Teológus Szent Gergely (389/390, január 25. / január 30.)

(Rövid összefoglalás tanítványa,

Gergely presbiter és Rufinus nyomán) I-II – III. (befejező)  rész

Teológus Szent Gergely hazája Kappadókia másik része, Nazianz városa, emiatt is nevezik Nazianzinak. Szülei jó családból származó, tisztes emberek voltak, atyját ugyanígy Gergelynek hívták, anyjának neve Nonna volt. Atyja azonban korábban hitetlen volt, mert szülei hitetlenek voltak, atyja hellén, anyja zsidó volt, és részben mindkettejüket követte mind a hellén tévelygésben, mind a „Magasságost követők” szektájának tanaiban.[1]

Szent Gergely édesanyja pedig, a boldog Nonna igazhitű keresztény volt, szülei is keresztények voltak, csecsemőkorától kezdve igaz hitre és istenfélelemre nevelték, amely a bölcsesség kezdete (vö. Péld 1,7; Zsolt 110,10). Nonna tanult asszony volt, és Isten rendelése az volt, hogy hitetlen férfihoz adják feleségül, hogy őt is a szent hitre vezesse, és hogy a hívő asszony megszentelje hitetlen férjét az apostol szavai szerint (1Kor 7,14), ami meg is történt.[2]

A boldog Nonna Isten által bölccsé tett szavakkal szólt férjéhez, buzgón könyörgött érte Istenhez, és így a kereszténységre vezette. Isten segítségével férje álmot látott: úgy tűnt neki, hogy ő maga Dávid király zsoltárait énekli, olyan szavakat, amelyeket soha nem hallhatott a saját szájából, hanem feleségétől hallhatta valamikor, aki gyakran imádkozott. Ő nem tudta, hogyan kell imádkozni, és nem is akart. A szavak pedig, amelyeket az álomban énekelt, ezek voltak: „Örvendeztem, midőn mondották nékem: az Úr házába megyünk.” (Zsolt 121,1) Miközben énekelt, szívében nagy örömöt érzett, amikor pedig felébredt, örvendezett és elmondta feleségének. Ő pedig megértette, hogy maga Isten hívja férjét a Szent Egyházba, és elkezdte még inkább tanítani a keresztény hitre, és igazgatni üdvösségének útját.

Akkoriban történt, hogy Szent Leontiosz, a kappadókiai Caesarea püspöke a Nikeai Egyetemes Zsinatra tartva Nazianz városába érkezett, Nonna pedig hozzá vitte férjét. Gergelyt tehát maga a főpap keresztelte meg. Miután pedig részesült a szent keresztségben, elkezdte tiszta és Istennek tetsző életét, ahogy illik egy igazi, érett keresztényhez.[3]

Oly igen gyarapodott az igaz hitben és a jócselekedetekben, hogy végül püspökké választották Nazianz város éppen megüresedett püspöki székébe, melyről később fogunk szólni. Ilyen férfiúval élt tehát Nonna tisztes házasságban, és mivel fiúgyermekekre vágyott, buzgón könyörgött Minden javak Adományozójához, hogy legalább egy fiúgyermeket adjon neki, és még foganása előtt megígérte, miként egykor Anna Sámuel esetében, hogy a neki ajándékozott fiút Isten szolgálatára adja. Az Úr pedig, aki megcselekszi azok akaratát, akik félik őt, és meghallgatja imádságaikat, teljesítette az igazhitű asszony kérését, aki álmában isteni jelenést látott, megmutatta neki a gyermeket, akit majd szülni fog. Látta tehát Nonna leendő fiát még annak megszületése előtt, látta, milyen lesz, és nevét is tudta.

Egy idő múlva tehát fiúgyermeket szült, és atyja neve után Gergelynek nevezte el, ahogyan azt álmában előre megtudta. Aztán nagy hálát adott Istennek, neki ajándékozta és gondviselésére bízta az újszülött gyermeket. Nem keresztelte meg azonnal, mert azokban az időkben az volt a szokás, hogy a legtöbb keresztény elhalasztotta a szent keresztséget addig az életkorig, amikor Krisztus Urunk János által a Jordánban megkeresztelkedett, azaz harminc esztendős korukig. Ezt a szokást később, jól megfontolt okokból, éppen a Teológus Szent Gergely, Nagy Szent Vazul, Nüsszai Szent Gergely és más nagy atyák szüntették meg. Tehát a gyermeket nem keresztelték meg rögtön, hanem a keresztények régi szokása szerint elhalasztották a keresztségét a mi Urunk, Jézus Krisztus keresztségének életkoráig.

A kisgyermek szülei házában nevelkedett, és amikor elérte az érettebb gyermekkort, olvasni tanult, és amint évei száma gyarapodott, gyarapodott bölcsessége is, mert nevének megfelelően eszes volt, ügyes, a tanulásban szorgalmas, olyannyira, hogy a nála idősebbeket is elhagyta[4], mivel gyermeki életkora nem akadályozta a dolgok megértésében, amelyeket az idősebbek tanultak. Gyermeki szokásai pedig az idősek szokásai voltak, mert a játékot és a gyermeki tréfákat teljességgel gyűlölte, a helyes dolgokra törekedett, különösen a tanulásra, idejét pedig hasznos dolgokkal, és nem hiábavalóságokkal töltötte. Miután pedig még idősebb lett, igazhitű édesanyja gyakran tanította az igaz hit dolgaira, és elbeszélte neki, hogy ő az imádság gyümölcse, mert buzgó imásággal kérte Istent, és már foganása előtt neki ígérte gyermekét.

A jó ifjú szívébe véste e szavakat, lelke pedig megvilágosodott az igaz hit tanításától Krisztus, az Igaz Isten iránti hittel, reménnyel és szeretettel. Nagyon szerette a tökéletes lelki bölcsességet és a testi tisztaságot, és feltette magában, hogy érintetlenségét megőrzi halála napjáig; ezt pedig egyfelől szeretett édesanyja tanításának hatására tette, másfelől egy álombéli látomás miatt, amely ifjúkorában mutatkozott meg előtte, és amelyről ő maga később tett tanúságot.

