(Kedves Látogatóink! Ezt a két újabb fejezetet a korábbiakkal együtt “Olvasókönyvtár-Katekézis / Filokália” oldalunkon is megtalálják.)
13. tanítás
„Arról, hogy a kísértéseket hálával és lelki zaklatottság nélkül kell elviselnünk”
Jól mondta Poimén abba, hogy a lelki „sikerek” valójában a kísértések során mutatkoznak meg. Sirák fia Könyvének második fejezetében olvassuk:
1Fiam, ha Istennek szolgálni kívánsz,
légy állhatatos a jámborságban és az istenfélelemben,
és készülj fel a megpróbáltatásra!
2Alázd meg szívedet és légy állhatatos,
hajtsd füledet a bölcs igék befogadására;
ne légy elhamarkodott a kísértés napján!
3Viseld el, ha Isten késni látszik;
ragaszkodj Istenhez és tűrj,
hogy végül is gyarapodjon életed!
4Fogadd el mindazt, ami rád ki van szabva,
tűrd el, szenvedve bár,
és viseld békével megaláztatásodat,
5mert az aranyat és ezüstöt tűzben teszik próbára,
a kedves embereket pedig a megaláztatás kemencéjében.
6Bízzál Istenben, ő majd gondodat viseli;
remélj benne, akkor egyenes úton járhatsz,
maradj félelmében, és öregedjél meg benne!
7Akik félitek az Urat, várjátok irgalmát;
el ne pártoljatok tőle, hogy el ne essetek!
Így tehát, bármi is történjék velünk, nem szabad csodálkoznunk, lelkünkben felindulnunk amiatt, ami velünk történik, hinnünk kell abban, hogy semmi sem ér bennünket Isten gondviselése nélkül. Ahol pedig Isten gondviselése van, ott minden jó és lelkünknek hasznára válik, mert mindaz, amit Isten velünk tesz, a mi hasznunkra teszi, mivel szeret bennünket és megkönyörül rajtunk. Úgy illő tehát, hogy „mindig, mindenért hálát adjunk”, ahogy az apostol mondja (Ef 5,20), hálát adjunk jóságáért, semmi miatt ne bánkódjunk, ne essünk kétségbe azért, ami velünk történik, hanem fogadjunk mindent alázatos szívvel, Istenbe vetett reménnyel.
Ha például van egy barátunk, és biztosak vagyunk abban, hogy szeret bennünket, akkor, ha valamit el is kell tőle szenvednünk, gondoljunk arra, hogy ezt szeretetből teszi, és soha ne tételezzük fel, hogy ártani akar nekünk. Mennyivel inkább így illő tehát gondolnunk Istenre -, aki bennünket teremtett, aki a nem létből a létbe hívott minket, érettünk megtestesült, meghalt érettünk -, hogy mindent az ő jósága szerint cselekszik velünk, hiszen szeret bennünket.
Egy barátról továbbá még fel lehet tételezni, hogy ő is szeretetből és könyörületből cselekszik, ám nincs annyi józan belátása, hogy egészen jól rendezze a dolgokat, ezért akaratlanul is árt nekünk. Istennel kapcsolatban viszont ugyanezt nem tételezhetjük fel, hiszen ő minden bölcsesség forrása, mindig tudja, mi az, ami nekünk hasznos, és ehhez képest rendezi dolgainkat.
Egy barátról ugyanúgy azt is fel lehet tételezni, hogy szeret és sajnál bennünket, eléggé értelmes is, hogy helyesen intézze dolgainkat, de meghaladja az erejét, hogy segítsen rajtunk abban, amiben hasznunkra lehetne. Ámde Istenről ezt nem lehet állítani, mivel számára minden lehetséges:
„Isten hűséges, és nem engedi meg, hogy erőtökön felül szenvedjetek kísértést” (1Kor 10,13).
Mi azonban türelmetlenek vagyunk, még a keveset sem tudjuk elviselni, nincs bennünk alázat, ezért nagy terhet érzünk a vállunkon, és minél jobban akarunk szabadulni a megpróbáltatástól, annál jobban gyötör bennünket, kifáradunk, s nem vagyunk képesek megszabadulni tőle.
