A dicsőséges Próféta, Előhírnök
és Keresztelő János születése

Június 24.

+

Himnusz (tropárion) Keresztelő Szent Jánoshoz, 4. hang:

 

Amikor a Soha le nem nyugvó Nap fel akart virradni a világra, meghajlította az egeket, és az egeknél tisztább szűzi méhbe leszállt, úgy illett, hogy őt megelőzve a Hajnalcsillag, azaz az Előhírnök Szent János keljen fel a meddő asszonyból, hogy előtte járjon, mint hírnök, prófétáljon és így szóljon: „Aki utánam jön, hatalmasabb nálam” (Mt 3,11; Mk 1,7; Jn 1,15). Amikor tehát betelt Szent Erzsébet ideje, és szülése elközelgett, meddő méhéből fiút szült öregségében, ahogy egykor Sára hozta Izsákot a világra. Mielőtt a Szűz világra hozta volna Krisztust, a meddő asszony megszülte Krisztus Előhírnökét, hogy akik látják a megöregedett asszony természetfeletti szülését, higgyenek a minden értelmet és természetet meghaladó szülésben, amely a férfit nem ismerő Szűzből történt, és így szóljanak magukban: „Isten mindent megtehető ereje, amely feloldotta a megöregedett asszony terméketlenségét, képes az érintetlen Szüzet is anyává tenni.”

Szent János csodálatos születése megelőzte és előre hirdette Krisztus csodálatos születését. A csoda után csoda volt várható, a meddő anya után Örökszűz Anya következett, Erzsébet csodálatos szülését a Szűz érintetlen szülése követte, mert mindkét anya mindkét szülése meghaladta a természet rendjét, mert így akarta Isten, akinek, mint Teremtőnek, az egész természet szolgál.

Miután pedig Erzsébet szült, körülötte lakó szomszédjai mind hallották, ugyanígy rokonai és ismerősei, és együtt örvendeztek vele, mert az Úr megkönyörült rajta, és elvette a terméketlensége miatt őt ért szidalmakat. Így teljesedtek be az Örömhírnök Gábriel szavai, aki így szólt Zakariáshoz: „Feleséged fiút szül neked, és sokan örülnek majd születésén.” (Lk 1,13–14) Egyfelől tehát örültek a rokonok, másfelől azok, akikben a várva-várt Messiás érkezésének nagy vágya élt, bár nem tudták, hogy elérkezett Krisztus megtestesülésének titka. Krisztus Előhírnöke születésének idején lelkük nagy örömre indult, mert a Szentséges Lélek megörvendeztette a szívüket, mintha csak reményük beteljesedésének örömhírét vették volna.

A nyolcadik napon pedig eljöttek a papok és a barátok Zakariás házába, hogy körülmetéljék a gyermeket, és mindnyájan atyja, Zakariás nevét akarták neki adni, de anyja, Erzsébet nem egyezett bele, mert próféta felesége és prófétát szülő asszony volt, és ő magát is eltöltötte a prófétálás adománya. Prófétához illő módon megparancsolta tehát, hogy a tőlük született gyermeket azon a néven kell nevezni, amit nem hallott a férjétől, hiszen az némán tért haza a templomból, és nem mondhatta el feleségének, hogy látta az angyalt, aki a fiú érkezésének örömhírét hozta, és ezt mondta neki: „Jánosnak fogod őt nevezni” (vö. Lk 1,13). A Szentlélek vezette tehát az anyát, és mint prófétanő a fiút Jánosnak nevezte, hiszen előre látta Isten Anyjának hozzá érkezését is, akihez így szólt: „Hogyan történhet velem az, hogy az én Uramnak anyja jön hozzám?” (Lk 1,43)

Akik pedig körül akarták metélni a fiút, jeleztek atyjának, és meg akarták tudni, hogyan akarja nevezni. Ő pedig írótáblát kért, és ráírta: „János legyen a neve” (Lk 1,63). Zakariás szája pedig azonnal megnyílt, nyelve megoldódott, beszélt és magasztalta Istent.

Ekkor sokan ámultak a nagy csodákon: hogy öreg asszony szült, hogy anya és néma apa hogyan egyesült a névadásban, hogy a név leírása után a néma rögtön beszélni kezdett, és amit a kezével leírt, azt a szájával is mondta. János neve tehát szülei ajkának kulcsává vált és megnyitotta Isten dicsőségére. Félelem és csodálat lett úrrá a jelenlévőkön, mert mindenki, aki ezeket hallotta, félelemmel eltelve ámuldozott Isten dicsőséges csodáin, és Júdea hegyein mindezeket elbeszélték, azaz Hebron, a papok városa vidékén, mert itt volt Zakariás háza. Ezt a várost ugyanis még Józsué idejében Áron felszentelt utódainak adták, és Jeruzsálemből Hebronba mintegy nyolc óra gyaloglás alatt lehetett eljutni. Ez a város távolabb esett Betlehemtől, egy magas helyen volt, és magas hegyei miatt a hegy városának nevezték, vidékét pedig hegyvidéknek, ahogyan erről a szent evangélium ír a Tisztaságos Istenszülővel kapcsolatban:

