen a másik bűnének a hordozásában nyilvánul meg. Hol van a szeretet, ha csupán a kellemes részét keresi az ember? A szeretet akkor éri el teljességét, tökéletességét, amikor az ember önként, szabadon vállalja magara egy általa szeretett

lény vétkeit. Sokan vannak, akik nem képesek vagy egyszerűen nem akarják magukra vállalni és önszántukból elviselni Ádám eredeti bűnének a következményeit. Azt mondják: „Ádám és Éva szakított a tiltott gyümölcsből, nekem azonban mi közöm ehhez? Kész vagyok felelni saját bűnömért,

de csak a saját, személyes bűnömért, nem a máséért.” És nem értik, hogy ezzel a lelkülettel valójában újra elkövetik ősatyjuk vétkét, amely ezáltal saját bűnükké, saját bukásukká válik. Ádám elhárította a felelősséget, és Évát, sőt Istent hibáztatta, amiért ezt az asszonyt adta neki. Ezzel megtörte az Ember egységét és Istennel való közösségét. Valahányszor elutasítjuk, hogy a közös rosszért, felebarátunk tetteiért magunkat hibáztassuk, ugyanazt a bűnt követjük el, éppúgy megtörjük az Ember egységét. Az Úr először Ádámot vonta kérdőre, és arra kell gondolnunk, amennyiben Ádám nem próbálta volna mentegetni magát, hanem magara vállalta volna a felelősséget közösen elkövetett bűnükért, a világ sorsa is másként alakult volna. Ahogyan ma is másképpen alakul, ha magunkra vesszük felebarátunk vétkének a terhét.

[SZOFRONYIJ (SZAHAROV) APÁT (Archimandrite Sophrony Sakharov): “A Szent Hegy titka. Áthoszi Sziluán (1866−1938) élete, tanításai és írásai.” Odigitria-Jel, 2022, 4. kiadás, 130-131. o.]

(Ford. I. T. 2024. február 19.)

(Folytatjuk)

Tovább az eszköztárra