Szent és igaz János atya, kronstadti csodatevő, Joann Szergijev az orosz Északon, egy szegény falusi templomi felolvasó, Ilja Szergijev és felesége, Feodora családjában született. Olyan gyenge és beteges volt, hogy szülei azonnal megkereszteltették. A keresztelő napja Rilai Szent János ünnepére esett, a szent tiszteletére a János nevet kapta. Állapota a keresztelő után rohamosan javulni kezdett. Jámbor szülei megtanították, hogyan kell otthon és a templomban állhatatosan imádkozni. Apja kiskorától magával vitte a templomba, ezáltal kivételes szeretetet ébresztett a gyermekben az istentiszteletek iránt. A kis János a család körülményei között korán megismerkedett a szegénységgel és a szenvedéssel. Komollyá, elgondolkodóvá vált, mély együttérzés, szeretet ébredt benne a szegények iránt. Nem vonzották a vele egykorúak gyermeki játékai, szívében Istent hordozta, szerette a természetet, áhítattal tekintett a Teremtő nagyságára.

Hatéves korától írni-olvasni tanult, ám a tanulás nehezen ment. Forró imával fordult Istenhez, és lám, egy éjjel mintha „mintha lepel hullott volna le a szeméről, megnyílt az értelme és lelkében könnyedséget, örömet érzett”. Amint pirkadni kezdett, kiugrott az ágyból, felkapta a könyvet, és milyen boldogság, sokkal jobban ment az olvasás! Jánosból kitűnő tanuló lett, majd évfolyamelső az Arhangelszki Teológiai Szemináriumban, és állami ösztöndíjjal felvételt nyert a Szentpétervári Teológiai Akadémiára.

Még a szemináriumban volt, amikor elveszítette édesapját. A szeminárium befejezése után diakónusi vagy felolvasói szolgálatot akart vállalni, hogy el tudja tartani édesanyját. Ő azonban nem akarta, hogy a fia miatta legyen megfosztva a felsőfokú teológiai végzettségtől és ragaszkodott ahhoz, hogy beiratkozzon az akadémiára. Ám ott sem hagyta magára édesanyját: irodai munkát vállalt és szerény keresményét mind hazaküldte.

Jánosnak az volt a terve, hogy életét a Szibéria és Észak-Amerika bennszülöttei közötti missziónak szenteli. Ámde Istennek úgy tetszett, hogy másfajta szolgálatra hívja el. Hamarosan ráébredt, a körülötte lévő világban is számosan vannak, akiknek életmódja nem sokban különbözik a felvilágosulatlan pogányokétól. Elhatározta, hogy életét az ő üdvösségük munkálásának szenteli. Egy napon, álmában a kronstadti Szent András székesegyház papjaként látta magát, jóllehet soha sem járt ott. Ezt isteni útmutatásnak vette. Az álom nemsokára valóra vált. 1855-ben elvégezte az akadémiát, és ajánlatot kapott, hogy vegye feleségül K. Nyeszvitszkij atyának, a kronstadti Szent András székesegyház vezető papjának a leányát, Erzsébetet, s legyen a templom lelkésze. Visszaemlékezett korábbi álmára, és elfogadta az ajánlatot.

1855. december 12-én szentelték pappá. Amikor először lépett be a kronstadti Szent András székesegyházba, döbbenten állt meg, pontosan az a templom volt, amely jóval korábban, gyermeki látomásában megjelent előtte. János atya egész további élete, pásztori szolgálata Kronstadthoz kötődött, ezért sokan, családnevét is elfelejtve „Kronstadtinak” kezdték nevezni, és ő maga is gyakran így írta alá a nevét.

