Szent Eleutheriosz illíriai püspök (119 k.),
anyja, Anthia, kínzóik, Félix és Koramón vértanúk

december 15.

+

 

Abban az időben, amikor Rómában a pogány bálványoknak buzgón szolgáló Aelius Hadrianus uralkodott, ragyogó csillag jelent meg az Egyház egén, Szent Eleutheriosz, akinek hazája Róma nevezetes városa volt. Szülei nemes, kiváló és tehetős emberek voltak, édesanyja pedig ennél is nagyobb tiszteletet és dicsőséget érdemel, mert hitt Krisztusban, Szent Pál apostol volt a tanítója, ő maga keresztelte meg, neve Anthia volt. Anthia szülte tehát ezt a szent gyermeket, az Eleutheriosz nevet adta neki, amely a „szabadság” neve, és igaz hitben nevelte fel.

Amikor elérte az ifjúkort, anyja felajánlotta Istennek, és rábízta Anaklétosz római érsekre[1], mint Isten számára ajánlható igen méltó ajándékot. Az érsek látta, hogy az ifjú tehetséges és helyes életmódot folytat, ezért felvette a klerikusok sorába, tizenöt évesen diakónussá, tizennyolc évesen pappá szentelte, életének huszadik évében pedig kinevezte Illyricum püspökévé[2].

Senki se csodálkozzon azon, hogy ilyen fiatalon püspökké szentelte, mert az érsek látta, hogy jó cselekedetekkel ékes, igen bölcs és igaz szavú, és amikor valakivel beszédbe elegyedik, tanításával az igaz hitre hajlítja a szívét. Ezért tehát, hogy a lámpást a lámpatartóra helyezze, és ne a véka alá rejtse, ahogy a Szent Evangélium mondja (Mt 5,15–16), hanem minél több lelket megvilágosítson, és a sötétségben tévelygőket Isten imádására vezesse, a püspöki trónusra ültette, mert tudta, hogy sokan nyernek majd megvilágosodást általa, ami így is történt.

Sok helybéli megtért Istenhez, megkeresztelkedett, mert Eleutheriosz beszédének édessége és bölcsessége mindenkit az igazság megismerésére sarkallt. Az ördög azonban, aki irigyli az emberek üdvösségét, vad haragra gerjedt és fogát csikorgatta ellene. Mivel ő maga nem tudta megölni, a bálványimádó Hadrianust bujtotta fel, hogy szálljon szembe az igazsággal és üldözze a keresztényeket.

A császár mindenekelőtt Eleutherioszt akarta elragadni a keresztények közül, mert az igaz hit legkiválóbb tanítóira fente a fogát, szét akarta zúzni őket, mint Krisztus szántóföldjének legbecsesebb kalászait. Ezért kegyetlen paranccsal elküldte Félix nevű tisztjét, hogy fogja el erőszakkal Eleutherioszt és vezesse a császári ítélőszék elé. Az éppen abban az időben ért Illyricumba, amikor a jó főpásztor a lelki tanítás zöldellő füvével táplálta engedelmes juhait az Úr templomában. A katonák körülvették a templomot, Félix pedig egymaga bement, és a császári szigort kihirdetve, megbízásának megfelelően vadul és villámló tekintettel nézett körül. Amikor azonban meglátta Eleutherioszt, amint teljes lelki ékességgel állt ott, és meghallotta édes beszédét és bölcsességgel teljes tanítását, igen elcsodálkozott, mert szája az édes beszéd forrása volt, és a körülállók igaz hittel hallgatták szavait. Ezért tehát ő is megállt, és figyelmesen hallgatta Eleutherioszt, amint Krisztusról és az Ő hatalmáról beszélt.  Vadsága pedig egycsapásra szelídséggé változott, mert szívének szántóföldje alkalmas termőföld volt Isten igéjének befogadására, farkasból báránnyá vált, üldözőből pedig – minden előzményről megfeledkezve – tanítvánnyá lett. Bár előbb lator volt, most annak a Krisztusnak jó és hív szolgája lett, akit korábban üldözött.

