Moszkhosz Szent János: „Lelki rét”, 201. fejezet

EGY KONSTANTINÁPOLYI NEMESEMBER ÉLETE,
AKIT ATYJA HALÁLAKOR KRISZTUS GONDJAIRA BÍZOTT

Az egyik atya mesélte, hogy egy alkalommal egy bizonyos ügyben Konstantinápolyba kellett mennie. Miközben a templomba voltam – mesélte –, belépett a város egyik elöljárója, egy Krisztust igen szerető férfiú. Amikor meglátott, leült mellém és kérdezősködni kezdett a lélek üdvösségéről. Én azt mondtam neki, hogy Isten mennyei javakkal látja el azokat, akik itt a földi javakkal helyesen gazdálkodnak, mire ő a következőt mondta nekem:

– Helyesen mondtad, atyám, mert boldog az, aki egyedül Istenbe veti reményét, és magát teljesen Istennek adja. Én – folytatta – egy igen jeles, ismert ember fia vagyok. Atyám nagyon könyörületes volt, és sokat adakozott a szegényeknek. Egy alkalommal magához hívott, elém rakta minden vagyonát, és így szólt:

– Mi volna inkább kedvedre, fiam? Hagyjam rád ezt a pénzt, vagy bízzalak Krisztusra, aki oltalmazód lesz, miután én meghalok? Mivel meggyőződtem cselekedetei helyességéről, ezt válaszoltam:

– Inkább Krisztust választom, mert ez a pénz ma van, holnap pedig elvész.

Attól kezdve, hogy szavaimat meghallotta, nem gondolkodott tovább, hanem vagyonát szétosztogatta a szegények között, így halála után alig maradt rám valami. Mivel pedig szegény voltam, alázatosan éltem a továbbiakban, és reménykedtem Istenben, akire atyám rábízott engem.

Volt a városban egy másik, a város elöljárói közül való vagyonos ember, akinek Krisztust szerető és istenfélő felesége volt. Egyetlen leányuk volt. Az asszony így szólt férjéhez: – Ez az egyetlen leányunk van, Isten pedig annyi sok földi jóval ajándékozott meg bennünket. Mely férfinak van szüksége ezekre a javakra? Ha leányunkat egy velünk azonos rangú férfihoz adjuk, aki nem folytat helyes életet, állandóan szomorúságot okoz majd neki. Ezért keressünk inkább leányunknak egy alázatos és istenfélő férfiút, hogy Isten akarata szerint szeresse és gondozza őt.

Férje így szólt hozzá: – Helyesen gondolkodsz. Menj tehát a templomba, imádkozz buzgón, maradj ott, és az első ember, aki a templom kapuján belép, ő lesz Isten küldötte.

Az asszony így is cselekedett. Miután imádkozott, leült és várt. Úgy történt, hogy éppen akkor én léptem be a templomba. Az asszony egyik szolgáját küldte hozzám, magához hívatott és kérdezgetni kezdett:

– Honnét való vagy?        
– Ebből és ebből a városból, ennek és ennek az embernek a fia vagyok – mondtam.
– Annak a könyörületes embernek a fia vagy? 
– Igen, éppen az ő fia!     
– Nős vagy? 
– Nem.

Aztán mindent elbeszéltem az asszonynak, hogy mit kérdezett atyám, és mit válaszoltam neki. Ő pedig dicsőítette Istent, és ezt mondta:

– Íme, a jóságos Gondviselő, akit választottál magadnak, asszonyt és vagyont küldött neked, hogy együtt hasznosítsátok istenfélelemmel.

Most azért imádkozom – folytatta a férfi –, hogy magam is a végsőkig atyám útját kövessem.

(Ford. Aranyosi-Vitéz Gellért)