Ez úgy történt, hogy egy alkalommal Gergely aludt, és úgy tűnt neki, hogy hozzá közel két leány áll, mindkettő szépséges és egykorú, azonban egyikük sem volt külső dolgokkal felékesítve; sem arannyal, sem ezüsttel, sem igazgyönggyel, sem nagy értékű kövekkel vagy drága nyakékekkel, sem új szövetruhákkal, sem arany övekkel nem díszítették fel magukat. Arcuk szépségével sem dicsekedtek, sem szemöldökük kifestésével, sem hajuk tincsenkénti díszítésével, sem más ehhez hasonlóval, amivel a világias leányok igyekeznek az ifjak tekintetét megszerezni, hogy mások tetszésére legyenek, hanem tiszta fehér ruhába voltak öltözve, tisztességgel felövezve, fejüket vékony kendő borította, de nem csupán fejüket, hanem arcukat is, szemüket lesütötték, arcuk szűziesen elpirult. Egész megjelenésük telve volt tisztasággal, ajkuk olyan volt, mint a vörös rózsa, és teljes hallgatásban jelentek meg előtte. Gergely pedig, amikor látta őket, szívében nagy örömöt érzett, és azt gondolta, hogy nem a földi lények közül valók, hanem azok közül, akik meghaladják az emberi természetet.

A leányok, amikor látták, hogy igen örvendezik látásukon, szeretettel átölelték. Aztán megkérdezte őket: „Kik vagytok és honnan jöttetek?” Ez egyik azt felelte, hogy ő a tisztaság, a másik pedig, hogy ő az önmegtartóztatás, és mindketten Krisztusnak, a Dicsőség Királyának trónusa előtt állnak, és a mennyei szüzek karának szépségében gyönyörködnek. Így szóltak Gergelyhez: „Legyenek gondolataid közösek a mi gondolatainkkal, egyesítsd értelmedet a mi értelmünkkel, hogy téged ragyogva az égbe emeljünk, a kiválasztottak fényébe, és helyezzünk a Háromság alkony nélküli világosságába.” Ezt mondták neki, és az égbe emelkedtek, mintha szárnyak segítségével szálltak volna el. Az ifjú Gergely pedig szerető tekintettel kísérte őket, míg be nem léptek a menny kapuján, szívében pedig telve volt kimondhatatlan gyönyörűséggel és vigassággal.  Ettől kezdve lelke lángra gyulladt, és buzgón őrizte érintetlenségét önmegtartóztatással, kellemes ételek és italok kerülésével, és a bőséges étkezéstől való tartózkodással.

Szent Gergely után a boldog Nonna egy másik fiút és egy leányt is szült, Kaiszarioszt (Cézárt, ünnepe március 9.) és Gorgoniát (Szentéletű Gorgónia, ünnepe február 23.) és mindkettejüket igaz hitre és a könyvek tanulmányozására nevelte. A boldog Gergely pedig tökéletesen el akarta sajátítani a szép szónoki beszédet, a magas szintű filozófiát és a hellének teljes pogány bölcsességét, ezért előbb a kappadókiai Caesareába ment, és ott idejét a válogatott és legkiválóbb tanítómesterek között töltötte, akiktől rövid idő alatt mindent megtanult. Egyrészt ugyanis igen értelmes volt, másrészt viszont nagyon szorgalmas is, és mértéken felül fáradozott célja elérésében. Miután pedig a kappadókiai Caesareában elegendő időt töltött, Palesztinába ment, ahol akkoriban nevezetes tanítók voltak. Aztán Alexandriába utazott, ahol összegyűjtötte a bölcsesség kincseit sok tiszteletreméltó férfiútól, és e bölcsességgel ő maga is gazdaggá vált.

Ezek után Athénba akart menni, és egy hitetlen emberekkel teli hajóra szállt. Amint pedig a tengeren voltak, nagy vihar támadt, úgyhogy mindenki reménytelenül siratta életét és várta a halált. Gergely is sírt, mert rettegett a lelki haláltól, hiszen nem volt még megkeresztelve, csak katekumen volt. Eszébe jutottak Isten nagy tettei: amit egykor Izráellel művelt a Vörös-tengeren való átkeléskor, és hogy Jónás próféta hogyan szabadult meg a cethal gyomrából. Ezért sóhajtozva könyörgött Istenhez, hogy mentse meg őket a vízbefulladástól. A tenger e veszedelméről álomlátás során szülei is értesültek, nyomban felkeltek és forró könnyeket hullatva, imádkozva kérték Istent, hogy segítse meg fiukat, aki a nyílt vízen utazott. Az Úr pedig – mások hasznára és az Egyház megerősítésének szándékával – megőrizte Gergely szolgáját, lecsillapította a vad hullámokat, kioltotta a vihart, megszelídítette a tengert, és csendesség lett. Akik pedig a hajóban voltak, látták, hogy reménytelen helyzetükből megmenekültek, megszabadultak a vízbefulladástól és a halál karmaiból, és dicsőítették Krisztus Istent, mert tudták, hogy a Mindenható Magasságbeli nevének segítségül hívása miatt, Gergely imádságára csillapodott le a tenger.

Az utasok között volt egy ifjú, a szent kedves barátja, aki éjjel, a vihar idején látta Gergely édesanyját, a boldog Nonnát, amint a tengeren jár, a csaknem elsüllyedő hajót megtartja, és a szárazföldre vonja. Miután a tenger lecsillapodott, mindenkinek elbeszélte a látomást, és mindnyájan megvallották, hogy Gergely Istene segítette meg őket, ezért hálát adtak neki és hittek benne.

Gergely atyja pedig Nazianz városában imádkozott fiáért, majd elaludt, és a következő álmot látta: egy gyűlöletes démon arra készült, hogy Gergelyt a tengerbe veszítse, a fiú azonban kezével megragadta és legyőzte. Ebből a látomásból tudta meg atyja, hogy Gergely megmenekült a vízbefulladástól, és feleségével együtt hálát adott Istennek.

Ezek után Gergely minden veszedelemtől megszabadulva Athénba utazott, ott folytatta tanulmányait, társai pedig csodálták értelmének élességét és bölcsességgel teljes életét. Nem sok idő múltán Szent Vazul is Athénba ment, hogy elsajátítsa a bölcsességet. Gergely és Vazul igaz barátok és lakótársak lettek. Egy volt a lakásuk, egy volt az ételük, egy volt a lelkük és ugyanazok voltak a szokásaik, mintha testvérek lettek volna, akik egy anyától születtek. Mindkettejüket igen tisztelték a városban, mert rövid idő alatt mestereiket is túlszárnyalták, és a tanítványokból mesterek mesterei lettek.

Ebben az időben a Nagy és Szent Konstantin fia, Constantius uralkodott Rómán és a görögökön (337–361), Julianus pedig, aki később császár lett (361–363) és Istentől igen eltávolodott, maga is Athénban tartózkodott és velük együtt tanulta a filozófiát. Ezért Gergely gyakran sóhajtva mondta: „Ó, mily nagy gonoszságot táplál a föld Róma és a görögök számára!” Előre látta ugyanis, ami történni fog.

