Az Odigitria Könyvek sorozat tervezett, 14. kötetéből szeretnénk itt egy fejezetet megosztani Olvasóinkkal. Reméljük, e rövid írás által is sikerül bepillantani a Szent Hegy közösségeinek lelkiségébe, amely az apostoli idők óta töretlenül él, és nemzedékről – nemzedékre átadatik Egyházunkban.

+

Metropolitan Nikolaos of Mesogaia: 

Mount Athos, The highest place on earth (“Áthosz, a föld legmagasabb pontja”),

EN PLO Editions, 2007.

II. 3.

Isten azt választotta ki, ami a világ szemében balga

(1Kor 1,27)

Az Áthosz-hegy Isten csendjének a hegye. Az isteni magasságba törekvő felemelkedés hegye, melynek legmagasabb csúcsa az alázat. Minden apró kis zuga, az itteni szabályok és az életforma valamennyi jellegzetessége és részlete annak az alázatnak a nagyságát rejti magában, amelyet Isten felmagasztal.[1]

Vannak alázatos emberek, akik  saját szabad elhatározásukból és lelki megfontolásból az ismeretlenség és a jelentéktelenség útját választják. Ennek titkos gyümölcse a szívükbe van elrejtve. Tehetséges emberek, akik nem tékozolják el Isten ajándékait. Erényekkel, képességekkel, tudással és tapasztalattal rendelkező emberek, de eltemetik magukat, anélkül, hogy ezen a világon, vagy az eljövendőben valamiféle viszonzást várnának. Áldott lelkek! A hiúság nyila nem sebezte meg őket. A világ nem akar tudomást venni róluk és másként néz rájuk. Rendre igazságtalan velük és félreérti őket. Ők viszont békésen járják „az Úr útját”.

Van azonban az embereknek egy másik csoportja. Ide tartoznak azok, akiket Isten azért rejt el, hogy titokban bennük lakozzék: különc emberek, akik naivak, nyilvánvaló hibáik vannak, pszichésen labilisak, adott esetben visszataszítók, a „világ balgái”, akiket ezért mindenki igyekszik elkerülni. Isten mégis épp ilyen embereket választ ki, hogy bennük lakozzék, akiket a világ megvet, ő viszont kegyelmének eszközévé alakít.

Élt a monostorunkban egy szerzetes, név szerint Harálambosz atya, akit mindenki lenézett. Ha néha összeszedte a bátorságát, hogy mondjon valamit, alig lehetett a szavát érteni. Testi fogyatékossága hihetetlenül megnehezítette számára a járást. Szó szerint vonszolta magát. Amikor elhagyta Limnosz-szigeti otthonát, hajóra szállt, és egy szamárral meg egy takaróval jelent meg a monostorban. Ez volt minden vagyona. Rokonai és testvérei rászedték, kitúrták az örökségből. Nem volt túl öreg, és olyan embernek látszott, akivel bármit megtehet az ember, és  ha kicsit szemtelen, könnyen gúnyt is űzhet belőle.

Szemei folyton könnyben úsztak és vörösek voltak a sírástól. Nem volt könnyű elkapni a tekintetét. Kezével szüntelenül egy foszladozó imaolvasó szemeit sodorta. Ha valakinek jó lelki szemei voltak, felismerte, hogy a felszín alatt nem mindennapi személy lakozik. Kedves és szelíd modorú volt, beszédében pedig visszafogott és szerény. Egész lénye, megjelenése beszédesebb volt a szavainál. Ily módon viszont nagyon is sokat elárult.

Egy fiatalabb testvér szeretett tréfát űzni vele. Azt kívánta, hogy Harálambosz atya naponta három alkalommal emlékeztesse valamire. Rávette, hogy keltse fel egy késő esti órában, feltehetően azért, hogy belefogjon előírt imarendje elvégzésébe. Harálambosz atya szó szerint odavonszolta magát ennek a szerzetesnek a cellájához, csak azért, hogy segítsen.

– Miért gyötröd ennyire? – kérdeztem ettől a rideg szerzetestől.

– Ne aggódj miatta! Kicsit együgyű lélek. Nincs semmi más dolga. Ezzel kitölti az idejét – válaszolta.

– Drága testvérem, sohasem gondoltál arra, hogy ez az ember, akit te gyötörsz, olyan dicsőséget, de olyat rejthet magában, amilyet te el sem tudsz képzelni?

– Hát, ha így van, ne fárasszuk többé az öreg léhűtőnket – válaszolta gúnyosan és elment.

Pár nappal múlva Harálambosz atya cellája előtt mentem el. Az ajtaja résre nyitva volt, halkan bekopogtam. Mondtam, hogy ki vagyok, ő pedig behívott. Ez volt az első alkalom, hogy a cellájába léptem. Sosem láttam még ilyen csupasz szobabelsőt. A falon volt egy Krisztus ikon, de ezenkívül semmi más. Volt ugyan egy faasztal, de szék nem volt, csak egy kis zsámoly. Könyv sehol. Az ágyat egy fapad helyettesítette. Takaró nélkül. Szekrény nem volt. Az ablakpárkányon egy üvegpohár. Ha jól emlékszem, semmi más nem volt a cellában. Ebben a barátságtalan és üres térben töltött hosszú órákat, a vígasz legcsekélyebb jele nélkül.

