A kherszonészoszi püspökvértanúk:
Szent Vazul, Efrém, Kapitón, Eugeniosz, Aitheriosz, Agathodórosz és Elpidiosz,
akik a Dunától a Dnyeperig hirdették Krisztus evangéliumát
március 7/22.
Diocletianus császár uralkodásának tizenhatodik évében (300) Hermón jeruzsálemi páriárka számos püspököt küldött szét különböző országokba, hogy apostolok módjára hirdessék Isten igéjét, és terjesszék Krisztus hitét. Ezek közül kettő, Efrém és Vazul, Tauroszkítiába ment.[1] Ott a Kherszonészosz nevű városban fáradoztak,[2] istentelen népének körében, hirdették az igaz Istent, és megvilágosították a pogány bálványimádás sötétségében tévelygőket.
Szent Efrém később Szent Vazul gondjaira bízta a kherszonészosziakat és a szkíták közé ment, akik a Duna mellékén éltek, ott hirdette az igét, és sokakat Krisztushoz térített. Miután sok fájdalmat elviselt és sokat fáradozott Krisztus örömhírének terjesztésében, karddal levágták a fejét március hó 7. napján.
Szent Vazul pedig, amikor látta, hogy a hitetlen nép tévelyeg, igyekezett feltárni előttük az üdvösség igaz útját. Ámde azok haragra gyulladtak iránta, és pogány szokásukhoz híven megragadták, könyörtelenül megverték és elkergették a városból. Egy hegyre menekült, ahol egy barlangot talált, ott telepedett le. A hegy Kherszonészosztól száz stádiumnyira volt[3], Parthenonnak nevezték, ami annyit tesz, „a szűz (hegye)”, mert azon a helyen egy szűz görög istennő szentélye állt.[4]
Szent Vazul itt telepedett le, lelkében örvendezett, mert Krisztusért sebeket és üldözést viselhetett el, másfelől azonban szomorkodott, mert fájlalta, hogy oly sok ember lelke a démonok álnoksága miatt elvész, ezért könnyek között imádkozott az Úrhoz. Nem sok idő múltán egy bizonyos kherszonészoszi nemesember egyetlen gyermeke meghalt, és a városon kívül temették el, szülei pedig nagy keserűséggel szívükben a sír mellett ültek és sírtak. Elérkezett az éjszaka, ők pedig nem hagyták el fiuk sírját, hanem elaludtak. Álmukban megjelent a fiú, és így szólt hozzájuk: „Miért sírtok és miért bánkódtok halálom miatt? Nem tudtok innen élve hazavinni, mert a mi isteneink nem tudják visszaadni az életemet, hiszen élettelenek, és az ördögtől tanulták, hogyan kell az embereket becsapni. Ha azonban azt akarjátok, hogy éljek, kérjétek meg azt az idegent, akit a városbéliek megvertek és elkergettek, hogy imádkozzon értem az ő Istenéhez, és higgyetek abban az Istenben, akit ő hirdet. Mert Ő az egyetlen és igaz Isten, akinek hatalma van élők és holtak felett, és Ő az, aki képes engem holtamból feltámasztani annak a szent férfiúnak az imái által, akit ti a városban megtámadtatok.” A szülők felkeltek tehát az álomból, elmondták egymásnak, amit láttak, és amikor látták, hogy ugyanabban az álomban volt részük, igen csodálkoztak és örvendeztek. Aztán rögvest a városba siettek, és elmondtak mindent a szomszédoknak és barátoknak.
Amikor megvirradt, felkeresték Isten emberét, aki a fent említett barlangban tartózkodott. A nemesember házanépével együtt odament, a szent lábai elé borult, és könyörgött, hogy támassza fel a fiát. A szent viszont elhárította a kérést, és így szólt: „Hogyan tehetném meg ezt, hiszen bűnös ember vagyok? Ha azonban hinni fogtok Istenben, akit hirdettem nektek, elnyerhetitek, amit kértek; mert Ő az egyetlen, aki képes a sírból a holtakat feltámasztani.” Ők pedig így válaszoltak: „Ha élve visszakapjuk fiunkat, mindent megteszünk, amit csak kérsz és parancsolsz.” Isten embere pedig, Szent Vazul, fölkelt, a hozzátartozókkal együtt a sírhoz ment, és miután elmozdították a sírt lezáró követ, bement a sírba. Aztán a szent kereszt jelével megjelölte a halottat, és imádkozni kezdett. Aztán vizet vett, megszentelte és a halottra borította, miközben a Szentséges Háromságot hívta segítségül a szent keresztséghez. A halott rögtön feltámadt, beszélni kezdett és dicsőítette Istent, mire a körülállókat nagy félelem töltötte el, szülei pedig kimondhatatlan örömmel örvendeztek. Azonnal a főpap lábai elé borultak, nagynak nevezték, és megvallották, hogy Isten, akit hirdet, az egyetlen Igaz és Mindenható. Majd fogták Krisztus főpapját, Szent Vazult, nagy tisztességgel a városba vezették, és a nemesember egész házanépével együtt hitt Krisztusban és megkeresztelkedett. A népből sokan látták a csodát, csatlakoztak az újonnan hívőkhöz, és így növekedett Krisztus Egyháza Kherszonészoszban, a pogány szentélyek pedig fokozatosan kivesztek.