Gergely és Vazul tehát elegendő időt töltött Athénban, minden bölcsességet tökéletesen elsajátítottak és az athéni bölcselőknél is bölcsebbek lettek. Vazul Egyiptomba ment, hogy az Istentől ihletett atyák lelki bölcsességét megszerezze, ahogyan erről életrajzában olvasunk.

Gergely pedig, mivel az athéniak könyörögtek neki, Vazul távozása után még rövid ideig ott maradt, amikor meghallotta, hogy atyját Nazianz város püspökévé választották. Nem késlekedett tehát, hanem rögvest atyja hazájába sietett, születése után harminc esztendővel saját atyjának kezéből vette fel a szent keresztséget, és az volt a szándéka, hogy azonnal elhagyja a világot és a pusztába vonul. Atyja azonban nem engedte, maga mellett tartotta. Megtanította neki, hogy soha ne esküdözzön, és ne emlegesse Isten nevét hiábavaló módon, és ezt a tanácsot élete végéig megtartotta. Szüntelenül az isteni Írásokat tanulmányozta, éjjel és nappal csak Isten járt a gondolataiban, és látomásban sokszor látta az Úr Krisztust.

Majd atyja, akarata ellenére, pappá szentelte, és az volt a szándéka, hogy püspökké teszi, de Szent Gergely nem fogadhatott el ilyen nagy méltóságot és tisztességet, inkább a szerzetesi csendességre vágyakozott, ezért titokban megszökött és barátjához, Nagy Szent Vazulhoz ment. Ő ekkor már pap volt, és Pontuszban egy monostor gondját viselte, ahol sok szerzetes volt rábízva, korábban pedig szívélyes levelet írt neki, melyben hívta, hogy csatlakozzon hozzá. Így tehát, mint korábban Athénban, újra együtt voltak, együtt éltek, egymás számára példaképpé váltak a jócselekedetekben, egyik követte a másikat. Mivel hosszú ideig éltek együtt, közös munkával a szerzetesek számára lelki szabályzatot állítottak össze.

Amikor Gergely testvére, Cézár meghalt, szülei igen megsiratták. Gergely atyja pedig könnyek között levelet írt fiának, és biztatta, hogy térjen vissza hozzájuk és legyen támaszuk öregségükben. A boldog Gergely egyfelől hallgatni akart atyjára, másfelől azonban látta az Egyház szükségét, mert akkoriban igen nagy zavar támadt Áriosz eretneksége miatt, amelybe Gergely atyja is, mivel tanulatlan volt, részben belesett. Gergely tehát Pontuszból Nazianzba ment, segített idős atyjának az egyházi dolgokban és az otthoni szükségben, beszélt hozzá Áriosz tévelyéről és megerősítette az igaz hitben.

Constantius császár, Nagy Konstantin fia halála után a császárság jogarát Julianus vette kezébe, és beteljesedett, amit Gergely róla jövendölt: nagy gonoszságot művelt a törvénytelen császár, elhagyta Krisztust és üldözni kezdte Egyházát. Szent Gergely szembeszállt vele, bölcs levelek sokaságát írta ellene, mert látta tévelygését és a veszedelmes bálványimádás álnokságát, ahogyan a hellén mesék hazugságait is. Nem sokkal ezután meghalt a gonosz és törvényszegő császár, utána az igazhitű keresztény Iobianosz uralkodott (363–364), és Krisztus hite újra virágozni kezdett. Iobianosz után pedig az ariánus Valens került a trónra (364–378), aki sokaknak ártott eretnek hitével, Krisztus Egyházában pedig nagy zavart keltett. Valens miatt Euszebiosz érsek, aki nem volt jártas az isteni Írások ismeretében, megingott az igaz hitben, és az ariánusok tanait kezdte követni. Ezért Szent Gergely levelet írt neki, és azt tanácsolta, hogy kérje meg Szent Vazult, térjen vissza Pontuszból Caesareába, hogy segítségére legyen a hamis hit elleni harcban. Gergely írt Szent Vazulnak, és baráti módon kérte, feledje el Euszebiosz korábban iránta viselt haragját, menjen Caesareába, legyen segítségére a védteleneknek, erősítse meg az ariánusok által megingatott Egyházat. Így békítette ki Szent Gergely Euszebiosz érseket és Szent Vazult leveleivel, és hozzásegítette Vazult, hogy visszatérjen a kappadókiai Caesareába. Amint Szent Vazul megérkezett, az ariánusok megszégyenültek, egyesek elhallgattak, mások elmenekültek. Euszebiosz érsek pedig igen megörült Szent Vazul érkezésének, és vele szeretetben maradva végezte be életét. Helyére az igazhitű keresztények, akarata ellenére, a nagy Vazult ültették.

Az eretnekek ebbe nem nyugodtak bele, féltékenység foga el őket, és a kappadókiai Tüana városát leválasztották Caesáreáról. Tüanában egy Antimosz nevű püspök székelt, aki a látszat szerint igazhitűnek mutatta magát, de valójában ariánus volt.

Ez az Antimosz más, vele egy hiten lévő püspökökkel összefogva és magát Szent Vazultól megkülönböztetve, tüanai metropolitának neveztette ki magát, és Kappadókiának e részét kettéosztotta, emiatt pedig sok vita támadt. Látva Szent Vazul, hogy egyházmegyéjéből több várost és falut elcsatoltak, elhatározta, hogy a Caesarea és Tüana között lévő kisvárosban, Szaszimában új püspöki székhelyet hoz létre és oda igazhitű püspököt helyez. Abban reménykedett, hogy ezzel lecsillapítja a vitákat és sokakat megőriz az igaz hitben. Mivel nem volt megfelelő férfiú erre a feladatra, Szent Vazul levelet írt Szent Gergelynek, barátjának, hogy fogadja el a szaszimai püspöki széket, mert senki sem lehetett olyan megfelelő erre a feladatra, mint éppen ő.

Szent Gergely pedig válaszolt, és visszautasította. Vazul többször is írt, de egyszer sem járt sikerrel. Ezért útra kelt, Nazianz városába ment, ahol az idős Gergellyel, a város püspökével, Gergely atyjával tanácskozott, így az idős Gergely és Vazul erővel rávették, hogy fogadja el a püspökké szentelést. Gergelyt tehát Szaszima város püspökévé szentelték. Amikor Antimosz, Tüana érseke, aki Szaszima környékét a maga joghatósága alá akarta vonni, értesült erről, katonai sereget rendelt oda, hogy megakadályozza Gergelyt a püspöki szék elfoglalásában, így katonák őrizték a város felé vezető utat. Szent Gergely odautazott, értesült Antimosz gonoszságáról és az odarendelt katonákról, ezért egy monostorba húzódott vissza, és a betegek ápolásának szentelte magát. Később kivonult a pusztaságba, az általa oly igen vágyott csendességbe.

