Olvasandó: Mk 9, 17-31

 (Egy megszállott ifjú meggyógyítása)

Abban az időben 

a tömegből valaki ezt felelte: »Mester! Elhoztam hozzád a fiamat, akiben néma lélek van, mindenütt megragadja őt, a földhöz vágja, ő pedig tajtékzik, a fogait csikorgatja és megmerevedik. Szóltam tanítványaidnak, hogy űzzék ki, de nem tudták.« Ő így szólt hozzájuk: »Ó, te hitetlen nemzedék! Meddig legyek még veletek? Meddig tűrjelek még titeket? Hozzátok őt ide!« Erre odavitték hozzá. Amint a gyermek meglátta őt, a lélek azonnal rángatni kezdte, és a földre esve tajtékozott és fetrengett. Ő megkérdezte az apját: »Mennyi ideje, hogy ebbe a bajba esett?« Az ezt válaszolta: »Gyermekkora óta. Sokszor tűzbe és vízbe vetette őt, hogy elveszítse. De ha valamit tehetsz, légy segítségünkre, könyörülj rajtunk.« Jézus így szólt hozzá: »‘Ha valamit tehetsz’? Minden lehetséges annak, aki hisz!« A gyermek apja azonnal felkiáltott, és könnyeket hullatva azt mondta: »Hiszek! Segíts hitetlenségemen!« Amikor Jézus látta, hogy a tömeg összefut, megfenyegette a tisztátalan lelket, és azt mondta neki: »Te süket és néma lélek! Parancsolom neked, menj ki belőle, és többé bele ne menj!« Erre az elkezdett kiáltozni, és össze-vissza rángatva őt, kiment belőle. A gyermek pedig olyan lett, mint a halott, mire sokan azt mondták, hogy meghalt. Jézus pedig kézenfogva fölemelte őt; az pedig fölkelt.
Mikor aztán bement a házba, külön megkérdezték őt a tanítványai: »Mi miért nem tudtuk kiűzni?« Azt felelte nekik: »Ez a fajzat nem megy ki másképpen, mint imádság és böjtölés által.«

 (Második jövendölés a szenvedésről és a feltámadásról)

Ezután eltávoztak onnan és átmentek Galileán; ő azonban nem akarta, hogy valaki megtudja ezt. Oktatta ugyanis tanítványait, és elmondta nekik, hogy az Emberfiát az emberek kezébe adják, megölik őt, de miután megölték, harmadnapra feltámad. 

+

Nagyböjt negyedik vasárnapján egyházunk egy kivételes szentet állít elénk, Létrás Szent Jánost, hogy élete példájából erőt merítve vegyük fel a keresztünket, és vigyük végig a nagyböjti küzdelmet, amely a Húsvéthoz, a feltámadáshoz, az élethez, élő Urunkhoz, Jézus Krisztushoz vezet

Létrás Szent János magasztalása:

+

A negyedik vasárnapi nagyböjti evangéliumi történet pedig egy beteg gyermekről és egy kétségbeesett apáról szól:

Az Úr három tanítványával éppen lejött a Színeváltozás-hegyéről, amikor egy szerencsétlen apa futott oda hozzá:

„Uram! Könyörülj a fiamon, mert holdkóros és nagyon szenved. Sokszor tűzbe esik, máskor meg vízbe. Odavittem őt a tanítványaidhoz, de nem tudták meggyógyítani.” Térdre esve kéri a szabadulást fia számára…

Az apa példája arra buzdít bennünket, hogy tartsunk ki a jóért való imádságban és ezzel együtt a jó cselekedetekben, akkor is, ha úgy érezzük, nem látszik még a vég, a gyógyulás, a szabadulás! Vigyük könyörgésünket újra és újra Istenünk elé! Tartsunk bűnbánatot, mert ha megpróbáltatás, vagy csapás ér bennünket, eljött a bűnbánat ideje.

Tanítványaid „nem tudták a fiamat meggyógyítani” – mondja a kétségbeesett apa. Árulkodni, vagy vádaskodni akar? Nem valószínű! A jobbat kell feltételeznünk. Aki ilyen szenvedéseken ment keresztül, a végsőkig megalázkodott Isten és ember előtt. A szenvedés alázatra tanít. Az apa inkább mentegeti magát:

─ Uram, csak azért merészeltem Hozzád fordulni, mert tanítványaid nem tudták meggyógyítani a fiamat.

Ha már az árulkodás, a vádaskodás szóba került, gondolkodjunk el ezen is, nézzünk magunkba! Nem inkább a saját hitünk gyöngeségében kellene keresnünk egy kudarcnak az okát ? Talán előfordult, hogy kiprédikáltuk más valaki kudarcát, ahelyett, hogy magunkba néztünk volna:

Én vagyok hitetlen, én nem vagyok istenfélő, én nem teszem meg Isten akaratát, ahogy a vakonszületett tanítja a vallási vizsgálóbizottság előtt (vö. Jn 9,31), ezért marad el a segítség, a gyógyulás! Meg van írva, hogy Názáretben „sem tett (Jézus) sok csodát a hitetlenségük miatt” (Mt 13,58).

Jézus kifakadt az apa panaszára: „Ó, hitetlen és romlott nemzedék! Meddig legyek még veletek?” Kemény szavak! Vajon megsértődünk-e a kemény szavakon, ha valaki arra figyelmeztet bennünket, nézzünk szembe az igazsággal? Mert ha elfogadjuk a kemény szavakat, az elfogadásból gyógyulás fakad! Pál apostol írja a galatáknak a hozzájuk szóló levélben:

„Hát ellenségetek lettem, mert igazat mondok nektek?” (Gal 4,16) Ám ha az igazságot akarjuk mások szemébe mondani, a bátorság mellett ne hiányozzon szívünkből az apostol szeretete, irgalma sem, mert így folytatja levelét:

„Fiacskáim, akiket fájdalommal szülök újra, míg Krisztus kialakul bennetek” (4,19)!  

Így tesz Urunk is, amikor a kemény, vádló szavak után, „Ó, hitetlen és romlott nemzedék…!”, azonnal gyógyító hangon fordul az apához: „Hozzátok őt ide hozzám! … és a gyermek meggyógyult abban az órában”.

Igazság és irgalom együtt jár Jézus Urunk szavaiban és tetteiben. Tegyünk mi is mindent így, szóljunk mi is mindig így, döntsünk mi is mindenben így: igazsággal és irgalommal. A kettő együtt. Mert ha csak az igazságot mondjuk ki, azzal le is tudjuk sújtani a felebarátunkat. Ha pedig csak irgalom van bennünk, elszabadulhat a bűn, a törvénytelenség…

Igazság irgalommal, irgalom igazsággal – mindig gyógyít.

I. T.