Az egyház a világban szolgálatot teljesítő papoktól elvárta a házasságot. Ám János atya házassága csak névleges házasság volt. A valóságban úgy éltek együtt feleségével, mint fivér a nővérrel. Házasságuk első napján így szólt feleségéhez: „Liza, boldog család nélkülünk is sok van. Mi ketten szenteljük viszont magunkat Isten szolgálatának.” Az önmegtartóztatást az emberek elől gondosan elrejtő aszkéta volt. Szüntelenül imádkozott és böjtölt. Naplója, „Életem Krisztusban”, tanúskodik aszketikus küzdelmeiről, arról a „láthatatlan harcról”, amelyet a nagy aszkéta atyák minden igazi kereszténynek javasolnak. Elmélkedéseinek tárgya a Szentírás volt, éjjelente a Jézus-imát mondta. A szent liturgia mindennapos végzése szigorú lelki és testi böjtöt követelt tőle. „A szent liturgia valóságos mennyei szolgálat a földön, amelynek során Isten a legközelebbi módon van jelen az emberek között, ő maga láthatatlanul a szentségek felajánló és felajánlott végzője. Nincs a földön semmi szentebb, magasztosabb, ünnepélyesebb és éltetőbb a liturgiánál.”

János atya számára a papi szolgálat, Krisztus papságának a meghosszabbítása volt. A pap Krisztus élő képmása volt számára, ezért szolgálatának kezdetétől arra törekedett, hogy elvigye az emberszerető Krisztus éltető fényét a legszegényebb, legnyomorúságosabb körülmények között élő embereknek. „A papnak együtt kell éreznie az egész világgal” – tanította. Már első találkozásai során látta, nem kevésbé önfeláldozó és gyümölcsöző lelkipásztori tevékenység vár rá, mint a távoli, pogányok lakta országokban. Városában burjánzott a hitetlenség, más felekezetek és szekták is jelen voltak, a lakosságra a vallási közömbösség volt jellemző. Kronstadt, egy haditengerészeti sziget-bázis a Néva torkolatánál, egyúttal száműzetési hely volt a fővárosból kilakoltatott, különféle bűnözők számára. Sok kétkezi munkás élt itt, főként a kikötőben dolgoztak. Többségük kunyhókban, földbe vájt odvakban lakott, koldultak, italoztak. Éjjelente az utcákra való kijárás sem volt kockázatmentes, mert fennállt a rablótámadás veszélye. Éppen ezekhez a mindenki által megvetett, erkölcsileg halottnak tűnő emberekhez fordult először a Krisztus igazi szeretetével érkező pásztor. Naponta ellátogatott szegényes otthonaikba, elbeszélgetett velük, vigasztalta őket, látogatta a betegeket és pénzzel segítette őket. Mindenét, amije csak volt, elosztotta, a látogatásokból gyakran ruha, olykor csizma nélkül tért haza. Ezek a kronstadti „mezítelenek”, a „társadalom söpredéke” tanúskodtak elsőként szentségéről, akiket János atya együtt érző szeretetével, emberi képmásukat visszaadva, újra emberré változtatott. A pásztor egy tengerparti házikóból indult el nyájához, amelynek ajtajánál csakhamar tömegek gyülekeztek, és kísérték végig a városon. Mások a templom körül várakoztak rá.

Megindító elbeszélés maradt fenn egy mesterembertől:

„Abban az időben 22-23 éves voltam. Most már öreg vagyok, de jól emlékszem arra, amikor először pillantottam meg a bátyuskát. Családom, két gyerekem volt. Dolgoztam és italoztam. A családom éhezett. A feleségem titokban koldulni járt. Egy nyomorult viskóban éltünk. Egy alkalommal nem túl részegen értem haza. Láttam, hogy bent egy fiatal pap ül, karján a fiacskámmal, és kedvesen beszél hozzá. A gyermek figyelmesen hallgatja. Úgy tűnt, mintha magát Krisztust láttam volna a „Gyermekek megáldása” c. festményről. Már kezdtem volna szitkozódni… de a bátyuska kedves és komoly tekintetét látva elhallgattam: elszégyelltem magam… Lesütöttem a szemem, ő azonban csak nézett, egyenesen a lelkembe látott. Beszélni kezdett. Nem tudom visszaadni mindazt, amit mondott. Arról beszélt, hogy a kunyhómban paradicsom van, mert ahol gyermekek vannak, ott mindig melegség és jóság van, és hogy nem szabad ezt a paradicsomot kocsmagőzre cserélni. Nem vádolt, inkább mentséget keresett számomra, csak én voltam az, aki nem találtam magamnak mentséget. Amikor elment, csak ültem és hallgattam… Nem sírtam, bár nem sok választott el tőle. A feleségem pedig nézett… És ettől fogva emberré váltam …”