Bizonyos idő elteltével azonban, atyja kérésére, újra visszatért Nazianzba, mert szülei megöregedtek, és támaszra volt szükségük, hiszen más fiúgyermekük nem volt, csak Cézár, aki, ahogy fentebb mondtuk, meghalt. Hasonlóképpen leányuk, Gorgónia is elköltözött ebből a világból, és ott temették el a városban. Egyedül maradt tehát szüleinek, mint a szemük fénye, és nem fordulhatott elő, hogy ne hallgasson szüleire, sőt, kötelessége volt öregségükben támogatni őket, később pedig, haláluk idején, tisztességgel eltemetni.

Így tehát Szent Gergely a pusztaságból újra visszatért Nazianz városába, atyja pedig, Gergely, öregsége miatt erejét veszítve, szerette volna fiát még életében Nazianz város püspöki székébe helyezni. Ezért biztatta, kérlelte, sőt, esküvel kényszerítette, ő pedig, mivel az Egyház gondját szívén viselte, nem ellenkezett, alávetette magát az atyai parancsnak, de a püspöki széket semmiképpen sem akarta elfogadni.

„Nem lehetséges ez számomra, atyám, hiszen te nem távoztál még el erről a világról, és így nem fogadhatom el a te püspöki székedet.” Atyja pedig nem szomorította tovább a püspöki szék elfoglalásának kérésével, hanem inkább az Egyház gondját tartotta szeme előtt és így szólt: „Ó, fiam, amíg életben vagyok, öregségem támasza leszel, miután pedig eltávozom, úgy tehetsz, ahogy neked tetszik.”

Nem sokkal ezután idősebb Gergely, nazianzi püspök elhagyta e földi világot. Negyvenöt esztendeig ült a város püspöki székében, és száz esztendő telt el születése óta. Tisztességgel eltemették, temetésén Nagy Szent Vazul is részt vett. Rövidesen Nonna, Szent Gergely édesanyja is megpihent az Úrban, ő is száz esztendőt ért meg.

Gergely eltemette szentéletű szüleit, gondozásukkal többé nem kellett törődnie. Mivel pedig meg akart szabadulni a nép kényszerítésétől is, hiszen minduntalan kérlelték, hogy legyen atyja utóda a püspöki székben, titokban Szeleukiába ment, és az első vértanúnő, Szent Tekla temploma közelében telepedett le. Vazul baráti hívására elfogadta, hogy az idegenek számára épített szállások és ispotályok felügyelője legyen. Szent Vazul ugyanis hajlékokat épített azok számára, akiknek nem volt hová lehajtaniuk a fejüket, összegyűjtötte a szegényeket, a betegeket, az özvegyeket, a szerencsétlen sorsúakat és az idegeneket, és gondoskodott élelmezésükről. Ezt a feladatot bízta barátjára, és Szent Gergely a szegények táplálója, a betegek támasza és az idegenek befogadója lett.

Ebben az időszakban az ariánusok eretneksége nagyon megzavarta Isten Egyházát. Már sok esztendeje, mint valami kilencfejű hidra, sokak ártalmára volt. Ráadásul életre kelt Makedóniosz eretneksége is, aki a Szentlelket káromolta. Az ariánusok azt vallották, hogy az Atya minden időknek előtte létező és teremtetlen, ám a Fiú teremtett, és nem egylényegű az Atyával. A Makedonioszt követők azt tanították, hogy a Fiú egylényegű az Atyával, a Szentlelket azonban káromolták. Egyesek közülük teremtménynek nevezték, nem Istennek, és nem dicsőítették. Ezeket Szent Gergely fél-ariánusoknak nevezte, mert a Fiút tisztelték, de a Szentlelket nem tisztelték. Az eretnekség pedig leginkább Konstantinápolyban terjedt.

Nagy Szent Vazul püspöktársai és a keresztény hívők biztatták Gergelyt, mint bölcs és hatásos szónokot, hogy menjen Bizáncba az eretnek tanítás legyőzésére és a szent és igaz hit tételeinek megvédésére.

Mielőtt azonban Szent Gergely Bizáncba ment, Nagy Szent Vazul megbetegedett és meghalt, így kialudt „az egész világ megvilágosítója”. Szent Gergely sokáig siratta, szép szavakkal méltatta, majd útnak indult. A császárvárosba érve az igazhitű keresztények nagy örömmel fogadták. Krisztus Egyháza igen visszaszorult, a hívők oly kevesen voltak, hogy alig lehetett összeszámolni őket, mert a város nagyobbik része az eretnekséget követte, Isten nagy és fenséges templomait az eretnekek foglalták el. Az igazhitűeknek csak egyetlen régi kis temploma maradt, a Szent Anasztázia-templom, amelyről az eretnekek nem vettek tudomást.

Gergely pedig a tévtanítókkal szemben Isten szavának parittyájával vértezte fel magát, mint egykor Dávid a filiszteusok ellen, és hirdetni kezdte Isten igéjét, megválaszolta kérdéseiket, legyőzte tanításukat, úgy tépte szét hittételeiket, mint valami pókhálót, amelynek következtében napról napra mind többen tértek vissza az igaz hitre. Bölcs és Istentől ihletett szavaival rövid idő alatt annyira megnövekedett Krisztus Egyháza, hogy a hívőket már nem lehetett összeszámolni. Az eretnekek pedig egyre csak fogyatkoztak, és megtörtént, ami meg van írva a Szentírásban: Dávid háza fölemelkedett és megerősödött, Saul háza pedig meggyengült (2Kir [2Sám] 5,10; 1Krón 11,9).

A makedoniánusok[5], bár a níkeai hitvallás első felét elfogadták, a Szentlélek istenségével nem tudtak egyetérteni. Szókratész Egyháztörténetében ez áll: „Makedóniosz a kereszténység nevében gyilkosságok és verekedések felbujtója volt, sokakat vettetett börtönbe és mindenütt polgárháborút szított.” Szíriában egy új tévtanító bukkant fel, Laodíkeai Apollináriosz püspök, aki helytelenül értelmezte az Úr megtestesülését, és azt hirdette, hogy a megtestesülés nem volt valódi, Krisztusnak nem volt emberi lelke, hanem az emberi lélek helyét az istenség foglalta el. Ellenezte az arianizmust, és olyannyira hangsúlyozni akarta Krisztus istenségét és természetének egységét, hogy arra a gondolatra jutott: Krisztus emberi természetében nem találhatunk értelmes emberi lelket, hanem a lélek helyét Benne az istenség veszi át. Ez a tévtanító igen jó szónok volt, sokakat megtévesztett tanításával, tanítványai bejárták a világot, a tanulatlanokat megtévesztették és lelküket veszedelembe sodorták. A jóságos harcos, Szent Gergely pedig ismét újabb nagy küzdelembe fogott, harcba szállt a tévtanítókkal és az igaz hittől eltávolodókkal, tanította és kérlelte őket, egyeseket megőrzött az igaz hitben, másokat felemelt a bukásból.

