A Szent Mandélion,
Jézus Krisztus „nem kézzel festett képmásának” átvitele
Edesszából Konstantinápolyba (944).
Augusztus 16.
A Szent Mandéliont, vagyis az Úr Jézus „nem kézzel készített” képmását, amely a hagyomány szerint az Üdvözítő első ikonja, Szent Ortodox Egyházunk minden esztendő augusztus 16-án ünnepli.
Azokban a napokban, amikor a mi Urunk, Jézus Krisztus a földön megjelent és az emberek között lakott, felkereste Izráel városait és falvait, hirdette Isten Országát, és meggyógyított minden betegséget és minden erőtlenséget, Szíriában, az Eufrátesz folyón túl, Edessza városában volt egy király, név szerint Abgár, aki súlyos betegségben szenvedett, mert kívülről lepra gyötörte, belülről pedig csontjai törtek, ezért minden végtagja tehetetlen volt.
Ez az Abgár hallott az Úr Jézus Krisztusról, és csodáiról, melyeket művelt, hogy szavával meggyógyított minden romlást és gyöngeséget, az emberekből minden betegséget kiűzött, és arra vágyott, hogy saját szemével lássa e csodák forrását, és abban reménykedett, hogy ő maga is gyógyulást nyer Tőle. Mivel azonban lehetetlen volt számára Júdeába utazni, üzenetet küldött az Úrnak, hogy látogassa meg Edesszában. Ám kételkedett, és úgy vélte, hogy az Úr nem akar majd eljönni, ezért egy tanult festőt küldött hozzá, név szerint Ananiást, hogy legalább arcának képmását örökítse meg egy képmáson, hogy rá tekinthessen, láthassa, és ez felüdítse betegségének nyomorában, hiszen igen megszerette az Urat, és hitt benne, bár nem látta, csak hallott róla.
Abgár levele így hangzott: „Abgár, Edessza ura, a jóságos Krisztusnak, az Üdvözítőnek, aki Jeruzsálem vidékén testben megjelent: Örvendezz! Hallottam Rólad és dicsőséges csodatetteidről, hogy orvosság és gyógyító füvek használata nélkül gyógyítod meg a betegségeket. A vakoknak látást, a sántáknak járást adsz, a leprásokat megtisztítod és az emberekből a gonosz lelkeket kiűzöd. A sok éve ágyban fekvő bénákat szavaddal meggyógyítod és a holtakat feltámasztod. Ezeket hallottam Rólad, és a most következő kettőből az egyiket gondolom: vagy Te vagy az égből alászállott Isten, vagy pedig Isten Fia, mert olyan dolgokat művelsz, amelyek csodálatra méltók. Ezért tehát alázatos kéréssel fordulok Hozzád: fáradj ide hozzám és gyógyítsd meg gyógyíthatatlan betegségeimet, melyektől évek óta szenvedek. Hallottam arról is, hogy Júdea földjén gyűlölnek, és ártani akarnak Neked. Nekem pedig nagy városom van, ami, ha nem is olyan nagy, de szépséges és minden javakkal teljes. Jöjj el tehát, és költözz ebbe a városba, amely elég lesz kettőnknek, és minden szükséges dolgot megad számunkra.”
Ezt a levelet vitte el Ananiás, megérkezett Jeruzsálembe, megtalálta az Úr Jézust a népsokaság közepén, amint ott állt és tanította őket. Ám nem tudott azonnal közel jutni hozzá a szorongás és a nagy gyülekezet miatt. Ezért meg akarta várni, amíg eloszlik a nép, felállt egy kőre, amely kissé magasabban volt, alaposan megnézte az Üdvözítő arcát, és igyekezett lefesteni, de nem tudta; hiszen így akarta a Mindentlátó és Szentséges Isten, hogy arca a kegyelemtől és a kimondhatatlan és felfoghatatlan isteni dicsőségtől elváltozzon. Így tehát Ananiás sokat fáradozott, de semmire sem jutott.
