A győzelem jelvénye, az Úr tiszteletreméltó és életadó Keresztje fölmagasztaltatott a hozzá illő magasságba, és e jelvény alá késlekedés nélkül, sietve odaállt az, aki a győzelem nevét viseli: Szent Nikétasz, a Victor. Hiszen tegnap a Szent Kereszt felmagasztalását ünnepeltük, amely a világ számára megingathatatlan győzelem, ma pedig Szent Nikétaszt tiszteljük, akinek neve azt jelenti: „győztes”.
Krisztusnak ez a jó katonája úgy állt a Szent Kereszt alatt, mint győzelmi zászló alatt, és harcolt a Szent Kereszt ellenségei ellen a rajta megfeszített Úr dicsőségéért. Van, aki földi királyért harcol, más a saját gyarapodásáért vagy hiú dicsőségért, megint más ideig-óráig való javakért. Szent Nikétasz azonban ezek közül egyikért sem harcolt, egyedül az Úr Jézus Krisztusért, a mi Istenünkért, aki az egész teremtés királya, a mi orcánk dicsősége és soha el nem fogyó gazdagság. Hallgassuk meg tehát, hogyan és miként harcolt e vitéz férfiú Krisztusért:
Abban az időben, amikor az Apostolokkal-egyenlő Nagy és Szent Konstantin császár elkezdte terjeszteni a szent hitet az egész világon, a gótok országában, a Duna alsó folyásának bal partján is mint világító fény a sötétségben, felkelt az igaz hit. Ebben az országban született, nevelkedett és világosodott meg Szent Nikétasz, mert Teofil, a gótok püspöke, aki részt vett Níceában az első egyetemes zsinaton (325), és az igaz hit tanítása mellett kiállt nyelvével és karja cselekedeteivel, nos, ez a Teofil Nikétaszt is megvilágosította a szent hit világosságával, és a Szentséges Háromság megvallása közepette megkeresztelte. Nem sok idő múlva az ősidőktől fogva gonosz, az ördög, nem bírva elviselni a szent hit terjedését és a keresztények számának gyarapodását a bálványimádás sötétségében tévelygő barbárok földjén, harcot és nagy üldözést indított azok ellen, akik Krisztus nevét vallották és hittek benne, és arra sarkallta annak a földnek a vezetőjét, Atanarikot, hogy gyilkolja le a keresztényeket és még emléküket is törölje el annak a földnek a színéről.
Ekkoriban szakadás támadt a gótok között, két részre oszlottak és egymás ellen harcoltak: egy részük vezére a keresztény Fritigern volt (369–380), a másiké a pogány és barbár Athanarik (367–381).
Így tehát, amikor az egy magból és egy nemzetségből való két tábor összecsapott, erősen vagdalkoztak egymással, és mivel nagyobb volt az ereje és a vitézsége, Athanarik legyőzte Fritigernt, diadalmaskodott katonái felett és elkergette őket. Ezért Fritigern a görögök földjére menekült a megkeresztelkedett, de az arianizmus felé hajló Valens császárhoz (364–378). A császár megparancsolta, hogy Thrákiában állomásozó csapatai siessenek Fritigern segítségére és vonuljanak Athanarik ellen. Fritigern tehát megmaradt seregét összegyűjtötte, csatlakozott a Thrákiában tartózkodó görög sereghez, megindult ellenségével szemben, átkelt a Dunán, készíttetett egy keresztet, amit seregei előtt hordoztak, és Athanarikra támadt. Nagy harc kerekedett, és a Szent Kereszt erejével a keresztények legyőzték Athananarikot, seregét szétkergették, egyeseket levágtak, másokat élve elfogtak, Athanarik pedig csekély számú társával együtt alig tudott elmenekülni.
Ekkoriban kezdett gyarapodni a gótok között az igaz keresztény hit, mert látták a Szent Kereszt legyőzhetetlen erejét, amellyel diadalmaskodtak a csatában, és sokan hittek a keresztre feszített Úrban.