Apollináriosz tanítványai elvegyültek a tömegben, a nép pedig haragra gyulladt, gonosz módon rátámadt Szent Gergelyre. Így a nép azoknak hitt, akik nem voltak képesek felfogni tévtanításuk ártalmas voltát és megérteni Krisztus titkainak mélységét. Farkasoknak és tévtanítóknak hitt a pásztorok és jóságos tanítók helyett, azt pedig, aki pásztorként az igazságot tanította, farkasnak és tévtanítónak hitte. Nagy zavar támadt tehát a nép között, köveket ragadtak, és megdobálták a szentet, Isten azonban megoltalmazta szolgáját. Nem elégelték meg a gonosz munkálkodást, hanem mint vadállatok rátámadtak, elfogták, a város elöljárója elé hurcolták, mint zavarkeltőt, felforgatót és lázítót.

A szent azonban semmiféle gonoszságban nem volt vétkes, szíve szelíd volt és alázatos, és a nép támadásai közepette így szólt magában: „A Te nevedben, Krisztusom, ha a halál árnyékának völgyében is járok, nem félek a rossztól, mert Te velem vagy.” (Zsolt 22,4) Az elöljáró pedig tudta, hogy Gergely ártatlan, látta a tömeg gonoszságát, és szabadon bocsátotta. A vértanú pedig úgy távozott, hogy sem sebet nem viselt, sem verést nem kellett eltűrnie, de a győzelmi koszorút magán viselte, és bár az ütlegek elkerülték, ő mégis kész volt Krisztusért szenvedni.

Ilyen küzdelmeket és harcokat folytatott Szent Gergely az eretnekekkel, de felragyogott, és mindenki előtt ismert lett, bölcsességét mindenhol dicsérték, az egész Egyház egyhangúlag új nevet adott neki, „Teológusnak”, Istenről beszélőnek, Istent hirdetőnek nevezték, hasonlóan a régi Teológushoz, a szent és szeretett Jánoshoz, Krisztus tanítványához. A „Teológus” jelzőt az Egyház közösen is alkalmazza a legnagyobb tanítókra és főpapokra, mert mindnyájan a Szentháromság igaz hitét tanították, Szent Gergely azonban ezt a címet külön kiváltságként kapta, mert legyőzte a legnagyobb eretnekek sokaságát, ekkor kezdték őt Istent hirdetőnek, azaz „Teológusnak” nevezni. Az igazhitű keresztények nagyon szerették, mindenki azt akarta, hogy őt válasszák meg pátriárkának. Péter alexandriai pátriárka is (373–380), aki a nagy Atanáz után foglalta el a pátriárkai széket, levelet írt Gergelynek, és rá bízta Konstantin császár városának érseki székét, mint olyan főpapra, aki méltó e tisztségre, mivel sokat fáradozott és szenvedett Krisztus Egyházáért. Amint azonban Gergely érsekké választásának szándéka napvilágra került, gonosz emberek léptek fel ellene, ami a következőképpen történt.

Élt Konstantinápolyban egy Egyiptomból származó görög filozófus, név szerint Maximosz, kiváló a gonosz mesterkedésben, álnok és csaló férfiú. Felkereste Teológus Gergelyt, látszat szerint elvetette a hellének pogány görög vallását, felvette a keresztséget és egyesült Krisztus Egyházával, azonban továbbra is álnokul élt, jámborsággal leplezte képmutatását, báránybőrt viselt, de belül farkas volt, ami pedig később mindenki számára világossá vált. Isten főpapja, Szent Gergely nem tudott az álnokságról, azt hitte, valóban elfordult a pogányságtól és teljes szívéből kereszténnyé lett, ezért maga mellé fogadta saját hajlékába. Ő azonban Júdás cselekedetét követve atyja és tanítója ellen fordult, harcolni kezdett ellene, és álnok tervének végrehajtásához összefogott egy bizonyos pappal, aki nem félte az Istent és az összeesküvések mestere volt. Titokban vele kezdett tanácskozni arról, hogyan szerezhetné meg a konstantinápolyi pátriárkai széket. Mivel azonban a támogatás elnyeréséhez sok aranyra volt szükség – sokak megvesztegetésére és megajándékozására –, előbb az arany megszerzésére volt gondja, és a gonosz lélek segítségével el is érte célját.

Thászosz szigetéről egy pap jött Bizáncba, és sok aranyat hozott magával, ugyanis egy bizonyos építkezés céljából a Márvány-szigetről márványlapokat akart vásárolni. Maximosz e papot nagy ígéretekkel becsapta, a mesterkedéséhez elegendő pénzt tőle megszerezte, és titokban nagy ajándékokat küldött Alexandriába Péter pátriárkának, mellette szolgáló püspököknek és klerikusoknak, és arra kérte a főpapot, küldje Bizáncba püspökeit, és emeljék őt, mármint Maximoszt, a pátriárkai trónra. Péter pátriárka – mintha megfeledkezett volna az általa korábban írt levélről – hagyta magát rászedni, elfogadta az ajándékokat, engedett a kérésnek és azonmód elküldte püspökeit, akik Egyiptomból Konstantinápolyba utaztak. Senkinek sem szóltak egy szót sem utazásuk céljáról, sem a főpapnak, sem a klérusnak, sem világi elöljárónak, hanem a hajnali istentisztelet éneklése idején – amikor Szent Gergely testi betegsége miatt nem tartózkodott ott – Maximosz vezetésével bevonultak a város templomába és támogatottjukat püspökké akarták szentelni, hogy a város érsekévé tegyék.

Amikor a város lakói erről értesültek, azonnal odament papok, klerikusok és hívők nagy tömege, nem csupán igazhitűek, hanem a tévtanítást követők is, igen csodálkoztak az eltitkolt gonoszságon és a tervezett szentelésen; haragra gyulladtak, hangosan kiáltoztak az idegen püspökök fellépése ellen, megakadályozták őket igazságtalan tettük végrehajtásában. Azok pedig szégyenkezve hagyták el a templomot, egy ember házába mentek be, a törvénytelen szentelést ott végezték el, és egyes klerikusok és hívők segítségével, akik vagy tévedésből, vagy vesztegetés és ajándékok, ill. magas tisztségek kilátásba helyezése miatt szakadtak el az Egyháztól és titokban a csalót támogatták – Maximoszt konstantinápolyi pátriárkává nevezték ki (I. Maximosz, 380–381). A város többsége azonban, a tisztes lakosok a történtek miatt haragra gyulladtak, Maximoszt elmondhatatlan szavakkal gyalázták és szidták. Szent Gergelyt is megfeddték, hogy miért fogadott házába ilyen embert, és miért méltatta barátságára.