Akkor az Úr meghagyta Tamás apostolnak, hogy menjen és hívja oda azt a férfit, aki a kövön áll és le akarja festeni a képmását. Amikor odavezette, Ananiás egy szót sem szólt, de az Úr magához szólította úgy, hogy nevét is mesterségét is megnevezte, és Ananiás festőnek szólította. Jövetelének okát is ismerte, és így szólt hozzá: „Hol van uradnak, Abgárnak levele, amelyet Edesszából hoztál nekem?” Ananiás pedig az Úr előrelátását látva a csodálattól és félelemtől elámult, kebléből sietve elővette a levelet és reszketve az Üdvözítő kezébe adta. Az Úr elolvasta, és válaszlevelet is írt:
„Boldog vagy, Abgár, aki nem láttál, és mégis hittél bennem, mert írva van, hogy aki lát engem, nem hisz bennem, aki pedig nem lát, az hisz és elnyeri az örök életet. Azt írod, menjek hozzád, nekem viszont azt kell véghez vinnem, amiért küldettem, és miután véghez viszem, visszatérek Atyámhoz, aki küldött engem. Mennybemenetelem után elküldöm hozzád egyik tanítványomat. Ő teljesen meggyógyítja betegségeidet, amelyek elborítanak, és a keresztség által részesít Téged az örök életben és azokat, akik Hozzád tartoznak.”
Ezt a levelet írta a mi Urunk, Jézus Krisztus Abgárnak, és lezárta pecséttel, amelyen héber nyelven a következő állt: „Istent látni isteni csoda”. Miután pedig megírta és lepecsételte, Abgár és a festő másik kívánságát is teljesítette: megparancsolta, hogy hozzanak vizet, és megmosta legszentebb arcát és egy négyszögletes kendőbe törölte. Ó, milyen csoda! Az egyszerű víz Isten gondviseléséből festékké változott és festménnyé lett, és isteni arcának képmása megjelent azon a kendőn, amelyet az Úr a levéllel együtt átadott Ananiásnak, és így szólt hozzá: „Fogd, és vidd el annak, aki küldött téged”. Mindez Krisztus utolsó napjaiban történt, amelyeket e földön töltött, közel szenvedésének idejéhez.
Visszatért hát Ananiás Edesszába, urához, és átadta neki az Úr Krisztus nem kézzel alkotott képmásának kendőjét és az általa írt levelet. Abgár pedig igen nagy örömmel telt el, mindkettőt szeretettel megcsókolta, leborult az Úr képmása előtt és rögtön elmúltak fájdalmai. Egyedül az arcán maradt egy kis rész a betegségből, addig, amíg el nem jön Krisztus tanítványa.
A mi Urunk önként vállalt szenvedése, feltámadása és mennybemenetele után pedig az isteni Lélek indítására Tádé apostol Edesszába ment. Ő egyike volt a Hetven apostolnak[1], a Szent és Igaz Józsefnek, a Jegyesnek egyik fia; Jakabnak, Jeruzsálem első püspökének édes testvére, aki alázatból csak így nevezi magát levelében: „Júdás, Jézus Krisztus szolgája és Jakab testvére” (Júd 1,1).[2] Amikor pedig Abgár a keresztség szent fürdőjébe belépett, azonnal teljességgel meggyógyult, a maradék lepra is letisztult róla, és a vízből testben és lélekben tisztán és egészségesen jött fel. Vele együtt megkeresztelkedett egész házanépe, és egész Edessza dicsőítette a mi Urunk, Jézus Krisztus, az Egy, Igaz Isten nevét.
