Miután Szent István archidiakónust megkövezték, tiszteletreméltó testét egy nap és egy éjszakán át temetetlenül hagyták, hogy a kutyák, vadállatok és madarak elhordják, ám semmi sem érintette a szent testét, mert az Úr megőrizte. A második éjszakán Gamáliel, Jeruzsálem nevezetes törvénytanítója, akiről az Apostolok Cselekedeteinek könyve is megemlékezik, akinek szíve Krisztus igaz hitére kezdett hajlani és titokban a szent apostolok barátja volt, jámbor férfiakat küldött, hogy titokban vegyék fel az első vértanú testét, majd saját falujába vitette, amelyet neve után Kafargamalának neveztek, ami annyit tesz: Gamáliel faluja. Ez a falu mintegy húsz stádiumnyira[1] volt Jeruzsálemtől és itt helyezték el a vértanú tiszteletreméltó testét egy újonnan vájt barlangban. Ezután Nikodémus, a zsidó főember, aki az Urat éjszaka látogatta meg, Szent Istvánt a sírja fölött elsiratta és az Úrhoz költözött. Gamáliel ugyanide, az első vértanú sírja közelébe temette el. Ezután Gamáliel a fiával, Habibbal együtt felvette a szent keresztséget, és miután tisztes keresztényhez méltóan élték életüket, az Úrhoz költöztek. Ugyanabba a barlangba, István és Nikodémus közelében temették el mindkettőjüket.

Sok év elteltével Krisztus Egyházának üldözői mind elenyésztek, és a nagy Konstantin megvilágosodása által elérkezett a keresztény uralom. Az Egyházra nyugalom köszöntött, az igaz hit mindenütt felragyogott, és isteni kinyilatkoztatás nyomán megtalálták Szent István archidiakónus és első vértanú tiszteletreméltó ereklyéit, mellettük pedig az Istennek kedves férfiak, Nikodémus, Gamáliel és Habib ereklyéit. A falunak a papja, Lukiánosz találta meg őket, egy jelenés nyomán, amely a következőképpen történt:

Egy pénteki nap éjjelén, a harmadik órában, miközben pihent, álmában egy idős, magas termetű férfiú jelent meg előtte, akinek ősz haja díszt és tisztességet kölcsönzött, hosszú szakállt és fehér ruhát viselt, amelyet kis kereszteket formáló apró aranycseppek borítottak, kezében pedig aranypálca volt, mellyel megbökte a pap bordáit és három ízben így szólította: „Lukiánosz! Lukiánosz! Lukiánosz! Menj Jeruzsálem városába és mondd meg Szent János érseknek: „Meddig legyünk még bezárva, mikor nyitod már fel zárainkat? Hiszen úgy rendeltetett, hogy a te főpapságod idején mutatkozzunk meg. Késlekedés nélkül nyisd fel hát sírunkat, amelyben hanyagságod miatt ereklyéink fekszenek, mert vagy eső áztatja, vagy hitetlenek lába tapossa. Nem magam miatt aggódom, hanem a mellettem fekvő, nagy és tiszteletreméltó szentek miatt. Nyisd fel hát a sírt, amelyet veszedelmek vesznek körül, hogy Isten is megnyissa könyörületességének kapuját.”[2]