„Azokban a napokban a galileai Názáretből Mária útra kelt, és sietve elment a hegyek közé, Júda egyik városába, vagyis Hebronba, belépett Zakariás házába és köszöntötte Erzsébetet.” (Lk 1,39–40)

Így tehát azok, akik a hegynek ezen a vidékén éltek, és hallották, mi történt Zakariás házában, és hallottak Isten nagy tetteiről, igen csodálkoztak és így beszéltek egymás közt: „Mi lesz ebből a gyermekből?” (Lk 1,66) Mert az Úr karja vele volt, Isten megsokasította benne kegyelmi ajándékait és megőrizte Heródes kardjától, hiszen János csodálatos születésének híre eljutott Heródeshez, aki csodálkozott és így szólt: „Mi lesz ebből a gyermekből?” Amikor pedig a mi Urunk, Jézus Krisztus megszületett a júdeai Betlehemben, bölcsek jöttek napkeletről, és kérdezősködtek a királynál az újonnan született felől, az pedig katonákat küldött Betlehembe, hogy öljenek meg minden kisgyermeket, de eszébe jutott János, Zakariás fia, akiről csodás dolgokat hallott, és ezt gondolta magában: „Vajon ő lesz Júdea királya?” Azt tervezte, hogy megöli, és gyilkosokat küldött Hebronba, Zakariás házába, ám azok nem találták meg Jánost, mivel az istentelen betlehemi gyermekgyilkosságok idején Hebronba is áthallatszott a sírás és jajgatás, hiszen nem volt túl messze, és tudták, hogy miféle jajgatás az. Ekkor Szent Erzsébet rögtön magához vette a gyermek Jánost, és a pusztaság legmagasabb hegyére menekült, Zakariás pedig, ahogy életrajzában olvassuk, Jeruzsálemben tartózkodott, és szokása szerint a templomban szolgált, heti szolgálatának rendje szerint. Szent Erzsébet tehát azon a hegyen könnyek között könyörgött Istenhez, hogy oltalmazza meg őt és gyermekét. Amikor pedig a magasból meglátta a tüzetesen vizsgálódó és kutató katonákat, nagy szóval így kiáltott az ott lévő sziklás hegyhez: „Isten hegye, fogadd be az anyát és gyermekét!” Akkor rögtön megnyílt a hegyoldal, és magába fogadta az anyát, aki elrejtőzött a gyilkosok elől. A katonák pedig nem találták őket, és visszatértek ahhoz, aki küldte őket. Ekkor Heródes a templomba küldte őket Zakariáshoz, és azt üzente: „Add nekem fiadat, Jánost”. Szent Zakariás ezt felelte: „Most az Úrnak, Izrael Istenének szolgálok, hogy pedig fiam hol van, azt nem tudom.” Heródes haragra gerjedt, és másodszor is elküldött hozzá, azzal a paranccsal, hogy ha nem adja át a fiát, öljék meg. Vadállatokhoz hasonlatos barbár gyilkosok mentek tehát Zakariáshoz, igyekeztek teljesíteni a parancsot, és így szóltak Isten papjához: „Hová rejtetted fiadat? Add át nekünk, mert ezt parancsolja a király, ha pedig nem teszed, azonnal meghalsz.” Szent Zakariás ezt mondta: „A testemet megölitek, az Úr azonban magához fogadja a lelkemet.” Akkor a gyilkosok rárontottak, és Heródes parancsa szerint a templom és az oltár között megölték. (vö. Mt 23,35) Vére pedig, ami a márványra kiömlött, megszilárdult és megkövesedett, hogy tanúságul legyen Heródes ellen, és örök ítéletül szolgáljon. Erzsébetet pedig a gyermek Jánossal együtt az Úr rejtette el, azon a hegyen voltak, amely befogadta őket, mert isteni parancsra ott egy barlang keletkezett. Forrás is fakadt számukra, a barlang előtt pedig egy gyümölcsöktől roskadozó datolyapálma nőtt, amikor pedig elérkezett az evés ideje, a fa meghajolt és átnyújtotta termését, majd újra kiegyenesedett.

A Zakariás meggyilkolásától számított negyvenedik napon Szent Erzsébet, az Előhírnök anyja ebben a barlangban halt meg. Szent János pedig egyedül maradt, angyal táplálta, amíg fel nem nőtt, és megoltalmazta a pusztában, addig a napig, amíg meg nem jelent Izrael előtt. Így őrizte és oltalmazta az Úr keze Szent Jánost, hogy az Ő színe előtt járjon Illés lelkével és erejével (Lk 1,17), és előkészítse útját Annak, aki eljön, hogy üdvözítse az emberi nemet. Mindezekért dicsőítsük tehát Krisztus Istent, a mi Üdvözítőnket, az Atyával és a Szentséges Lélekkel együtt mindörökké. Ámin.

(Forrás: https://doxologia.ro/calendar-ortodox)

(Ford. Aranyosi-Vitéz Gellért)

+