Edessza városának kapujánál sok esztendeje egy bizonyos görög istenség bálványszobra állt, és az volt a szokás, hogy ha valaki a városba érkezett, köteles volt a bálvány előtt hódolni. Ezt a bálványt Abgár király széttörette és kidobta, a kapu fölé, a város kőfalába pedig egy kerek fülkét készíttetett, olyan mélyet, hogy az eső ne ártson neki. Majd egy tartós fatáblára ragasztotta Krisztus nem kézzel készített képének kendőjét, körülrakta arannyal, igazgyönggyel és drágakövekkel, és miután felékesítette, a város falába, ebbe a kapu fölötti fülkébe helyezte. Arannyal egy írást is készített a következő szavakkal: „Krisztus Isten, aki Benned reménykedik, soha meg nem szégyenül!” Majd megparancsolta a népnek, hogy mindenki, aki a városba belép vagy onnan kilép, hódoljon a mi Urunk, Jézus Krisztus isteni képmása előtt, és törvénybe is iktatta, hogy a következő nemzedékek változatlanul adják meg a tiszteletet az Úr e képmásának. E jámbor parancsot és törvényt sok esztendőn keresztül meg is tartották Abgárnak, az ő fiának és unokájának napjaiban, akik őutána uralkodtak Edesszában. Később azután, Abgár egyik késői utóda idejében újra életre kelt a bálványimádás, mert az a király megmakacsolta magát és eltávolodott Krisztustól, mert a görögök bálványimádása felé hajlott. Ezért a város kapuja fölött látva Krisztus képmását, amely előtt mindenki hódolt, aki a városból útnak indult vagy oda megérkezett, mivel Krisztus ellensége volt, rosszallotta a szokást, el akarta onnan távolítani az isteni ábrázolást, és a helyére egy démoni bálványt akart helyezni. A város püspöke Istentől jövő üzenetben értesült erről, ezért éjjel a papsággal együtt a kapuhoz ment, létrán felmászott a képhez, olajmécsest készített, meggyújtotta, és Krisztus szent képmása elé helyezte. Azután téglával és mésszel elfalazta a fülkét, simára vakolta, mert ezt a parancsot kapta isteni látomásában. Miután láthatatlanná tette Krisztus nem kézzel készített képét, a pogány uralkodó is elállt szándékától.
Sok idő eltelte után megfeledkeztek az emberek az Úr képmásáról és annak helyéről, és senki sem tudott róla, amíg csak sok esztendő elmúltával csodálatosan fel nem fedezték a következőképpen:
Az igazhitű I. Jusztiniánosz császár idején (527–565) I. Khoszroész perzsa király (531–579) nagy sereggel Edessza városa ellen támadt, körülvette és sok időn keresztül vitézül harcolt ellene. Később a városbeliek meggyengültek, nagy félelem és tehetetlenség lett úrrá rajtuk, és könnyek között könyörögtek Istenhez menedékért. Egy éjszaka a város püspöke, Eulabiosz álmot látott: ragyogó asszony jelent meg előtte, ujjával a város kapuja felé mutatott és így szólt: „E kapu fölött rejtőzik Krisztus Üdvözítő nem kézzel készített isteni képmása. Bontsd ki onnan, és meglátod, jól jársz.” A püspök sietve a kapuhoz ment, felmászott, ahová a jelenés mutatta és megtalálta a helyet, mert ismerte az építményt. Kibontotta tehát a fülkét, kivette a téglákat és épen és sértetlenül megtalálta Krisztus szentséges és igen tiszteletreméltó képmását, előtte pedig az olajmécsest, amely annyi év óta nem aludt ki és tele volt olajjal. A téglán pedig, amellyel a képmás el volt falazva, megjelent Krisztus egy másik, nem kézzel alkotott arcmása.
A püspök tehát fogta a szent kendőt, amelyen az Üdvözítő képe volt és felmutatta a város népének. Nagy öröm töltötte el az embereket és bíztak az Úrban szorongattatásukban. A püspök és kísérete imádságos menetben a város falaira vitte az Úr ikonját és felmutatta a perzsa seregnek, amely a város falai alatt táborozott. A perzsák hada pedig a nagy félelemtől összezavarodott és azon nyomban futásnak eredt, mert az isteni erő menekülésre késztette őket. Így menekült meg az Úr Krisztus könyörületéből és az Ő szentséges, nem kézzel készített képmásának felmutatásával Edessza városa az ellenséges támadástól.