Lukiánosz pap eltelt félelemmel és megkérdezte a férfiút: „Ki vagy te, uram, és kik azok, akikről beszélsz?” Az pedig így felelt: „Gamáliel vagyok[3], Krisztus apostolának, Pálnak tanítómestere, és velem együtt a sírban pihen István archidiakónus, akit a nép és vezetői megköveztek, mert hitt Krisztusban. Én éjjel elhozattam, és a falumba, a számomra előkészített sírboltba helyeztem, mert vele együtt részese akartam lenni a feltámadásnak és Isten ajándékainak. Ugyanabba a sírboltba, egy másik sírba temették Nikodémust, akit maga Urunk, Jézus Krisztus tanított meg a szent és igaz hitre, akit a szent apostolok kereszteltek meg az Úr mennybemenetele után. Miután megkeresztelkedett… tisztségeitől megfosztották, vagyonát a templom vagyonához sorolták… én pedig saját falumba fogadtam, haláláig gondoskodtam róla. Miután meghalt, Szent István első vértanú közelében temettem el. Ugyanide temettem el Habibot is, kedves fiamat, aki húsz esztendős korában velem együtt vette fel a szent keresztséget Krisztus apostolaitól. Előbb halt meg, mint én, egy harmadik sírba temettem és meghagytam, hogy miután meghalok, engem is oda temessenek.” A pap újra megkérdezte: „Hol keressünk benneteket?” Gamáliel így válaszolt: „A falu közelében, a déli oldalon, azon a földdarabon, amely az Istennek szentelt férfiak földje.” Ezek után eltűnt, a pap pedig fölkelt, dicsőítette Istent és így imádkozott: „Uram, Jézus Krisztus, ha nem álnok káprázat, hanem valóban Tőled van ez a látomás, parancsold meg, hogy másodszor és harmadszor is jelenjen meg előttem.” Majd szigorú böjtbe fogott, és csak száraz ételt evett a rákövetkező péntekig, imádkozott és senkinek sem árulta el, amit látott.

Következő pénteken, a harmadik órában ismét megjelent előtt Gamáliel, ugyanúgy, mint első alkalommal, és így szólt hozzá: „Miért nem hallgattál szavamra, és miért nem mentél Szent János érsekhez, ahogy mondtam neked?” A pap így felelt: „Bocsáss meg, uram, mert féltem rögtön az első látomást követően odamenni, azt hittem, hazugnak fog tartani. Inkább imádkoztam az Úrhoz, hogy küldjön el másodszor és harmadszor is, hogy meggyőződhessek a dolog igaz voltáról.” Az pedig kezével megáldotta, és azt mondta: „Békesség néked, Isten papja, most pihenj tovább.” Aztán úgy tűnt, mintha távozna, de visszafordult, és így szólt: „Lukiánosz, Isten papja, tudom, arra gondolsz, hogyan fogod megtalálni és felismerni ereklyéinket. Nos, keress, láss és ismerd fel a dolgokat, amelyek majd előtted feltárulkoznak.” Miután ezt mondta, négy kosarat hozott a papnak: három aranyból, egy pedig ezüstből készült. Az aranykosarak egyike piros virággal, a második és harmadik fehér virággal, míg az ezüstkosár jóillatú sárga sáfránnyal volt tele. Az első aranykosarat, amelyben piros virág volt, a pap jobbjára, a keleti oldalra helyezte, a másodikat, amelyben fehér virág volt, a déli oldalra; a harmadikat és negyediket pedig együtt a nyugati oldalra, egy vonalba az elsővel, amelyet keletre helyezett. A pap megkérdezte tőle: „Mik ezek, uram?” Ő így felelt: „Ezek itt sírjaink, amelyekben nyugszunk. A piros virágot tartalmazó aranykosár Szent István sírja, aki Krisztusért piros vérbe borult. A fehér virágos aranykosár, amelyet délen látsz, Szent Nikodémus sírja. A harmadik, fehér virágos, nyugatra helyezett kosár az én sírom. A negyedik ezüstből való pedig, melyben jó illatú sáfrány van, fiamé, Habibé, aki anyja méhétől fogva tiszta volt, és szüzességét halála napjáig sértetlenül megőrizte.”

Így szólt Gamáliel, majd a kosarakkal együtt láthatatlanná vált.  A pap pedig a látomást követően hálát adott Istennek, és a következő péntekig ismét imádságot és böjtöt fogadott, és várta, hogy harmadszor is méltó legyen a látomás. A harmadik péntek éjjelén pedig, a harmadik órában ismét eljött látomásban ez a tiszteletreméltó és szentséggel ékes férfiú, Gamáliel, megállt a pap előtt, és félelmetes hangon így szólt hozzá: „Miért nem törődtél parancsommal, és miért nem mentél az érsekhez, hogy elmondd neki, amit láttál és amiről értesültél? Nem látod, milyen szárazság van az ég alatt és elkeseredés az emberek között? Te pedig nem törődsz mindezzel! Hát nincsenek a pusztában szent férfiak, akik különbek nálad és méltóbbak részesülni egy ilyen kinyilatkoztatásban? Mi pedig őket figyelmen kívül hagytuk, és azt akartuk, hogy teáltalad mutatkozzunk meg. Kelj föl tehát, menj és mondd meg a város érsekének, hogy nyissa fel a helyet, ahol nyugszunk, és építsen oda egy templomot, hogy imádságaink által az Úr könyörüljön az ő népén.”