Teofil püspök halála után (+383) az ariánus Ulfilasz (Wulfila) emelkedett a püspöki székbe. Ő fordította le a gótok számára a Szentírást és sok más könyvet is fordított görögről gót nyelvre. Napról napra gyarapodott tehát a barbárok között Krisztus hite, és ehhez buzgón hozzájárult Szent Nikétasz is, aki azon a földön nevezetes és dicsőséges nemzetségből származott, és igaz hitével és Istentől ihletett szavaival sokakat Krisztushoz vezetett.
Bizonyos idő elteltével a tisztátalan Athanarik újra visszatért az országba. Visszavette az uralmat és a hatalmat, és a gonosz lélektől vezérelve keserves üldözést indított az egész általa uralt vidéken, hogy így bosszulja meg az elszenvedett vereség szégyenét, hiszen a keresztények győzték le és kergették el.
Ekkor Szent Nikétasz Isten iránti buzgóságtól vezérelve harcra kelt mindkét ellenségével, a láthatatlannal és a láthatóval. A láthatatlannal úgy harcolt, hogy a hitetleneket hitre vezette, a hívőket pedig megerősítette a vértanúi szenvedések elviselésében; a láthatóval pedig úgy, hogy megfeddte a keresztényeket üldöző Athanarikot, és mivel megszámlálhatatlanul sok keresztényt részesített különféle kínzásokban, istentelensége és embertelensége miatt mások füle hallatára pellengérre állította.
Szent Nikétasz győzedelmeskedett mindkét ellensége fölött: a gonoszt eltaposta, a zsarnok kegyetlenségét pedig bizonyította, hiszen, bár sokféle kínzást alkalmazott az Úr jóságos vértanúja ellen és igyekezett Krisztus hitétől eltéríteni, tehetetlennek bizonyult vele szemben. Minden fáradozása ellenére sem tudta a szentet saját pogánysága felé hajlítani, mert az olyan volt, mint egy tartópillér, erős és mozdíthatatlan. Mit tett tehát az istentelen? Megparancsolta, hogy tűzzel pusztítsák el azt, akit sem sok verés, sem testének szaggatása, sem végtagjainak összetörése nem bírt elpusztítani. És mit nyert vele a pogány? Maga ugyanis még inkább lángra gyulladt a haragtól, a vértanú azonban, bár a nagy tűz közepén állt, nem sérült meg, lelke pedig, mint a főnixmadár, hamvaiból fölkelt, és egy új, jobb és halált nem ismerő élet felé szállt. Kínzója, bár nem részesült a tűz lángjában, istentelensége miatt égett, lelke elpusztult, és előre gondoskodott arról, hogy csontjai a pokolban szétszórassanak és hamuvá égjenek.
Így tehát Szent Nikétasz a Szent Kereszt jelével harcolt Krisztusért, és győzedelmesnek bizonyult mind keresztény nevében, mint pedig tetteiben.
Sértetlen teste, amellyel a tűz nem bírt, temetetlenül maradt és ott feküdt a vesztőhelyen, elhagyva és meggyalázva. Volt pedig ott egy Marianosz nevű férfi, igazhitű keresztény, aki Kilíkiából származott, birtokai intézése miatt a gótok földjére jött, ahol hosszú ideig tartózkodott, megismerkedett Szent Nikétasszal, és baráti szeretet fűzte őket egymáshoz. Különösen akkor szerette meg Nikétaszt, amikor látta, hogyan viseli el Krisztusért a kínzásokat és vérének ontását. Látta tehát Marianosz a szent odavetett testét, és azon gondolkodott, hogyan vehetné magához szeretett barátját, Krisztus vértanúját, hogy birtokára vigye, de a királytól való félelmében nem merte, mert az szigorúan megparancsolta, hogy senki se merészelje eltemetni a szent testét. Eltervezte tehát, hogy éjszaka, titokban viszi el. Amikor beesteledett, előkészült, hogy megtegye, amit tenni szándékozott, az út azonban fölöttébb nehéz volt, az éj igen sötét és az eső is esett. Ezért nagyon elkeseredett és nem tudta, hová kell mennie, és hol találja majd meg azt, akit lelke keresett. A minden vigasztalás Istene azonban, aki egykor csillaggal vezette a mágusokat Betlehembe, Marianoszt is meglátogatta szorultságában és utat mutatott a szent vértanú testének megtalálásához. Mennyei erők csillag képében jelentek meg előtte, amely fölkelt, és elvezette arra a helyre: a csillag Marianosz előtt haladt, megvilágította az éj sötétjét, ő pedig örvendezve követte. Amikor pedig a szent vértanú ereklyéihez értek, a csillag megállt fölöttük, Marianosz vékony, tiszta gyolcsba csavarta, magához vette és a házba vitte, ahol megszállt. A csillag csak a ház kapujáig kísérte, azután láthatatlanná vált.