Az ifjú pásztornak e szokatlan buzgalma sokakból méltatlankodást, sőt támadást váltott ki. Nem tartották őszintének, gúnyolódtak rajta, szóban és írásban is rágalmazták, bolondnak nevezték. Egy alkalommal az egyházmegye vezetése meg is tiltotta, hogy jövedelmét a kezébe adják, és berendelték meghallgatásra, mert amit kapott, az utolsó fillérig szétosztotta a szegények között. Ámde János atya minden megpróbáltatást, gúnyolódást bátran viselt, semmit sem változtatott életmódján. Isten segítségével mindenkit és mindent legyőzött, és mindazért, amiért szolgálatának első éveiben kinevették, meghurcolták, megrágalmazták és üldözték, később dicsőítették, mivel megértették, hogy Krisztus igazi követőjével, egy valódi pásztorral van dolguk, aki életét adja nyájáért.

„Minden embert szeretni kell, bűnével és szégyenével együtt — mondta János atya. Nem szabad összekeverni az embert — Isten képmását — azzal a rosszal, ami benne van.” Ennek tudatában kereste fel az embereket együtt érző pásztori szeretetének erejével.

Hamarosan a csodatételek adománya is megmutatkozott. Lehetetlen minden csodát felsorolni, amit véghezvitt. Az elsőt maga mondta el paptestvéreinek. Az elbeszélés mély alázatáról is tanúskodik:

„Valaki Kronstadtban megbetegedett, — mesélte János atya.  Kérték, hogy imádkozzak érte. Az volt a szokásom, hogy senkinek a kérését sem utasítottam vissza. Imádkozni kezdtem, Isten kezébe ajánlva a beteget, és kértem az Urat, hogy teljesüljön rajta az Ő szent akarata. Váratlanul egy kis öregasszony keresett fel, akit régóta ismertem. Istenfélő, mélyen hívő ember volt, aki keresztény módon élt, és Isten félelmében fejezte be földi vándorútját. Nyomatékosan kért, hogy csakis a beteg gyógyulásáért imádkozzak, és ne másként. Emlékszem, kis híján megijedtem, hiszen arra gondoltam, hogyan lehetnék ilyen merész? Ám az idős asszony szilárdan hitt az imám erejében, és nem tágított. Ekkor megvallottam Isten előtt hitványságomat és bűnös voltomat, az ő akaratát láttam ebben a dologban, és imádkozni kezdtem a beteg gyógyulásáért. Az Úr megkönyörült rajta, és meggyógyult. Én pedig hálát adtam az Úrnak irgalmáért. Egy másik alkalommal is gyógyulás történt az ima által. E két esetből már világosan láttam Isten akaratát, hogy új feladatot kaptam tőle: imádkoznom kell mindazokért, akik megkérnek rá.”

János atya imái által valóban számos csoda történt, és történik elhunyta után mindmáig. Imái és kézrátétele nyomán a legsúlyosabb betegségek nyertek gyógyulást, amelyekkel szemben az orvostudomány már tehetetlen volt. A gyógyulás néha egy-egy ember jelenlétében, olykor pedig távol lévő betegek esetében történt. Néha elég volt egy levelet írni vagy táviratozni János atyának, hogy a gyógyulás bekövetkezzen. Egy sok éve megszállott asszonyt vittek öntudatlan állapotban János atyához, és az asszony pár perc elteltével teljesen meggyógyult. János atya imái nyomán vakok nyerték vissza a látásukat. Aszálytól szenvedő és erdőtűz által fenyegetett vidéken megeredt az eső. Imáival nem csak ortodox keresztényeket gyógyított, hanem muszlimokat és zsidókat is, sőt azokat, akik külföldről fordultak hozzá.

Szinte az egész ország elindult, hogy felkeresse a csodatevőt. Ekkor kezdődött életének és küzdelmeinek második szakasza. Kezdetben ő maga kereste fel népét, most azonban a nép tódult hozzá mindenfelől. Egy ország „bátyuskája” lett. Emberek ezrei érkeztek naponta Kronstadtba, hogy láthassák és segítségét kérjék. A levelek és táviratok is sokasodtak: a kronstadti postának külön részleget kellett nyitnia számára. A levelek és táviratok mellett igen jelentős összegek is érkeztek jótékony célokra. Ezek mértékét csak hozzávetőlegesen lehet felbecsülni, mivel amint megkapta a pénzt, azonnal szét is osztotta. 1868-ban megalapította Kronstadtban a „Munkaszeretet házát”, amelyben iskola, templom, műhelyek működtek, sőt menhely is.

