Olajat-árasztó Szentéletű Simon,
az Áthosz-hegyi Szimonosz Petrasz monostor alapítója – december 28.
(1257)

december 28.

Szentéletű Simon a XIII. században munkálkodott a Szentséges Szűz Kertjében, akkor, amikor a Bizánci Birodalom a negyedik keresztes hadjárat miatt (1204) meggyengült, működését belső feszültség nehezítette, a birodalom fővárosa pedig 1261-ig Níceába költözött.

Simon el akarta hagyni a világ hívságait, ezért a Szent Hegyre menekült, hogy ott egy tapasztalt öreg mellett munkálja tovább lelke üdvösségét. Egy aszkézisben kipróbált, igen szigorú és parancsainak betartását megkövetelő öreget választott magának, akinek testben és lélekben úgy vetette alá magát, mintha magának Istennek engedelmeskedett volna. Példás engedelmessége, alázata és lelki atyja iránti szeretete – aki szóban megfeddte, de pálcájával is fegyelmezte – hamar az erények magas fokára emelték Simeont. Annyira szerette lelki atyját, hogy lábait átölelve aludt, ha pedig az távol volt, az ő alvóhelyén. Szilárdan meg volt róla győződve, hogy csak lelki atyjához ragaszkodva juthat fel a mennybe. Sok áthoszi testvér megbecsülését kiérdemelte, és idővel lelki atyja sem úgy tekintett rá, mint tanítványra, hanem mint egyenrangú társra a lelki küzdelmekben.

Mivel azonban nem volt illő, hogy aki az alázat útját választja és Krisztussal együtt akar szenvedni, elfogadja mások tiszteletét és megbecsülését, Simon sok fáradozás után áldást kapott, hogy remeteként folytathassa életét. Sokáig kereste a helyét, végül egy kis nyirkos barlangot választott hajlékul, amely az Áthosz nyugati oldalán volt, háromszáz méter magasságban a tengertől.

Itt küzdött éjjel és nappal, szüntelenül ellenállt a démonok támadásainak, és három fegyverrel védekezett: hittel, reménnyel és a Mindentehető Isten nevének segítségül hívásával. Egy éjjel, néhány nappal az Úr Születésének ünnepe előtt, egy hirtelen az égből aláhulló csillagot látott, amely a barlangja előtt lévő szikla fölött állapodott meg. Mivel félt az ördög cselvetésétől, aki gyakran a világosság angyalaként mutatkozik meg (2Kor 11,14), a remete nem fogadta el a látomást. Ez azonban minden éjjel megismétlődött, egészen az Úr Születésének előestéjéig, amikor a csillag, a betlehemi csillaghoz hasonlóan, leszállt a szikla fölé, és az égből ez a hang hallatszott:

„Ne kételkedj abban, amit látsz, Fiam hívő szolgája! Fogadd e jelet, és ne távozz innen még magányosabb helyre, ahogyan már elhatároztad. Azt akarom, hogy ezen a helyen alapíts monostort sok lélek üdvösségére.”

Simon megnyugodott a Szentséges Istenszülő hangjától, majd elragadtatásba esett és Betlehemben találta magát, a kisded Krisztus előtt, akit angyalok és pásztorok vettek körül.

Amikor magához tért, késlekedés nélkül az „Új Betlehem” építésébe fogott. Látomása után nem sokkal három, gazdag családból származó fivér érkezett hozzá Macedóniából (vagy talán Thesszáliából), akik hallottak Szentéletű Simon erényeiről. Mintha három új napkeleti bölcs érkezett volna, akik vagyonukat letették a szent lábai elé, és kérték, hogy a tanítványai lehessenek.

Azután építőmestereket hívtak, akik, amikor a szent megmutatta a tervezett építkezés helyét, féltek hozzáfogni a munkához a sziklás és nehezen megközelíthető hely miatt, és azt mondták, hogy Simeon elvesztette a józan ítélőképességét. A fivérek egyike, aki vizet hozott a vendégek felfrissülésére, hirtelen megcsúszott, és a szemük láttára egy meredek sziklára zuhant. Minden kétséget kizáróan meghalt, és úgy tűnt, hogy balesete igazolja az építőmesterek kételyeit. Ekkor Szentéletű Simon imádkozni kezdett, és mindnyájan csodálkozva látták, hogy a testvér sértetlenül odajön hozzájuk, és még az edényt is a kezében tartja, amelyből inni adott nekik abban az órában. A csoda láttán az építőmesterek rögtön szerzetesnek álltak, és a monostor építése közben számtalanszor bebizonyosodott, hogy Isten az ő Simon szolgáját kimondhatatlanul nagy hatalommal ruházta fel.