Vegyünk most egy másik példát:
Akiknek például, valamilyen szükség folytán, a tengerben kell úszniuk és ismerik az úszás fortélyait, amikor hullámmal szemben kell úszniuk, lebuknak alá, míg el nem megy fölöttük, és ezután akadálytalanul folytatják az úszást. Ám ha szembe akarnak szállni a hullámmal, akkor messzire elveti őket. Ha folytatják az úszást, és újabb hullámmal találják szembe magukat, és ismét szembeszegülnek vele, újból messzire eldobja őket. Csak kimerítik magukat, eredménytelenül.
Ugyanez érvényes a kísértésre is: ha valaki türelemmel és alázattal elviseli, elmúlik, anélkül, hogy neki kárt okozna. Ám, ha elcsügged, lelke felkavarodik, mindenkit elítél, akkor csak növekszik a rá nehezedő teher, és semmi haszna sem származik belőle.
14. tanítás
„Arról, hogyan építjük az erények lelki házát”
(Senki ne gondoljon most valamilyen iskolás „rendszer” felmutatására az erényekkel kapcsolatban.
Abba Dórotheosz egész másként, a mindennapi gyakorlat, az előre várt és nem várt események felől közelíti meg ezt a kérdést.)
Az erények lelki házának, akárcsak egy valódi háznak az építésébe úgy fogunk bele, hogy először is alapot vetünk. Ez a fundamentum pedig a hit, ahogy az apostol mondja:
„Hit nélkül senki sem lehet kedves Isten előtt” (Zsid 11,6).
Erre az alapra kell emelni, egyforma mértékkel, az erények épületét, méghozzá a feladatokhoz, az előre várt, vagy előre nem várt eseményekhez igazodva.
Feladatot kaptunk? – gyakoroljuk az engedelmességet.
Megbántottak valamivel bennünket? – gyakoroljuk a türelmet és a szelídséget.
Eljött a böjt ideje? – gyakoroljuk a mértékletességet.
Szembe találjuk magunkat a másik ember bánatával, megpróbáltatásaival? – gyakoroljuk az együttérzést.
Más akarattal találkozunk, amely ellenkezik a miénkkel? – gyakoroljuk a saját akaratunkról való lemondást (kivéve, ha valami baj származna ebből).
Ha olyan feladat áll előttünk, ami nem haladja meg erőnket, képességeinket, felkészültségünket, de oktalan félelem fog el bennünket – gyakoroljuk a bátorságot.
Az eddig elmondottak a „téglák”, amelyeket egyforma mértékkel kell egymásra raknunk.
Ám tudjuk, hogy a téglák mész, habarcs nélkül elcsúsznak, kilazulnak, az épület pedig összedőlhet. A téglák – azaz erények – kötőanyagja az alázat. Bármilyen erény, amelyet alázat nélkül viszünk véghez, nem nevezhető erénynek.
Ámde, ha már házat építünk, nemcsak az erények „tégláit” kell egymásra raknunk, falakat emelnünk, hanem a falakat szilárdan össze is kell kötnünk. Ami a téglafalakat összeköti, az a megkülönböztetés (szétválasztás, megítélés) képessége és erénye, a diakriszisz.
(Διάκρισις, discretio, разсуждение, amelyet már az ókori filozófusok és az egyházatyák is jól ismertek. Egy pár példa arra, hogyan használták az egyházatyák ezt a fogalmat:
„A halál a lélek elválása a testtől”; „a hívők elválnak a hitetlenektől”; „közösség és a megkülönböztetés a Szentháromság-egy-Istenben, ahol a közösség felülmúlja a különbözőséget”; „a megkülönböztetés képessége minden erény forrása és köteléke és minden erény királynője.”)
Mindig élnünk kell tehát a megkülönböztetés képességével és erényével, meg kell különböztetnünk a jót a rossztól, az igazat a hamistól, a látszatra jót a valódi jótól, a lelki tanácsot a nem lelki tanácstól, a hiteles tanítót a nem hitelestől, a prófétát az álprófétától és így tovább.
Végül, az épület teteje – a szeretet, amely az erények csúcsa, ahogy a tető is a ház legfelsőbb része. Ezt mondja az apostol is:
„Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet” (1Kor 13,13).
