2023. december 27. Szent István archidiakónus, első vértanú ünnepe (1. sz.).
„Írott” Szent Teodor, az ikontisztelet hitvallója (840 k.).
ApCsel 6,8-15; 7,1-5.47-60. Mt 21,33-42.
+
Az Atyának és Fiúnak és Szent Léleknek nevében.
Drága jó Testvéreim!
Egyházunk a mai napon Szent István archidiakónust és első vértanút ünnepli. Ma ünnepelt szentünk két dologban volt első. Először is ő volt az első diakónus, akit az apostolok közössége másik hat társával együtt kiválasztott, hogy a szeretetszolgálatban munkálkodjék.
Tudnunk kell, hogy a diakónusok szolgálata az első keresztény századokban igen sokrétű volt. Az ő feladatuk volt, hogy felkeressék a hívőket és megtudják, ki az, aki szükséget szenved, bejártak az ispotályokba, gondját viselték a betegeknek, járták a tengerpartot a kikötővárosokban és összegyűjtötték a hajótörötteket, a szerencsétleneket, egyszóval ők végezték az Egyházban az irgalmasság szolgálatát.
Szent Istvánról azt olvastuk, hogy „telve volt kegyelemmel és erővel, csodákat és nagy jeleket művelt a nép között” (ApCsel 6,8). Azt is olvastuk, hogy okos emberek vitatkoztak vele, de „nem tudtak (…) ellenállni a bölcsességnek és a Léleknek, amely által szólt.” (ApCsel 6,10) Később pedig arról tudósít a Cselekedetek Könyve, hogy a főtanács elé hurcolták, és ellenfelei „mind őt nézték, s olyannak látták az arcát, mint egy angyalét” (ApCsel 6,15). Prédikált ellenfeleinek, és saját ótestamentumi történelmüket idézte fel, amikor elbeszélte nekik, hogyan adták el a pátriárkák testvérüket, Józsefet egy kereskedőnek, hogyan üldözték el Mózest, és hogy hogyan hagyták el őt (aki magával Istennel beszélgetett) és az Urat idegen istenekért és bálványokért. István végkövetkeztetése: „Ti mindenkor ellenálltok a Szentléleknek: amint atyáitok, úgy ti is. Melyik prófétát nem üldözték atyáitok?” (ApCsel 7,51–53)
A másik, amiben Szent István első volt: a vértanúság. Vértanúságában nagy kontrasztot látunk. Egyfelől ott vannak elvesztői, akik mindent elkövetnek, hogy az angyali diakónust végleg elnémítsák: megvádolják, még hamis tanúkat is felfogadnak. Amikor az igazságot hallják, elfogja őket a harag, „fogukat csikorgatják”. Másfelől ott van ez az angyali ifjú, aki már itt a földön magába fogadta Krisztust, aki csodákat és nagy jeleket művelt, és ragyogott, mint Urunk a Tábor hegyén, vagy mint Mózes, amikor lejött a Sínai-hegyről és ragyogott az arca, s nem mertek hozzá szólni a félelemtől. Ott vannak azok, akik „a főtanácsban ültek, s olyannak látták az arcát, mint egy angyalét” (ApCsel 6,15). De ott vannak az elvakultak is, Isten szentjével szemben, aki még holtában is szelíden értük imádkozik: „Uram, ne tulajdonítsd ezt nekik bűnül!” (ApCsel 7,60). Figyeljük meg, hogyan hal meg Szent István archidiakónus és első vértanú egy olyan halálnemben, amelyet erőszakos halálnak neveznek. Szelíden, békességben, Isten nevével az ajkán „elszenderül”.
Van a történetnek egy első pillantásra jelentéktelennek látszó szereplője, egy ifjú, akit akkor még Saulnak
hívnak, a későbbi Szent Pál apostol, aki egyetértett István megkövezésével, és aki talán hivatalos szerepben volt jelen a kivégzésnél. Úgy tűnik, hogy Szent István megkövezése Saul tevékenységének kiindulópontja. Ekkor fogja el a vakbuzgóság, olyannyira, hogy azt olvassuk róla, buzgó farizeusként „gyülölettől lihegett és halállal fenyegette az Úr tanítványait” (ApCsel 9,1). Házról-házra járt, összegyűjtötte és rabláncra verte azokat a férfiakat és asszonyokat, akik az Urat követték. Végül a damaszkuszi úton a keresztények nagy üldözőjét maga az Úr szólítja meg, és ezzel a „pálfordulással” Saulból az Egyház egyik legnagyobb szentje és tanítója lesz, aki már nem az Úr ellen, hanem az Úrért tevékenykedik.
Végül, kedves Testvéreim, ismételjük meg a szent tropárionjának szavait: „Királyi korona ékesíti fejedet azokért a szenvedéseidért, amelyeket kiállottál Krisztus Istenünkért, ó, vértanúk első bajnoka. Te pedig legyőzve néped dühét, megláttad Üdvözítődet az Atyának jobbján. Esedezz mindenkor a mi lelkünkért!”
Ámin.
Aranyosi-Vitéz Gellért
(első szent liturgiáján, 2023. december 27-én)