– Harálambosz atya, mivel töltöd itt az idődet? – kérdeztem.

– Elmondom az előírt imarendemet, engedelmeskedem az apátnak és várom távozásom óráját.

– De nem érzed, hogy valamilyen társaságra lenne szükséged?

– Hol találhatnék jobb társaságot a mi Urunknál, az Istenszülőnél és a szenteknél? Korábban Pahómiosz atya rendszeresen eljött hozzám, de az utóbbi napokban büntet valamiért és nem jön.

– Miért jött ide Pahómiosz atya?

– Azt kérte, emlékeztessem a teendőire, és keltsem fel, hogy elmondhassa az imáit.

– De úgy látom, nincs is órád. Nincs semmi a szobádban. Honnan tudod, hány óra van?

– Nem tudom hány óra van. De nem is kell tudnom. Miután elmondom a kis lenyugvásit[2] és imádkozom az őrangyalomhoz, megkérem, szóljon, amikor indulnom kell. Ha éjjel van, felébreszt. Nappal kinyitja az ajtómat, így emlékeztet rá.

– Ismered az őrangyalodat?

– Hát hogyne ismerném. Mindig itt van velem. Éjjel[3], amikor nagy nehezen tudok csak felmenni a lépcsőn, megkérem, hogy ébressze fel a többi szerzetest. Amikor a virrasztó istentisztelet alatt álmosság jön rám, hozzá imádkozom: „Szent angyalom, te tudod, milyen sok ember szenved az álmatlanságtól, hányan forgolódnak most ágyukban, sehogy se tudnak elaludni. Vedd el az én álmosságomat és zárd le vele szemüket!” Paísziosz atya mondta, hogy így imádkozzam, és ezt teszem.

Így oldotta meg, hogy ébren maradjon és imádkozzon a virrasztáson. Imái révén biztos, hogy sok ember szabadult meg a gondtól, hogy nem jön a szemére álom. Nagyszerű dolog őrangyalunkkal szövetséget kötni és vele együttműködni.

A szentek kapcsolata a lelki világgal és Isten kegyelmével valójában nagyon kényes dolog. A szokás, a belső önelégültség, az érzés, hogy van tudásunk és felfogóképességünk, a vakmerőség és a bizalmasság mind az isteni titok hamis érzetét kelti, és gyöngíti képességünket, hogy ezt fel is ismerjük. Ezzel szemben a szerénység, a magabiztosság szelíd kerülése és a gyanakvásmentesség az ártatlan lélek tisztaságának a jelei, és olyan alázatról tanúskodnak, amely az embert „választott edénnyé”[4] formálja, vonzza Isten kegyelmét. Isten titkát  nem szabad „várnunk”, csak amikor elnyerjük és feltárul előttünk, akkor szabad alázattal elfogadnunk. Ha kapcsolatba kerülünk bármivel, ami szent, azt ne az újra és újra ismétlődő megtapasztalás könnyedsége uralja, hanem az első élmény áhítata.

Harálambosz atyát még saját monostorának szerzetesei sem ismerték fel. Áldott, aki alázattal mellette állt, és saját énjéről megfeledkezve épülni tudott elrejtettségének magasztos példáján. Egy olyan szent közelében élni, aki bár maga nincs tudatában az elnyert kegyelemnek, mégis beborítja Isten kegyelme, aki úgy él, hogy mások figyelembe sem veszik, de szilárd alapot vetett az Istenre való emlékezésben, akit testvérei megvetnek, de a szent angyalokkal társalog, akivel környezete igazságtalanul bánik és nevetségessé teszi, ő viszont az egész világért imádkozik, akit senki sem tart fontosnak, de Isten „letekint rá”, akinek semmilyen teológiai tudása sincs, de kinyilatkoztatás révén a birtokába jut, az maga a kinyilatkoztatás. Biztosabb út, ha testvéreink előtt alázzuk meg magunkat, mintha Isten előtt állunk meg töredelemmel. A közvetett kegyelem, amelyet egy alázatos embertől „kölcsönbe kapunk”, értékesebb, mint az Istentől közvetlenül elnyert kegyelem. Másvalaki ajándékának örvendezni nagyobb dolog, mint a sajátunknak, még akkor is, ha Isten adta.

[1] Vö. Mt 23,12.

[2] A vecsernye utáni istentisztelet. Kompletórium a latin hagyományban.

[3] Az Áthosz-hegyen, ahogy korábban is említettük, még sötétben, európai időszámítás szerint közvetlenül az éjfél utáni órákban kezdődik az egész éjjel tartó virrasztás, amely, ahol van pap, a reggeli szent liturgiával zárul.

[4] ApCsel 9,15.

 

(Ford. U. G. – I. T.)