A szent ezt felelte nekik: „Ne haragudjatok rám, ó, férfiak, hogy jót tettem ezzel az emberrel, és nem láttam előre gonoszságát. Nem tehetünk erről, hiszen nem ismerhetjük előre a másik gonoszságát. Isten dolga ugyanis, hogy az ember belső titkait ismerje. A törvény pedig, nemde, azt parancsolja nekünk, hogy a jövevénynek ajánljuk fel atyai könyörületünket és szeretetünket? Hiszen ezt mondja az Úr: ’Aki hozzám jön, nem taszítom el’ (vö. Jn 6,37). Nagy dolgot láttam ugyanis, azt, hogy Maximosz a hellének pogány bálványimádását elhagyta, megkeresztelkedett, és Héraklész szolgájából a Szentséges Háromság szolgája lett, jónak mutatkozott, bár képmutató módon, és végül napvilágra került képmutatása és álnoksága. Nem a mi dolgunk, hogy kutassuk ezeket a titkokat, mert nem férhetnek a fejünkbe, és nem ismerjük a jövőt, csak akkor, ha Isten felfedi előttünk. Mi a külsőt nézzük, Isten azonban a szívet. (vö. 1Kir [1Sám] 16,7)”

E szavakkal csillapította le a népet, ezek után pedig még nagyobb szeretettel ragaszkodtak hozzá.

Maximosz pedig maga mellé vette az egyiptomi főpapokat, akik megválasztották, és az igazhitű Nagy Szent Teodósziosz császárhoz ment (379–395, ünnepe január 17.), aki akkoriban seregével Thesszalonika közelében tartózkodott. A konstantinápolyi érseki széket akarta tőle elnyerni, ugyanis az Egyháztól nem kapott felhatalmazást, és az volt a szándéka, hogy a császári engedély segítségével foglalja el a pátriárkai méltóságot, hiszen inkább uralkodni akart, mintsem szolgálni és híveinek pásztora lenni.

A császár azonban nagy haraggal, fenyegetések kíséretében kergette el mind Maximoszt, mind az őt kísérő főpapokat. Ekkor mindnyájan Alexandriába mentek, ahol Maximosz gonosz mesterkedéshez fogott. Az alexandriai Egyház klerikusait sok arannyal megvesztegette, és vakmerő, arcátlan és szégyentelen módon így szólt a pátriárkához: „Szerezzétek meg nekem a konstantinápolyi érseki széket, mert ha nem, a tiedtől el nem tágítok.” Ezek után fondorlatos munkálkodással az alexandriai pátriárkának ásott vermet, végig is vitte volna gonosz tervét, ha nem jut a dolog a város kormányzójának fülébe. Mivel pedig ez attól tartott, hogy a nép körében zavar támad, szégyenszemre elűzte Maximoszt a városból.

Teológus Szent Gergelyt pedig Bizáncban testi betegség gyötörte, ezért nem tudott az Egyház kormányzásával foglalkozni, hanem vissza akart térni nazianzi szülői házba. A néphez búcsúbeszédet intézett, ás arra buzdította őket, hogy szeplő nélkül őrizzék meg a szent hitet és gyarapodjanak a jócselekedetekben. A nép pedig, amikor megértette, hogy távozni készül, hangos sóhajok között sírva egy hangon kiáltott fel: „Ó, atyánk, ha elhagysz bennünket, magaddal viszed a Szentháromságot is, mert ha elmész, megszűnik a városban az igaz hit!”

Amikor Szent Gergely ezt meghallotta, elállt szándékától, és elhatározta, hogy addig velük marad, amíg a püspökök egybe nem gyűlnek. Arra vártak ugyanis, hogy a főpapok tanácsa egybegyűljön, és a pátriárkai trónusra méltó férfiút válasszon. Ezt várta tehát a szent, mert ha az érseki székben igazhitű pásztort lát, akkor távozhat.

Akkoriban az igazhitű Teodósziosz császár a barbárokkal viselt háborút, és miután legyőzte őket, örvendezve Konstantinápolyba érkezett. Ekkoriban az ariánusok vezették az Egyházat, élükön Démofilosz pátriárkával. Ahogyan pedig korábban mondtuk, a keresztények egyetlen régi, kis templomot birtokoltak, amely Szent Anasztáziának volt szentelve. A császár magához hívatta Démofiloszt, és biztatta, fogadja el az igaz keresztény hitvallást, ha pedig nem teszi, hagyja el az érseki széket. Démofilosz szíve azonban kemény volt, mint a kő, és inkább lemondott a pátriárkai székről, minthogy téves hitét elhagyja.

Ekkor a császár átadta az igazhitű, egyetemes Egyház konstantinápolyi templomának vezetését Teológus Szent Gergelynek és az igazhitűek gyülekezétének, akiktől az ariánusok negyven esztendeig bitorolták a többi templommal együtt. Amikor pedig Isten főpapja a klérus és a hívők kíséretében be akart menni a templomba, az ariánusok felfegyverkezve, amint háborúban szokás, eléjük álltak és megakadályozták őket. A szentet halállal fenyegették, és rávettek egy vakmerő és daliás ifjút, hogy titokban közelítse meg Gergelyt és döfjön kardot a hasába.

Nagy zavar és kiabálás támadt az ariánusok miatt, és ha a császár nem jelenik meg és nem vezeti be maga a szent főpapot a templomba, valóban megtörténhetett volna, amit ellenfelei kiterveltek. Az igazhitűek népe tehát boldogan és nagy örömmel, örömkönnyeket hullatva, kezeit felemelve áldotta és dicsőítette Istent, mert annyi év után ismét visszanyerték templomaikat. A sokaság egyhangúan követelte, hogy a császár ültesse Teológus Szent Gergelyt az érseki székbe. A szent pedig, mivel egymaga – betegségei és gyengesége miatt – nem tudott tiltakozni a nép kiáltásai ellen, egy bizonyos klerikus közvetítésével nagy hangon így szólt a néphez: „Ó, fiaim, Isten, a Háromságban-Egy dicsőítésének és a hálának ideje van most, mert megsegített bennünket, visszakaptuk templomunkat. Ezért hát most magasztaljuk irgalmának sokaságát, a pátriárkai szék betöltésével pedig más alkalommal foglalkozzunk.” Amikor a nép meghallotta ezt, abbahagyta a kiáltozást, miután szent liturgiát végeztek, Istent dicsőítve mindenki békében hazatért, az ariánusok pedig szégyenkezve elhallgattak.