Félix megfeledkezett tehát a császári parancsról, a szent lábai elé borult, és attól az órától kezdve nem hagyta el többé tanítóját, szavaiból megvilágosodást nyert, és megerősödött a szent igaz hitben. Így hát Félix pogány volt, de keresztény lett, és nem gondolt többé arra, hogy visszatérjen ahhoz, akinek küldöttje volt; Szent Eleutheriosz azonban utolsó vércseppjéig szenvedni akart Krisztus Urunk hitéért, és azon igyekezett, hogy Félixszel együtt a császár elé mehessen. Ezért Félix a császár elé vezette, de nem úgy, mint leláncolt rabot, hanem mint egy báránykát, amely követi pásztorát. Amikor egy vízhez értek – amint egykor Fülöp apostol megkeresztelte Kandakét, az etiópok királynőjének magas rangú udvari tisztjét (ApCsel 8,27–39) –, az isteni Eleutheriosz megkeresztelte Félixet, aki ezáltal, mint valami bűzös és romlott ruhát, levetette magáról a pogány bálványimádás sötétségét.

Amikor Rómába értek, a keresztények nem tudták, hogy Félix egyesült Krisztus Egyházával, ő pedig mindent elbeszélt nekik Szent Eleutherioszról. Őt pedig a császár parancsa szerint az ítélőszék elé vezették, ahol félelem nélkül és bátran állt meg.

A császár rátekintett, és látta, hogy fiatal, tekintetre szép, szemei csillognak és a természet minden ajándékával ékes. Így szólt hozzá: „Ó, Eleutheriosz, miért hagytad el atyáid hitét, és miért hódolsz – semmibe véve az istenek tiszteletét – egy új Isten előtt, aki nem csupán meghalt, de igen kegyetlen halállal halt meg.” Eleutheriosz azonban nem akart válaszolni annak, aki esztelen ostobaságokat beszélt, és Krisztus Urunkat követve hallgatott, amint egykor ő is hallgatott szenvedései során Pilátus előtt, sőt, Heródesnek semmit sem felelt. A császár újra szólt: „Felelj hát, miért veszítetted el eszedet, és miért keveredtél a keresztények hitébe? Hajtsd meg fejedet és áldozz az isteneknek. Ha visszatérsz hozzájuk, nagy méltósággal foglak kitüntetni, ha azonban nem teszed, súlyos kínzásokban lesz részed.”

Eleutheriosz az Urat hívta segítségül, aki ezt mondta: „véssétek hát szívetekbe: ne gondolkodjatok előre, hogyan védekezzetek. Mert olyan szavakat és olyan bölcsességet adok majd nektek, amelynek egyetlen ellenfeletek sem tud ellenállni vagy ellentmondani” (Lk 21,15), majd így szólt: „Hogyan szolgálhatnék ilyen érzéketlen isteneknek, ilyen lélek nélküli bálványszobroknak, és hogyan csatlakozhatnék hozzátok, akik ezeknek szolgáltok? Inkább siratlak benneteket, mert hódoltok előttük. Az igaz Isten az emberi értelem adományával tisztelt meg benneteket, bennetek pedig kevesebb értelem van, mint a fában vagy a kövekben, és megvetendőbbek vagytok ezeknél, mert azt hiszitek, hogy istenek. Elhagyjátok az igaz Istent, aki mindeneket bölcsességben teremtett és megalkotta az egész világot (Zsolt 103,24). Hiszen az ég és a föld az ő alkotása, mi pedig, emberek, minden teremtménye közül a legszebbek és a legtiszteletreméltóbbak vagyunk. Ha azonban tévúton járunk, ha a tudatlanság sötétségében botorkálunk, és nem ismerjük fel, mi hasznos számunkra és mi haszontalan, Istenünk ellenségei vagyunk. Ti pedig – ó, mily nagy ostobaság – azokat, akik valójában a mi ellenségeink és károkozóink, uraitoknak és isteneiteknek hiszitek, ajándékkal tisztelitek meg őket és áldozatot mutattok be előttük! Én egyedül az én Uramhoz ragaszkodom, mindörökre egyesültem Vele, és Királyomnak, Jézus Krisztusnak szolgálok. A méltóságot pedig és az ajándékokat, amelyeket ígértél, miként a kínzást és a félelmetes és rettenetes büntetést, játéknak és gyermekek számára készült játéknyilaknak tekintem, hiszen elhagytam a világot, Krisztusért megfeszíttettem, mint tanítóm, Pál, és az Őérte való halált kívánom, dicsőségnek és örvendezésnek tartom (Gal 2,19–20).”