Így tehát Marianosz, miután megszerezte az áhított kincset, elrejtette, őrséget állított mellé, majd sietve visszatért saját hazájába, ahová magával vitte a szent vértanú testét. Mopszuesztia városába érve pedig nagy tisztességgel eltemette saját házában. Megáldotta pedig Isten Mariánosz házát a szenvedéstűrő Szent Nikétasz miatt, gazdaggá tette, miként egykor Putifár házát József miatt és Abjatár pap házát a szövetség ládája miatt. Bőségben volt tehát lelkiekben és anyagiakban, mert a szent ereklyéi miatt a betegek meggyógyultak, és aki nehéz betegségben szenvedett, egészséget nyert Szent Nikétasz sírjánál. Összegyűltek tehát a városlakók és a környékbeliek a sírnál, és már nem fértek el a hívők Marianosz házában. Ezért úgy határoztak, hogy templomot építenek a szent tiszteletére és elhelyezik benne a szent ereklyéket. Sietve és nagy fáradsággal fel is építették, miután pedig elkészült, szépen és illő módon felékesítették. Felnyitották a szent sírját, fogták koporsóját, és átvitték az újonnan épült templomba, majd újra eltemették. Marianosz pedig, hogy házán az áldás megmaradjon, a szent egy ujját magához vette és nagy tisztelettel őrizte, mást azonban nem vehetett magához a szent ereklyéiből.
Annak a városnak a püspöke pedig, a boldog Auxentius (+360, ünnepe december 18.) templomot akart építeni Szent Probosz, Tarakhosz és Andronikosz vértanúk tiszteletére (ünnepük október 12.), ezért levelet írt Anavarza városába, ahol a szentek ereklyéi pihentek, és arra kérte az ott lakókat, adjanak egy darabot a szentek ereklyéiből az új templom számára. Akkor a városlakók azt kérték, hogy ő pedig viszonzásul rövid időre adjon nekik kölcsön Szent Nikétasz ereklyéiből, hogy városuk áldást nyerjen. A püspök ezért megparancsolta, hogy nyissák fel a szent vértanú sírját. Ó, láss csodát, amikor ezt meg akarták tenni, a sírt borító márványlap magától kettétört, bár senki sem nyúlt hozzá. Egy ember, aki ott volt a sírt felnyitók között, kezével tiszteletlenül megérintette a szent ereklyéket, de azon nyomban elszáradt és leesett a keze és félelem töltötte el. Ezután nagy égzengés és villámlás támadt és mindnyájukat elfogta a félelem. Ekkor a püspök felismerte, hogy Isten nem akarja a szent vértanú ereklyéinek szétosztását és bűnbánatot tartott merészsége miatt. Annak az embernek az elszáradt kezét pedig ismét a szent gyógyította meg és ragasztotta vissza a helyére, mert a püspök fogta, a helyére illesztette és így imádkozott: „Szent Nikétasz vértanú! Jobban illik hozzád a gyógyítás, mint az ártalom, mert jóságos vagy és a jóságos Úr követője, és ha kissé meg is akartad büntetni ezt az embert, vajon nem fogsz-e rajta annál inkább könyörülni?” Így beszélt a püspök, és azonnal meggyógyult a keze, a körülállók pedig ámuldoztak Szent Nikétasz csodáján és dicsőítették Istent. A püspök felhagyott szándékával, hogy a szent ereklyékhez nyúljon, énekeket énekeltek a szent sírja fölött, majd tisztelettel újra befedték a sírt, és dicsőítették az Atyát és a Fiút és a Szentlelket, az Egy Igaz Istent, akié legyen minden dicsőség, tisztelet és hódolat mindörökké.
Ámen.
(Forrás: doxologia.ro)
(Ford. Aranyosi-Vitéz Gellért)