 

Az igazhitű Teodósziosz császár igen tisztelte Teológus Szent Gergelyt, mintha test szerinti atyja lett volna; ő azonban ritkán kereste fel a császárt, mert eszébe véste Salamon szavait: „Ritkán tedd lábadat barátod házába, hogy jól ne lakjék veled és meg ne utáljon” (Péld 25,17). Inkább arra törekedett, hogy szüntelenül tanítsa a népet, látogassa és gyógyítsa a betegeket, segítse az ártatlanul megvádoltakat, támogassa a tehetetleneket, és nyáját megtisztítsa a tévtanítások ártalmaitól. Olykor vidékre ment, mert szerette a csendet, és gyakori betegségeit pihenéssel gyógyította, hogy teste le ne gyengüljön a sok fáradozástól. Nagy egyházi vagyon fölött rendelkezett, ám semmit sem tartott meg magának, és nem is vizsgálta az Egyház vagyonkezelőit, hogy mennyit gyűjtöttek és mennyit költöttek, mert azt mondta, hogy ilyesmivel a földesurak foglalkoznak, nem a püspökök. Mindenkit arra biztatott, hogy lelkiismeretét őrizze meg tisztán Isten előtt.

Később aztán a szüntelen fáradozástól és az öregségtől meggyengült, egy alkalommal megbetegedett és ágyban feküdt, a nép pedig erről értesülve eljött hozzá s meglátogatta. Ő ágyában fekve kérdezte: „Mit szeretnétek, gyermekeim? Mi az oka látogatásotoknak?” Azok pedig meghajoltak előtte, hálálkodtak neki fáradozásáért, azért, hogy megtisztította a várost a tévtanításoktól, és a templomokat, amelyek sokáig az ariánusok kezén voltak, újra az igaz hit felé fordította és oly sok jót cselekedett mindenkivel, tanított és pásztorként gondoskodott nyájáról. Majd ezt mondták: „Ó, atyánk, ha most Istenhez távozol, imádkozz nyájadért, az igazhitű császárért és az egész Egyházért.” A szent pedig azt válaszolta, hogy betegsége nem halálos, majd szokás szerint bölcs szavakkal szólt hozzájuk és elbocsátotta őket.

Miután ezek eltávoztak, ott maradt mellette egy ifjú, aki a szent lábaihoz borulva, könnyek és sóhajok között kérte, hogy bocsássa meg vétkét. A szent megkérdezte, mi az a vétek, az ifjú azonban nem mondott semmit, csak sírt és kérte a bocsánatot. Az egyik ott álló pedig ezt mondta: „Atyám, ez az a tanítványod, aki az eretnekek biztatására kardot akart döfni beléd, Krisztus azonban megóvott; íme, most bűnbánatot tart és bocsánatot kér.”

A szent így szólt az ifjúhoz: „A mi Urunk, Jézus Krisztus legyen hozzád könyörületes, kedves fiam, bocsássa meg vétkedet, mostantól azonban légy a miénk, hagyd el a tévtanítást, közeledj Krisztus Istenhez és hittel szolgálj neki.” Így bocsátotta el az ifjút, a város népe pedig, hallva, hogy ti történt, csodálkozott jóságán, és még nagyobb szeretetre indult iránta.

Ezek után a püspökök gyülekezni kezdtek Bizáncban, egyfelől azért, hogy a császárváros pátriárkáját megválasszák, másfelől azért, hogy a második egyetemes zsinat során a tévtanításokat kiközösítéssel orvosolják. Összegyűlt tehát százötven hívő püspök Antiókhiai Szent Meletiosz vezetésével, és Teológus Szent Gergelyt, bár betegágyban feküdt és kérlelte őket, akarata ellenére, az egész nép és a császár kívánságára a pátriárkai székbe ültették. Nem sok idővel ezután Meletiosz pátriárka (360–381) megbetegedett és az Úrhoz távozott. Ekkor az egyiptomi és macedóniai püspökök Konstantinápolyba jöttek, vitatták Gergely pátriárkai székbe helyezését, hiszen az ő részvételük nélkül választották meg, és azt mondták, hogy megválasztása törvénytelen, mert nem az alexandriai, hanem az antiókhiai pátriárka jelenlétében történt. Ugyanis Róma után Alexandria következik a rangsorban, és az alexandriai pátriárkának kellett volna beiktatni a konstantinápolyi pátriárkát. Ezért tehát nagy nézeteltérés és vita támadt a püspökök között: egyesek azt mondták, hogy jogszerű volt a választás, mások pedig ellenezték és nem tudtak egymással megállapodni.

Amikor Szent Gergely ezt látta, a zsinaton szólásra emelkedett és így szólt: „Szentéletű és tiszteletreméltó főpásztorok! Én nem óhajtottam magamnak Konstantinápoly Egyházának első helyét, bár igaz, hogy az én fáradozásommal és verejtékemmel növekedett és erősödött meg. Számomra elegendő volt, hogy mindezt Istennek ajánlhattam, Tőle várom a viszonzást is. Az engedelmes nyáj szeretete és a főpapok közös ítélete azonban arra kényszerített, hogy elfogadjam ezt a széket, most pedig azt hallom, hogy sokan nem akarnak engem. Tudjátok meg tehát, hogy nem vágyom sem vagyonra, sem magas és tiszteletreméltó beosztásra, és nem kívánom, hogy Konstantinápoly pátriárkájának nevezzenek. Íme, minden szomorúságtól mentesen elhagyom a püspöki széket, ti pedig tanácskozzatok és tegyetek kedvetek szerint, mert nekem a pusztaság mindig igen kedves volt, és akik elveszik tőlem a pátriárkai széket, Istentől nem tudnak megfosztani.”

Ezeket mondta, majd elment, elhagyta a pátriárkai hajlékot és egy kis házba költözött, amely távol volt a templomtól, és elmenekült a vele vitatkozni szándékozóktól. A nép köréből azonban sokan felkeresték, és kérték, hogy könyörüljön nyáján, ne hagyja el, hiszen annyi fáradozással és verejtékkel gyarapította. Ezt mondták neki: „Atyánk! Ajándékozd magad szeretett gyermekeidnek, akikért oly sokat fáradoztál! Ajándékozd nekünk hátralévő napjaidat, hogy halálodat követően miénk lehessen tested is, hiszen a te tanításod világosított meg bennünket.” A szent pedig, mint szerető atya, megenyhült szívében, és nem tudta, mit tegyen. Istenhez könyörgött, hogy rendelkezzen úgy, ahogyan az nyája számára hasznos lesz.