Így tehát a pap fölkelt, hálát adott Istennek, és buzgón Jeruzsálembe sietett, ahol elbeszélte Szent János érseknek a látomást és a parancsot, amelyben háromszor is része volt. Az érsek pedig örömében könnyekre fakadt és így szólt: „Áldott az emberszerető Isten, aki arra méltat bennünket, hogy szentjeit megtaláljuk, és általuk akarja megmutatni irántunk való könyörületét. Énrám esett a választása, hogy Szent István archidiakónus és első vértanú ereklyéit ebbe a városba hozzam, ahol szenvedett, látta a megnyílt eget és Krisztust az ő dicsőségében (ApCsel 7,56). Te pedig, fiam – szólt a paphoz – menj arra a helyre, keresd meg, hol nyugszanak a szentek, áss, amíg sírjukat meg nem találod és üzenj, ha megtaláltad őket.”

A pap visszatért a falujába, néhány jámbor férfit keresett, arra a helyre mentek, amelyet Gavrinak hívtak, és annak a helynek a közepén egy földhalmot találtak. Mivel pedig azt gondolták, hogy ott nyugszanak a szentek ereklyéi, ásni akartak, de előbb egy egész éjszakán át tartó imádságot mondtak azon a földhalmon. Azon az éjszakán Szent Gamáliel megjelent egy közelben lakó szerzetesnek, név szerint Nugétiosznak, és így szólt hozzá: „Menj és mondd meg Lukiánosz papnak, ne fáradozzanak azon a földhalmon, mert nem ott fekszünk, hanem a dél felé eső völgyben keressen bennünket, oda temettek minket. Arra a földhalomra helyeztek el bennünket a temetés előtt, régi szokás szerint ott sirattak el bennünket. Azért hordták össze oda ezt a földhalmot, hogy a gyászra emlékeztessen.” Fölkelt tehát a szerzetes, elment és megtalálta Lukiánosz papot segítőivel együtt. Már hozzákezdtek a földhalom ásásához, amikor elmondta nekik az üzenetet, amit kapott. A pap pedig áldotta Istent, aki a szentek feltárásának újabb tanúját küldte el hozzá.

Elmentek a völgybe, és egy követ találtak, amelyre héber betűkkel ez volt írva: „Heliél”, ami annyit tesz: „Isten szolgái”. Körülásták tehát a követ, félretették és egy szűk barlangbejáratot találtak. Amikor égő gyertyával beléptek, falba vájt sírokat találtak, bennük a szentek ereklyéivel. A barlang bejárata dél felől volt, jobb kéz felől, azaz keleten Szent István archidiakónus sírja volt, a bejárattal szemben, észak felől Szent Nikodémus sírja, a nyugati oldalon, Szent István sírjával szemben pedig Gamáliel nyugodott, éppen úgy, ahogyan korábban a papnak a kosarakkal megmutatta.

A pap azonnal üzent Jánosnak, Jeruzsálem érsekének, hogy megtalálták a szenteket. Az érsek pedig két püspököt vett maga mellé, akik éppen ott voltak, Szebaszteiai Eleutherioszt és Jerikói Eleutherioszt, sietve arra a helyre ment, ahol az ereklyéket megtalálták. Ekkor a bejáratot kiszélesítették, és beléptek. És amikor kinyitották Szent István archidiakónus és első vértanú sírját, megremegett a föld, és a méltó férfiak a mennyből angyali éneket hallottak: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, az emberekhez jóakarat” Lk 2,14). A vértanú ereklyéiből olyan jóillat áradt, amilyet a jelenlévők soha korábban nem éreztek. Mindannyiuknak úgy tűnt, hogy a mennyben vannak, mert a levegő megtelt a kimondhatatlan jóillattal, amelyet tíz stádiumnyira is érezni lehetett. A püspökkel együtt nagy népsokaság is eljött a Jeruzsálem-környéki falvakból, köztük sok beteg – vakok, sánták, belső betegségekkel küzdők, másokat démonok, sebek vagy más sérülések gyötörtek. Abban az órában ezek mind meggyógyultak, szám szerint hetvenhárman. Fogták tehát a négy szent ereklyéit, és zsoltárok éneklése közepette kihozták a sírból és a földhalomra helyezték, a nép pedig megérintette és jámborul megcsókolta őket.