Nagyszerű pedagógus és hittantanár volt. Nem élt sem az osztályzás, a megfélemlítés vagy a büntetés eszközével. Számára nem voltak „tehetségtelenek”. Óráin itták minden szavát, várták a következő órát. Azt tartotta, hogy a Bibliát másként kell tanítani, mint a többi tantárgyat: hittel és szeretettel, hogy másokban is hitet és szeretet keltsen. Soha nem ragaszkodott ahhoz, hogy tanítványai templomba járjanak, de mind ott voltak, amikor a templomban szolgált. A tanév kezdetén azzal magyarázta oktatási módszerét, hogy az országnak mindenekelőtt emberekre és keresztényekre van szüksége, a tudományos képzés csak ezután következhet. Kivételes jelentőséget tulajdonított a szentek élete olvasásának, és óráin rendszeresen házi olvasmányként osztotta ki a különböző életrajzokat.

Hajnali három órakor kelt és a szent liturgiára készült. A gyónni akarók nagy száma miatt bevezette a közös gyónás gyakorlatát. Sokan fennhangon, minden szégyenkezés nélkül kiáltották ki bűneiket. Az ötezer ember befogadására képes Szent András-székesegyház mindig tömve volt, ezért az áldoztatás sokáig, olykor két óráig is eltartott. Valóságos közvetítő volt Isten és ember között a bűnök bocsánatáért. Az istentisztelet idején a leveleket és a táviratokat egyenesen az oltárba vitték. Számos várost is felkeresett. Tízezres tömegek gyűltek össze körülötte, mindenki áldására várt. Hajóját tömegek kísérték a folyó partján, amikor pedig a hajó a kikötőhöz közeledett, az emberek letérdeltek.

Lélekbe látásának számos bizonyítéka volt. Egy fiatalon, négy gyermekkel özvegyen maradt asszony didergő és éhező gyermekei láttán eldöntötte, hogy öngyilkos lesz, arra gondolva kétségbeesésében, hogy valaki talán megszánja, és gondjaiba veszi árváit. Utolsó, reménytelen kísérletében, hogy munkát szerezzen egy János atyára váró tömeghez sodródott, amikor is nyílt az ajtó, az atya kilépett, gyorsan körülnézett, egyenesen az asszonyhoz ment, és átnyújtott neki egy pénzzel teli erszényt.

1908. december 10-én, minden erejét összeszedve, életében utoljára szent liturgiát végzett a kronstadti Szent András székesegyházban. Halálának napját előre megjövendölve, december 20-án tért meg békében az Úrhoz.

Szentpétervári temetésén tízezrek voltak jelen. Sírjánál akkor és később is számtalan csoda történt. A temetés egész útvonalán, síró tömegek álltak.  Az elhunyt kezét csókolták. A gyászszertartást zokogó felkiáltások kísérték: „Kihunyt a mi napunk! Kire hagytál bennünket, édesapánk? Ki lesz most az árvák és gyöngék segítsége?” A temetésnek mégsem volt gyászos hangulata. Inkább fényes, húsvéti istentiszteletre emlékeztetett. Mindenki érezte, a ravatalon szent és igaz ember fekszik, aki szeretetével és kedvességével átölel mindenkit.

János atyát az általa alapított Szent János-monostor templomának kriptájában temették el.

Testamentuma minden keresztényt megszólít:

„Általános erkölcsi megtisztulásra, össznépi és mély bűnbánatra, pogány erkölcseink kereszténnyel való felváltására van szükség. Tisztuljunk meg, mossuk le magunkat a bűnbánat könnyeivel, békéljünk meg Istennel, és Ő is megbékél velünk!”

 +

(Forrás: KRONSTADTI SZENT JÁNOS: „Életem Krisztusban”. Válogatta és összeállította: A. V. Jelcsanyinov. Ford. Havasi Ágnes és Pikler Mihály. Az életrajzot fordította: Komoróczy Miklós ─ Imrényi Tibor. Odigitria − Jel, 2014.)