Szent Diadokhosz főpap Kr. u. 400 környékén született Illyricum római provinciában. Ifjúkorában igen szorgalmas volt a tanulásban, a szerzetesi életet választotta, küzdött a kísértésekkel és engedelmes volt, hogy elnyerhesse a szenvedélytelenséget. Sokaknak segítségére volt lelkiatyaként, mígnem a Hellász-béli Phótika püspökévé választották.[1]

451-ben részt vett a IV. egyetemes zsinaton Khalkedónban, ahol megvédte az igaz hitet, amely szerint Isten Fiának, a megtestesült Krisztusnak személyében (hüposztasziszában) két – isteni és emberi – természet van. A ránk maradt források szerint 458-ban más főpapokkal együtt aláírója volt annak a levélnek, amelyben tájékoztatták Nagy Szent Leó római pápát, hogy a zsinat által elítélt tévtanító Dioszkorosz hívei dühükben kihegyezett nádszálakkal agyonszurkálták Szent Proteriosz alexandriai pátriárkát.

467 és 474 között Diadokhosz főpap városát vandálok támadták meg több alkalommal, és sokakat elhurcoltak az észak-afrikai Karthágóba. E zavaros időszak miatt nem tudni, hogyan ért véget Diadokhosz püspök élete. A hagyomány szerint 486 körül hagyta itt a földi világot.

Írásai a Filokáliába is bekerültek.

Szent Diadokhosz főpap atyánk imái által,
Urunk, Jézus Krisztus, Istenünk, irgalmazz nekünk és üdvözíts minket!

Ámen.

+++

SZEMELVÉNYEK SZENT DIADOKHOSZ FŐPAP ÍRÁSAIBÓL

Hogyan lehetséges, hogy egyes emberek mindent képesek megbocsátani?

Amikor valaki megérzi szívében Isten szeretetének bőségét, felebarátját is úgy kezdi szeretni, ahogyan ő maga a Szentlélek által szeret.

Ez az a szeretet, amelyről a Szent Írások szólnak. Hiszen a test szerinti barátság könnyen felbomlik, ha okot találnak rá, bármilyen csekély is legyen az, mert a kötelék nem a Szentlélek szerinti szeretetben született.

Abban a lélekben azonban, amely Isten hatása alatt van, még ha valami meg is haragítja, nem bomlik fel a szeretet köteléke. Mert újra lángra gyújtja önmagát Isten szeretetének tüzével, visszatér a helyes lelkiállapotba és nagy örömmel őrzi magában tovább felebarátjának szeretetét. Akkor is, ha az káromolta, vagy igen megkárosította, mert az ilyen lélekben Isten szeretetének édessége elolvasztja a zavar okozta keserűséget.

+++

Nagyon kevesen vannak, akik képesek saját hibáik teljességét megismerni; ez csak azok számára lehetséges, akiknek értelme soha nem ragadtatik el Isten szüntelen jelenlététől. Hiszen amint testi szemeink, ha egészségesek, mindent képesek látni, még a szúnyogokat és más hozzájuk hasonló apró repülő lényeket is, ám, ha hályog vagy váladék fedi be őket, még ha közvetlenül előttük halad is el valami nagy dolog, nem látják, csak az árnyát, ha pedig kicsi, egyáltalán nem látják meg. Ugyanez a helyzet a lélekkel is, ha imádság közben felismeri vakságát, amelyet a világ szeretete okoz benne, meglátja igen apró vétkeit, és rájön, milyen hatalmasak, ezért könnyekre könnyeket ont szüntelenül, és emiatt lelkét nagy megnyugvás tölti be.

Hiszen „csak az igazak vallják meg a Te nevedet” (Zsolt 139,13), és ha a világban élnek, még ha gyilkosság vagy más kárhozatos dolog is történik a szemük előtt, nyugodtan szemlélik, harag nélkül; és bármilyen rossz vagy hibás dolgot látnak, jelentőséget nem tulajdonítanak neki, sőt, egyeseket ezek közül olykor akár igaznak vagy jótékonynak is tekintenek.[2]

+++

Aki önmagát szereti, nem tudja Istent szeretni. Aki pedig – az Isten-szeretet mindent felülmúló gazdagsága miatt – nem önmagát szereti, Istent szereti, mert az ilyen ember soha nem a maga dicsőségét keresi, hanem Istenét. (…) Aki szívében szereti Istent, azt Isten is ismeri. Hiszen amilyen mértékben fogadja valaki lelkébe Isten szeretetét, olyan mértékben jut el Isten szeretetébe. (…) Amikor valaki kezdi érezni Isten szeretetét a maga teljes gazdagságában, felebarátját is teljes szívéből kezdi szeretni. (…) Senki sem szeretheti Istent teljes szívéből, ha nem fél előbb tőle szívében. Hiszen a lélek csak a félelem hatása alatt tisztulhat meg és lágyulhat meg, és csak így juthat el a munkálkodó szeretetre. Ha valaki nem nyeri el a teljes Isten-félelmet, nem tudja maga mögött hagyni a világi gondokat. Hiszen az értelem csak akkor juthat el a teljes csendességre és gondtalanságra, ha Isten félelme szorongatja, és megtisztítja a világhoz való [ragaszkodás] zsírjától, hogy így elnyerhesse az Isten javaiból származó nagy szeretetet. Ezért tehát a félelem a megtisztulás alatt lévő igazak jellemző sajátossága, azoké, akik a szeretetben még csak félig részesültek. A tökéletes szeretet pedig a teljesen megtisztult igazak sajátja, akikben nem lakik többé a félelem. „Hiszen a tökéletes szeretet elűzi a félelmet.” (1Jn 4,18) Mindkettőt pedig csak azok az igazak birtokolják, akik a Szentlélek segítségével munkálkodnak az erényekben.[3] Ezekről mondja az Írás egy helyen: „Féljétek az Urat, minden Ő szentjei” (Zsolt 33[34],9), másutt pedig: „Szeressétek az Urat, minden Ő kegyeltjei.” (Zsolt 30[31],23)

Mindezekből világosan megtanuljuk, hogy az Isten félelme azok sajátja, akik még a megtisztulás állapotában vannak, mert a szeretetben, ahogy mondtuk, még csak félig részesülnek. A tökéletes szeretet pedig a már megtisztult igazak sajátja, akikben már nincs félelem, hanem csak szüntelen lángolás, és lelkük a Szentlélek munkálkodása folytán tökéletesen ragaszkodik és kapcsolódik Istenhez.

(doxologia.ro)

(Ford. A-V. Gellért)

[1] Phótika romjai az egykori Epirusz vidékén, a jelenlegi Paramithiá város közelében láthatók.

[2] A szent itt arra utal, hogy a világban történő rossz sok esetben lehet a jó szolgálatára, mert a gonoszok által okozott szenvedés másokban erősítheti az alázatot, a türelmet, a töredelmet, a bűnbánatot, és ebben az értelemben tekinthető valamely kárhozatos dolog „igaznak vagy jótékonynak”.

[3] Diadokhosz atyánk itt két állapotról beszél, de hármat említ: a megtisztulás alatt lévők szívében félig félelem, félig szeretet lakik; a teljesen megtisztultak szívében félelem már nincs, csak szeretet; e kettő összefoglalásaként pedig azokat említi, akik a Szentlélek segítségével munkálkodnak az erényekben, mert ezekben a félelem és a szeretet is tökéletes.