Ezek után az érsek sietve templomot építtetett azon a helyen, a megtalált szentek tiszteletére, és elhelyezte benne Nikodémus, Gamáliel és Habib ereklyéit, Szent István archidiakónus ereklyéit pedig nagy tisztességgel Jeruzsálembe vitte, és a Szent Sion templomában helyezte el.

Abban az időben a császár egyik tanácsadója, név szerint Alexandrosz, a feleségével, Juliannával együtt Konstantinápolyból Jeruzsálembe utazott, hogy a szent helyeken hódoljon. Mindketten tanúi voltak a csodáknak, amelyek Szent István első vértanú sírjánál történtek, a városban egy kőtemplomot emeltek a szent tiszteletére, és könyörögtek az érseknek, hogy a szent ereklyéit vitesse át ebbe az új templomba. A főpap engedett a kitartó kérésnek, és megtette, amit óhajtottak. Bizonyos idő elteltével Alexandrosz Jeruzsálemben halálos betegségbe esett és eskü alatt megparancsolta feleségének, hogy számára az első vértanúéhoz hasonló koporsót készítsen, és testét Szent István mellé helyezze nyugalomra. Miután ezt parancsolta, meghalt.

Felesége pedig ura parancsát követve egy mindenben a szentéhez hasonló koporsót készíttetett, és benne férjét tiszteletreméltó szertartás keretében a szent ereklyetartója mellé helyezte el. Ezek után ott maradt a templom közelében, nem akart elválni férjétől, mert bár meghalt, hitte, hogy él az Úrban. Mivel azonban Julianna, Alexandrosz felesége még fiatal volt, szép és gazdag, sok jó családból való ifjú jelentkezett, hogy rávegye a második házasságra. Ám ő megőrizte bölcsességét, semmiképpen sem akart más férfi felesége lenni, férjével való házasságát változatlanul akarta megőrizni és arra várt, hogy az igazak hajlékában vele együtt támadjon fel.

Amikor pedig egy helyi, nagyhatalmú elöljáró ostromolta, és mivel feleségül akarta venni, sok bosszúságot okozott neki, Julianna, hogy szabaduljon tőle, elhatározta, hogy felveszi férje testét, és visszatér hazájába, Konstantinápolyba. Nyolc év telt el férje elhunyta óta, megkérte a jeruzsálemi érseket, hogy ne akadályozza meg tervében, ám ő nem egyezett bele. Ekkor az asszony sietve levelet írt atyjának Konstantinápolyba és kérte, járjon közben Konstantin császárnál, hogy akadály nélkül elvihesse férje testét Jeruzsálemből Konstantinápolyba. Rövid idő múlva az asszony kívánsága szerinti parancs érkezett a császártól, amelyet megmutatott az érseknek, az pedig, látva a császári levelet, nem szólhatott többé a terv ellen, és áldást adott kívánsága teljesítésére. Így tehát ő az áldás birtokában eltávolította a földet a sírból, amelyben a két koporsó volt, Szent István vértanúé és a férjéé, ám férje koporsója helyett tévedésből a szent ereklyetartóját vette magához, hiszen így akarta Isten, és ez volt az első vértanú szándéka is. Egy öszvérek által vont kocsira tette, és útnak indult. Este volt már, amikor elindult Jeruzsálemből, és azon az éjszakán az ereklyék fölött mennyei angyalok énekét hallotta, akik a Szentséges Háromságot dicsőítették, a koporsóból pedig úgy áradt a jóillat, mintha drága kenetet öntöttek volna ki. Távolról ördögi hangzavar hallatszott: „Jaj nekünk, mert István itt halad el, és ütlegel minket.” Julianna szolgái, miután ezt meghalották, remegni kezdtek és így szóltak úrnőjükhöz: „Asszonyunk, mi ez a hang, amely István nevét emlegeti? Vajon nem a szent első vértanú koporsóját visszük urunk, Alexandrosz koporsója helyett?” Az asszony pedig örömkönnyeket hullatott, és így szólt: „Hallgassatok, fiaim, mert úgy történt, ahogy az Úr és az ő szentje akarta.”