Ezt hallva a császár haragra gyulladt és megparancsolta, hogy hozzanak egy rézágyat, alá pedig izzó parazsat rakjanak, fektessék rá a ruhátlan vértanút és addig táplálják szénnel a tüzet, míg meg nem hal. Amikor előkészítették, a vértanú felült rá és végigfeküdt rajta. Az egybegyűlt nép szidalmazta a császárt és így kiáltozott: „Miért vész el ily kegyetlenül ez a tiszteletreméltó, dicsőséges, nemes családból származó és igen bölcs férfiú?”

Az Úr azonban a magasságból enyhítette a vértanú szenvedéseit, aki úgy feküdt az ágyon, mintha rózsaszirmokon feküdne, és hűvös harmattal hintették volna meg. Amikor a császár megnyugodott, megparancsolta, hogy vegyék le a vértanút, mert azt hitte, meghalt. Ő azonban egymaga kelt fel élve, épen és egészségesen, a tűz egyáltalán nem ártott neki, örvendezett, vigadozott és így énekelt: „Magasztallak Téged, én Istenem, Királyom, és áldom a Te nevedet örökké és mindörökkön örökké. Magasztallak Téged, én Istenem, aki derűssé teszed ifjúságomat. Nemzedék nemzedéknek dicséri műveidet és hirdeti hatalmadat.  Szentséged dicsőségének magasztosságát beszélik, és elmondják csodálatos dolgaidat.” (Zsolt 144, 1; 42,4–5; 144,4–5)

Szent Eleutheriosz dicsőítette Istent, bátran állt meg a zsarnok előtt és így szólt: „Nézz rám, ó, császár, aki azt hiszed, hogy megégetett a tűz, ismerd fel Krisztust, akit hirdetek, és ismerd el isteneid tehetetlenségét.”

A császár rájött, hogy nevetségessé vált, és azon gondolkodott, hogyan büntethetné meg még jobban az őt megszégyenítő szentet. Izzó vasrostélyt hozatott, és forró olajat öntetett rá. Isten azonban ezúttal sem hagyta el vértanúját, mert amikor rátették a rostélyra, izzása megszűnt, hirtelen kihűlt, az olaj nem lángolt többé rajta, a vértanú pedig sértetlen maradt. A császár nem nyugodott, hanem még inkább a szent ellen támadt. Mint vaknak, egyedül az cél lebegett előtte, hogy a szent kínzásával hamis isteneinek járjon kedvében, mert azok – amint azt jól tudjuk –, embergyilkos ördögök.

Megparancsolta tehát, hogy hozzanak egy nagy serpenyőt, töltsék meg viasszal, kátránnyal és faggyúval, tegyék tűz fölé, és vessék bele a szentet. Eleutheriosz alig várta, hogy Krisztusért kínozzák, ám a császár megállította és így beszélt hozzá: „Ne késlekedj, ó, Eleutheriosz, hiszen a halál küszöbén állsz, hanem válaszd azt, ami hasznodra van. Nagyon aggódom érted, és mert szeretlek, mint fiamat, féltelek, hogy elveszel. Esküszöm az istenekre, nem akarom, hogy egy ilyen jó és nemes családból származó, édes beszédű és szépséges férfiú önként menjen a halálba pusztán azért, mert hiábavaló módon nem hajlandó kemény nyakát meghajlítani.” A vértanú bátran felelt, megfeddte a császárt, és Krisztus nyájára leselkedő farkasnak nevezte. Aztán így szólt: „Bármit tehetsz, nem tudsz eltéríteni az igaz hittől.”