Az ördög, ezt látva, a városban lakó hitetlenek szívébe költözött, és arra sarkallta őket, hogy lázadjanak fel a keresztények, különösen Szent Vazul ellen, és öljék meg. Így besziéltek: „Ha tanítójukat elpusztítjuk, a kereszténység is könnyedén eltűnik.” Ezért nagyszámú felfegyverzett sokaság gyűlt össze, és minden előjel nélkül, nagy hangzavarral Isten főpapjára támadtak, kirángatták a házából, lábait összekötözték, végighurcolták a város utcáinak a kövén, taposták és kövekkel kegyetlenül dobálták. Miután arra a helyre vonszolták, ahová a keresztények egy emlékoszlopot és egy keresztet állítottak, Isten főpapja, Vazul Isten kezébe helyezte szent lelkét, és vértanúk módjára fejezte be életét március hó 7. napján, ugyanazon a napon, amelyen a szkíták Szent Efrémet karddal kivégezték.
Ezután Szent Vazul testét a város falain kívülre vonszolták, és otthagyták kutyák és madarak eledeléül. A szent több napig feküdt ott temetetlenül, Isten gondviseléséből azonban sértetlen maradt, mert éjjelenként egy fényes csillag jelent meg a vértanúi ereklyéi fölött és egy farkas a közelében ülve őrizte. Nappal sas repdesett ott, és megakadályozta, hogy ragadozó madarak bántsák, mígnem a keresztények egy éjjel eljöttek, elvitték és méltó módon, nagy tisztességgel eltemették.
Szent Vazul meggyilkolása után egyik tanítványa hajóra szállt, és Hellészpontosznál[5] érte az éjszaka. Három püspököt talált ott, akik Krisztus örömhírének terjesztésében munkálkodtak: Eugenioszt, Elpidioszt és Agathodóroszt. Ezeket Hermón jeruzsálemi pátriárka Efrémmel és Vazullal együtt küldte igét hirdetni. A tanítvány mindent elbeszélt nekik Vazul haláláról, ők pedig magasztalták Istent, aki kedveltjét a vértanúk koronájával koszorúzta. Ezután tanácsot tartottak, hajóra szálltak, és Kherszonészoszba mentek, hogy ők is kövessék Szent Vazult. Folytatták Szent Vazul munkálkodását, és a környéken mindenütt gyarapodott a keresztények száma.
Ámde ahogyan az ördög korábban felfegyverezte Szent Vazul ellen a hitetleneket, úgy cselekedett most is. Ezek ugyanis összegyűltek, elfogták őket, megkötözték és a földön vonszolták, fadorongokkal ütlegelték és kövekkel dobálták, mígnem a szent vértanúk ki nem adták nemes lelküket. Testüket pedig azon a kapun, amelyen a halottakat volt szokás kivinni a városból, kivitték és temetetlenül hagyták kutyák és madarak eledeléül. E három szent főpap, Eugeniosz, Elpidiosz és Agathodórosz éppen egy esztendővel Szent Vazul után szenvedett Krisztusért, március hó 7. napján.
Néhány év elteltével, a Nagy és Szent Konstantin idején, aki akkoriban kezdett az igaz hitre térni, a jeruzsálemi pátriárka Kherszonészoszba küldte Aitheriosz püspököt. Szent Aitheriosz látta a nép makacs hitetlenségét, akik a keresztények legcsekélyebb jelenlétét sem viselték el, és visszatért Konstantinápolyba a császárhoz. A császár igen bánkódott a keresztényeket szorongató kherszonészoszi nép tisztátalanságán, és elrendelte, hogy abban a városban a keresztények nyugalomban élhessenek, összejöveteleiket minden akadály nélkül megtarthassák Isten dicsőségére, aki pedig ennek ellenáll, azt kergessék el a városból. Ezzel a császári paranccsal tért vissza Szent Aitheriosz, aminek Krisztus nyája igen örvendezett, a hitetlenek pedig bánkódtak és nyugtalankodtak. A szent püspök templomot építtetett a városban, mindent helyesen elrendezett, majd vissza akart térni a császárhoz, hogy megköszönje neki jótéteményeit. Ám útközben megbetegedett, és amikor hajója Ammosz[6] kikötőjébe ért, elérkezett ideig való életének vége és örök életének kezdete. A keresztények ott temették el, sírja fölé keresztet állítottak, amely köré magas fák nőttek, és messziről mutatták, hová van eltemetve. Szent Aitheriosz március hó 7. napján tért meg az Úrhoz, akárcsak fentebb említett püspöktársai.