Amikor a tenger mellé, Aszkalon városába értek, egy Konstantinápoly felé tartó hajót találtak. Miután útjukat megváltották, felvitték a hajóra a szent ereklyéit és útra keltek. Amikor pedig a tenger közepén voltak, nagy vihar támadt, a hajót hullámok borították el, az utasok pedig rettegtek a félelmetes idő láttán. Íme azonban, Szent István első vértanú megjelent szemük előtt, és így szólt: „Veletek vagyok, ne féljetek!” Ezt mondta, majd láthatatlanná vált. A tenger azonnal megnyugodott, attól kezdve pedig minden veszély nélkül folytatták útjukat. Éjszaka a szent ereklyéi fölött fénysugár jelent meg, az ereklyetartóból bőséges jóillat áradt, az égből pedig angyali ének hallatszott.

Amikor Khalkedónba értek, öt napig ott maradtak, és a polgárokat értesítették a szent ereklyék érkezéséről. Sokan összegyűltek a hajó körül, elhozták betegeiket, és a szenvedők mind gyógyulást nyertek a szent első vértanú jelenléte által, az ördögök pedig menekültek az emberekből, és így kiáltoztak: „István, akit kövekkel öltek meg, eljött, és keservesen kínoz, a szárazföldről és a tengerről, mindenünnen elűz bennünket.” Ezután a hajó elindult Khalkedónból és szerencsésen Konstantinápolyba érkezett. Az istenfélő Julianna asszony atyjához ment, és mindent részletesen elbeszélt neki a szent vértanú ereklyéivel kapcsolatos eseményekről. Együtt keresték fel a császárt és a pátriárkát, és mindnyájan nagy örömmel teltek el. A pátriárka a papság kíséretében a tenger partjára ment Szent István archidiakónus és első vértanú ereklyéinek fogadására, a szent ereklyéket a hajóról a császár kocsijára helyezték, és nagy tisztességgel, zsoltárok éneklése közben a császári palotába akarták vinni, mert a császár ezt parancsolta.

Hány csoda történt ekkor a szent ereklyék jelenlétében, lehetetlen elbeszélni, hiszen bárki, akit betegség vagy gyöngeség kínzott, meggyógyult. Így vitték az ereklyéket, amíg csak el nem értek arra a helyre, amelyet Konstantin fürdőjének neveznek. Itt a kocsi elé befogott öszvérek megálltak, a szolgák pedig ütötték őket, de egyetlen lépést sem akartak többé tenni. Ekkor az egyik öszvér isteni parancsra emberi hangon szólalt meg, és így szólt: „Miért ütlegeltek minket hiába? Hiszen Szent István első vértanú azt akarta, hogy ereklyéit itt helyezzük el!”

Mindenki csodálkozott, félelemmel telt el, és hangosan dicsőítette Istent. A császár tehát megparancsolta, hogy azon a helyen kőtemplomot építsenek, és rövidesen egy szépséges templom épült oda Szent István archidiakónus és első vértanú tiszteletére és az Atyával és a Szentlélekkel együtt a mi Urunknak és Istenünknek és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak dicsőségére és dicséretére, akinek tőlünk, bűnösöktől is legyen tisztelet és dicsőség, hódolat és magasztalás most és mindenkor, és mindörökkön örökké. Ámen.

[1] kb. 3,7 km-re

[2] A jelenésben minden bizonnyal Szent II. János jeruzsálemi érsekről van szó, aki Kr. u. 387–417 között volt a Béke Városának főpapja. Ünnepe március 30.

[3] Más hagiográfiai források szerint Szent István vértanú jelent meg a papnak.

(Forrás: https://doxologia.ro)

(Ford. Aranyosi-Vitéz Gellért)