Akkor a császár haragjában megparancsolta, hogy fektessék be a serpenyőbe. Amikor ez megtörtént, az isteni gondviselés azt cselekedte, mint korábban, a tűz üde harmattá vált, és frissítő szellő simogatta a szent férfiút. Hadrianus nem tudta, mitévő legyen, mert bármihez fogott, az ellenkezőjére fordult, csodálkozott és tanácstalan lett. Ekkoriban a város kormányzója Koramón volt[3], kiváló férfiú, aki mestere volt a kínzás módszereinek. Mivel látta, hogy a császár igen felindult, és nem tudta, mit tegyen, így szólt: „Császár, meg akarlak kímélni az Eleutheriosszal való fáradozástól és gondtól. Majd én elérem, hogy teljesítse akaratodat; és ha nem teszi, hát haljon meg.” Miután ezt mondta, megparancsolta, hogy készítsenek egy rézkemencét, amely hegyes vasakkal van tele, és zárják bele Eleutherioszt.

A kormányzó ismerte a keresztény hitet, Félixtől tanulta, ám a császár barátja volt, és az ideigvaló dicsőségért nem hagyta el a bálványimádást. Miután elkészítették a kegyetlen kemencét, a szent lelki és testi szemeit az égre emelte, teljes értelmével Istenhez fordult, kimondhatatlan örömmel telt el és így szólt: „Hálát adok Neked, Uram, Jézus Krisztus, én Istenem, hogy ennyi jótéteményre méltattál; hiszen hatalmas kezeddel megengedted, hogy érted és a te szent nevedért mindent elviseljek. Most tehát tekints le az égből, és lásd, mit készítettek ellenem azok, akik gyűlölnek engem. Szabadítsd meg lelkemet a támadásoktól, és a vérontó férfiaktól őrizz meg, mint jóságos, hogy a föld végső határáig megismerjenek Téged, mint egyetlen Istent.”

Aztán imádkozni kezdett azokért, akik kínozták, mint egykor Szent István diakónus az őt megkövezőkért, és így szólt: „Te, Uram, aki gazdag vagy a gondoskodásban, érintsd meg szívüket, és tedd ismertté előttük szent nevedet, vezesd őket szent akaratod követésére, hogy megismerjenek téged, az egy igaz Istent, elhagyják a veszedelmes és álnok bálványimádást, mert áldott vagy mindörökkön örökké.”

Amint Eleutheriosz így imádkozott, a kormányzó figyelmesen hallgatta szavait, felgyulladt szívében az igaz hit lángja, amelyről korábban hallott, és mintha eddig nem akarta volna a szent halálát, megváltozott, a császár elé állt és így szólt: „Miért kell az ártatlan Eleutheriosznak ilyen kínzásokban részesülnie? Mi az oka, hogy ilyen kegyetlen halálra ítélted?” A császár csodálkozott ezeken a szavakon, zavarba jött, és haragosan rá tekintve megkérdezte, miért változtatta meg ilyen hirtelen a véleményét? Aztán így szólt: „Én téged palotám minden más főemberénél jobban tiszteltelek, nagy vagyonnal ruháztalak fel és kormányzóvá tettelek. Bizonyára kedveled a pénzt, és Eleutheriosz anyja arannyal vesztegetett meg, ezért változtattad meg ilyen váratlanul nézeteidet. Hát nem elég neked az én sok ajándékom, a gazdagság, a dicsőség, a vagyon, a tisztelet, melyek miatt egész Rómában ismertté tettelek? Ha ennél is többet akarsz, íme, minden kincseskamrám nyitva áll előtted, ha tetszik, két kézzel markolj belőle, de ne hagyd, hogy egy asszony titokban kevés pénzért megvesztegessen.”

Koramón ekkor Szentlélekkel telt el, értelmét a vértanúi imádság megvilágosította és így kiáltott: „A tisztességedet tartsd meg, és legyen vesztedre, aranyadat pedig égesse el az örök tűz, amely rád vár a kínokkal együtt. Önként lettél vakká, nem ismered az igazságot és nem ismered el isteneid tehetetlenségét, akik egyikőtöket sem tudják megmenteni a büntetés tüzétől. Az az Isten azonban, akit Eleutheriosz tisztel, erősebbé teszi őt a tűznél, és minden más kínzásnál hatalmasabbá.”