Akkor még több püspök gyűlt össze, még nagyobb vita kerekedett és nagy volt az ellenkezés. A boldog Gergely a zsinat elé állt és így szólt: „Krisztus szent nyájának pásztorai, férfiak! Gyűlöletes és teljességgel szomorú lenne, hogy miközben másokat békességre tanítotok, egymás között háborút viseljetek. Hiszen azt tanítjátok másoknak, hogy egy szív és egy lélek legyenek, magatok között pedig széthúzás van. Kérlek tehát benneteket a Szentséges és Egylényegű Háromság nevéért, hogy jóságban és békességben állapodjatok és egyezzetek meg, ha pedig én vagyok szakadásotok oka, nem vagyok különb Jónás prófétánál, vessetek tehát a tengerbe, és megszűnik köztetek a vihar dúlása. Bár ártatlan vagyok, mégis szabjatok ki rám bármilyen büntetést, csak ti legyetek egyek szándékotokban. A pátriárkai székről tegyetek le, a városból űzzetek ki, csak szeressétek az igazságot és a békét, ahogy Zakariás mondja (vö. Zak 8,16). Szent atyák, legyetek egészségesek, és soha ne szűnjetek megemlékezni fáradozásaimról.”

Miután ezeket mondta, a püspökök elszégyellték magukat, és magukba szálltak. A szent pedig elhagyta a püspökök gyülekezetét, és azt tervezte, hogy visszatér hazájába, ezért felkereste a császárt, hogy engedélyt kérjen a hazatérésre, így szólt hozzá: „Jó cselekedeteidért, ó, császár, amelyeket az Egyházzal tettél, Krisztus fizessen meg neked az ítélet órájában, az ajándékot pedig, amit most tőled kérni szeretnék, ne vonakodj megadni. Nem kérek vagyont, nem rokonaimért könyörgök, nem drága ruhákra, magas méltóságra vágyom, hanem fáradozásaimban megnyugvást szeretnék, hogy véget érjen sokak irigykedése, hogy közbenjárásodra a püspökök között békesség legyen. Aki lecsendesítetted a barbárok lázongását, csillapítsd le a főpapok háborúskodását, győzedelmes uralkodásod legyen ezzel ékes: hozz a püspökök közé békét és egyességet, ez pedig akkor lehetséges, ha engem visszaengedsz hazámba. Ezt kérem tehát, ezt a tökéletes ajándékot add nekem.”

A császár csodálkozott a szent szavain, és könnyekre fakadt. A körülötte álló elöljárók, akik nagyon szerették Gergelyt és nem akarták távozását, szintén megilletődtek.

Ő pedig egyfelől idős korát és nem szűnő betegségeit hozta fel, másfelől a püspökök között miatta kialakult nézeteltérést, és igen kérlelve a császárt rávette, ne tartsa vissza, engedje távozni, hogy életének hátralévő napjait békében tölthesse és sok fáradozás után megnyugvást találjon. Így tehát, miután elbocsátást nyert, mindenkit megcsókolt, megáldotta juhait és békét kívánt nekik, elhagyta a várost, miközben az egész nép kísérte és sóhajtozva vett búcsút tőle. A püspökök pedig, akik szerették Szent Gergelyt és siratták távozását, szintén otthagyták a zsinatot, elhagyták a várost és mindegyikük visszatért saját városába, többek között Nüsszai Szent Gergely, a Nagy Vazul testvére, Ikóniumi Amfilokhiosz, Edesszai Eulogiosz, Caesareai Helládiosz, Meliténéi Otreiosz és sokan mások. A püspökök gyülekezete pedig, amely Konstantinápolyban maradt, Nektárioszt helyezte a pátriárkai székbe.

Teológus Szent Gergely Kappadókiába ment, és megállapodott szülőfalujában, Arianzban, és mivel nagyon gyenge volt, pihent. Istenért végzett fáradozásait azonban nem szűnt meg folytatni, mert szülőhazájában igen elterjedt Laodíkeai Apollináriosz tévtanítása, amelyet a szent főpap leveleivel és beszédeivel megszüntetett. A helyiek kérlelték, fogadja el atyja főpapi székét, de ő nem akarta, hanem egy igazhitű és helyes életmódot folytató férfiút, egy bizonyos Euláliosz papot tett meg püspöknek. Ő maga pedig Arianz faluban folytatta pihenését, számunkra hasznos írásokat jegyzett le, mígnem egy bizonyos idő elteltével január hó 25. napján – ősz öregkorában – elköltözött arra a helyre, ahol nincs öregség, és Nazianz városában tisztes módon eltemették.

Sok év elteltével VII. Bíborbanszületett Konstantin császár a szent tiszteletreméltó ereklyéit Nazianzból Konstantinápolyba vitette és a Szent Apostolok templomában helyezte el, hogy legyenek a város oltalmára és segítségére, és általuk magasztalhassuk Krisztus Istent, Akit az Atyával és a Szentlélekkel együtt dicsőítünk mindörökkön örökké. Ámen.

[1] A „Magasságost követők” szektájának neve a görög „hüpszisztosz”-ból ered, ami annyit jelent, hogy „a legmagasabb, a Magasságos, Isten”. Ez a vallási közösség egyetlen istent, a Magasságost tartotta istenének, de sem kereszténynek nem nevezhetjük őket, sem zsidónak. Elvetették a bálványokat és a pogány isteneket, de tisztelték a tüzet és a fényt, tiszteletben tartották az isteni törvényeket a tilos ételekre vonatkozóan, de a körülmetélkedést elutasították. Róluk ír Teológus Szent Gergely Nagy Szent Vazul számára írt Apológiájában.

[2] Szent Nonnáról, Teológus Szent Gergely édesanyjáról az Egyház augusztus 5-én emlékezik meg.

[3] Teológus Szent Gergely édesapját a szentek között tiszteli az Egyház, mint idősebb Nazianzi Szent Gergely főpapot, ünnepe január 1.

[4] A gör. Gregoriosz/Gergely annyit tesz, „éberen őrködő”.

[5] (Az arianizmus felé hajló I. Makedóniosz két ízben is konstantinápolyi pátriárka volt, 342–349; 351–360).

(Forrás: Viețile sfinților. Ianuarie. Szerk. Ioanichie Bălan archimandrita. Editura Episcopiei Romanului şi Huşilor, 1995.)

(Ford. Aranyosi-Vitéz Gellért)

(Folytatjuk)