Az építkezés befejezése után az „Új Betlehem” számos szerzetest fogadott be. A monostor templomát Szent Simon az Úr test szerinti Születésének szentelte. Egyik nap azt látták, hogy muzulmánok kötnek ki a parton. Szentéletű Simon eléjük ment és ajándékokkal fogadta őket, remélve, hogy így megszelídülnek, és nem fosztják ki a monostort. Ők azonban elégedetlenek voltak az ajándékokkal, vadul nekirohantak, de azon nyomban megvakultak. Egyiküknek a karja, miközben karddal támadt a szentre, azonnal megbénult és tehetetlenné vált. Ekkor Isten embere imádkozni kezdett, mindnyájan meggyógyultak, megtértek, felvették a szent keresztséget és szerzetesi fogadalmat tettek.

Szentéletű Simon hosszú ideig élt a monostorban, sokaknak megmutatta Istentől kapott kegyelmi adományait: jövendölt, csodákat művelt és a testvérek különösen nagyra értékelték páratlan tanítását. Krisztus békességében hunyt el tanítványai körében, akiket még utoljára egybegyűjtött, hogy elmondja nekik, Isten félelmében őrizzék meg a rájuk bízott hagyományt: a hitet, az egymás iránti szeretetet és a tökéletes engedelmességet a monostor elöljárója és lelki atyjuk iránt. Így fordult hozzájuk: „Szüntelenül veletek maradok, és megóvlak benneteket minden látható és láthatatlan kísértéstől. Legyetek béketűrők és vendégszeretők. A szent ünnepeket lelki buzgósággal ünnepeljétek. A monostor elöljáróját minden erőtökkel tiszteljétek. Ha mindezeket, ahogyan életemben, halálomat követően is megtartjátok, lélekben soha nem hagylak el benneteket.”

Később a szentéletű sírja, mint valami vízforrás, jóillatú és csodatevő olaj forrásává vált, ezért is kapta a szent az „Olajat árasztó” nevet.

A kalózok gyakori támadásai sírjának és ereklyéinek nyomát teljesen eltüntették. A szent azonban soha nem szűnt meg láthatatlan módon jelen lenni, gyakran megjelenik a monostorban, mint az engedelmes szerzetesek védelmezője, és a hanyag, buzgóságot nélkülöző testvérek szigorú bírája. Szemtanúk elmondják, hogy évenként visszatérő ünnepe során barlangjából isteni fény szüremlik ki, és a fény baldachin gyanánt száll alá templomban őrzött ikonjára.

Egy évszázaddal halála után Szentéletű Simon meggyógyította a Macedón Principátus Szereszben uralkodó despotája, Ugljesa János (†1371) lányát, akit tisztátalan szellemek gyötörtek. A despota hálája jeléül a szent addig kicsiny monostorát nagy szerzetesközponttá tette, s ellátta sok épülettel és birtokkal.

Később sok gonddal kellett szembenézniük a szerzeteseknek. A monostort háromszor is tűz pusztította el (1581, 1625, 1890). A XVIII. századra olyan romossá vált, hogy bezárták és török fennhatóság alá helyezték. 1763-ban Szentéletű Paiszij Velicskovszkij, a hészükhaszta hagyományok újjáélesztője itt telepedett le hatvankilenc szerzetestársával.  Mivel azonban a török hitelezők folytonos nyomás alatt tartották, elhatározta, hogy elhagyja a Szent Hegyet és Moldvába megy, ahol a szerzetesközösség utóbb nagy gyarapodást ért el.

„Új Betlehemben” csak 1801-ben indult újra a szerzetesi élet. 1973-ban a Meteóra- monostorokból érkező szerzetesek keltették újra életre. Napjainkban, mintegy hatvan különböző nemzetiségű szerzetes folytatja e helyen zarándok útját Isten Országa felé Szentéletű Simon oltalma alatt.

(Megjegyzés: az áthoszi Szimonosz Petrasz monostor alapítójaként tekintenek Apostolokkal-egyenlő és Kenetvivő Mária Magdolnára is, akinek épen maradt és az emberi test hőmérsékletét a mai napig megtartó bal kezét a monostorban őrzik.)

(Források: Alexander Golitzin dallasi érsek, The Living Witness of the Holy Mountain: Contemporary Voices from Mount Athos. St. Tikhons Seminary Press, South Canaan, Pennsylvania, 1995., és a saint.gr internetes oldal: https://www.saint.gr/547/saint.aspx#Biography.)

(Ford. Aranyosi-Vitéz Gellért)