Ezekre a szavakra a császár kimondhatatlan haragra gerjedt, hiszen a nagy barátságok előbb-utóbb nagy ellenségeskedést szülnek. Megparancsolta tehát, hogy vessék a kormányzót az Eleutheriosz számára előkészített kemencébe, és amikor Koramón közeledett és látta a félelmetes lángokat, így kiáltott Eleutherioszhoz: „Könyörögj érettem, és fegyverezz fel engem is Krisztus ugyanazon fegyverzetével, amellyel Félixet is megerősítetted.” Ekkor Eleutheriosz a kereszt jelével fegyverezte fel, a kemencébe vetették, és sértetlen maradt; egy óra elteltével egészségesen jött ki, dicsérte és magasztalta Istent.

Hadrianus belefáradt a kínzásba, és megparancsolta, hogy karddal vágják le a fejét. Így értek véget a kormányzó szenvedései, aki rövid idő alatt nyerte el az örökkévaló kincseket és a kimondhatatlan boldogságot.

Ezek után Eleutherioszt is a kemencébe vetették, a tűz pedig rögvest kialudt, a hegyes vasak kihűltek és eltörtek, mintha csak a vértanú testétől csorbultak volna ki. Mindez kínzója lelki vakságát bizonyította, a körülállókat pedig annak az Istennek az ismeretére vezette, aki dicsőséges csodákat cselekedett. Ekkor így kiáltottak fel az egybegyűltek: „Nagy a keresztények Istene, aki Eleutheriosz hitvallását megerősítette!”

Kínzója azonban tanácstalan maradt és úgy határozott, hogy vessék tömlöcbe a vértanút, majd embereit maga köré gyűjtötte, és tanácsot tartottak, hogyan pusztítsák el Eleutherioszt.

A szent vértanút napokig éheztették a tömlöcben, Az pedig, aki egykor Dánielnek Habakuk által és Illésnek a holló által eledelt küldött, nem feledkezett meg Eleutherioszról sem, akit gyötört az éhség, hanem mennyei eledellel táplálta.

Mindezek után a császár megparancsolta, hogy hozzanak megvadult lovakat, és kössék hozzájuk a szentet, hogy szétszaggassák és meghaljon. Hiába fáradoztak azonban és vesztegették az időt, mert miközben a bölcsességet nélkülöző, ostoba és tisztátalan Hadrianus nem szűnt meg gonosz dolgokat parancsolni a szent gyötrésére, a Mindenható Úr nem késlekedett segítséget küldeni a magasságból. Eljött tehát az Úr angyala, eloldotta Eleutheriosz láncait, kiragadta az őt kínzók kezéből, és a város közelében felvitte egy magas hegyre, puszta helyre, ahol vadállatok éltek. Ott a szent dicséreteket énekelt Istennek, együtt élt a vadakkal, amelyek olyan szelídek voltak, mint valami bárányok, nem félt tőlük, mert az oroszlánok és a medvék körülvették, és amikor a hangját hallották, hozzásimultak, és mintha szolgái lettek volna, kiszolgálták és védelmezték.

Egy bizonyos idő elteltével vadászok találtak rá, akik éppen arra jártak, és elmondták Hadrianus császárnak, aki azonnal katonákat küldött, hogy fogják el a vértanút. Azok oda is mentek, és ha a szent nem állítja meg, és nem küldi a pusztába őket, a vadállatok széttépték volna a katonákat. Ő azonban örömmel követte őket, és olyan szívesen ment, mintha vendégségbe hívták volna. Útközben Isten Országáról és a gyehenna tüzéről beszélt nekik, amely a bálványimádók osztályrésze lesz.

Így kereszténnyé tette őket, és mindenkit megkeresztelt, aki vele volt, mert a császár mintegy ötszáz embert küldött érte, majd Rómába mentek, Hadrianushoz. Az pedig elrendelte, hogy dobják a vadállatok elé, és egy vad és kegyetlen nőstényoroszlánt küldött, hogy tépje szét. Ez előbb haraggal rontott rá, majd lassan a lábaihoz hajtotta fejét és a talpát nyalta, mintha értelemmel rendelkezett volna, és alázattal borult le a szent előtt.