Ezek után ismét sok esztendő telt el, és a görögök birodalmának I. Rómanosz Lekapénosz császár lett az uralkodója (920–944), aki vejével, Konstantinnal, Bölcs Leó császár fiával együtt ült a trónon. Ekkoriban hozták át a szaracénok által elfoglalt Edesszából Konstantinápolyba a szent kendőt, amelyen Krisztus Urunk nem kézzel készített isteni képmása volt látható, mert egész Szíria és Edessza is a szaracénok uralma alatt volt.
A kép átvitele a következőképpen történt:
Rómanosz császár szerette volna, ha ez a „kincsestár” a császárvárosban lenne, ezért több alkalommal is kérte a szaracén emírt, hogy adja neki Krisztus nem kézzel festett képét. Az emír azonban az edesszaiak kérésére nem adta a képet a császárnak, hanem háborút kezdett ellene, ezért Rómanosz görög katonákat küldött Edessza városának ostromára, szorongatta és az egész környéken harcba kezdett. Az edesszaiak ekkor üzenetet küldtek a császárnak, hogy ne bántsa őket és ne tegye földdel egyenlővé a környéket. A császár pedig Krisztus képmását kérte tőlük, a szaracénok emírje azonban nem akarta ajándékba odaadni. Ezért a keresztény császár, mivel igen vágyott arra, hogy Krisztus nem kézzel festett képmása az övé legyen, tizenkétezer ezüstöt és kétszáz neves szaracént adott az emírnek, akik addig a bizánciak fogságában voltak. Egy írást is adott neki, császári aranypecséttel ellátva, hogy soha többé nem kezd háborút Edessza és a környékbeli városok ellen.
Így teljesült a kívánsága, megkapta Krisztus nem kézzel készített képét, és vele együtt azt a levelet, amelyet a mi Urunk, Jézus Krisztus írt Abgár királynak, Edessza urának, ahogyan arról korábban is hallottunk. Így tehát nagy tisztességgel, főpapok és más, az egyházi rendben rangos és tiszteletreméltó férfiak kezében jutott el a szent képmás Konstantinápolyba. Útközben és a császárvárosban is sok csoda történt a szent képmás által: betegségek szűntek meg, vakok nyerték vissza látásukat, süketek a hallásukat, a sánták járásukat, a démonok pedig menekültek. Egy ördögtől megszállott ember felkiáltott: „Fogadd, Konstantinápoly, dicsőségedet és örömödet, te pedig, császár, uralkodásod dicsőségét!” Amint ezt kiáltotta, azonnal megszabadult a megszállottságtól.
Így helyezték Krisztus nem kézzel készített képének ünnepét augusztus hónap 16. napjára, amelyen a császári város nagy tisztességgel és ünnepség kíséretében fogadta magába.[3] A Szentséges Istenszülő templomában helyezték el, amelyet Fároszinak, azaz Világítótorony-mellettinek neveznek, hogy a város oltalmára és Krisztus dicsőségére legyen, akit az Atyával és a Szentséges Lélekkel együtt dicsőítünk most és mindenkor és mindörökkön örökké.
Ámen.
(Forrás: doxologia.ro)
Ford. Aranyosi-Vitéz Gellért
[1] Szent Júdás Tádé, másként Lévi.
[2] A hagyomány „az Úr rokonának” nevezi.
[3] Krisztus nem kézzel festett képmását – Geórgiosz Kedrénosz történetíró tanúsága szerint – a világ teremtésétől számított 6452. évben vitték Edesszából Konstantinápolyba, azaz a Krisztus megtestesülésétől számított 944. esztendőben.