A keresztények, miután értesültek Szent Aitheriosz haláláról, sokáig siratták, majd Konstantin császárhoz küldettek, hogy értesítsék, és helyébe új püspököt kérjenek. A császár Aitheriosz helyébe a boldog Kapitónt küldte, hogy Kherszonészosz városának püspöke legyen, hívei pedig nagy örömmel fogadták. Ezután a hitetlen nép összegyűlt, és az új püspöktől jelet kért, hogy csodával bizonyítsa igaz hitét, és akkor ők is csatlakoznak hozzá. Ezt mondták: „Gyújtsanak be egy nagy kemencét, és a keresztények püspöke menjen be! Ha nem ég meg, életben marad, mindnyájan megkeresztelkedünk.” Szent Kapitón pedig egyedül Istenben bízott, engedelmeskedett, és megparancsolta, hogy rakjanak egy nagy kemencét. Miután igen erősen begyújtották, a szent püspök az egész nép szeme láttára felvette püspöki ornátusát és alázattal könyörgött Istenhez, hogy a hitetlen nép meggyőzésére mutassa meg fentről való hatalmát, miként egykor a babiloni kemencénél. Miután sokáig imádkozott, a diakónus hangosan felkiáltott: „Figyeljünk!” A főpap pedig belépett a kemencébe, egy órán keresztül állt a lángok között, kezeit az égre emelve imádkozott, és semmi kár nem érte a hatalmas tűz közepén. Majd izzó parazsat vett a palástjába, és minden sérülés nélkül kijött a nép elé. Nagy félelem és csodálat töltött el mindenkit, látva a dicsőséges csodát, a tűz ugyanis még ruháját sem érte, és a palást, amelyben az izzó parázs volt, nem gyulladt meg. Ekkor egy szájjal, hangosan kezdtek kiáltozni: „Egy Isten van, a keresztények Istene, Ő a leghatalmasabb és a legerősebb, aki érintetlenül őrizte meg szolgáját a lángoló kemencében!”
Ezután Kherszonészosz városa és az egész vidék felvette a szent keresztséget, mert a dicsőséges csoda mindenkit meggyőzött. Eljutott ennek híre Konstantin császárhoz, és az első níkeai egyetemes zsinat 318 szent atyja elé, mindnyájan dicsőítették Istent és csodálták Szent Kapitón püspök hitét, Isten iránti merészségét és bizodalmát.
Néhány esztendővel később Szent Kapitón Konstantinápolyba vette útját, melynek során a tengeren nagy vihar támadt, és a hullámok a Dnyeper folyó torkolata felé sodorták a hajót. Istentelen és hitetlen emberek éltek itt, akik a hajózókat kirabolták, Isten főpapját, Kapitónt pedig vízbe ölték.
Így ért véget élete, vértanúk módjára, december hó 21-én, emlékét azonban a többi kherszonészoszi főpappal együtt tartjuk, akik március 7-én szenvedtek vértanúhalált, hiszen az ő szent lelke is velük együtt van a mennyben. Isten főpapjai, a hét kherszonészoszi püspök mint hét angyal áll a Szentséges Háromságnak, az Atyának és Fiúnak és a Szentléleknek, vagyis az Egy Istennek trónusa előtt, és mindörökké dicsőítik őt minden szentek társaságában.
+
Megjegyzés: Szent Vazul és Efrém 309. március 7-én szenvedett vértanúhalált. Szent Eugeniosz, Elpidiosz és Agathodórosz 311. március 7-én. Szent Aitheriosz Nagy Konstantin uralkodása (306–337) alatt szintén március 7. napján. Szent Kapitón pedig az első egyetemes zsinat utáni esztendőkben december 21-én.
[1] A mai Krím-félsziget, ókori neve Taurisz.
[2] A mai Szevasztopol, Ukrajna, ill. Oroszország.
[3] Kb. 18 km.
[4] A görög mitológiában három szűz istennő ismert: Pallasz Athéné/Minerva – a háború istennője; Artemisz/Diána – a vadászat, és Hesztia/Vesta: a családi tűzhely, a családi élet védelmezője. Sztrabón szerint egy Kherszonészoszhoz közeli hegyfokon Pallasz Athéné szentélye állt, ugyanúgy, mint a nevezetes athéni Parthenón esetében.
[5] Hellészpontosz a Dardanellák. Tengerszoros, amely a Márvány-tengert köti össze az Égei-tengerrel.
[6] Ammosz: kikötő a mai Görögországban, Othoni szigetén, a Ión-tengeren, Korfu szigetétől észak-nyugatra.
(Forrás: doxologia.ro)
(Ford. A-V. Gellért)