Ez a csoda sem győzte meg a zsarnok császárt, aki azt mondta magában, bizonyára a nőstényoroszlánnak nem volt elég ereje a szent elpusztításához. Megparancsolta tehát, hogy hozzanak egy hímoroszlánt, de amikor az meglátta a szentet, még a nősténynél is szelídebben viselkedett: nyaldosta és csókolgatta a lábait, játszadozott, örvendezve hozzásimult, kimutatta szeretetét és tiszteletét.

A körülállók közül azok, akiknek a lelki szeme tiszta volt, a csodák hatására így kiáltoztak: „Nagy a keresztények Istene!” A lélekben vakok azonban azt mondták, hogy varázsló és szemfényvesztő. Ezeket igazságosan meg is büntette Isten, hogy elhallgattassa azokat, akik „álnok nyelvvel szóltak ellene és a gyűlölség szavaival vették körül” (Zsolt 108,2), mert amint a gyalázatos szavakat kimondták, bár sebesülést nem láttak rajtuk, összeestek és meghaltak.

A zsarnok tehetetlenségében, hiszen a szent minden kínzója fölött győzedelmeskedett, elrendelte, hogy karddal vágják le Szent Eleutheriosz fejét, ami meg is történt, és így átadta nemes lelkét Istenének. Anyja pedig, a boldog Anthia örvendezve nézte végig fia kínjait, ráborult, átölelte, csókolgatta, lelkében ujjongott és hálát adott Istennek, hogy fia, akit testében hordozott és tőle született, Krisztusért ontotta vérét. Majd ő is holtan hullott fia mellé, mert a hitetlenek kardja levágta.

Az Illyricumból és Avlonából[4], a vértanú püspökségének helyéről odasereglett hívők fölvették szent ereklyéiket, jóillatú olajokkal megkenték, és nagy tisztességgel eltemették, miközben Istent dicsérték, akinek legyen dicsőség mindörökkön örökké. Ámen.

+

Megjegyzés: Szent Eleutheriosz illíriai püspökvértanú és vértanútársai tiszteletére Arcadius bizánci császár (Nagy Szent Theodosziosz fia) Konstantinápolyban, az V. században díszes templomot emelt, ezt a templomot december 15-én szentelték fel, innen ered a szent jelenlegi emléknapja. Nyugaton a szentek lefejezésének hagyomány szerinti napján, április 18-án emlékeznek meg róluk. A püspökvértanú romlatlan ereklyéit jelenleg Görögországban, Athén külvárosában, Néa Joníában, a Szentséges Istenszőlő elhunytának szentelt templomban őrzik színezüst ereklyetartóban. Ereklyéiknek egy része az olaszországi Rieti székesegyházának kriptájában található.

Tropárion, 5. hang       

Főpapi ruhával ékesítettek fel Téged, ó, bölcs és áldott Eleutheriosz atyánk, véred patakjával legyőzted a Sátánt, és Krisztushoz, Mesteredhez siettél. Esedezz szüntelenül azokért, akik híven tisztelik szent küzdelmeidet!

Kondákion, 2. hang      

Mint a papok ékességét és a győzedelmes vértanúk bátorítóját, mindnyájan dicsőítünk Téged és könyörgünk Hozzád, ó, Szent Eleutheriosz püspökvértanú! Szabadítsd meg a veszedelmektől azokat, akik szeretettel ünneplik szent emlékedet és könyörögj szüntelenül mindnyájunkért!

(Forrás: doxologia.ro)

(Ford. A-V. Gellért)

[1] Szent Anaklétosz (Cletus), a Szent Pétert követő második római pápa († 92 k.)

[2] Illyricum római provincia magába foglalta a mai Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Montenegró és Albánia területeit, valamint Kr. előtt 9 után a mai Nyugat-Magyarországot is.

[3] más névváltozatok szerint Koremmón vagy Koribosz.

[4] Vlora kikötőváros a mai Albániában, az Adriai-tenger partján. Régi magyar neve Avlona vagy Valóna. A helyiek így is nevezik Szent Eleutherioszt: Vlorai Szent Eleutheriosz.